A tintatartó
Kitt-katt… Kitt-katt… Kitt-katt…
Először idegesítőnek találta ezt a kitt-katt-ot, ami konok és kitartó ismétlődéssel töltötte ki a tanár szavai között beálló csendeket. Kitt-katt… Kitt-katt… Kitt-katt… Aztán hozzászokott. Félóra múlva már akkor is ott kitt-katt-olt a fülében, amikor éppen nem kittent vagy kattant.
Évek óta hallgatta ezt a kitt-katt-ot, de ezen a napon valamiért úgy istenigazából meghallotta. Bekopogtatott a dobhártyáján, sőt nem is kopogtatás volt ez, hanem dörömbölés. A kitt-katt kétségbeesetten be akart jutni a fejébe, hogy ott bent jól megkeverje és összekuszálja a gondolatokat.
Ha ezt a kitt-katt-ot zenének fogta fel, akkor a hangszerek azok a csinos, vékony és hosszú ujjak voltak, amelyek előcsalták az apró zsebtintatartóból. Vagy a tintatartó volt a hangszer? Sosem igazodott el a metaforák és hasonlatok között. Inkább tekintett hangszerként az ujjakra, mint a lélektelen tintatartóra, még ha ez nem is volt helytálló költői kép.
A zenész pedig Boka volt. Nem játszott valami változatos dallamot, de hát Boka ilyen volt. Soha nem törekedett a közönség szórakoztatására. Tulajdonképpen észre sem vette, hogy van közönsége. Három éve senkit sem vett észre. Boka azóta úgy élt közöttük, mint egy kísértet, ami azért volt furcsa, mert ő élt, és az a másik volt halott.
Kitt-katt… Kitt-katt… Akár a falióra kattogása. Múlt az idő. A másodpercek kiperegtek Boka ujjai közül.
Eleinte próbáltak vele beszélgetni, vissza akarták rángatni a maguk egyszerű világába, de egy idő után feladták, mert belátták, hogy Boka egy olyan helyre költözött, amely áthatolhatatlan határzárral védte bonyolultságát. Mindig különbözött tőlük, de ez a másság idegenséggé változott, és az idegeneket sehol nem nézik jó szemmel.
De… Geréb most nézte.
Hideg, kék pillantása rákulcsolódott a tintatartóval játszadozó csinos ujjakra. Nézte a kitt-katt-ot, és egyre szebbnek találta.
Ez volt az utolsó órájuk, és ha véget ér, egészen másnapig kell majd nélkülöznie, ami egy teljes délutáni és egy egész éjszakányi elvonást jelentett.
Hát, ez egészen különös volt.
Eddig észre sem vette, most meg már függött tőle, és mindez egyetlen latinóra leforgása alatt, ráadásul még nem is ért véget az óra.
Nem volt szokása választ keresni a miértekre, inkább nem tett fel kérdéseket. Így egyszerűbb volt az élete. Azóta ő is másképp látta a világot, át ugyan nem költözött arra a szigetre, ahová Boka menekült, de sok időt töltött a két part között ingázva, egyedül egy kis csónakban. Ilyenkor általában nem gondolt semmire, csak úgy volt, önmagában, és szokta a társaságát.
Meggyőződésévé vált, hogy nem szabad elemeznie magát, ahogy a verseket sem szabadna, mert az elemzés hülyeség. Soha nem érzett olyan kínt, mint akkor, amikor kénytelen volt aprólékosan átgondolni a tettei mögött megbúvó indítékokat. Érthető okból ezért nem óhajtotta ezt a procedúrát megismételni.
Tehát nem tette fel a kérdést, hogy miért éppen ezen a napon hívta fel a figyelmét magára a kitt-katt.
Geréb olyan dolgot tett, amelyre még nem volt példa a történelem folyamán: Fohászkodott, hogy ne érjen véget a latinóra.
Kérése varázslatos módon meghallgatásra talált, és jutott még idő egy utolsó feleletre.
A latintanár élt is a lehetőséggel, és nyomban kiszólította a táblához Gerébet.
Nominativus cum infinitivo.
Hűha. Az accusativus cum infinitivót tudta volna, de ezt… Hát, ez valahogy nem ment neki. A tárgyakkal mindig jobban boldogult, mint az alanyokkal. Kisétált a táblához. Nagyon lassan lépkedett, de sajnos a kívánsága csökönyösen teljesülni vágyott, és az idő megtorpant.
