A prosti
Ahogy a kivilágított várost nézem, hirtelen az az érzésem támad, hogy egy felékszerezett kurvát figyelek. A folyót átölelő hidak gyöngysorokként simulnak a nyakára, a Parlament meg a Vár épülete szikrázó klipszek a fülcimpáin.
Vonz az éjszakai város, mert szeretem a kurvákat. Persze, nem azokat, akik az úttest szélén riszálnak, ennél kifinomultabb vagyok. Az én eseteim a sötétből kísértetként előbukkanó hímringyók. Mindenütt ott vannak, mintha lebegnének a nyári levegő remegő forróságában, csak észre kell venni őket. Érzékeny radarom van a felismerésükre. Rögtön tudom, ki megvehető egy éjszakára. Olyanok, mint a bonbonok egy édességbolt kirakatában. Gyönyörűek és kívánatosak, édesen keserűek. Velük minden olyan egyszerű. Nem majréznak, nem követelnek érzelmeket, megteszik, amit kérek tőlük. Nincsenek nagy elvárásaim. Dugni akarok, élvezni, megérinteni egy emberi testet.
A hídról bámulok le rájuk. Úgy rajzanak a rakparton, mint a szúnyogok. Amikor így fentről nézem őket, egy pillanatra elkap az érzés, hogy isten vagyok, aki letekint az égből, és borzongva gyönyörködik a teremtményei nyomorában. Isten, hm, róla mindig apám jut eszembe. Gyakran mondogatta, hogy milyennek kellene lennem. Kellene, utálatos szó, olyan parancsoló, hatalmaskodó. Mintha az én hibám lenne, hogy végül más lettem, mint amilyennek ő teremtett.
Nézem őket. Figyelek. Mint egy vadász, várok a tökéletes prédára. A mozdulatok sok mindent elárulnak. Egy fül mögé simított hajtincs, egy pislogás, egy eltaposott cigarettacsikk, ezek mind jelek: egy ember, egy monumentális festmény vázlatai. Várok a tökéletesre, mert nem vihetek haza akárkit. Nem veszhetek el akárkiben. Csak a kiválasztottak láthatják az élvezetemet.
Megtanultam elrejtőzni, elrejteni a könnyeimet, a sértettségemet, a fájdalmamat, az örömömet és a bánatomat. Az évek alatt olyan lettem, mint egy feneketlen kút, csak a sötétséget látod, ha belém tekintesz. De vannak pillanatok, amikor lehetetlen zárva tartani minden ajtót és ablakot. Ilyen pillanat a gyönyör is. Ilyenkor védtelenné válok, és ezt nem használhatják ki. Ezért türelmes vagyok. Szemlélődök.
Csak a szépekre figyelek. A test a lényeg. A testet fogom a karjaim között tartani, a bőrt fogom megízlelni. Nem érdekel, ki lakik a felszín alatt. A felszínre vágyom. Lebegni akarok, és nem elsüllyedni a mélységben.
A választás pillanata a legizgalmasabb, mert ott van benne a tévedés lehetősége. Általában a megérzésemre hallgatok, a vágyra, ami fellobban bennem, amikor megpillantom az igazit. Nincsenek típusok vagy esetek, csak hangulat van.
Ma éjjel barna hajfürtökre vágyom, és selymesen fehér bőrre, törékeny csontokra, egy szikrázó szempárra, telt ajkakra. Mondjuk őrá, ott. Rá, aki olyan elveszetten tekintget körbe, mint egy őzike. Megvagy!
Elhagyom a biztonságos lest, és leereszkedem a földre, a halandók közé, mint egy önkéntes Lucifer. Fényt viszek az éjszakájukba. A prosti tudja, hogy ő kell nekem, talán látott a hídon, ahogy figyelem. Nem lepődik meg, amikor odalépek elé, csak a tekintetében változik meg valami: a pupillák kitágulnak, és a szivárványhártyák egy árnyalattal sötétebb barnán ragyognak. Felmérem az árut, de az áru is felmér engem. Szeretem, ha egy kurva nem megy el fűvel-fával. Van abban valami méltóság, ha az ember megválogatja, hogy kitől fogad el fizetséget. Fiatal, de már nem kezdő. Amikor felé hajolok, hogy megcsókoljam, az ajkai engedelmesen nyílnak szét, és utat engednek a nyelvemnek. Miközben csókolom, megérinti a nyakamat. Vékony ujjai felismerhetetlen ábrákat rajzolnak a bőrömre. A gyerekek szokták így a poros földbe karcolni a legtitkosabb vágyaikat. A csók után egymásra nézünk. Szavak nélkül kötünk üzletet. Az egyezkedés elrontaná a pillanat mámorát. Hagyjuk, hadd higgyük el mindketten, hogy a sors megajándékoz minket ezzel az éjszakával. A fájó igazság, hogy semmi nincs ingyen, az most maradjon elrejtve, akárcsak a nevek és a hétköznapok.
