09.09. 'Horgász a pácban'
A nyár úgy határozott, hogy mielőtt elvonul a szokásos évi szabadságára, még egyszer utoljára beizzítja a sugarait, és alaposan alánk gyújt ezen a hétvégén. Csakhogy érezzük a törődést. Éreztük.
Reggel arra ébredtem, hogy úszom a verítékben. Kiosontam a folyosóra, és hallgatóztam. Semmi nesz, a család másik két oszlopos tagja még az igazak álmát aludta. Ez annyit jelentett, hogy legalább egy meditatív félórára végre enyém lehetett a fürdőszoba.
Nem mertem túl erősre állítani a zuhanyt, mert Marci a legapróbb neszre is felijed. Jó volt ázni egy kicsit. Megtámaszkodtam a csempében, lehajtottam a fejem, és hagytam, hogy a vízpermet nekicsapódjon a hátamnak kéjes borzongást csalva a gerincembe. Azt képzeltem, esőben állok, meleg nyári zivatarban, mondjuk egy esőerdő közepén.
Egyszer anyától kaptam egy könyvet az esőerdőkről, de sosem olvastam el. A zuhany alatt ázva eszembe jutott, hogy talán mégis el kellett volna olvasnom. Apának is el kellett volna olvasnia, de ő egyfolytában melózott. Többet kellett volna törődnie anyával, de hát ő azzal volt elfoglalva, hogy biztosítsa az anyagi hátterünket. (Tetőt a fejünk fölé, kaját az asztalra, új medzsboxot a gyűjteményembe.) A nagynéném azt mondta, hogy anya labilis lelki alkat volt és ráadásul elkényeztetett is. Ez főleg abban nyilvánult meg, hogy túlzottan vágyott a törődésre. Régebben sokat töprengtem ezen, és végül a következő következtetést vontam le: Anya megijed, hogy Marci még attól a kevés figyelemtől is megfosztja, amit addig kapott tőlünk. Ezt fel lehet fogni, de megérteni nem nagyon.
Marci néha a frászt hozza rám, pedig már igazán hozzászokhattam volna a létezéséhez. Arra riadtam a lélekemelő, múltba merengő meditációmból, hogy valaki áll a kád mellett. Tisztára, mint a Pszichoban, csak ebből a jelenetből lespóroltuk a zuhanyfüggönyt (drága és gusztustalan, ha nem tisztítjuk rendesen). Már pöttyös volt a pizsamája a ráfröcskölődő vízcseppektől. Egymásra meredtünk. Pontosabban én meredtem rá, mert ő akkor már ki tudja mióta volt a meredés állapotában (hihi, van humorom, ha megerőltetem maga). Komolyan szeretnék egyszer, csak egyetlen egyszer, belelátni a fejébe. A tekintetéből szinte soha semmit nem lehet kiolvasni, maximum azt, hogy mindig valahol kibaszott távol jár. Lehet, hülyeség, de ma reggel meg mertem volna esküdni rá, hogy olvas a gondolataimban, és éppen azt találgatja, ki az az anya. Elzártam a zuhanyt, és kértem Marcitól egy törülközőt. Először a zöldet akarta adni, de aztán a kék mellett döntött. Vajon mi alapján? Mialatt szárítkoztam, apa is bekopogott, hogy megérdeklődje, mit óhajtok reggelizni. Sonkát és tojás óhajtottam, mint az angolok.
Amikor még kisebb voltam, könnyebben átvészeltük a hétvégi vákuumot, ami menetidő szerint pontban szombat délelőtt tíz órakor telepszik rá a családunkra, de mostanában azzal szórakoztatjuk magunkat, hogy egymás idegeire megyünk. Ha tehetem, lelépek, de ritkán tehetem, mert apa nem boldogul olyan jól Tökmaggal, mint én.
Néhány óra tespedés után feldobtam az ötletet, hogy használjuk ki a jó időt, és menjünk el horgászni a kiscsatornához.