– Nos? – nézett rá türelmetlenül a tanár.
– Egy pillanat, tanár úr, csak összeszedem a gondolataimat.
Az osztály felröhögött. Vonalzó csattant a katedrán, mire újra néma csend lett, egyedül a kitt-katt volt elég bátor, hogy megszólaljon.
Geréb a hang irányába nézett. Így, a tábla előtt állva, egészen más perspektívából láthatta Bokát. A fiú tekintete a padlóra tapadt. A tanári asztal lába és az ő cipőorra között bámult valamit, pedig nem volt ott semmi érdekes. Egy kis piszok szürkéllett a parketta repedésében.
– Nos?!
Ez most már irtó kényelmetlen volt. Csónakos pofátlanul vigyorgott a hátsó padban. Már nem utálták, de még mindig kárörvendtek, ha őt szólították felelésre.
Geréb hasonló helyzetekben általában kidumálta magát a bajból. Érdekes módon a tanárok díjazták erőfeszítéseit. Elvégre az életben nem sok szüksége lesz majd a nominativus cum infinitivóra, ellentétben a kidumálás képességével.
Csakhogy ez a nap távol állt az általábantól. Ez a nap különleges volt, egyedi, telis-tele kitt-katt-tal.
A tintatartó fedele felfelé lendült: Kitt… De nem csapódott vissza.
Boka ránézett Gerébre. Okos, fekete pillantása meglepődött a jelenlétén. Mivel eddig a tintatartóval volt elfoglalva, elmulasztotta a latinóra háromnegyedét, és azt is, hogy Geréb elsétált mellette a tábla felé menet.
Látszólag visszatért a földre, sőt a pillanatba is, de fekete szeme még mindig csak a múltat látta a jelen vásznán.
Legalábbis Geréb így vélte. Persze az is lehet, hogy tévedett, ugyanis elég gyakran tévedett. Viszonozta Boka pillantását. Egészen megfeledkezett arról, hogy tulajdonképpen ő most azért állt ott, ahol, és nyílt ilyen pazar kilátása Bokára, mert felelt. Kiment a fejéből a nominativus cum infinitivo, mondjuk az az igazság, hogy addig sem tartózkodott benne.
Boka sápadt volt és sovány, de arca őrizte még annak a szépségnek a körvonalait, amely teljes valójában a harc hevében mutatkozott meg. Szép fiú volt. Geréb azon kezdett el töprengeni, hogy ezt eddig is tudta-e. Nem tartotta valószínűnek, mert a szépséggel csak nemrégen kezdett el foglalkozni, és ez az újdonsült érdeklődése eddig kizárólag saját magára terjedt ki.
– Olyan töméntelen gondolata van, hogy ennyi időbe telik összeszedni? – érdeklődte meg a tanár.
Boka szemében egy árnyalatnyit világosodott a sötétség, és a szája halvány, alig látható, de nem észrevehetetlen mosolyra húzódott. Nem nevette ki, mint Csónakos, ez a mosoly inkább a szituáción mulatott, és nem a benne részt vevő szereplőkön. Kívülálló mosoly volt ez, egy olyan emberé, aki csak ritkán veszi észre maga körül a világot, és az ilyen ritka alkalmakkor mindig rácsodálkozik. Geréb ezt egészen rendkívülinek találta. Olyannyira, hogy elfelejtett válaszolni.
– Na, takarodjon a helyére, maga pimasz disznó! – üvöltötte a tanár.
Ez a végszó megtörte a varázst, és a csengő, mintha csak erre várt volna, berregni kezdett. Az osztály most már teljes lelki nyugalommal röhöghette ki Gerébet, aki sértődötten vonta meg a vállát.
Idióták! – gondolta magában, és elöntötte a felsőbbrendűség mámorító érzése. Csak ő nem volt idióta… és Boka.
Követte. Pontosabban ment utána, mert ahhoz, hogy kövesse, el kellett volna terveznie a követést, és ki kellett volna találnia valami okot, amiért követi. De szó sem volt ilyesmiről! Egyszerűen csak vitték a lábai a nyomában.
Boka nem sietett. Várost nézett. Magas, karcsú alakja méltóságteljesen vonult utcáról utcára.
