09.15. Zavarba ejtő pillanat
Csaknem egy hete nem írtam. Nem volt miről. Megesik, hogy az embernek nincs mit mondania, csak szépen, csendben éldegéli az életét.
Talán mégsem volt olyan jó ötlet ez a blog, mert az én mindennapjaimat nem veti fel a nagy változatosság. :(
De ma legalább történik valami említésre méltó, amitől végre én is úgy virulhatok, mint a boldog átlagember, aki az életmódmagazinok borítójáról mosolyog bele a nagyvilágba. Frankón úgy érzem, hogy bűn lehangoltnak lenni. Az óriásplakátokon meg a tévéreklámokban mindenki olyan feldobott, mintha valami utópiában élnénk. Oké, tudom, viszket a lábgomba, meg kellemetlen a hasmenés, de, miután megvettük a méregdrága elixírt, újra lehet fogpasztareklám-vigyorral kéjmámorittasan úszni a fene nagy életörömben.
Na, de rátérek a lényegre, mert igyekeznem kell a mondókámmal, ugyanis ma estére vendéget várunk vacsorára, és engem ért a megtiszteltetés, hogy megfőzhetem a táplálékot (parmezános csirke hasábburgonyával, zöldségágyon). A feldobottságom tegnapról ered, amikor is Áron olyan fondorlatosan hívatta meg magát vacsorára, hogy mire észbe kaptam, már le is fixáltuk a vendéglátást, nem volt visszaút. Most, hogy végre kezdem túltenni magam a gyerekes duzzogáson, határozottan pozitívan élem meg visszatérésünket a civilizációba. Az utóbbi időben Emese volt ez egyetlen szociális kapcsolatunk a külvilággal, de nem emlékszem, hogy őt bármikor meghívtuk volna kajálni (mármint ilyen igazi, ünnepélyes keretek között megrendezett, új abroszos vacsorára). Emesét apa, sőt még Marci is úgy kezeli, mint egy tartozékot, valami szükségeset, ami elengedhetetlen egy férfi életében. (Egy kicsit olyan, mint a borotvám a fürdőszobapolcon.)
Szóval, Áron újra ránk szokott. Olyan, mint egy visszaeső droghasználó. Csak hát a drog nem szenved attól, ha leszoknak róla…
Minden reggel pontban negyed nyolckor megjelenik a kapuban, és elkísér minket a suliba. Néha délután is ott szobrozik Marci mellett, és vár rám. Ettől a ténytől akár el is érzékenyülhetnék, de inkább nem süllyedek ilyen mély érzelmi hullámvölgybe, mert várjuk ki a végét típusú személyiségem van (önvédelmi célból).
Tegnap Tökmag egyedül álldogált az iskola lépcsőjén. (Kis kitérő: el ne felejtsem, hogy találni kell valami megoldást erre a berögződésre, mert jön az ősz meg a tél, és nem ácsoroghat hóban-fagyban a szabad ég alatt.)
Csalódott voltam, hogy Áron nincs vele. Már félúton jártunk, amikor csatlakozott hozzánk. Ömlött róla a veríték, és lihegett. Rábámultam, még Marci tekintete is rátapadt, pedig két évben egyszer esik meg, hogy ő valakire ránéz.
– Mi van? – kérdezte Áron, majd végignézett magán, és látva, hogy az állapota magyarázatra szorul, hozzátette: – Futottam.
Ez volt az első nap, hogy lazán eldumáltunk, és, amíg ezzel a meglepő ténnyel voltam elfoglalva, szépen belesétáltam a csapdába.
