A láthatatlan fiú
Láthatatlanná válni egyáltalán nem nagy kunszt. Bevallom őszintén, óriásit csalódtam, hogy ilyen könnyen ment. Észre sem vettem, és már el is tűntem. Talán voltak halványodási szakaszaim, de nem esküszök meg rá. Akkoriban minden nagyon zavaros volt bennem. Például felültem a villamosra és elfelejtettem leszállni róla. Senki nem kérdezte, miért rovom a köröket, pedig nem néztem ki csövesnek. Lehet, hogy már akkor el voltam tűnve.
Szóval nem tudom, mióta vagyok láthatatlan. Ha meg kellene tippelnem, azt mondanám, két éve, de nem biztos, hogy igazam lenne. Két éve nyáron szakított velem az a fiú, akibe marhára bele voltam esve. Szerintem ez elég ok arra, hogy valaki ne akarjon látszódni, és nekem ez csak az egyik okom volt.
Amúgy a nevem Shaun, és, annak ellenére, hogy sokkal öregebbnek érzem magam, huszonegy éves vagyok. Ez a láthatatlanság-izé nem új keletű nálam, gyerekként is folyton bújócskát játszottam. Aztán találkoztam az első olyan fiúval, mint amilyen én vagyok. Azt hittem, ez a találkozás felforgatja majd a világomat, de végül minden maradt a régiben, csak már nem egyedül bujkáltam. Az elmúlt évek alatt elég sok fiúval bujkáltam együtt, de csak egyetlen egybe voltam igazán szerelmes, pont abba, aki egy csillagfényes éjszakán azt mondta nekem, hogy jó volt velem, de ő ezt nem gondolja komolyan. Pechemre én komolyan gondoltam. Ezután kezdtem el fennmaradni a tömegközlekedési eszközökön, és talán ekkor kezdtem el halványodni is.
Van az a film, amitől a frász kitöri az embert. Árnyék nélkül, vagy mi a fene a címe. Kevin Bacon üvöltözik fájdalmában, miközben felszívódik. Na, ez egy nagy átverés. Egyáltalán nem fájdalmas az eltűnés. Mármint fizikailag. Lelkileg egy kicsit az, főleg ha nem hiányzol senkinek. A szüleim úgy tudják, hogy egyetemre járok, és szabad akaratomból nem nézek feléjük se. Havonta egyszer felhívom anyát telefonon, és azt hazudom, hogy minden rendben van. Szerintem sejti, hogy átverem, de nem akarja bonyolítani az életét a problémáimmal.
Eleinte nagyon élveztem a láthatatlanságot. Utazgattam, meg belógtam egy csomó olyan helyre, ahová amúgy nem mehetnék be. Nem hallgatok ki államtitkokat, mert a politika nem érdekel, és mindig nagyon óvatos vagyok, mert azt sem akarom, hogy rajta kapjanak, és én legyek az új szuperkatona.
Azt még nem mondtam, hogy én látom magamat, ezért nagyon nehéz volt megszoknom, hogy mások nem látnak engem. Komoly gondot fordítok a külsőmre, ami ugye elég abszurd. Szeretem a hajamat. Sűrű, fekete és hullámos. A vállamig ér. Büszke vagyok rá, hogy volt türelmem megnöveszteni. Ráadásul most irtó divat a copfba fogott séró. Kár, hogy nem látja senki, milyen jól áll.
Edzeni is szoktam. Főleg hasizomra gyúrok, de néha a karomat is megdolgoztatom. Futni is eljárok, de a kedvenc sportom az emberek kikerülése. Kész dodgem pálya az utca. Vannak esték, amikor rohadtul el vagyok kenődve a láthatatlanságom miatt, és bepiálok, ilyenkor kimegyek az utcára, és találomra emberekkel ütközök. Jó muri, de nem szabad túlzásba vinni.
Alapjában véve nem rossz a láthatatlanság, bár kissé elmagányosítja az embert.
Azon a reggelen, amikor Shaun megismerte Stormot, esett az eső.
(Ha valaki láthatatlanná válik, a ruhái alkalmazkodnak a helyzethez, de például az esernyő már nem, és a táska sem, ezért láthatatlanná váláskor nem árt beszerezni egy jó minőségű esőkabátot és sok, mély zsebbel rendelkező pulcsit meg nadrágot.)
Shaun az említett reggelen otthon hagyta az esőkabátját. Egy ideig élvezte, ahogy a hideg esőcseppek lassan átnedvesítik a ruháját és megborzongatják a bőrét – mivel jelen állapotában elég kevés érintéshez jutott hozzá, minden lehetőséget kihasznált, még a szél simogatása is egészen bódítóan hatott rá –, de aztán elkezdett fázni. Álmos egy reggel volt, alig jártak az utcán. Shaun tíz percet szobrozott az útjába eső gyorsétterem előtt, mire végre kilépett valaki az ajtón, és ő besurranhatott. Odabent kellemes meleg és frissen sült hasábburgonya illata fogadta. Eszébe jutottak a régi szép idők, amikor még látszott és sok-sok órát fecsérelt el az életéből hamburgerevéssel. Mélabús hangulat tört rá. Az egyik asztalnál egymásba feledkezett szerelmespár ült. Shaun odaosont hozzájuk, és a tenyerébe rejtett néhány burgonyahasábot, amik azonnal láthatatlanná váltak. Most már csak arra kellett ügyelnie, hogy ne csámcsogjon evés közben. Nem lakott jól. A pulthoz sétált, és várakozott az adódó alkalomra. Megnehezítette a helyzetét, hogy nem szeretett lopni. Ilyenkor mindig elfogta a bűntudat, de nem tehetett mást, mert a szüleitől kapott pénze kezdett fogyni, és a maradék kellett a lakbérre.
A hosszú, szőke hajzuhatag ragadta meg először a figyelmét. Az aranytincsek a pultra hullámzottak. Shaun tekintete átfurakodott a hajszálak dzsungelén, és megállapodott a fiú ajkainak érzéki pirosán. A látvány hatására vett egy mély és hangos lélegzetet. A pulton könyöklő fiú felkapta a fejét. Tengerkék pillantása rejtélyes gondolatoktól homályos fénnyel fúrta át Shaun láthatatlan testét és meg sem állt a semmiig. Összevonta a szemöldökét. Az egyenruhájára tűzött névkártya elárulta, hogy Stormnak hívják.
Shaun moccanni sem mert. Storm sokáig bámulta, de nem látta.
Időközben felébredtek az emberek, és kezdett megtelni az étterem. Shaun könnyűszerrel elcsent egy papírba csomagolt hamburgert.
Storm keveset mosolygott, és elég unottan szolgálta ki a vevőket, de még így is szép volt. Mégsem ez a szépség ragadta meg Shaunt. A fiú szemei alatt halvány karikák húzódtak, és ezekben a karikákban álmatlanul töltött éjszakák emléke sötétlett. Ez a sötétség tartotta Shaunt egész nap a gyorsétteremben. Gyakran fogta el kíváncsiság, ha olyan emberrel hozta össze a sors, aki egy kicsit hasonlított hozzá. Ő is számtalan éjszakát virrasztott át, mielőtt eltűnt. Persze az is benne volt a pakliban, hogy Storm átszerelmeskedi az éjszakáit, de Shaun ezt kevésbé tartotta valószínűnek.