Miközben Geréb árnyékként osont utána, hogy szórakoztassa magát, újabb megfigyeléseket tett: Bokának sűrű, hullámos, fekete haja volt. A borbély hátul olyan rövidre vágta, hogy tarkóján szemérmetlenül fehérlett a bőr, elől viszont olyan hosszúra hagyta, hogy a tincsek egyfolytában összekócolódtak, és rejtekükből csak ritkán csillogott elő a fiú fekete tekintete.
A kitt-katt elmélyült az utcák csendjében, és kipp-kopp lett belőle. Kipp-kopp-kipp-kopp – zenélték Boka cipőtalpai.
Geréb azon kapta magát, hogy a fiú járásának dallamát dúdolja. Már egy jó negyedórája követte, amikor mégiscsak megfogalmazódott benne egy kérdés: Mi a fenének járja be Boka a várost kacskaringós kerülőutakon? Már ott is volt a válasz a fejében, anélkül, hogy gondolkodnia kellett volna rajta: A grundot kerüli, vagyis azt a háztömböt, ami a helyére épült.
Ez a felismerés megsajdította a szívét.
Annyira elmerült a fájdalomban, hogy egy pillanatra eltűntek az utca macskakövei, és emlékei a grund porát hintették talpa alá. A házak oromzatai farakásokká változtak, és a szél nevető gyerekhangokat fújt felé. Öntudatlanul meggyorsította lépteit, mert neki is menekülhetnéke támadt. Nem lassú, megfontolt lépésekkel, mint Boka, hanem tétova szökkenésekkel rohant.
Puff.
Az ütközés lendületétől megtántorodott, és elvesztette az egyensúlyát. Forogni kezdett körülötte a világ. Teste úgy vélte, jobb lesz, ha szépen lecsüccsen, és Geréb engedelmeskedett neki. Nem túl előkelően helyet foglalt a macskaköveken.
– Mit csinálsz? – Boka tekintetéből kifésülte a szél a hajat, és így még magalázóbban sütött belőle a döbbenet.
Geréb megpróbált úgy tenni, mintha pontosan így tervezte volna el a délutánját, így, az utca közepén üldögélve, de még időben észbe kapott, hiszen ő tudta a legjobban, hogy Bokát nem lehet egykönnyen megvezetni.
– Én… Csak… – Nem hazudhatott, mert egyszer megígérte magának, hogy soha többet nem fog hazudni. A hallgatás mellet döntött, ugyanis abból még nem lett soha baj.
Boka várt. Ujjait az állához emelte, majd a nyakát érintette meg velük, aztán ökölbe szorult a keze. Hátat fordított Gerébnek.
– Akkor, szia! – köszönt el, és indult tovább.
Geréb hülyébben érezte magát, mint kint a táblánál a nominativus cum infinitivón rágódva. Bokát éppúgy nem tudta, mint a nominativus cum infinitivót, csakhogy a nominativus cum infinitivo benne volt a tankönyvben, tehát reménykedhetett benne, hogy egyszer megtanulhatja, de Bokáról sehol sem írtak.
Felállt, leporolta a nadrágját. Kezdett halkulni a kipp-kopp. Bármi is történt éppen vele, és bármennyire nem volt értelme, Geréb nem volt az a fajta, aki egykönnyen feladta.
– Boka! – kiáltotta a fiú távolodó alakja után, és amikor ez a kiáltás süket fülekre talált, bevetette az egyetlen hatásos fegyvert, amely áttörhette Boka falát: – Elnök úr!
A lövedék célba talált. Boka lecövekelt. Nem nézett Gerébre, a macskaköveket bámulta a lába alatt.
Mikor Geréb beérte, csak ennyit mondott:
– Meg akarsz bántani.
Geréb megdöbbent. Azóta egyfolytában félreértették. Belefáradt a folytonos magyarázkodásba.
– Nem – suttogta durcásan. – Beszélgetni akarok.
Boka arcára olyan meglepett értetlenség rajzolódott, hogy az már felért egy sértéssel.
– És miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte.
– Gondolom, amiről az emberek általában beszélgetni szoktak.
Boka erre a száját is eltátotta.
– Nehéz ez a latin, nem? – erőlködött tovább kitartóan Geréb.
– Annyira nem, ha megtanulod.