Ha egy mondatban kellene meghatároznom a gyerekkoromat, akkor azt mondanám: Apa horgászott. Ez magyarázatra szorul. Nehéz leírni, mert látni kéne. Apa nemcsak horgászik. Apa ül a parton, és belebámul a víztükörbe. Nekünk csendben kell maradnunk. Marcinak ez nem okoz különösebb problémát, de nekem egy csomó kérdés motoszkál a fejemben. De hát nem lehet dumálni, mert azzal elriasztanánk a halakat. Egyszer észrevettem, hogy apa nem mindig tesz csalit a horogra.
Na, ennyit a nosztalgiáról!
Megszavaztuk az ötletemet. (Tökmag tartózkodott, de nélküle is megvolt a többségünk.) Apa megengedte, hogy vezessem a tragacsot. Vennünk kellene már egy normális járgányt. Az a baj, hogy Marci miatt nem tudok állást vállalni a suli mellett. Na, de majd! Majd akkor…! (Mikor is?)
Marci kedvenc rajzfilmje az Elsüllyedt világok. Valójában az én kedvencem volt, ő csak úgy megörökölte tőlem. Régi VHS kazettákon gyűjtöttem össze az összes epizódot, azokra talált rá. Tíz éve egy szemernyit sem csillapuló rajongással nézi újra és újra és újra és újra… És mesél róla. Egész úton Shag Shagról meg Árkánáról regélt nekünk. Apa néha felsóhajtott. Én egyszer megpróbálkoztam a rádió diszkrét bekapcsolásával, de akkor Tökmag rögtön elkezdte rugdosni az ülésem, ami nem poén, ha olyan mazsola vezet, mint én.
Erről most eszembe jutott, hogy egy nap a videomagnó bezabálta az egyik kazetta szalagját. Egészen addig Marci nem produkált dühkitöréseket, ezért nem voltunk hozzáedződve az autizmus legárnyékosabb oldalához. Elszabadult a pokol. Emlékszem, hogy bebújtam a fotel mögé és onnan lestem, ahogy apa megpróbálja lecsillapítani. Akkor értettem meg, hogy a mi életünk nagyon-nagyon-nagyon különbözik az összes többi élettől. Nem akartam bőgni, mert apának éppen elég volt egy őrjöngő ivadék (sőt, sok is volt), de köztudott, hogy a könnyek mindig akkor jönnek, amikor a legkevésbé van szükség rájuk. Szipogva kuporogtam a fotel mögött, aztán eszembe jutott, hogy ki kellene cibálnom a kazettát a lejátszóból, mert Marci ítéletnapig sem nyugszik meg, ha a romok ott pusztulnak továbbra is a szeme előtt. Sosem felejtem el azt a pillanatot. Úgy virít az emlékeim között, mint polaroid képen a szülinapos gyerek vigyora. (Milyen hülye hasonlat ez már?!) Szóval, ott térdeltem a videóval bajlódva, amikor meghallottam, hogy nem hallottam semmit. Csend volt, csak apa fáradt pihegése zavart bele az idillbe, ha nagyon füleltünk. Akkor nem esett le, mi nyugtatta le Marcit, de később rájöttünk: a könnyeim. Tökmag utál bánatot okozni nekem. Néha rám jön a kedv, hogy megölelgessem, de csak ritkán hagyja.
Azért csak leértünk valahogy a csatornához. Sokáig araszoltunk megfelelő helyre vadászva, mert meglepően sokan hoztak hasonló döntést, mint mi, ezen a szép verőfényes szombaton.
A régi horgászatoktól annyiban különböznek a mostaniak, hogy mindig van kukac a horgon és apa nem követeli meg a síri csendet maga körül. Most beszélhetnék, de már nem nagyon van mit mondanom.
Apa azért kitartóan gyötörte magát ma is. Amióta rájött, hogy nem volt tökéletes apa, azóta fáradhatatlanul próbálja korrigálni a hibáit. Ha nem lennék ilyen szégyenlős, akkor megmondanám neki, hogy én se voltam tökéletes fiú, és különben is, olyan nincs, hogy tökéletes. Először a fősuliról meg az ő melójáról dumáltunk. Egyik sem volt izgalmas téma. Később azt is megállapítottuk, hogy elég nagy gáz, ami most a világban zajlik, aztán elhallgattunk és lestük nincs-e kapásunk. Marci a csalis dobozban tekergőző kukacokat bűvölte.