Repültek az órák, a hatalmas ablakokon át bemosolygó nap sugarai a szőke összes árnyalatát rásütötték Storm hosszú hajára.
A nap valószínűleg azért volt fényes jókedvében, mert végre elállt az eső, de az is lehet, hogy Shaun kíváncsiságtól csillogó tekintetének és izgatott szívdobbanásainak örült ennyire.
Csak az emberek nem látják a láthatatlanokat.
Sámsonnak a hajában lakott az ereje. Ezt még anya mesélte nekem. De én nem amiatt növesztettem meg a hajam, mert erőre volt szükségem. Egyszerűen csak szeretem érezni a hajszálaim érintését. Szeretek elbújni a sátrukban. A hajam miatt néha lánynak hisznek. Ez nem zavar. Nem akarok ciciket, és a farkamtól a világ minden kincséért sem válnék meg, de jó egyszer-egyszer olyan pillantásban sütkérezni, amely soha nem villanna rám, ha nem értené félre a létezésemet. Tapasztalatom szerint a létezés a legnehezebb dolog a világon. Nem félreérteni szinte lehetetlen, és jól félreérteni igazán ritka dolog. Ha egy férfi nőt lát bennem, akkor az jó, mert elrejtőzhetek a látszat mögött. Amikor egy férfi férfit lát bennem, mindig megijedek (pedig tizennégy éves korom óta fantáziálok arról, hogy egy férfi belém hatol, vagy én őbelé). Félek az undorától, és félek a vágyától, vagy csak egyszerűen tőle félek. Mindenkitől félek, még magamtól is.
Tegnap volt a tizenkilencedik születésnapom. Az már majdnem húsz. Az étteremben kaptam tortát a srácoktól. Nem igazán kedvelem őket, és ők sem engem, de a Facebook kiírta, hogy szülinapom van, ezért úgy gondolták, hogy muszáj felköszönteniük. Az arcom mellé, a levegőbe szórták a puszikat. Mi értelme van az ilyen pusziknak? Kár pazarolni őket!
Ma lába kelt egy hamburgernek. Nem tudom, miért gondolkodom ezen, valószínűleg azért, mert nincs kedvem máson gondolkodni. Érdekes dolog, ha egy hamburger csak úgy felszívódik. Az apám is csak úgy felszívódott. Anya nagyon okos nő, de azt soha nem tudta megérteni, hogy apa miért hagyott el minket. Én talán értem, mert vannak napok, amikor én is el akarok tűnni az életemből, még akkor is, ha nem olyan rossz a sorom, mint egy éhező afrikainak, vagy egy gyerekrabszolgának, vagy bárkinek, aki annak a bizonyos mérlegnek a másik oldalán szenved.
Storm munkaideje délután kettőkor járt le. Mivel Shaunnak nem volt más dolga, követte a szép pultos fiút. Átvágtak a városon, és a gazdagok villái felé vették az irányt. Storm a legimpozánsabb ajtajában állt meg, hogy megkeresse a virágcserép alá rejtett kulcsot. Odabent lófarokba fogta a haját, és nekiállt takarítani. Shaun, kihasználva a lehetőséget, megdézsmálta a hűtő tartalmát, aztán, mintha a televízióban nézne egy valóság show-t, elgyönyörködött a látványban, ahogy a fiú felmosta a padlót, felporszívózta a szőnyeget és lepucolta az ablakokat.
A házban minden nagyon drága volt, nagyon giccses és hivalkodó. Egyetlen tárgy vagy bútor sem volt méltó arra, hogy egy ilyen szépség törölje le róla a porszemeket. Storm két óra takarítás után elfáradt. Leült a kanapéra, és lehunyta a szemét. Shaunnak tetszett ez a pillanat, mert a fiú végre nem a láthatatlansága miatt nem látta. A süppedős perzsaszőnyegen óvatosan a közelébe osont.
Storm hosszú, vékony ujjait pirosra marták a mosószerek. Shaun leült a dohányzóasztalra, és a fiú felé hajolt, majd hűsítő levegőt fújt a kezére. Nem tudta, miért csinálta, csak tette, amire vágyott. Storm ujjai megrándultak, de a szeme csukva maradt. Shaun ezúttal hosszabban fújta ki a levegőt.
Ilyenre még nem volt példa. Megesett, hogy követett valakit kíváncsiságból vagy vonzalomból, de még egyszer sem akart kapcsolatba lépni senkivel. Újra mély levegőt vett és fújt.
Storm nagyon lassan nyitotta ki a szemét. Titkon azt remélte, hogy megpillanthat egy kísértetet, de nem látott senkit. Egyedül üldögélt egy idegen házban.
– Hülye vagyok – állapította meg.
Shaun kiment a kertbe, és elszívott egy cigarettát. Többnyire akkor gyújtott rá, amikor vagánynak akart látszani, de néha csak azért füstölt, hogy ne hiába sóhajtozzon, mert az olyan öreges szokás.
Beesteledett, mire Storm végre bezárta maga mögött az ajtót és visszarejtette a kulcsot a virágtartó alá. Shaunnak megfordult a fejében, hogy ideje lenne visszatérnie a saját életébe, de elhessegette a gondolatot, mert ez egy olyan különleges nap volt, amelyről az elején nem sejtette, hogy ennyire különleges lesz.
Lépteit a szép fiú lépteinek ritmusához igazította. A lófarokba fogott hajzuhatag érzéki táncot járt előtte.
Storm a belvárosban lakott az anyjával egy teljesen átlagos bérház földszintjén. Éppen vacsorára ért haza.
– Halat sütöttem – mosolygott rá az anyja, amikor belépett a konyhába. – A kedvenced.
– Köszönöm, anya.
Shaun nézte, ahogy esznek. Az ajtófélfának támaszkodott, és kifejezetten örült, hogy láthatatlan, mert ha nem lett volna az, akkor nem pofátlankodhatott volna ilyen könnyen bele Storm életébe. A fiú nem olyannak látszott, akit csak úgy el lehet hívni randizni.
Hogy is mondjam? Belezúgtam, de még nem biztos. Általában ez nem megy nálam könnyen, és óvatos is vagyok a legutóbbi pofára esésem óta. De érzek valamit, az tuti. Egyelőre nem veszem ezt az egészet túl komolyan, mert még csak tizenkét óra telt el, amióta megpillantottam.