Jellemző! Ez volt ő. Három évig hallgatott, hogy aztán ugyanott folytassa, ahol abbahagyta.
Elindultak. Némán ballagtak egymás mellett egészen addig, amíg újra ismerős környékre nem értek. A kerülőút visszakanyarodott a Pál utca irányába. Egy kapualj előtt Boka léptei abbahagyták a kopogást.
– Hazaértem – jelentette be.
Volt ebben a bejelentésben valami nem odaillő. De mi? Kíváncsiság és egy kis várakozás.
– Mit fogsz csinálni délután? – kérdezte Geréb közömbösséget tettetve. Ez jó volt. Miért ne kérdezhetné meg, hogy mivel tölti majd a délutánját? Ez egy ártatlan kérdés.
– Tanulni fogok.
– Értem.
Geréb csak állt és bólogatott, úgy ráncolta a homlokát, mintha valami mély, filozófiai vitába bocsátkoztak volna.
Boka elvesztette a türelmét. Hátrasimította haját a szeméből. Geréb ennek a mozdulatnak már sokszor volt tanúja, de most kápráztatta el először. Úgy tűnt, ez a nap az előszöröké volt.
– Mondd, mit akarsz tőlem? De komolyan! – A kérdés vád volt, amely azt feltételezte, hogy Gerébnek hátsó szándékai vannak.
Felháborító! Geréb már majdnem elfutott, de hirtelen remek ötlete támadt.
– Segíthetnél a latinban. Ha így folytatom, megbukok az érettségin – mondta, és képén önelégült vigyor terült el. Lángelme volt, ez vitathatatlan.
– Én? – bökött magára Boka. – Miért nem Cselét kéred meg? Ő a legjobb latinos.
– Csele gigerli – grimaszolt Geréb.
Ez a válasz valamiért tetszhetett Bokának, mert elmosolyodott. De Geréb korán örült a sikernek.
– Te is az vagy – hangzott a fiú halk, határozott megjegyzése.
Oh! És megint Oh! Azért mindennek volt határa. Geréb csípőre tette a kezét, és Boka felé hajolt, hogy az arcába láthasson.
– Kérlek szépen, azért ez már mégiscsak sok! – Tisztában volt vele, hogy gyerekesen viselkedik, anélkül is, hogy észrevette volna Boka szemében a felnőttes szikrákat, de nem tudott ellenállni a régi beidegződésnek, amelyhez túlságosan hozzászokott az elmúlt tizenhét év alatt. – Mondd csak, mit ártottam én neked?
Boka erre az égre emelte tekintetét, és számolt. Összeszámolta Geréb bűneit. Aztán meggondolta magát, és újra a járdát nézte. Szégyellte, hogy ugyanolyan tisztességtelen fegyverrel küzdött, mint az ellenség. Ellenség?! Hol van itt háború? És hol van itt bármi, amiért harcolni kellene?
– Sajnálom – mondta őszinte megbánással a hangjában, és Geréb felé nyújtotta a karját.
Kezet ráztak, elvégre mindketten úriemberek voltak.
– Akkor segítesz?
– Rendben.
Boka beleegyezéséből hiányzott a határozottság, de a lehetőség is bolondul boldoggá tette Gerébet. Még a nap is kisütött az égen. No, nem mintha eddig nem sütött volna, de most aztán tényleg nekilátott az önfeledt sütésnek. Állt, és élvezte a sugarak melegét. Boka eközben elindult befelé, de pár lépés után megtorpant és hátra fordult.
– Kezdhetnénk akár azonnal is – lelkendezett Geréb. – Úgyis tanulást terveztél délutánra.
Boka álla megint leesett.
Furcsa, nagyon furcsa volt ez a nap.
Még soha nem gondolt arra, hogy Boka lakik valahol. Állandó tartózkodási helyének tűnt az első pad és az egykori grund. Ezért most kicsit megszeppenve követte felfelé a ház girbegurbára taposott lépcsőfokain. A második emeleten kifordultak a gangra, és a harmadik ajtónál megálltak. Boka tanácstalannak tűnt. Geréb készségesen a segítségére sietett, és erélyesen megnyomta a csengőt. Vártak. Semmi. Boka a mellette álló fiúra pillantott. Fürkésző volt a tekintete, mert, mi tagadás, nem igazán bízott benne, még akkor sem, ha megígérte magának, hogy bízni fog.
