A Simple Life
1.
Yoite huncut mosollyal az ajkain lopakodott végig a folyosón. A fürdőszobához érve várt egy kicsit, és fülelt, mert nem az volt a célja, hogy szívrohamot hozzon Alanre. Amikor elhalkult a csobogás, lenyomta a kilincset, és belibbent a helyiségbe.
– Búúú! – kiáltotta bele az éjszaka csendjébe, mire Alan, aki mit sem sejtve álldogált a vécécsésze előtt, rémülten tántorodott neki a falnak.
– Te még így is fenemód szexi vagy! Mindig letolt gatyában kéne járnod – nevetett Yoite. – Miért takargatod? Láttam már, sőt még járt is bennem itt-ott.
– Néha rémes tudsz lenni – sóhajtotta lemondóan Alan, miközben igyekezett egy kézzel feltornázni magára a pizsamanadrágját. – És még csodálkozol, hogy tiszta ideg vagyok, amikor itt alszol?!
A japán fiú ajkain egy sokatmondó mosoly villant, majd a legnagyobb nyugalommal foglalta el Alan helyét a vécécsésze előtt.
– Mi ez, csoportterápia? Mióta járunk együtt vécére?
– Most óta. Hát nem romantikus, édes? – kacagott Yoite. – Annyi mindent csináltunk már együtt, de ez még valahogy kimaradt.
– Eddig nem mondtad, hogy buksz a pisiszexre – morogta Alan.
– Nem szexelek, csak pisilek. Kissé meglódult a fantáziád, nem gondolod?
Miközben Yoite vidám hangját hallgatta, Alan pillantása a fiú kezeire tévedt. A csinos, hosszú ujjakon bársonyos fénnyel ragyogott a bőr. Nem tűntek betegnek, és Alan hiába próbált átlátni a szoborszerű szépségen, a fájdalom most sem fedte fel magát előtte.
– Ha nem vigyázol, ki fognak gúvadni a szemeid – figyelmeztette Yoite.
Alan paprikavörösen kapta el a tekintetét.
– Nem azt nézem, te idióta! – mentegette magát, majd megragadta a kilincset, hogy a lehető leggyorsabban távozhasson, de Yoite már ott is termett, és hozzábújt a már szokásos kiscicásan játékos gyöngédségével.
– Na, ne morogj már! – dorombolta. – Szeretem, ha nézel. Tudsz róla, hogy nyitott szemmel szeretkezel? Mondd, látsz engem akkor? És ha látsz, emlékszel rá, milyen vagyok közben? Ugye most már vannak rólam emlék…
Nem tudta befejezni, mert Alan beléfojtotta a szavakat egy csókkal, majd ajkai a fiú nyakára vándoroltak, és élvezettel ízlelték meg a bőr izzadtságtól édes-keserű zamatát.
– Micsoda mázlista vagyok! – sóhajtotta Yoite kéjesen, és Alan erre még szorosabban ölelte magához. – Mindent szeretek benned. Mindent! Sosem hittem, hogy valaha lesz valakim, akinek ennyire fogom szeretni a pillantását, az érintését, az illatát, az ízét, a szomorú mosolyát, a dühös grimaszait, a hallgatását, a szavait, a titkait és a vallomásait. Mindent szeretek benned, ami szép, és ami csúnya. Nem! Hiszen nincs is olyan, hogy csúnya. Te mondtad egyszer.
– Elképesztő, hogy mennyit tudsz beszélni – suttogta Alan Yoite vállgödrébe. – Ragaszkodsz a fürdőszoba idilljéhez, vagy folytathatjuk a szobámban?
Mialatt végigosontak a sötét folyosón, Alan élete legnehezebb feladványán töprengett: vajon Yoite miért nem hagyja, hogy ő is mindent szeressen benne?
– Kár elpazarolni ezt a szép hétfőt egy hétköznapra – jegyezte meg Yoite szomorúan, és a konyhaablak alatt álló fa lombkoronájában csiripelő madaraknak dobott néhány szem morzsát a reggeli szendvicséből. – Ráadásul egy szemhunyást sem aludtam.
Alan eközben belekortyolt a friss, gőzölgő kávéba, majd elégedetten sóhajtott egyet.
– A hétköznap reggeli kávék valahogy ízletesebbek – állapította meg. – Talán azért, mert hétvégén nem tudom kellőképpen értékelni ezeket a perceket.
Yoite az álmosságtól most valóban résnyire szűkült szemeiben erre a kijelentésre vidám fény csillant. Még a hétköznapok is szépek veled!– fordította le magának Alan vallomását, de hangosan csak ennyit mondott:
– Miután elsajátítottam ezt a mélyenszántó életigazságot, megyek, visszaszállok a gályára.
Amikor Yoite kilépett az ajtón, Alan megérintette a fiú tarkóját. Éppen csak az ujjai hegyével cirógatta meg a hajszálak alól kivillanó bőrt, de Yoite testében azonnal ezernyi hangya eredt futásnak mindenfelé, végig az erek szövevényes pókhálóiban.