Tényleg klassz idő volt. Levettem a pólóm, hogy felszedjek arra a sápadt bőrömre egy kis színt. Ezen a nyáron Emesével két hetet töltöttünk Balatonon, de végig esett. Nem bántuk. Volt mivel elütni az időt. Apa, mintha kitalálta volna, mi jár a fejemben, elkezdett Emeséről kérdezgetni. Nagyon macsó pasinak akart látszani, de ezzel csak azt érte el, hogy újfent megkérdőjeleztem a fogantatásom körülményeit. Apában olyan kevés a szexepil, mint zsákbamacskában a dorombolás, de azért értékeltem az erőfeszítését, és igyekeztem bővített mondatokban válaszolni.
Nem tudom, apa gondol-e rá, de nekem néha elkattognak a fogaskerekeim azon, hogy vajon bennem is megtalálható-e az a bizonyos gén. Egy cikkben olvastam, hogy a betegségek lenyomatai megőrződnek és mutálódva öröklődnek tovább a családokban. A prof, aki ezt az okoskodást írta, azzal magyarázta az autisták számának növekedését, hogy ez a rendellenesség a szifilisz leszármazottja, vagy mije. Ergo, valamelyik ükapánk, vagy ükanyánk rosszalkodott, majd szépen tovább örökítette a fertőzés lábnyomát, ami az idők folyamán géngubanccá nőtte ki magát.
Na, de miért is magyarázom én ezt? A lényeg: inkább két gumit húzok fel egyszerre, mint hogy autista gyerekkel csináljak fel egy szerencsétlen lányt.
Ettől a gondolattól nem tört rám csillapíthatatlan életöröm. Nyújtóztam egyet. Eljött a megfelelő pillanat, hogy lelépjek egy kis sétára.
Gyerekkoromban azt élveztem a horgászatokban, hogy arra csámboroghattam el, amerre csak akartam. Klassz ez a hely. Egy kis zug, ahol megállt az idő (fennakadt a nádason).
Vetettem egy óvatos pillantást Marci felé, mert most nem vágytam a társaságára. Mázlim volt, mert teljesen megbabonázták a kukacok. Mondtam apának, hogy felszívódok egy órára. Nem volt ellenvetése.
Nekiindultam a nagyvilág e kicsiny szegletének. Nem rögzítem a részleteket a világhálón. Nincs semmi érdekes abban, ahogy az ember sétafikál, bár valószínűsítem, hogy az evolúció-kutatóknak lennének ellenérveik – de attól tartok, ők nem olvassák a blogomat.
Néha megszáll a rögeszme, hogy talán velem sincsen minden rendben. A normális emberek nem szeretnek egyedül lenni, én viszont morbid módon vonzódom a magányhoz. Ma is imádtam csak úgy magamban kószálni a nádasban. Megtaláltam a régi törzshelyünket is. Tábortűz nyomai színezték fehéres-szürkére a földet. (Mi sosem gyújtottunk tábortüzet, pedig jó móka lett volna.) A csatornának itt erősebb a sodrása, mert nem messze torkollik bele a Dunába. Leültem a partra.
Azt hiszem, tudom miért szerette apa nézni a víztükröt. Talán azokat az órákat látta benne, amiket itt töltöttek anyával, amikor mi még gondolatcsírák sem voltunk. Ma én is láttam a múltat a vízen. Vicces volt. Meglepő módon nem minden emlék mélabús, annak ellenére, hogy a nosztalgia szó általában reflexszerűen megnyitja a könnycsatornákat. (Gyorsan rágoogliztam a nosztalgia jelentésére. Azt írják: sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után.) Ez a közbevetés azért kívánkozott ide, mert ott a vízparton ülve Áron jutott az eszembe. Ez most azt jelentené, hogy tudat alatt nosztalgiával gondolok a közös múltunkra?