Geréb megint rátenyerelt a csengőre, mire Boka elnevette magát. Ilyesmi sem történt meg gyakran, az elmúlt három évben meg tulajdonképpen soha.
– Szerinted ki fog ajtót nyitni? – kérdezte két hahota között, és meglengette Geréb előtt a kulcscsomóját. – Mi nem tartunk cselédet. – Az volt a legmeglepőbb, hogy Boka ezt csak úgy kijelentette. Nem állt szándékában Geréb szemére vetni a közöttük lévő társadalmi különbséget, elvégre ő volt egyszer tábornok, és nem a fiú.
Geréb már fel sem vette az újabb beégést. Annyiszor érezte magát hülyén az utóbbi másfél órában, hogy kezdett immunissá válni a kínos helyzetekre. Jelenleg amúgy is sokkal fontosabb dolgokkal volt elfoglalva. Egyrészt rá kellett csodálkoznia egy olyan Bokára, akinek a létezéséről eddig nem tudott, másrészt bőszen kutatott emlékezetében az információmorzsák után, melyeket az elmúlt évek alatt elmulasztott felszedegetni. Rémlett neki egy tüdővészben meghalt anya, de lehet, hogy keverte a Barabás anyjával, vagy a Weiszével… Ja, nem, az ő anyja élt.
Az ajtó nyikorogva tárul ki, és ők tétován, ismeretlent sejtve léptek be rajta.
Rettentő apró volt az ablak. Alig szűrődött át rajta valamicske fény, ami rögtön fenn is akadt a szakadozott, mosásban megszürkült csipkefüggönyön.
Mindketten Boka íróasztalánál ültek, és ha nem mozdultak elég megfontoltan, össze-összeért a könyökük.
– A lényeg az, hogy ha passzív a vezérigéd, akkor gyanakodjál – tanácsolta Boka, és Geréb gondosan feljegyezte a füzetébe. – Ebben az esetben a vezérige alanya és a kijelentő mellékmondat alanya mindig ugyanaz.
Nem volt ez olyan nehéz. A nehézséget az okozta, hogy Gerébnek folyton elkalandozott a figyelme. A tintatartó, az a furcsa varázslat, az a furfangos jószág, minden bonyodalom oka, ott hevert a latinkönyv mellet. Boka most nem birizgálta.
Mikor beléptek, Geréb alaposan végigmérte a posztjáról régóta leköszönt elnök úr szobáját. Egy ágy, egy íróasztal, egy ruhásszekrény, ennyi volt a berendezés. Otthonossá a falra ragasztott térképek és rajzok tették, meg az akváriumban brekegő zöld levelibéka. Breek-breeek…
Úgy tűnt, Boka körül soha nincs csend. Hol kitt-katt, hol kipp-kopp, hol breek-breek törte meg a némaságot. Geréb, aki szerette azt hinni, hogy ért egy keveset a hadászathoz, mert volt néhány regénye, amelyben hadseregek harcoltak egymással, és történelemből is egészen jó volt, úgy okoskodott, hogy ez csakis valami hadicsel lehet, Boka ezzel téveszti meg a kíváncsiskodókat. Enélkül túl feltűnővé vált volna a csendje, és hát azt mindenki tudja, hogy a túl csendes embereket folyton macerálják.
Nagyon különbözött ez a szoba az ő világától, mégis jól érezte magát benne. Kicsit olyan volt, mint egy elvarázsolt erdő, nem volt benne semmi különös, mert hát el volt varázsolva, hogy senki ne fedezhesse fel a varázslatot. Gerébet az sem lepte volna meg, ha patadobogást hall, és a következő pillanatban unikornis botladozik elő a szekrényből.
Dicitur Remus a Romulo interfectus esse.
Hát, ez nem nézett ki jól, még akkor sem, ha Boka szépen rajzolt betűivel volt írva.
– Mit jelent ez?
Geréb újra jól megnézte a mondatot, mielőtt felelt volna.
– Azt, hogy bajban vagyok.
– Ha nem akarsz tanulni, akkor nem tudlak tanítani – csóválta a fejét Boka.
– Dehogynem akarok! Szerintem nálam jobban senki sem akart még ennyire latint tanulni – ellenkezett Geréb, és a füzet fölé hajolt.