Nem lakom messze. Mellettem lépdel a macskaköveken. Légies, mint egy pillangó. Néha felém pillant, néha a folyó feketén csillogó hullámaira tekint. Az jár a fejemben, hogy talán még soha nem akadtam ilyen szép zsákmányra. Vékony jégen járok, ami bármikor beszakadhat alattam, mert ha érzelmet viszek az élvezetbe, az csak összezavar mindent.
– Itt vagyunk – mondom a kapuhoz érve, mielőtt belépnénk rajta.
A prosti végignéz a házon, mintha az elárulhatná, ki vagyok. Lehet, hogy suttog neki valamit, csak én nem hallom, mert egyszeriben nyugodtabbak lesznek a mozdulatai, megszűnik a maradék feszélyezettsége is. A lépcsőház hideg kőfalának dőlve smárolunk. Ízlik a szája, izgatóak az ajkai.
Kifulladunk, mire felérünk a harmadik emeletre. Amíg a bejárati ajtó zárjával vacakolok, mögöttem áll, és a haját igazgatja, mintha számítana bármit is, hogy a hajszálai jobbra vagy balra kócolódnak-e. Amikor végre a lakásomban van, azonnal rámarkolok a farkára, de ő ellök magától.
– Várj egy kicsit! – zihálja.
– Mire? – kérdezem, mert hozzászoktam, hogy azonnal megkapom, amit akarok.
– Emberből vagyok – közli velem határozottan. – Hol van a fürdőszoba?
Hallgatom, ahogy vizel, felizgat a csobogás hangja. Felizgat a tudat, hogy van valaki a lakásomban…, hogy nem vagyok egyedül.
Egyedül. Az én házi istenem tanított meg rá, hogy a magány menedék lehet. Elbújtam előle, mert nem akartam, hogy lásson. Olyan kisfiúvá lettem, akit nem akart. Szégyelltem magam, de amikor egyedül voltam, minden megváltozott. Az én pici világomban volt létjogosultságom.
– Tetszik a kéglid – mondja a prosti. – Ezeket te csinálod?
A földgömbjeimet nézegeti. Ez amolyan hobbifélém, papírból készítem őket.
– Ja. Megpróbálom újraalkotni a Földet, hátha ezúttal jobban sikerül.
Erre a megjegyzésemre kapok tőle egy szép hosszú pillantást. Most azt hiszi, hogy különleges vagyok, pedig nem vagyok az. Abbahagyja a lakásom felderítését, és megáll előttem, egészen közel hozzám. Újra csókolózunk, ő megint a nyakszirtemet cirógatja közben. A szerelmespárok csinálnak ilyesmit, de mi nem vagyunk azok, ezért lefejtem magamról az érintését.
– Szorítkozzunk a lényegre – utasítom, és végigdőlök az ágyamon.
Leveszi a pólóját, majd kibújik a farmeréből. Gyönyörű a teste. A húgom porcelánbabáinak volt ilyen fehér a bőrük. Vajon ő is összetörhet, ha durván érek hozzá?
Káprázó szemmel nézem a testét, magasra emelt csípőjét, formás fenekét. Lábujjai görcsösen kapaszkodnak a szőnyeg rojtjaiba, csaknem elélvez a gyönyörtől, miközben a farkamat szopja. A tekintetem a földgömbjeimre téved, amik a magasba emelkednek, és körülöttünk keringenek. A saját naprendszerem középpontjává válok.
– A Földdel semmi gond nincs, a lakosságával akadnak problémák – hallom a hangját, mire kinyitom a szemem, és lassan visszatérek a valóságba. A prosti mellettem hasal az ágyon, és engem figyel.
– Csak nem filozófus vagy? – kérdem, közben megszabadulok a még rajtam maradt ruhadaraboktól, hogy olyan legyek, mint ő, de sosem leszek olyan, mint ő, mert én képtelen lennék ilyen felszabadult nyugalommal hasalni egy idegen férfi ágyán.
– Félállásban – feleli. – Tudod, kell egy kis kikapcsolódás a sok faszszopás mellett. Pesszimista vagy?
Egy pillanatra vágyat érzek, hogy megkérdezzem a nevét, de legyőzöm, mert mire lenne az jó.