Most itt ülök a szobájában. Én utálnám, ha egy idegen ülne a szobámban, akinek a létezéséről még csak nem is tudok. Vajon volt ilyen? Ült a szobámban valaha egy láthatatlan fiú? Persze most nem magamra célzok, ezt nem poénnak szántam. Mi van, ha többen vagyunk? Sok-sok láthatatlan ember, sok-sok szobában, sok-sok olyan valakit bámulva, aki még látszik. Mi van, ha annak idején engem is bámult valaki? Lehet, hogy volt valaki, akit érdekeltem, aki izgatottan leste minden mozdulatomat. Ebbe furcsa belegondolni.
Imádom Storm szobáját. Fekete a tapéta, de ez egyáltalán nem lehangoló, mert fehér hibajavító tollal dalcímek vannak ráírva. Már egészen tarkák a falak. A dalok felülírják az élet összes kicseszett hibáját. (Örülök, hogy Storm is ugyanúgy odavan a zenéért, mint én.) Vacsora után bezárkózott a szobájába, és leült a számítógépe elé. A kibontott hajában gyönyörködtem. Aztán egyszer csak felpattant, és a falhoz lépett. Ezt írta rá:
Guess It Was Me*
Amíg írt, a számítógépéhez léptem, és kirántottam belőle a fülhallgató zsinórját. A szobát azonnal betöltötte a zene.
Storm ijedten pillantott körbe. Persze nem látott senkit. Megint összeráncolta a szemöldökét, mint az étteremben, de a fülhallgatót nem dugta vissza. Talán megsejtette, hogy ott vagyok, és kíváncsi vagyok a dalra, amelynek a címe felkerült a falára. Bár ez nem túl valószínű.
Miután meghallgattam, csak még jobban elhatalmasodott bennem az érzés, hogy ez egy egészen különleges nap, még annál is különlegesebb, mint amikor láthatatlanná váltam.
Akkor kellett volna lelépnem, mialatt Storm zuhanyozni ment, de nem léptem le. Lehet, hogy a dal tartott ott. Hülyeség, de úgy éreztem, hogy a láthatatlanságom olyan hiba, amelyet ki lehet javítani.
Nedves hajtincsei mókásan csigáztak a párna kékjén. Leoltotta a lámpát, ezért nem tudtam sokáig csodálni a szépségét. Nézte a plafont. Fogalmam sincs, mit nézet rajta, mert azon még nem voltak dalcímek. Nagyon sokáig feküdt nyitott szemmel, olyan sokáig, hogy a haja is megszáradt közben, és az én szemem is hozzászokott a sötéthez. Aztán lassan lehúzta magáról a takarót, egyik kezét a pólója alá csúsztatta, a másikat meg az alsójába. Úgy maszturbált, mint aki gyorsan túl akar esni a dolgon. Szégyellte magát, pedig nem is tudta, hogy nincs egyedül.
Nem értem, mi ütött belém. Azt hiszem, csak azt akartam, hogy élvezze, amit csinál.
– Vedd le az alsód! – súgtam a fülébe.
Megdermedt kezében a mozdulat. A hangom irányába fordult, pislogott néhányat.
– Nyugi, csak a képzeleted vagyok – folytattam. – Csináld lassabban! Ne légy durva magadhoz!
Beismerem, ez merész húzás volt tőlem, de Storm eléggé be volt indulva ahhoz, hogy elhiggye, amit mondok.
– Olyan szép vagy – bókoltam.
Storm végre visszadőlt az ágyra, és engedelmeskedett, sőt még a pólójából is kibújt.
Tényleg szép volt, nem hazudtam.
Miközben simogatta magát, balkezével a hajába túrt és összekócolta sötétben is szőke tincseit. Soha nem volt ennyire érzéki látványban részem.
Shaun hajnali kettőkor kimászott az ablakon, és elindult hazafelé azzal az elhatározással, hogy soha többet nem fog Storm után koslatni. Nem szerette az értelmetlen dolgokat. Minek tápláljon olyan érzelmet és vágyat, amelyet nem tud kielégíteni? Az epekedés nem az ő műfaja volt. Hazaérve, körülnézett a szobájában és üresnek találta a falakat. Fogott egy tollat, majd elkezdte ráírni a foszladozó tapétára ez első gondolatot, ami eszébe jutott:
Storm hosszú ujjain a pirosság lassan halványodni kezdett. Minden fájdalom elmúlik egyszer.
Másnap délig aludt. Fel sem akart kelni, de sajna megéhezett. A hűtőszekrénye tele volt pakolva kajával, de ő hamburgerre vágyott.
Shaun csak nagyon ritkán tudta betartani a saját magának tett ígéreteit.
Nem hiszem, hogy az ember egyik napról a másikra kezd el hallucinálni. Vagy igen? Ilyen könnyű lenne megbolondulni? Csakhogy van egy bökkenő. Én soha nem hallucinálnék olyan hangot, amely azt mondja nekem, hogy szép vagyok. Szóval nem őrültem meg. Szerintem rám kattant egy szellem. Általában nem hiszek a szellemekben, de most szinte biztos vagyok benne, hogy tegnap este szellem járt a szobámban, egy olyan szellem, aki szereti Julian Lennon zenéjét, és aki, nos… olyan dologra vett rá, amit magamtól nem csinálnék. Egyébként órák óta azon gondolkodom, hogy miért nem. Miért mutattam meg neki olyat, amit magam elől elrejtek?
Tetszik a hangja. Nagyon mély – súlya van –, de fiatal hang. Szeretném újra hallani, még akkor is, ha ez a kaland a diliházban fog végződni. Soha nem volt kalandom, mert túl gyáva vagyok hozzá.
Meló után beültem a könyvtárba.
Csend van. Az oldalak hangosan sóhajtanak, miközben lapozom őket. Rengeteg olvasnivalót találtam a témában, de egyik sem használható a jelen helyzetben, mert olyan szellemről nem írnak, aki arra tanítja az embert, hogyan elégítse ki magát úgy, hogy az tényleg jó legyen.
Lehet, abban a házban szedtem össze, ahová takarítani járok. Köztudottan helyekhez kötődnek. Azt is olvastam, hogy a szeretteiket követik. Kétlem, hogy az egyik halott rokonom kívánkozna be a magánszférámba ilyen bizarr módon.
Megint érzem a jelenlétét. Nem tudom megmagyarázni, mit érzek pontosan. Bizsergést, izgatottságot. Minden olyat érzek, amit általában érezni szoktam, amikor nem vagyok egyedül… még a zavart is.
Talán csak képzelem az egészet, mert már nagyon belefáradtam a magányba. Kicsi koromban voltak képzelt barátaim, de őket láttam, vagyis elképzeltem, a lényeg, hogy tudtam milyenek.
Róla nem tudok semmit, csak a hangját ismerem.
Azt hiszem, beleszerettem a hangjába. Nemcsak azért, mert valaki végre hozzám szólt, nem is azért, amiket mondott, hanem azért, ahogyan beszélt. Ezt megint nem tudom jól megfogalmazni. Meg lehet érezni, ha valaki csak úgy mond valamit, mert így illik, vagy mert kínos a csend. A szellem azért szólalt meg, mert már nem tudott tovább hallgatni.
Lehet, hogy tévedek, de talán nem.