Teltek a percek. Geréb úgy gubbasztott a mondat fölött, mint egy révülést váró sámán.
– Ez egy nominativus cum infinitivo – szögezte le végül.
– Nem mondod?!
– Ne nevess ki!
– Akkor ne viselkedj úgy, hogy ingerem támadjon kinevetni.
Geréb ekkor arra gondolt, ha Boka nem lenne Boka, akkor is Boka lenne, mert Boka soha nem tudna senki más lenni, csak és kizárólag ennyire Boka.
– Hol van a főmondatod?
– Valószínűleg itt – mutatott rá Geréb az első szóra. – Mert hát ez mondást jelent, és passzív is.
– Nagyon jó.
– Annyira nem jó, mert ez abszolút passzív, ennél passzívabb már nem is lehetne.
– Mi van? – Boka szeme elkerekedett, mert ugyan nem kedvelte különösebben Gerébet, de azt nem gondolta róla, hogy ennyire hülye.
– Úgy értem, hogy a mellékmondat is az.
– Ja. Igen. Ez egy rafkós összetett mondat, ezért jó példának. Kegyeskednél lefordítani!
Geréb elnevette magát.
– Min vihogsz? – botránkozott meg rajta Boka.
– Három éve egy szót sem váltottam veled, de, istenemre mondom, mintha csak három nap lett volna. Örülök, hogy nem változtál meg.
Ez váratlan volt. Egy kicsit még Geréb is meglepődött rajta. Boka ölébe ejtette a kezét, és befelé nézett. Félő volt, hogy túl messzire hajózik, vissza a szigetére, ezért Geréb nem játszott tovább. Nem volt olyan hülye, mint amilyennek tettette magát, és a latinban sem volt annyira eltévedve. Lefordította a mondatot.
– Mivel a vezérige passzív, feltételezzük csak a mellékmondat igazát, hogy Romulusz állítólag megölte Rémuszt.
– Ügyes – dicsérte meg Boka, aki időközben újra visszatért.
– Jó tanárom van – hízelgett Geréb.
Boka újra gyanút fogott. Karba tett kézzel hátradőlt a székén. Olyan volt, mint egy igazi tábornok, aki éppen hadititkokon töpreng.
– Miért vagy itt? – kérdezte.
– Hogyhogy miért?! – lepődött meg Geréb. – A latin… – nem folytatta, mert Boka fekete tekintete szinte keresztüldöfte a koponyáját. – Tényleg nem megy a nominativus cum infinitivo – próbálkozott, de aztán feladta. – Beszélgetni akarok veled, de te nem akarsz se velem, se senkivel sem beszélgetni, így muszáj volt kitalálnom valamit, ami mellesleg csak félig és nem egészen hazugság. A nominativus cum infini…
– Hagyjuk már békében azt a szegény nominativus cum infinitivót! – csapott az asztalra Boka, és most olyan volt, mint egy haragos, csatát vesztett tábornok. Dühe csak egy szemvillanásnyi ideig tartott, aztán újra nyugodt lett, és csendes. Kezébe vette a kis tintatartót és felpattintotta a tetejét: Kitt…
– Sajnálom, hogy cselhez folyamodtam, de nem akartam semmi rosszat – mentegetőzött Geréb.
– Tudom. – Fájdalmas volt ez a tudom, mert Boka tényleg tudta, és túl nehéz volt ez a tudás ahhoz, hogy fájdalom nélkül el lehessen viselni. – Hálásnak kellene lennem… neked… nekik… mindenkinek, aki segíteni akar. Az is vagyok, de el kell fogadnotok, hogy nincs szükségem segítségre. Nekem így jó.
– De nekem nem jó így! – fakadt ki Geréb, mire Boka megint nagyot nézett.
– Mi jött rád ma?
Ez egy jó kérdés volt. Bokára mindig lehetett számítani.
– Nem tudom – rántotta meg világfájdalmasan a vállát Geréb. – Talán a tintatartód az oka.
Mindketten a mit sem sejtő zsebtintatartóra meredtek. Nézték egy ideig, de az nem volt hajlandó magyarázattal szolgálni.
– Ha megmondod, miért jó, ha beszélgetek veled, akkor, üsse kavics!, beszélgetek – adta meg magát Boka. – De jó okot találj, mert nem adom könnyen a társaságom!