– Dehogy! Még nem nyírtam ki magam, ami már önmagában is elég optimista cselekedet. Sőt, hajlamos vagyok a hipochondriára, féltem a nyamvadt kis életemet.
Erre tüsszent egy nagyot.
– Bocsi, csak kezdődő tüdőpestisem van, semmi komoly.
– Ez vicc akart lenni?
– Az volt, de szükséges hozzá némi humorérzék.
– Sajnálom, azzal nem szolgálhatok, de van söröm.
Hempergünk az ágyamon, és közben sört vedelünk. Megérintem a testét. Eljátszadozom vele.
– Szépen élvezel – mondja a hangjában azzal az érzékien mély tónussal, ami akkor költözött a torkába, amikor a földgömbjeimről kérdezett. – Illik hozzád a gyönyör.
Ilyen bókot még senkitől sem kaptam, ezért úgy döntök, hogy meghálálom.
– Nem sokszor csinálom ezt meg egy prostinak, szóval, érezd magad különlegesnek – hívom fel a figyelmét megkülönböztetett helyzetére, mielőtt megízlelem a farkát.
– Én mindig különlegesnek érzem magam – vallja be nevetve, és kéjesen tárja szét a combjait előttem.
Rágyújtok. Őt is megkínálom, de nem fogadja el, a sajátját szívja.
– Mentolos – világosít fel. – Az jó az egészségnek.
– Aha.
Meztelenül mászkál fel-alá, és a CD-gyűjteményem között turkál. Megbabonázva követem a tekintetemmel a farka mozgását. Egyszárnyú madár röpköd a hálószobámban. Vagy szárnyaszegett madár? Elröhögöm magam. Valami baj lehet velem, mert még sosem keresgéltem metaforákat a faszra.
– Mi az? Előkerült a humorérzéked? – kérdi, és rám tekint azzal a kutató pillantásával.
– Megihletsz.
Szeretkezünk, lassan, szemtől szemben. Ő lehunyja a szemét, az ajkai érzékien szétnyílnak, hogy néha felsóhajthasson a kéjtől, én zihálva lesem az arcán hullámzó élvezet gyönyörű jeleit: megrebbenő szempillák, gyöngyöző verítékcseppek a homlokán, megbújva a nedves hajtincsek között. És mindezt tőlem kapja, az én testem ajándékozza neki ezeket a pillanatokat. Úgy tűnik, mintha megszegném a szabályaimat, és én adnék neki, de nem így van, mert ő ad nekem. Kapok tőle egy éjszakát, ami különbözik a többitől.
– Miért lettél ilyen?
Ezt ő kérdezi, pedig több értelme lenne, ha én faggatnám arról, hogy miért lett kurva.
– Milyen?
– Hát, ez az! Milyen? Gyakran szedsz fel prostikat? Ez izgat fel?
– Nem az izgat fel, hogy kurvák, hanem az, hogy nincs bonyodalom. Gerjedek az egyszerűségre.
Ezen nevet. Csak néhány órája van nálam, de a lakásom falai még senkit nem hallottak ennyit nevetni. Levadásztam a főnyereményt, vagy beleestem a saját csapdámba?
Kimegyünk az erkélyre, mert látni akarja a kivilágított várost. Azt mondja, csodaszép. Azt mondja, ő is szeretne egy erkélyt. Azt mondja, jó nekem. A karjaimba kapom, és újra elmerülök a testében, mert azt akarom, hogy neki is jó legyen. Felizgat a fekete ég látványa, és a hidak alatt fodrozódó folyó illata. Szenvedélyesen és mohón dugom. A korlátba kapaszkodik, néha úgy hátrahajol, hogy nekem kell őt visszahúznom. Ilyenkor mindig rám mosolyog és megcsókol, majd újra hátralendül, mintha el akarna repülni az ölelésemből.
– Milyen kisfiú voltál? – faggat, és hosszú ujjaival megcirógatja az államon a borostakezdeményeket. Az ajkai duzzadtak a csókjaimtól. Látom rajta, hogy fáradt, de küzd az álmossággal, mert kíváncsi rám. – Tudod, van egy fétisem: bukok a szőke kisfiúkra.
– Szerettem, ha mosolyognak rám. Jobban szerettem, mint az édességet. Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy túl sok mosoly hamis – felelem.
– A tiéd nem az.
– Nem tudhatod.
– Valóban nem, de érezhetem.
– Mitől félsz ennyire? – kérdi, és rágyújt egy újabb mentolos cigarettára.
– Miért gondolod, hogy félek?
– Mert prostikat szedsz fel. Szívesebben lennél nemi beteg, mint szerelmes.