Shaun törökülésben kuporgott a könyvtár nagy mahagóni asztalán, és a körmét rágta. Mulattatta, hogy Storm szellemnek hiszi.
A fiú nem hasonlított egyetlen eddigi szeretőjére sem. Annakidején túl lányosnak találta volna, de most éppen ez a törékenység vonzotta, no és persze a sötét karikák a szemei alatt.
Storm haja laza kontyba volt fogva. Shaun, amikor már túl régóta unatkozott az asztal tetején, azzal kezdett el szórakozni, hogy a kontyból kiszökő tincseket birizgálta. Ha már szellem, gondolta, kitesz magáért.
Storm feltekintett az előtte heverő könyvből, és a levegőben táncoló hajszálaira pillantott. Nem tűnt ijedtnek, csak az ajkai formáltak egy meglepett O-t. Pár perc elteltével hátra dőlt a székén. Hajszálai kisiklottak Shaun ujjai közül.
– Mit akarsz tőlem? – súgta bele a kérdést a könyvtár csendjébe.
Shaun öklére támasztotta az állát. Elmerült a fiú látványában. Nem felelt, mert nem akart tőle semmit, egyszerűen csak vele akart lenni, nézni akarta.
– Befejezetlen ügyed van? Bosszút akarsz állni valakin? – találgatott Storm. – Nem leled a fehér fény felé vezető utat? Segítsek valamiben?
Csend. Shaun nem szándékozott szenzációt kelteni azzal, hogy nyilvános helyen megszólal.
– Hát, jó – folytatta a fiú. – Azért csak szólj, ha tehetek érted valamit. Vagy szakadj le rólam végre!
Van egy elég markáns tulajdonságom, ami a szüleim szerint nagyon idegesítő. Makacs vagyok. Ha valaki azt mondja nekem, hogy tűnjek el, akkor juszt se tűnök el. Kár, hogy nem mondták, mielőtt eltűntem. Senki nem mondott semmit, még én sem szóltam magamhoz. Azóta megtanultam, hogy nem feltétlen hülye az, aki magában beszél. Gyerekkoromban volt egy pasas, aki azzal inzultálta a buszmegállóban várakozókat, hogy jön a világvége. Akkor meg voltam győződve róla, hogy elmebeteg, ma már nem lennék ennyire biztos a véleményemben. Mindegy.
Miután fel lettem szólítva a leszakadásra, úgy rátapadtam Stormra, mint légy a légypapírra. Minden reggel megjelentem a gyorsétterem előtt bebocsátásra várva, és addig ültem az éppen megüresedett asztaloknál, amíg le nem telt Storm munkaideje, aztán mentem, amerre ment. Hétfőn, szerdán és pénteken takarítani járt, a hét többi napján meg csak ült otthon, olvasott, vagy bóklászott a neten. Ennyi megfigyelési idő után ki merem jelenteni, hogy Storm magányos, de sokkal jobban viseli a magányát, mint én, hiszen nem tűnt el, és amikor felírja a dalcímeket a falára, nagyon boldog.
Csak ritkán merészkedek be az otthonába, mert rázós az ablakon át közlekedni. Ma viszont kivételt tettem. Storm ma annyira szép volt, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem. Ez már az a fájdalmas szépség, amitől görcsbe rándul a gyomor, és az ész nem hiszi el, hogy létezhet ilyen a világon. És, basszus, létezik!
Storm anyukája későn jött haza, ezért kedvemre randalírozhattam a lakásban, amíg Storm a szobájában kuksolt. Még WC-re is elmentem, és le is húztam magam után. Beleettem az előző estéről maradt pizzába, a nappaliban megmosolyogtam a családi fotókat, amelyekről hiányzott az apa. Storm eléggé hozzáedződött a jelenlétemhez, füle botját se mozdította, ha véletlenül leejtettem valamit. Amikor megérkezett az anyukája, magukra hagytam őket, és bevettem magam Storm szobájába, ami, ahogy említettem, a kedvenc helyem. Tanulmányoztam a falakat, igyekeztem jól az emlékezetembe vésni a dalcímeket, hogy később meghallgathassam őket. A szőnyegen szőke hajszálakra bukkantam. Eltettem őket a zsebembe. Nem vagyok szentimentális, de jobban éreztem magam, hogy volt nálam valami belőle. (Nem voltam olyan egyedül.)
Az ablak tárva nyitva volt – szerencsém van, hogy egyre forróbbak az éjszakák –, kikönyököltem és elméláztam. Ugyanazt a várost láttam, de Storm ablakából valahogy másnak tűnt. Azt hiszem, mindannyiunknak van egy saját ablaka, amelyen át a világot látjuk. Jó lenne, ha néha kinézhetnénk egymás ablakán.
Nagyon halkan nyílt ki az ajtó, de a láthatatlanság kiélesítette a hallásomat, így még időben elfoglalhattam a megszokott megfigyelő helyemet az egyik sarokban a ruhásszekrény mellett.
Storm körülnézett, mielőtt átlépte volna a küszöböt. Nem tudom, miért gondolja, hogy kísértésen kaphat egy szellemet.
Mivel befelé fordulós hangulatban voltam, hagytam, hadd netezzen kicsit nyugiban, még a haját sem piszkáltam. Üldögéltem, és gyönyörködtem benne. Ahogy a monitort nézte, olyan volt, mintha csukva lett volna a szeme. Nagyon hosszú szempillái vannak.
Éjfélkor állt fel a gép mellől, hogy zuhanyozni menjen. Akkor kicsit kinyújtóztattam a tagjaimat, mert már nagyon elgémberedtem. Elhatároztam, hogy ma éjjel virrasztani fogok mellette, és meglesem az álmát, sőt még az ébredését is, amit eddig elmulasztottam.
Csakhogy Storm is elhatározott valamit.
Amikor visszajött, azonnal leoltotta a lámpát, és sötétben vette fel a pizsamáját. Lefeküdt, állig magára húzta a takarót, aztán megszólalt.
– Itt vagy? – kérdezte.
Ez nagyon meglepett, mert a könyvtár óta egyszer sem próbált kapcsolatba lépni velem.
– Tudom, hogy itt vagy.
Úgy voltam vele, hogy ha ennyire biztos benne, akkor minek győzködjem a jelenlétemről. Hallgattam.
– Ki vagy te? – folytatta. – Úgy értem, ki voltál? Szerettél élni?
Na, ez még jobban meglepett. Storm tényleg dumálni akart velem.
– Miért én? – tudakolta meg. – Ismertelek? – Felült. Össze volt kócolódva a haja. (Nagyon vékony szálú haja van, ezért folyton szénaboglya. Jól áll neki.) A párnája alól papírfecniket húzott elő, amelyekre fel voltak írva az abc betűi. Kétségtelen, hogy ezt az akciót alaposan végiggondolta. – Beszélgessünk! – szólított fel. Két nagyobb fecnit mutatott fel. – Először elég, ha csak igennel vagy nemmel felelsz. Ezeket leteszem ide az ágy szélére, és te mozdítsd meg a választ! Oké?