– Hm? – fordult vissza.
De Alan nem szólt semmit, csak nézte azzal az utóbbi időben szokásává vált, különös tekintetével. Végül Yoite volt az, aki, miután behajtotta a búcsúcsókot, elsuttogott néhány szerelmes szót.
Alig csukódott be az ajtó a fiú mögött, Alan nagyapja máris előlopakodott a nappaliból.
– Szóval, ahogy mondtam, először kapcsold le a riasztót, csak utána nyisd ki a rácsot – hadarta Alan, és átadta az öregnek a kulcsokat.
– Édes fiam! Ugye nem arról tartasz előadást, hogy hogyan nyissam ki a saját boltomat?!
– Hát, mondasz valamit – látta be Alan.
– Nem gondolod, hogy amíg itt társalgunk, még meglép a kedves? – tudakolta egy huncut mosollyal az öreg, mire Alan észbe kapott, és már rohant is lefelé a lépcsőn Yoite után.
A japán fiú nem sietett a munkába. Szép lassan bandukolt, tekintetét a szürke betonra szegezve, és a fülében koncertet adó zenekart hallgatta átszellemülten. Úgy ment az emberek rohanó tömegének közepében, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna, mintha csak átsuhanna a valóságon. Vajon úgy akar bosszút állni az életen, hogy nem vesz róla tudomást? – töprengett Alan, mialatt követte, és nem tudta eldönteni, hogy áldja vagy átkozza a sorsot, amiért tükröt tartott elé. Yoite csak ment senkire sem nézve, magába zárkózottan, ügyet sem vetve a körülötte álmosan ébredező városra. Egy forgalmas kereszteződés után villamosra szállt. Alan a tömegbe rejtőzve leste. Lassan arra lett figyelmes, hogy tekintete Yoite légies alakjáról néha-néha a körülötte álló emberekre téved: a csinos kosztümös hölgy ásított egy nagyot, az a kopasz pasas meg már két megálló óta bajlódott a jegykezelő automatával, a copfos kislány kíváncsian viszonozta a pillantását, a babakocsiban síró csöppség hirtelen elhallgatott, és felé nyújtotta apró kezeit. Tetszett Alannek ez a reggel, és újra meg újra rácsodálkozott a szépségére. Yoite a végállomáson szállt le, és egy mellékutcában ért véget az útja. Árnyéka várt néhány percet, mielőtt megközelítette a cirádás cégérrel díszített műhely bejáratát.
Z-o-n-g-o-r-a-j-a-v-í-t-á-s – betűzte magában.
2.
Yoite ujjai végigsiklottak Alan mellkasán: lassan cirógatva lefelé a keskeny csípőcsontig, majd játékosan csiklandozva felfelé a széles vállakig. Egészen addig folytatták a kalandozást, amíg le nem csillapult a gyönyör hullámzása a fiú testében.
– Ez fergeteges volt! – súgta végül Alan fülébe, és fáradtan hanyatt vetette magát mellette a fehér lepedőn.
– Az volt – hagyta jóvá Alan.
– Imádom, hogy minden helyzetben megtalálod a megfelelő szavakat – tréfált Yoite, de rögtön el is komorodott, mert Alan hozzábújt, ami eddig nem volt szokása. – Tudod, az utóbbi időben egyre furább vagy. Mondd, mi ütött beléd?
Alan töprengett egy keveset mielőtt felelt volna.
– Azt hiszem, a szerelem.
Néhány perccel azután, hogy Yoite kilépett a műhelyből, újra nyílt az ajtó, és a köpcös tulajdonos meglepetten kapta fel a fejét a jövevény láttán.
– Üdvözlöm! – köszöntötte a magas fiatalembert, aki úgy nézett körül, mintha valami ismeretlen földrészre tévedt volna. – Egy zongorajavító műhelyben jár – sietett a segítségére egy pimasz vigyorral.
– Köszönöm az információt – mondta a jövevény rezzenéstelen arccal, és még hozzátette: – Jó, ha még időben szembesítik az embert a puszta tényekkel.
Erre a megjegyzésre a tulajdonos meglepetése izgalomba csapott át.
– Te vagy Alan, ha nem tévedek! – harsogta, és a fiatalemberhez sietett, hogy kezet szoríthasson vele. – Régóta várom már ezt a látogatást.
– Várt engem? – kérdezte Alan döbbenten. – Yoite mesélt rólam?
– Te vagy az, aki miatt egyfolytában elkésik – nevetett a kövér kis ember. – És miattad mosolyog újra olyan sokat.
Alanben egy eddig ismeretlen érzés kezdett el mocorogni. Azonnal megkedvelt egy idegent, csak azért, mert ő is szerette Yoitét. Összeszedte minden bátorságát, és feltette a kérdést:
– Yoite boldog?