Áron olyan észrevétlenül épült be a családunkba, mint egy titkosügynök. Egyszer csak ott volt. Mindig. Minden hétvégén és minden délután. Nem egy suliba jártunk, ezért képes volt órákat szobrozni a házunk előtt arra várva, hogy hazaérjek. De megint csapongok…
Azt akarom elmondani (vagyis leírni, de ez olyan részletkérdés, amivel nem kell foglalkozni), hogy milyen emlékek rohantak meg a víztükör láttán. Szóval, azon a napon Áron is velünk jött horgászni, és hozott magával egy gumicsónakot. Amikor megkérdeztem, minek az, azt felelte, hogy felfedezzük a csatornát. Afelől már nem mertem érdeklődni, honnan szerezte, pedig kellett volna. Na, de nem lövöm le a poént, haladjunk csak szépen lineárisan előre a történetmesélésben. Vízre szálltunk. Kicsit aggódtam, mert eléggé imbolyogtunk, és rajtam a legjobb (az egyetlen olyan, amit még nem nőttem ki – abban az évben úgy növésnek indultam, mint gomba az esőben) farmerom volt, amit nem akartam összevizezni. Áron szerint tökéletes biztonságban voltunk. Hittem neki. Ő mindig mindent olyan meggyőzően mondott, hogy nem lehetett nem hinni neki. Tizenhárom voltam, Áron kilenc, de ő volt kettőnk közül a hangadó. Evezők híján csak sodródtunk a vízen. Nem tudom, mit hittünk mire bukkanunk majd, de úgy kémleltük a partot, mint Columbus az Új Világot. Eltelt egy kis idő, mire érzékeltem, hogy a fenekem alatt nem olyan kemény a gumiülés, mint amikor nekiindultunk a felfedezőútnak. Rögtön hangot adtam az észrevételemnek, miszerint valahol eresztünk. Áron szerint ez nem volt lehetséges. Sosem a kötekedő természetemről voltam híres, így ráhagytam. Ha szerinte nem ereszt a csónak, akkor nem ereszt. Negyedóra múlva már ő is érezte, hogy nem stimmel valami, mert egyre sűrűbben vonta össze a szemöldökét. Áronnak mandulavágású szemei vannak, és ha aggasztja valami, akkor egészen keskeny résekké szűkülnek össze. Éppen azon töprengtem, hogyan lát ki ezeken a réseken, amikor megbillentünk, és én egyszer csak a vízben találtam magam. Rohadt hideg volt. A következő csobbanással Áron is jött utánam. Mialatt a part felé evickéltünk mégiscsak rákérdeztem, honnan volt a csónak, és Áron elárulta, hogy találta egy kuka mellett. Arra a kérdésre már nem tudott mit felelni, hogy mégis mi a fészkes francot gondolt, miért dobták ki. Azt hajtogatta, hogy jónak tűnt.
Egy nagycsomó mindennel így van ez. Első látásra jónak tűnik, aztán csak akkor eszmél rá az ember, hogy valami gáz van, amikor már nyakig a vízben van.
Szanaszét ázott a farmerom, de nem drámáztam, mert hozzá voltam edződve a veszteségekhez. A parton ledobáltuk magunkról a vizes ruhákat, és kifeküdtünk a napsugarak alá. Még csak akkor tavaszodott, ezért vacogott a fogunk rendesen. Áron felém fordult, és széles vigyorral a képén közölte, hogy szerinte jó buli volt. Kénytelen voltam egyetérteni vele.
Te jó ég, de régen volt! Mintha egy élettel ezelőtt történt volna. Vajon Áron emlékszik még erre a kalandra?
Amikor visszatértem a sétámból, apa eldicsekedett vele, hogy fogott két halat, és kilátásba helyezte az ízletes vacsorát. Ebben kételkedtem, mert Marci ott guggolt a vödör előtt, és azt leste, hogyan úszkálnak nagy vidáman az áldozati státuszukról mit sem sejtő halacskák. Apa még ennyi idő után sem jeleskedik az autista lélekrajzban, ezért muszáj volt felvilágosítanom, hogy maximum konzervhalat fogunk enni, mert Tökmagra tuti rátörne az ötperc, ha feltálalnánk elé az új barátait.