Izgatott lettem, olyan jóleső izgalommal, ami ez első komoly randin fogja el az embert. Nem tudtam, mi fog történni a következő pillanatban, és ez nagyon-nagyon jó volt. Fura ebbe belegondolni, mert senki soha nem tudhatja, mi fog történni a következő pillanatban, mégis csak kevés olyan kivételes pillanat van, amikor tudatában vagyunk, hogy nem tudjuk.
– Szerintem jó szellem vagy – közölte Storm. – Segíteni akarok. Amióta érzem a jelenléted, különlegesnek érzem magam. Lehet, hogy hülyeség, de szeretem ezt érezni, és ezért hálás vagyok neked.
Ha dumáltam volna, akkor ettől tutira elállt volna a szavam, de így csak a csendem lett mélyebb.
– Ne hidd, hogy nem tudom, milyen szellemnek lenni – mondta Storm. – Az élők között is sok szellem van, kicsit én is szellem vagyok. Értesz engem?
Úgy emlékszem, már mondtam, hogy valószínűleg belezúgtam Stormba. Ezúttal teljes határozottsággal kijelenthetem: Szerelmes vagyok.
Várta a válaszom.
Értettem. És ő is értett engem.
Kinéztem az ablakon, egyenesen az égre, és elképzeltem, hogy valóban lakik odafent valaki, aki mégiscsak törődik a teremtményeivel. Hálás voltam. Még régen, a vasárnapi iskolában, beszélgettünk az üdvösségről. A tanító azt mondta, hogy akkor üdvözül meg valaki, amikor úgy érzi, hogy minden passzol, hogy a létezése elengedhetetlen, és testvéri viszonyban van a fákkal és a felhőkkel.
Ezen az estén Storm szavaitól üdvözültem meg, és azt akartam, hogy ő is érezze, amit én. Egy igennel felelni túl snassz lett volna, főleg, ha ez az IGEN egy papírlapra van ráfirkálva. Eszembe jutott egy évekkel ezelőtti megüdvözülésem. Akkor egy dalt hallgattam Youtube-on, és miközben hallgattam, egyszer csak eltűnt belőlem minden fájdalom, a világ része lettem, és örültem, hogy egy olyan világ része lehetek, amelyben ilyen dalokat énekelnek. Még az emberiséget is csodálatosnak találtam… még magamat is, mert embernek születtem.
Storm falaira gondoltam. Tudtam, hogy ez lesz a tökéletes válasz.
A számítógépéhez sétáltam. Amikor bekapcsoltam, Storm ijedten rezzent össze, de aztán összeszedte magát, és lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy a házi szelleme szörfözik a neten.
Megtaláltam a dalt. Maximumra állítottam a hangerőt, és vártam a hatást.
https://www.youtube.com/watch?v=–yfh_pqImi4
A szobát betöltötte a zene**. Storm ajkai megint O-t formáltak. Szexi volt.
Amint véget ért a dal, Storm reszketni kezdett, majd megkérdezte:
– Szellem vagy?
Odaléptem az ágyához. Felemeltem azt a papírcetlit, amelyikre az volt írva, hogy NEM.
Stormnak először az tűnt fel, hogy izzadtság illatát érzi. Eltöprengett, vajon izzadnak-e a szellemek. Aztán észrevette, hogy a szőnyeg bolyhai néha be-besüppednek, minta valaki lépkedne rajtuk. Olvasta, hogy a szellemek képesek tárgyakat mozgatni, de ez nem nyugtatta meg, mert túl erősen gyanakodott, bár azt nem tudta, mire. Ha nem szellem, akkor ki vagy mi a hívatlan vendég?
Csak egy kicsit félt, amikor kirakta az ágyára a fecnikre írt abc-t. Jobban szeretett volna igazán beszélgetni, de a szellem makacsul hallgatott.
Miután feltette a kérdéseit, izgatottan várta, mi történik majd. Hosszú percekig tűnt úgy, hogy hiába vár. Aztán felvillant a Windows kékje a számítógép monitorján, a klaviatúra billentyűin láthatatlan ujjak zongoráztak.
A szobát bedübörgő zenét eleinte nagyon idegennek találta, nem igazán az ő ízlésvilága volt, de pár taktus után kezdte megérteni. Megérteni egy zenét nála annyit jelentett, hogy elkezdte érezni. Érezte, ahogy a hangok megremegnek az énekes hangszálain, érezte a szöveg mögött megbújó történetet… És érezte a testében szétáradó kellemes bizsergést, amely lassan lúdbőrt csalt a karjára. Hogy miért találta a világ legfantasztikusabb dolgának a zenét, és miért írt dalcímeket a falára? Hát azért, mert senki sem magának énekel. Storm néha nagyon vágyott arra, hogy valaki meghallgassa. A dalok sem különböztek tőle, ők is azt akarták, hogy valaki meghallgassa őket.
A szellem felsóhajtott. Sóhajtása mély volt, és ott szólt közvetlen mellette. Megint megcsapta az orrát az olcsó kölnivel keveredő izzadtság illat. A földöntúli lény túlságosan emberi volt.
Összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte, pedig tudta a választ:
– Szellem vagy?
Miután a NEM-fecni a levegőbe emelkedett, Storm felállt. Hallgatózott. Sokáig kellett fülelnie, mert az ex-szellem nagyon halkan, óvatosan vette a levegőt, de végül sikerrel járt. Elindult a hang irányába. Karjait maga elé nyújtva, tapogatta a levegőt. Látta, hogy süppedni kezdenek a szőnyeg bolyhai. Valaki hátrált előle.
Lehet valakit csupán a jelenlétéért szeretni? Szerintem lehet. Van valaki, aki hetek óta mellettem van, figyel engem, törődik velem. És ez a valaki nem szellem. Egészen biztosan nem az, mert tegnap este megérintettem. Nagyon gyorsan dobogott a szíve, ezt úgy is szokták mondani, hogy zakatolt. Amikor a mellkasához értem, jó hosszan fújta ki a levegőt. Meglebbent néhány hajtincsem. Fogalmam sincs, miért hunytam le a szemem. Ha az emberrel valami fantasztikus dolog történik, hajlamos becsukni a szemét. Ha jó ízű a kávé, ha túl szép a dallam, ha édes a csók…
Megcsókolt.
Gimiben csókoltak meg utoljára. (Azt a dolgot nem veszem számításba, sőt igyekszem kitörölni, amit egy éve abban a diszkóban műveltem. Mindenki csinál baromságokat néha.)
Egészen elfelejtettem, hogyan kell csókolni. Vannak azok a csókok, amelyeket elpazarolnak a párok, mert túl gyakran csókolják el őket, és túl rutinosan csinálják, mintha a kapcsolat elengedhetetlen összetevője lenne, valami kihagyhatatlan dolog, mint a fogmosás lefekvés előtt. És vannak azok a csókok, amelyek folyton ott reszketnek a levegőben, és a megfelelő pillanatra várnak. Ez egy ilyen reszketős csók volt. Gyöngéden landolt a számon, aztán egyre magabiztosabb lett, és egyszeriben erős karok ölelésében találtam magam. A pizsamanadrágom csúszni kezdett a bokám felé.