A tarkóján, a puhán göndör hajtincsek rejtekében, megbújik egy apró tetoválás, egy hippi-békeharcos béka. Ki nem állhatom a kétéltűeket, de ez tetszik. Megsimogatom a mutatóujjammal.
– Ez csiklandoz, de azért ne hagyd abba!
Megcsókolom a nyakát, amivel libabőrt csalok a tarkójára. Dorombol, mint egy kiscica. Sosem volt háziállatom, mert nem tudnék mit kezdeni vele. Egy élőlénynek a gondját kell viselni, és én teljesen alkalmatlan vagyok a törődésre. Genetikailag van belém kódolva a kémiai képlet, ami megfagyasztja a szívemet, ha véletlenül érezni kezd. Ez amolyan vegyi hadviselése a testemnek a szerelem ellen.
– Miért jöttél el velem? – tudakolom meg tőle, miközben cirkuszi akrobatákat megszégyenítő látványelemekkel ötvözzük a szeretkezés állatias aktusát. A béka ugrándozni kezd a hajfürthullámok között.
– Miért engem választottál? – kérdez vissza.
Vajon van olyan miért, amire létezik valódi, hiteles válasz? Mindig is úgy véltem, hogy ez a kérdőszó az emberiség mozgatórugója. Olyan, mint a vér az ereinkben, vagy mint a benzin az autóinkban. Előre visz minket. Egy miért nem toporog egy helyben, hanem cselekszik. De mit tehetek én? Az, hogy vágyom rá, még nem elég ok arra, hogy megváltoztassam az életszemléletemet miatta. Egy éjszakányi kéjmámor még nem elég a megváltáshoz.
– Tetszik a hajad – mondja, és belekócol az ujjaival. – Majdnem szőke. Csak egy kis képzelőerő kell hozzá, és máris olyan, mint egy búzamező. A szemed kékje meg akár az égen is ragyoghatna egy napfényes nyári délutánon. Rögtön megtetszettél, de a sötétben nem láttalak jól. Csak most látlak igazán, és most még jobban tetszel. Tudod, hogyan lesz a vonzalomból vágy?
– Hogyan?
– Hát így.
Gyöngéd csókja hűsítő balzsam fáradt ajkaimon.
– És a vágyból hogyan lesz érzelem?
– Nem tudom.
– Talán így.
Hozzám bújik, és én magamhoz ölelem. Egy pillanat hasad csak le az éjszakából, és mi már alszunk is. Elszalasztjuk a napfelkeltét, pedig, a kedvünkért, varázslatos szépséggel ébredezik a hajnal.
Általában nem alszanak nálam. Az öntudatlanság túl intim dolog ahhoz, hogy megosszam egy idegennel, de ő most mégis itt szuszog mellettem, és én nézem a szépségét. Azt hiszem, hogy már akkor tudtam, hogy ő más lesz, amikor megpillantottam. És ő is tudta, mert megérezte a csókomból. Egy kurva azonnal tudja, hogy kit mivel hódíthat meg. Nem számít. Nekem is jogomban áll elbukni egyszer. Egy kis szívfájdalom mindenkinek kijár.
Amíg zuhanyozik, lefőzöm a kávét. Elég szánalmas próbálkozás tőlem, de talán így még néhány perccel megnyújthatom a búcsút. Előkészítem a pénzt. Többet fizetek a szokásosnál, mert nem akarom alkudozással elrontani az éjszaka emlékét.
– Adsz egy földgömböt?
– Elviheted bármelyiket.
Megáll a polc előtt, és sokáig válogat. A nappali fény egészen új szépséget kölcsönöz neki. Szinte hallom, ahogy a jég megreped alattam, és én süllyedni kezdek. Belehullok az ő világába.
– Látlak még? – kérdezem, mielőtt kilépne az ajtón.
Olyan lassan fordul felém, hogy azt hiszem, megállt körülöttünk az idő.
– Újra meg akarsz dugni?
– Nem, újra látni akarlak.
– Ez undorítóan romantikus. Nem illik hozzád.
– Jól van, akkor megfizetem.
– Kapd be! Nem vagyok egy ócska kurva.
Az ajtófélfának dől, majd a vállamnak. Kierőszakolja, hogy átöleljem. Felizgat a kiszámíthatatlansága. Olyan nagyon őszinte és ösztönös, mint egy szempillarebbenés.
– Gyere el ma éjjel is. Ha akarod, hozzád se nyúlok, csak alszunk.
Nem tartom szánalmasnak, hogy könyörgök, mert ez küzdelem, és az ember nem válogathat az eszközökben, ha a boldogságért harcol.
– Nem figyelsz rám – súgja a fülembe.