A műhely tulajdonosa nehézkesen lábujjhegyre küzdötte magát, hogy Alan szemeibe mélyeszthesse a tekintetét.
– Biztos vagy benne, hogy ezt tőlem kell megkérdezned? – tudakolta.
Alan újra kisfiúnak érezte magát, ahogy ott ült egy játszótér mászókájának a tetején, és várta, hogy Yoite végezzen a szemben lévő házban betegeskedő zongora meggyógyításával. Közben a kövér kis ember szavain töprengett. Ha azt nevezed boldogságnak, amikor nem fáj sem a lelked, sem a tested, és minden tökéletes, akkor Yoite soha nem lesz már boldog ebben az életben. De ha boldogság szeretni valakit, és szeretve lenni, ha boldogság értelmet találni a mindennapokban és látni a szépet, akkor már nagyon régóta boldog. Alan vett egy mély lélegzetet, és felnézett a felhőtlen, kék égre. Boldog – mondta ki magában a szót, aminek a dallama úgy pattogott, mint egy labda a gondolatai között.
Yoite két hosszú óra elteltével bukkant csak fel. A ház kapujában még váltott néhány szót a zongora tulajdonosával, majd egy ragyogó mosoly kíséretében elköszönt, és elindult, hogy keresztülvágjon a játszótéren a buszmegálló felé. Éppen az MP3-lejátszó összegabalyodott fülhallgatójával küzdött, amikor észrevette a felé közeledő alakot. Magas, karcsú árnyék vetült rá, és ő kíváncsian tekintett fel. Alan néhány lépésre megállt előtte, és csak nézett rá azzal a szomorú, mégis csábító mosolyával. Yoite először dermedten viszonozta a rászegeződő pillantást, majd megrántotta a vállát, és Alan nyakába borult.
– Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat – súgta a fülébe.
– Azt értem, hogy először miért nem mondtad el, de mitől féltél mostanáig? – kérdezte Alan, és átkarolta a fiú derekát, hogy magához szoríthassa.
– Azt akartam, hogy szépnek láss – felelte Yoite szipogva.
– De hát gyönyörű vagy! Még sosem láttalak ilyen szépnek, mint ma.
3.
Kézen fogva szelték át a várost, és ettől Yoitének egyfolytában mosolyognia kellett. Most még Alant sem érdekelték a megbotránkozott tekintetek. Szerette a világot úgy, ahogy van, mert Yoite is benne élt.
Amikor beléptek a kis belvárosi lakás koraesti csendjébe, Alan nagyapja egy kifogástalan japán meghajlással köszöntötte a fiút az ajtóban.
– Nagyapa! Bemutatom Yoitét – mondta Alan csendesen. – Osztálytársak voltunk a középiskolában. Ő már akkor látott engem, amikor én nem akartam látni senkit, és már akkor hallott engem, amikor még nem akartam mondani semmit. Zongorákat javít, de emellett csodaszépen játszik rajtuk. Ugye megengeded, hogy néha nagyanya zongoráján gyakoroljon?
Yoite, miután leült, óvatosan megérintette a selyemszalagon csillogó eljegyzési gyűrűt, és hálásan gondolt Elise-re. Eközben hallgatósága ott állt a zongora mellett, és zavarba ejtően figyelte a mozdulatait.
– Stresszeltek – közölte velük egy félszeg mosollyal, mire az öregember gyorsan elfoglalta megszokott helyét a kanapén, de a fiú egy tapodtat sem mozdult.
– Ez már csak így lesz ezután, úgyhogy szokj hozzá – figyelmeztette Alan, és mindkét tenyerét a zongorára tette, hogy ne csak hallja, hanem érezze is a zenét.
Yoite erre küldött felé egy olyan varázslatos pillantást, amiben ott ragyogott az egész lelke.
– Akkor szóljon ma minden dallam nekünk – mondta, és a zongora egyszeriben énekelni kezdett.
A hangok olyan lágyan bontottak szirmot, mint a réten tarkálló vadvirágok, és messzi tájakon fújó nyári szellőről meséltek. Vidáman kócoltak bele Alan hajába, és megcirógatták az arcát, majd úgy szálltak egyre messzebb, át a szobán, ki a nyitott ablakon, mint a már régen elfeledett bánat és fájdalom.
Amikor Yoite levette ujjait a billentyűkről, Alan letérdelt mellé, és gyöngéden megérintette őket.
– Csodát tudsz tenni – mondta. – Sőt, talán te magad vagy a csoda.
…
Miután Alan mély és nyugodt álomba zuhant, Yoite kikönyökölt az ablakba, és boldogan lélegezte be az illatos nyári levegőt. Az éjszakai fényben szikrázó város cinkosan kacsintott rá. Hát, mégiscsak sikerült – gondolta, és elmosolyodott. – Nem kell varázsvilág és hírnév, mert Alan ebben az egészen hétköznapi életben szeret engem!
VÉGE.
Zene: Brian Crain – A Simple Life