Most nem instruált, hanem kézbe vette az irányítást, egy szót sem szólt, csak simogatott. Forró és izzadt volt a tenyere, az ujjai fürgén és ügyesen siklottak – táncot jártak a farkamon. Leroskadtam a szőnyegre, ő fölém hajolt. Elképzeltem, ahogy nézi az élvezetemet. Milyen lehet a tekintete?
Túl gyorsan mentem el. Még soha nem mentem el ilyen – hogy is mondjam? – szabadon. Lehet, nem ez a megfelelő szó, de nem jut eszembe jobb.
Miután kinyitottam a szemem, csak a sötétet láttam. Ez egy kicsit lehangolt.
– Meglehet, hogy most éltem át a világ legbizarrabb önkielégítését – adtam hangot kétségemnek, miszerint csak képzeltem az egészet.
Nevetés törte meg a szobám csendjét. Bebújtam az ágyba, és a takaró alá rejtőztem.
– De hát, ki vagy te? – kérdeztem.
– Shaun – hangzott a válasz. – Egy átlagos srác vagyok. Nincs bennem semmi különös, azon kívül, hogy nem látszom.
– Gyere ide! – intett Storm abba az irányba, ahonnan párduclépteken, selymes-suttogó zengéssel lopakodtak felé Shaun szavai.
– Nem félsz tőlem?
– A kérdés jogos, mivel már másodszor zaklatsz szexuálisan – vihogott Storm. – Na, gyere! Bújj ide mellém!
Öngyújtó lángja lobbant bele a sötétségbe. Felparázslott egy láthatatlan cigaretta vége.
– Te dohányzol? – csóválta a fejét rosszallóan Storm.
– Éppen betépek. Te nem akarsz?
Storm ledobta magáról a takarót, és felkapcsolta az éjjeli lámpát.
– Marhára parázol tőlem – állapította meg.
– Ja, marhára – ismerte be Shaun, aki először az ágy szélére ült le, majd, miután a marihuána illata kezdte betölteni a szobát, egyre közelebb húzódott Stormhoz. – Kérsz?
Storm kinyújtotta a kezét. Ujjai Shaun arcának ütköztek. Bátortalanul cirógatták meg rajta a szúrós borostát. Felderítették a fiú vonásait. Miközben felfedezett, nyáltól nedves végű cigaretta tolakodott az ajkai közé. Beleszívott, köhögött.
– Miért vagy láthatatlan? – faggatózott tovább.
Shaun nem felelt. Mondhatta volna, hogy szívfájdalomból, vagy mert nem szólt hozzá senki a villamoson, de valójában fogalma sem volt a miértről.
Storm értette a hallgatását. Megint kinyújtotta a kezét. Most Shaun vállára talált rá. Felgyűrte rajta a póló ujját. Érintése alatt láthatatlan testté sűrűsödött a levegő, izgatottan nyögött fel, megmozdult, végighevert az ágyon. Storm lehunyta a szemét, hogy elképzelhesse Shaunt. Csak akkor pillantott rá a tenyerére, amikor megérezte a ráfolyt sperma nedvességét. Először a csillogását látta, majd a lassan előtűnő fehérségét is. Elmosolyodott, mert olyan dolgok jutottak eszébe, amelyekről már régen nem fantáziált: szerelem, léptek a léptei mellett, két pohár bor, két szál cigaretta (sebaj, ha káros!).
– Shaun, akarsz velem járni? – kérdezte.
Három hete járunk. Amikor az utcán sétálunk, megfogom a kezét. Stormot egyáltalán nem zavarja, hogy egy kicsit furán néznek ki levegőt markoló ujjai. Sokat beszélgetünk, és majdnem minden éjjel kiverjük egymásnak. Szeretnék már szexelni is, de Storm még tétovázik, és mivel szeretem, készségesen várok a megfelelő alkalomra.
Egyszer arra kért, mutassam meg neki a Facebook profilomat, de azt hazudtam, hogy nincsen, mert nem akarom, hogy egy olyan fényképen lásson meg először, amelyen nem is én vagyok. A régi énem – a láthatatlanság előtti – teljesen valószerűtlennek és idegenek tűnik. Nem akarom, hogy Storm olyannak képzeljen, amilyen voltam, pedig nem sokat változtam külsőre, csak a hajam lett hosszabb.
Lehet, hogy rájött a hazugságomra, de nem tette szóvá.
Fénykép híján sokat cirógatja az arcomat. A hajamra is egészen rászokott, mondjuk ez a vonzalom kölcsönös, én is szeretek matatni az övével.
Egyre ritkábban faggat arról, hogy ki vagyok. Amióta több időt töltünk együtt, már nincs szüksége a szavaimra. Megelégszik a saját elképzelésével arról, hogy ki vagyok, milyen vagyok, miért vagyok. Azt hiszem, ez minden kapcsolatban így működik. Előbb-utóbb visszazárjuk a pillangót abba a bábba, amelyet a fantáziánkból szövünk köréje.
Eleinte nehéz volt megszoknom, hogy van valakim, aki odafigyel rám, és nekem oda kell figyelnem rá. Storm csip-csup dolgokon képes vérig sértődni. Ilyenkor hagyni kell, hogy lenyugodjon, és ne engem vádoljon a rossz emlékei miatt, amelyeknek áradatát az én egyik ügyetlenül sikerült mondatom indította el. Engem szinte lehetetlen megsérteni, ezért irigylem tőle az érzékenységét. Láthatatlanságom óta túl vastag bőrt növesztettem, vagy csak egyszerűen nem kerítek olyan nagy feneket a kisebb sérelmeknek, mert kedvemre dédelgethetek egy nagyon nagy sérelmet.
Hétvégén visszavett a nyár a forróságból, és elmentünk biciklizni. Tiniként kihagytam a bicikli csomagtartóján való üldögélés eufórikus élményét, ezért kihasználtam az alkalmat, és minden másodpercet csordultig kiélveztem. Storm hátán átnedvesedett a póló, mire eltekert velem egy kis, koszos vizű tavacskáig. A levegőben nyárfa szöszei szálltak, pipacsok nyíltak az út menti árokban.
Hétköznapokon Storm árnyéktalan árnyékát játszom. Ebben nem történt változás, talán csak annyiban, hogy tud rólam, és néha elvonulunk smárolni az étterem szolgálati mellékhelyiségébe, vagy leszopom gazdagék méregdrága kanapéján. Storm fülei fél órán át bíborszínben pompáznak az ilyen akcióink után. Nagyon mókás a szemérmessége.
Egy este azt mondta, hogy még sosem volt szerelmes, aztán hozzátette, hogy ez bután hangzott, mert most az, szóval oda kell érteni a mondat elejére az eddig-et.