– De igen. Nem érdekel, hogy ki vagy.
Két tenyere rásimul az arcomra, mint egy nem odaillő mondatra a zárójelek. Talán igaza van, és ennek az éjszakának nem így kellene végződnie. Ez a kitérő nem illik a történetembe. De a zárójelbe rejtett információ mindig fontos titkot őriz, talán éppen benne rejlik az értelem, ebben az esetben az életem magyarázata.
– Szóval, nem érdekel, ki vagyok – ismétli a szavaimat. – Akkor nem tudsz rólam semmit. Fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok, mert az egyetlen dolog, amit tudni vélsz rólam, az nem igaz.
– Mi nem igaz?
– Izgalmas volt eljátszani a kurvát, de te már kiszálltál a játékból, így én sem színlelhetek tovább. Most berezeltél, mi?
– Akkor mit kerestél a prostik között?
– Fel akartam szedni egyet, akárcsak te.
Nevet. Azzal a fertőző nevetésével, ami átterjed rám is.
Igen, talán erre is rájöhettem volna, hiszen éppen azért történhetett ez az éjszaka másként, mert ő is más. De én egy prostit akartam, akivel nincsenek bonyodalmak, akivel minden olyan könnyű: egyszerű az élvezet és egyszerű az elválás.
– Most mi lesz? – teszem fel a kérdést, amit már olyan sokan feltettek előttem az élet legnehezebb pillanataiban.
Kibontakozik az ölelésemből, és elmosolyodik. Rám ragyog a tekintete.
– Most elmegyek, te meg eldöntöd, hogy mit akarsz. A számomat ott hagytam a földgömbök között – feleli.
Mielőtt elnyelné a lépcsőház kacskaringós labirintusa, még kapok tőle egy forró csókot. Ebben a csókban benne van az egész együtt töltött éjszakánk: a vonzalom, a vágy, az érintések, a sok nevetés, a kérdések és a lehetőségek.
A gyűrött ágyneműn megtalálom a pénzemet. A bankjegyek egy békát formálnak. Vajon mikor volt ideje erre? Eszembe jut a mese, amiben a béka királyfivá változik.
A száma valóban ott van a polcon. Egy óvszer szétszakított papírjára írta fel.
Végigdőlök az ágyamon. A lepedő még nedves az izzadtságunktól. Az ő illatába burkolódzva gondolkodom. Van elég időm. Ha egy fél éjszaka elég volt arra, hogy kételkedjek az eddig meghozott összes döntésem helyességében, akkor egy egész nap alatt csodákat tehetek.
Éppen felkapcsolódik az éjszakai világítás a város ékszerein – a kurva újra teljes pompájában ragyog –, amikor felhívom.
Ahogy végigfektetem az ágyon, az inge szétnyílik, és lecsúszik a válláról.
– Van valami rémisztő a szépségedben – árulom el neki. – Rabul ejt, és nem lehet tőle szabadulni.
Megborzongok a bőrét ízlelve. Elképzelem, hogy a nyelvemre tapadnak a sejtjei: milliónyi apró molekulája viszonozza a csókomat. Az emberi test majdnem hetven százaléka víz. Elmerülök a hullámok között, érzéki fürdőben lubickolok. Ajkaim érzik az erek sóvárgó lüktetését. Még egy utolsó szenvedélyes csók. Csiklandozzák az orromat az arcán lefutó verítékcseppek. Egyik kezemet a tarkója alá csúsztatom, a másikkal még magasabbra emelem a combját, hogy megkönnyítsem a behatolást. Egyetlen pillanat, és már birtokba is veszem. Lihegve, mozdulatlanul nézzük egymást: én őt, ő engem, benne magamat, bennem magát. Még a gravitációnak sincs akkora ereje, mint két összeforrt testnek, ezért a szerelem az univerzum leghatalmasabb törvénye. Az ajkai csúszósak a nyálamtól, és a csókjaim néha eltévednek. Amikor felemelkedem, hogy megtámaszkodhassak mellette a gyűrött lepedőn, hosszú, csillogó nyálfolyók csurognak le az állán. Nem törli le őket, mert az ujjai a hátamon kalandoznak. Most már felismerem az ábrákat, amiket a bőrömre rajzol. A vérem vadul száguld az ereimben a gyönyörtől, ahogy újra meg újra elmerülők a testében. A kéj kis sikolyt csal ki belőle, és nyirkos forróság ömlik szét a hasamon, erre újra a tarkója alá csúsztatom a kezemet, majd addig csókolom, amíg meg nem érti, hogy mennyire végtelenül nehéz és félelmetes volt mellette döntenem.
VÉGE