– Hát, nem, az már igaz – értett egyet Geréb, aki bajban volt, mert nem tudta megindokolni a hirtelen rátört beszélgethetnéket.
Bátor volt, de nem vakmerő, ezért nem jöhetett elő azokkal az okokkal, amelyek talán közel álltak az igazsághoz: Bokának csinos, hosszú ujjai voltak, Bokának sűrű fekete haj kócolódott a fején, Bokának éjsötét tekintet csillogott a szemében, Boka csendjében minden zenélt, Boka az Boka volt, és senki más nem lehetett Boka.
– Mert… – Komoly képet vágott, olyat, amilyet a blöffölő pókerjátékosok szoktak. – Te egyszer jó voltál hozzám… és hiába tudom, hogy én most úgy lehetnék jó hozzád, ha békén hagynálak, mégsem hagylak békén, mert szerintem az nem lenne jó neked.
Boka lehunyta a szemét, és elemzett. Ez a többszörösen összetett mondat még rajta is kifogott.
– A latinnál kellett volna maradnunk – sóhajtotta.
– A latinnak vannak szabályai, de a barátságnak nincsenek – mosolygott Geréb. – Csak nem hátrál meg, tábornok úr?! – Mivel Boka pillantása olyat villant, mint egy becsapódni készülődő, lángra lobbant meteorit, gyorsan hozzáfűzte: – Ezt nem bántásból mondtam, hanem megszokásból. Igazából úgy is vehetnénk, hogy nem mondtam.
– Nem értem, miért akarsz egyszeriben barátkozni velem – töprengett Boka. Öklére támasztotta az állát, és kibámult az ablakon.
Egy napsugár átküzdötte magát a csipkéken, és a falra rajzolta a fiúk sziluettjeit.
– Szerinted a barátságot mindenáron meg kell magyarázni? – Geréb hangja tisztán, vidáman csengett, és Boka úgy érezte, hogy most hangzott el az első értelmes kérdés kettejük között, sőt, talán az elmúlt három évben feltett kérdései sem kelhettek versenyre ezzel, pedig elég sok kérdést tett fel főleg a Mindenhatónak.
– Jól van. – Boka azt nem árulta el, mi van jól, de határozottan megenyhült, még ha nem is dobódott fel. – Bemutatlak Fülöpnek. – Felállt, az akváriumhoz lépett, és kiemelte belőle a békát.
Geréb ellenállt a rátörni készülő félelemnek. Egy hős volt, ha úgy vesszük, háborús hős, hiszen legyőzte a vörösingeseket, csakhogy minden hősnek vannak gyenge pontjai, mint például Akhilleusznak a sarkai. Geréb gyenge pontjai a kétéltűek voltak. Válogatás nélkül undorodott tőlük.
– Szia, Fülöp! – Hangja csak egy egészen kicsit remegett meg. – Megsimogassam?
– Ha akarod.
Dehogy akarta! Nem ismerte a békatartók etikettjét, ennyi az egész.
– Hát, ha nem muszáj, akkor nem, de nagyon aranyos.
Boka elnevette magát… megint.
Hajaj, különleges nap volt ez! Geréb megismerkedett egy békával, Boka pedig kimozdult a szigetéről.
Miután Fülöp visszakerült az akváriumába, kínos csend telepedett a szobára. Geréb sajnálta, hogy nem tartott háziállatot a zsebében, mert most nem tudott cserében senkit sem bemutatni.
Breek-breeeek… – dalolta Fülöp.
– Miért éppen béka?
Boka összerezzent. Ha sokáig nem szóltak hozzá, mindig elkószált valamerre a fejében.
– Az utcán találtam. Félig már lapos volt, de sikerült megmentenem. Apa nem szereti a háziállatokat, de Fülöpöt megengedte.
Geréb egyik ámulatból a másikba esett. Bokának volt egy békája, és Bokának volt egy apja, és Boka ugyanolyan fia volt az apjának, mint ő az övének, és ugyanúgy engedelmeskedett neki… többnyire, ha nagyon muszáj volt.
Boka egyáltalán nem volt sem félelmetes, sem elérhetetlen.