Storm boldog volt. Nehéz meghatározni, mi is az a boldogság. Ő sem tudta megfogalmazni, mitől másabb a boldogság Shaunnal annál, mint amikor rátalál egy különlegesen szép dalra a Youtube-on. Az, hogy már nincs egyedül az ember, nem feltétlen egyenlő a boldogsággal. A borzongás a boldogság, amelyet egy dallam, vagy egy szempár vált ki, és talán a hit, hogy éppen egy csoda részesei vagyunk.
Szóval azt is mondhatjuk, hogy Storm hosszú idő után végre jól érezte magát a bőrében és az életében, mert Shaun úgy szőtte keresztül-kasul a létezését, mint egy makacs dallamfoszlány.
Egy délután ablakot mosott. Feltekintett az égre, amelyen kiadós nyári záport ígérő szürke felhők gyülekeztek.
– Esni fog – jelentette be.
– Szeretem az eső illatát – lépett mögé Shaun, és ő is kitekintett az ablakon.
Stormnak elakadt a lélegzete.
Az ablaküvegben egy fiatal férfi alakja tükröződött vissza. Koptatott farmert és Red Hot Chili Peppers feliratú pólót viselt. Fényes, fekete haja lófarokba volt fogva a feje búbján.
– Ez most hülyén fog hangzani – nyögte ki Storm nagy nehezen –, de néznéd egy kicsit velem az eget?
A tükörkép elmosolyodott. Shaunnak gyönyörű, szélesen ragyogó mosolya volt, és sötét, mandulavágású szeme.
– Bármit elnézegetek veled, akár az örökkévalóságig – fúrta állát Storm vállgödrébe.
Álldogáltak egy darabig. Shaun csodálta az eget, Storm csodálta Shaunt.
Amikor eleredt az eső, és cseppjei kopogtatni kezdtek az ablakon, Storm úgy vélte, hogy megfejtette a láthatatlanság titkát, sőt még az ellenszerére is rátalált.
– Aludhatok ma nálad? – kérdezte.
Muszáj volt becsuknom a szemem, mert nagyon féltem a fájdalomtól, és a meztelenségemmel sem vagyok túlzottan kibékülve. Egész testemben reszkettem, mint az érettségi előtt, még a szám szélébe is úgy beleharaptam, hogy kiserkent belőle a vér. Aztán egy kicsit jobb lett. Shaun egészen közel hajolt hozzám. Arcomba hullottak a tincsei. Izzadt mellkasa verítékkel kente össze a bőrömet. Mélyen zengtek fülemben sóhajai.
Összeszedtem magam, és kinyitottam a szemem. Nem láttam mást, csak a szobája foszladozó tapétáját és a levegő vibráló remegését. Koncentráltam, ami nem ment könnyen, mert hol a fájdalom, hol a kéj árasztott el. Azt hajtogattam magamban, hogy Látni akarlak! Látni akarlak! Hallottam, éreztem, de még mindig nem láttam őt. Próbáltam visszatartani, de a csalódottságtól kicsordult a könnyem.
– Mi a baj? – kérdezte ijedten Shaun, és azonnal lehengeredett rólam. Üres lettem. Elhagyatott.
– Nincs semmi baj – hazudtam, miközben igyekeztem kipislogni a sós csípést a szememből.
– Nem jó? – aggodalmaskodott tovább Shaun.
– Olyan szép vagy – mondtam. – Annyira szép.
Sikerült összezavarnom. Felnevetett, aztán elkomorult, majd megint felnevetett.
Amikor nevetett, láttam. Feltűnt és eltűnt.
– Shaun, emlékszel, mit éreztél akkor, miközben ma az eget néztük? – tudakoltam meg.
– Nem igazán figyeltem arra, hogy mit érzek – felelte elgondolkodva –, mert az eget néztem.
– Szeretkeznél most úgy velem, hogy nem gondolsz semmi másra csak a szeretkezésre? – kértem tőle. – Amiatt se aggódj, hogy fájdalmat okozol! Semmi miatt ne aggódj! Kellesz nekem.
Azt hiszem, rájött, hogy miben sántikálok, mert nagyon sokáig hallgatott, majd újra csókolni kezdett, és visszabújt belém. Felnyögtem a fájdalomtól, de közben mosolyognom is kellett, mert Shaun úgy tűnt fel és el, mint égen a villámok. Az orgazmus pillanatában kicsit tovább maradt, és végre elgyönyörködhettem benne teljes valójában.
Elhatároztam, hogy türelmes leszek. Elhatároztam, hogy elnyerem a teljes bizalmát. Elhatároztam, hogy én leszek az, aki mellett egy napon arra ébred, hogy fütyül a világra, mert, legyen akármilyen, ő jól érzi magát benne… velem.
Azután a bizonyos éjszaka után, Shaun egyre gyakrabban látszott. Eleinte csak a négy fal között mutatta meg magát, de megtörtént, hogy az utcán vált láthatóvá, ami elég veszélyes volt, mert sosem érezte előre, mikor fog megjelenni. Megesett, hogy hetekre újra eltűnt, de az is, hogy napokig maradt. Stormot nem zavarta ez a kiszámíthatatlanság. Megszokta, hogy néha meg kell kérdeznie a levegőtől, hogy Itt vagy?, és egy kicsit mindig csalódott, ha nem volt ott.
– Hogyan találtál rám? – érdeklődte meg egy délutánon, amelyet egy parkban piknikezve töltöttek.
Shaun fekete haja szétterült a pléd kockáin. Fogai között fűszálat rágcsált.
– Teljesen véletlenül – felelte. – Bemosott az eső az étterembe.
– Vagyis a sors akarta.
– Nem hiszek a sorsban, a véletlenek valószerűbbek – szögezte le Shaun.
– És mi tetszett meg bennem – kíváncsiskodott tovább Storm, ejtve a sors romantikus témáját.
– A karikák a szemed alatt.
– Nincsenek is karikák a szemem alatt! – kapott Storm az arcához.
– De vannak.
Miközben Storm duzzogott, Shaun vidáman szívta be a fű illatát. A nap olyan erősen ragyogott az égen, hogy el kellett ernyőznie a tekintetét előle. Ujjainak rácsán át nézte a bárányfelhőket, és arra gondolt, hogy ő a rács, és Storm a rács mögül előbukkanó vakító fény.
Meglepően nehéz láthatóvá válni. Azt hiszem, lazasággal fűszerezett bizalom kell hozzá, és valaki, aki igazán szereti az embert. Azt még mindig nem tudom, miért tűntem el, miközben mások, akik ugyanúgy szenvednek, mint én, láthatóak maradnak. Gyanítom, hogy még jó sok láthatatlan fiú és lány kódorog az utcán, azzal szórakozva, hogy valaki látható nyomába szegődik.
Szerintem sok ember lenne boldogabb, ha észrevenné, hogy nincs egyedül.