Indulás előtt szépen visszadobáltuk a halakat a vízbe. Marci integettet is nekik. Hm. Mi olyat tudnak az állatok, amit az emberek nem? Vagy, megfordítva a kérdést, mi olyan van az emberekben, ami ennyire megrémíti?
Hazafelé apa vezetett, mert túl nagy volt a forgalom a sztrádán, és én nem mertem bevállalni a rali-élményt. Kényelmesen elfészkeltem magam a hátsó ülésen, félálomban ringatóztam a fantáziám és a valóság között. Újra eszembe jutott a csónakos sztori. Láttam magam előtt Áront, ahogy szárad a napon. A hajából vízcseppek hullottak a part szürke földjére és feketére pettyezték.
Elfáradtam. Ideje lezárnom ezt a bejegyzést, mert még unalmassá válik a lelkivilágom.
Most éjjeli egy van. Megfordult a fejemben, hogy átmegyek a szomszédba, és megkérdem, sütött-e kalácsot a bige. Ha nem sütött az sem baj, anélkül is nagyon szívesen lefekszem vele. Emesével is jó a szex, de nem mindig vágyom romantikára, megesik, hogy az érzelemmentes kielégülés is megteszi. A kalácsos nő pedig tagadhatatlanul tudja, mit hogyan kell csinálni. (Katival mindketten kezdők voltunk, ezért nem sokat fejlődött a technikánk a kapcsolatunk alatt.) Amikor először csábított be az ágyába, úgy bámultam utána a plafont, mint akit megváltottak, ő meg csak nevetett és kisfiúnak nevezett. Mondjuk, az is voltam. Egy kis hülye kölyök.
…
Ezt még el kell mesélnem, mert rettenetes mód sajnálom magam, és rossz egyedül lenni ezzel a depressziós állapottal. Szánjon már egy kicsit más is! Végül lemondtam a szomszédba tervezett villámlátogatásról, mert nem biztos, hogy osztatlan sikert arattam volna a megjelenésemmel, és megelégedtem a jobb kezemmel. (Már összeszokott páros vagyunk. Sosem okozunk egymásnak csalódást). A kritikus pillanatban halk kopogás jelezte az ajtómon, hogy valaki be akar jönni. Nem volt kérdés ki, mert apa viszonylag ritkán jár be az éjszaka közepén a szobámba. Komolyan mondom, le a kalappal előttem! Vettem néhány mély lélegzetet, megköszörültem a torkom, káromkodtam egy ízeset (de csak odabent a fejemben) és kiszóltam, hogy Gyere be!
Marci akkor csinál ilyet, amikor valami olyan élmény éri, amit nem tud feldolgozni. (Már régen horgásztunk apával, és ez kicsapta a biztosítékot az agyában.) Leült az ágyamra és előre-hátra dülöngélt. A ringatózás megnyugtatja. Egyébként ezt a legtöbb kicsi gyerek csinálja, még a kiscsimpánzok is (láttam egy dokumentumfilmben az Animal Planet-en). Csak hát, Marci már nem kisgyerek. Megpróbáltam rávenni, hogy feküdjön le. Nem akart. Előállt a patthelyzet. Egy órán át ücsörögtünk a sötétben. Mindenféle baromságról járt a szám, csak hogy hallja a hangomat. A végén már én is kis híján transzba estem, amikor végre elnyomta az álom. Óvatosan betakartam és, mivel száműztek a saját ágyamból, visszaültem a számítógép elé.
Ha nem lenne autista az öcsém, ma este lett volna egy jó orgazmusom. Az élet kegyetlen.
Összegörnyedek, lehajtom a fejem az íróasztalomra. Kicsit kemény, de megteszi, különben is olyan álmos vagyok, hogy egy szöges ágyon is elaludnék.
Szép álmokat!
Hallom Marci egyenletes szuszogását.
Vajon milyenek az álmai? Azokban is autista?
És milyenek Áron álmai? Nagyon különböznek az enyémektől?