Amíg a fiú az undok békáról mesélt, ő megint jó alaposan megnézte a szobáját. Ezúttal olyan apróságokat is felfedezett, amelyek először elkerülték a figyelmét. Bokának sok könyve volt, de nem kötelező olvasmányok. Komoly, felnőtteknek szóló könyvek sorakoztak a földön kisebb-nagyobb halmokba rakva. A könyvrakások a grundot juttatták eszébe, ezért gyorsan másfelé kezdett el szemlélődni. A falakra ragasztott képek között felismerte néhány színház és múzeum leporellóját.
– Nahát! – kiáltott fel. – Ezeket én is láttam – mutatott rájuk. – Az ördög különösen tetszett.* – Ahogy felidézte a darab emlékét, Geréb elvigyorodott. – Anya nagyon dühös volt apára, hogy elvitt rá. Szerinte káros az erkölcsi érzékre az ilyesmi.
– Én nem láttam – mondta halkan Boka, – de majd egyszer megnézem… majd ha már orvos leszek.
Ez a mondat két fontos információt árult el: Boka túl szegény volt ahhoz, hogy színházba járjon, és Boka orvos akart lenni.
Geréb kis szívfájdalommal állapította meg, hogy ha az élet verseny lenne, akkor Boka megint legyőzné, mert Bokának sokkal nemesebb célja volt és sokkal meghatóbb háttere, mint neki. Ha regényt írnának róluk, Bokának jutna a főszerep.
Mialatt Geréb a kisebbrendűsége felett kesergett, Boka az egyik könyvkupachoz sétált, és kihalászott belőle egy vékonyka kötetet.
– A szem az emberi tisztesség biztonsági lámpája. Mikor már minden sötét a hazugságtól, az ő kis reszkető fénye titkosan csillog** – olvasta fennhangon, majd a meglepett Gerébhez lépett, és megragadta az állát, hogy a szemébe nézhessem. – Ha valami rosszban sántikálsz, rá fogok jönni.
– És ha valami jóban?
– Arra is.
Miután Boka elengedte, Geréb még sokáig érezte bőrén a fiú ujjainak szorítását. Ez az érzés is ugyanolyan furcsa volt, mint ezen a napon minden. Szerette volna, ha Boka sokkal tovább vallatta volna a szemében reszkető csillogást.
– Hát akkor… Hozott Isten – mosolygott Boka.
– Pardon, magam jöttem.***
Hazafelé menet Geréb úgy tántorgott, mintha ivott volna.
Hűvösen közeledett a leszálló éjszaka. Az utcai lámpák fénye megtört a macskaköveken. Geréb szerette ezeket a köveket, mert mostantól kezdve rajtuk jár majd, mikor meglátogatja Bokát. Szökkent egyet fényes jókedvében, és zsebre dugta a kezét úgy, ahogy Csónakos szokta. Nem tudta volna megfogalmazni, miért más az, ahogy a Csónakos dugja zsebre a kezét mondjuk annál, ahogy a Barabás vagy bárki az osztályból, de azt mindenki érezte, hogy a Csónakos az más, Csónakos valami olyat tudott, amit ők még nem, és ez meglátszott azon, ahogy zsebre dugta a kezét, vagy meghallatszott abban, ahogy füttyentett. Most egy kicsit Geréb is úgy érezte, hogy ő is más, sokkal több, mint az a Geréb, aki pár órával ezelőtt ugyanezeken a macskaköveken csücsült az elképedt Boka előtt.
Valami nedvességbe értek az ujjai. Ijedten kapta ki kezét a zsebéből. Kék tinta csordogált rajta. Cseppjeiből a macskakövekre is jutott.
– Mi ez? – kérdezte.
Mivel nem felelt senki, visszasüllyesztette kezét a tetthelyre, hátha megtalálja a választ. Jól okoskodott. Ott volt a bűnös. Ott lapult a zsebe mélyén egy kitépett, gondosan összehajtogatott, tintafoltos füzetlapban, amelyre ez volt írva szép gyöngybetűkkel:
Tárgy megnevezése: Zsebtintatartó.
Tárgy rendeltetése: Ajándék.
Figyelmeztetés: Tilos zsebre tenni!
Geréb jó szorosan a markába ölelte a kicsiny, piros bőrrel bevont csodát.
Jegyzet:
*Az ördög Molnár Ferenc egyik legsikeresebb színműve. Ugyanabban az évben írta (1907), mint a Pál utcai fiúkat, és szintén világhírű lett.
**, ***: Részletek a színdarabból