Persze könnyű nekem a nagy happy endben megmondani a tutit, de a boldogok már csak ilyenek, szeretnek hencegni a boldogságukkal, mintha az vérrel-verítékkel megszerzett diploma lenne, ami feljogosít arra, hogy kihúzott háttal, büszkén masírozzunk az életben. Pedig, mint ahogy ezt Stormnak is megmondtam, ez egész csak mázli. Nem tettem semmit azért, hogy rátaláljak, sőt még el is tűntem, hogy ő egészen biztosan ne leljen rám.
Szerencsém volt. Ennyi.
Ami a láthatatlanságomat illeti… Vannak, akik látnak, és vannak, akik nem. Van, amikor látszok, és van, amikor nem. Valószínűleg sosem fogok teljesen kigyógyulni ebből a nyavalyából.
Storm ma hozzám költözött. Egész éjjel a falakat mázoltam, hogy meglepetést szerezzek neki. A feketét túlzásnak találtam, ezért indigókék festéket vettem. A két közös dalunk címét már fel is írtam az ágyunk fölé. Amikor kész lettem, végignéztem a falaimon, és hirtelen óriásinak tűnt a lakásom, egy óriási lehetőségnek.
Storm sírva fakadt, ahogy átlépte a küszöböt. Szentimentális természete van, de ez előre sejthető volt a haja szőke ragyogásából.
Miután szóhoz jutott a hüppögéstől, elárulta, hogy hozott nekem egy dalt. Fogta a hibajavítót, és megcélozta vele az egyik szép, indigókék falat.
Ezt írta rá:
Never Let You Go.***
Erre csak annyit tudtam mondani, hogy én sem, mert én is szentimentális vagyok, de soha nem vallanám be, vagy mutatnám meg könnyek képében.
Meghallgattuk a dalt, aztán kicsomagoltuk Storm bőröndjeit.
Összevesztünk rajta, hová rakjuk az Oroszlánkirályos párnáját, ami szerintem nagyon giccses – mint maga Elton John –, és nem tűröm meg az ágyamban. (Végül a kanapéra került.)
Töltött padlizsánt sütöttünk vacsorára. Kicsit odaégett az alja, de jóízűen megettük, mert nagyon éhesek voltunk.
Este kihagytuk a Trónok harca legújabb évadának első epizódját, és inkább szerelmeskedtünk.
Sokáig nem tudtam elaludni. A hibajavító fehérje ezüstösen csillogott a hold fényében. Olyan volt, mintha csillagok ragyogtak volna a falaimon. Bezártam Storm álmát az ölelésembe, és elképzeltem, ahogy az évek alatt lassan megtelnek a falaim csillagokkal.
VÉGE.
Jegyzet:
Dalszövegek saját ferdítésben:
*Julian Lennon: Guess It Was Me – Azt hiszem, én voltam az
Miért nem látsz mindent olyan tisztán, mint én?
Sikoltok és kiáltok, de te mégsem hallasz engem
Nem érted a szavakat, amelyeket használok?
Tán azt várod, hogy fessem le az igazságot?
Tegnapi mosolyomat hordom arcomon
Fejemet a homokba dugom,
várat építek körém egy másik univerzumban
Azt mondtam a világnak, hogy valami nem stimmel
Azt hiszem, végig én magam voltam az
Régen mindig másokat okoltam
a saját szerencsétlenségemért, hiányzó énképemért
Most látom csak, hogy rosszul ítéltem meg a dolgokat
Megtaláltam önmagam, és most erős vagyok
A világ egy egészen más hely lett
Csak kitártam karjaimat,
és megtanultam szeretni és ölelni.
Azt mondtam a világnak, hogy valami nem stimmel
Meg kellett tanulnom a saját utamat
Azt mondtam a világnak, hogy valami nem stimmel
Azt hiszem, végig én magam voltam az
Amikor azt gondoltam, hogy minden rendben van
Nem láttam a repedéseket, mert álmodtam
De az élet kirúgta a csillagokat lábam alól,
És most ez az angyal lezuhant…
A világ egy egészen más hely lett
Csak kitártam karjaimat,
és megtanultam szeretni és ölelni.
Azt mondtam a világnak, hogy valami nem stimmel
Meg kellett tanulnom a saját utamat
Azt mondtam a világnak, hogy valami nem stimmel
Azt hiszem, végig én magam voltam az.
https://www.julianlennon.com/videos/665–guess–it–was–me–acoustic
** Sons Of An Illustrious Father – Solution: Burn it! – A Megoldás: Égesd el!
Újra meg fog égetni
Egy régi, jól ismert barát, aki pirosló izzást cseppent ajkaidra
Egészen addig meg fog sebezni, amíg véget nem ér, és egy nap véget fog érni
Tehát menj, és sírj, sírj az anyád vállán
Ő majd szikrát gyújt a sötétségben
Elénekli végtelen bölcsességeit, mint egy pacsirta
„Ő a te elsőd és utolsód!” – szólt Isten
Csak egy percre égetlek meg lobogó tüzedben
Próbáld megérteni ezt az embert és a leszármazottait
Meglátod, hogy ebből az összetört, véres törzsből
egy ragyogó gyermek születik újjá
Tehát menj, sír, sírj, sírj a vállamon, és én csak még jobban foglak szeretni
Te vagy minden, amit szeretek
Te vagy minden színlelés és szeszély
Figyelj rám…
Újra meg fog égetni
Megtette már, és újra megteszi majd
Az apa, az apa, az apa, a civilizált ember apja…
Ezúttal nem egy végért kezdtünk neki az útnak
Tehát menj, sírj, sírj anyád fáradt vállán
és ő már nem fog téged akarni többé
Hacsak nem te magad zárod a szeretetet karjaidba, és kiállsz, és kiállsz valaki más bűnéért
és az a más te vagy…
https://www.youtube.com/watch?v=–yfh_pqImi4
***Julian Lennon: Never Let You Go – Soha nem engedlek el
Engedd, hogy egy olyan helyre vigyelek,
ahol nincs másra szükséged, csak a szerelemre
Hunyd le erősen a szemed, kívánságod szemhéjad mögött rejtőzik
Hát nem látod, hogy soha nem foglak elengedni?
Szabad leszel, és én soha nem foglak elengedni
Nyisd ki az elméd, és a szíved gyakrabban mer majd álmodni
Fogd meg a kezem, és elrepülünk valamerre a kettő közé
Hát nem látod, hogy soha nem foglak elengedni?
Szabad leszel, és én soha nem foglak elengedni
A tekintetedben látom, hogy szabad akarsz lenni
Gyere, és meglátod, el tudunk repülni a csillagokba Vénusz és Mars közé
Nem foglak elszalasztani
Hát nem látod, hogy soha nem foglak elengedni?
Szabad leszel, és én soha nem foglak elengedni
Elringatlak téged a szívemben és a lelkemben
Hát nem látod, hogy soha nem foglak elengedni?
Szabad leszel, és én soha nem foglak elengedni
https://www.julianlennon.com/videos/716–never–let–you–go–lyrics–in–vision