Apa mindig is bírta Áront. Ha nálunk volt, úgy tűnhetett, hogy van egy normális testvérem. Ez most nagyon hülyén jött ki, de ez az igazság. És ha már említés esett a testvérről, az sem elhanyagolható, hogy Áron valami csoda folytán ösztönösen tudja, hogyan bánjon Marcival. Az a titka, hogy nem csinál semmi különöset. Úgy tesz, mintha észre se venné Tökmag furcsaságát, nem érzékelteti vele a másságát. Sokan hajlamosak elfelejteni, hogy Marci nem fogyatékos, ezért nekiállnak gügyögni meg gagyogni neki. Nem kell ahhoz autistának lennie az embernek, hogy ezen felhúzza magát. Tökmag teljes joggal akad ki ilyenkor. Amikor ideköltöztünk, féltem kimenni az utcára Marcival, mert nem akartam, hogy megbámuljanak. (Marcinak kicsi korában gondjai voltak a mozgáskoordinációval, furán tartotta a fejét és, amikor végre elkezdett beszélni, minden összefüggés nélkül ömlöttek belőle a szavak.) Gondolom, Áron is hamar értesült arról, hogy mi újság az öcsémmel, mert a pletyka szárnycsattogása elől ő sem térhetett ki, de soha nem említette addig, amíg én el nem mondtam. Vagyis, most jövök rá, nem is kellett elmondanom, mert látta. Összefutottunk a boltban. Az anyukájával volt (bizony, ezen a jeles napon a lakótelep két szenzációja együtt lépett fel a közönség előtt), nekem meg muszáj volt magammal vinnem Marcit, mert apa melózott, és nem hagyhattam egyedül a lakásban. Én szúrtam ki előbb a jelenlétét, és megpróbáltam úgy szlalomozni a sorok között, hogy elkerüljük egymást. Ez nem volt egyszerű művelet, mert Törpilla (így hívom Áron anyját, ha nem hallja senki) csak kiadta a parancsot a kosár mellett, a fia meg, mint valami gyalogkakukk, rohangált fel-alá a boltban hol egy vekni kenyérrel, hol egy zacskó mosópórral a kezei között. Irtóra be voltam parázva, hogy ha Áron meglátja Tökmagot, akkor ő is úgy berezel, mint az osztálytársaim, és nem akar majd játszani velem, mert azt hiszi, hogy ez a dolog fertőző. Majdnem sikerült az elkerülő hadművelet, de Marci egyszer csak megállt a vízkőoldós polc mellett, és rábökött az egyik dobozra, hogy az kell neki. Drága volt az a szar, és apa annyi pénzt adott, amennyi csak a bevásárló listán szereplő cuccokra volt elég. Nem tehettem vissza az ebédnek valót (fagyasztott parajpüré – utáltam) egy vízkőoldóért cserébe. Nem tudtam, mit tegyek, mert már megtapasztaltam néhányszor, hogy ilyen esetben csak a csoda segíthetett. (Többnyire megkapta, amit akart. Egy időben a szobája tele volt üres sörös dobozokkal. Volt rajtuk egy piros embléma, arra gerjedt rá.) Toporogtam, Marci közben kiszolgálta magát, és úgy ölelte a mellkasához a dobozt, mint egy alvómacit. Megpróbálkoztam lebeszélni az újonnan fellobbant szenvedélyéről, de ő csak a fejét rázta, és még szorosabban ölelte azt a rettenet ronda vízkőoldót. Ekkor köszönt rám Áron.
Mit lehet tenni ilyen esetben, azon kívül, hogy visszaköszönsz? Egyetlen másodpercig bámult ránk, majd olyan mosolygós lett, mint általában, vagyis mintha nem lenne semmi gond velem. (Hú, van ebben a blogolásban valami pszichológia, mert eddig még nem fogalmaztam meg, hogy Marci betegsége úgy vetül ránk – apára és rám –, mint egy sötét árnyék.) Megkérdezte, hogy délután lejövök-e játszani. Mondtam, hogy ez attól függ, apa mikor jön haza. Morbid beszélgetés volt, igazi szürrealista pillanatkép: Áron zsebre dugott kézzel, fültől fülig vigyorral, én két vörös szégyenfolttal a képemen, Tökmag meg azzal a tetves vízkőoldóval a kezében. Végül befutott Törpilla is azzal az imbolygó járásával. Felmérte a helyzetet, majd elkezdett a kassza felé tuszkolni minket. Áronnak közben be nem állt a szája, nem hagyott szóhoz jutni, pedig nagyon akartam volna mondani, hogy lopás veszélye forog fenn. Csak kicsit keltett feltűnést, hogy a pénztárosnőnek derékig kellett kihajolnia a kasszából, hogy be tudja olvasni a csipogójával a vízkőoldó kódját, mert Marci természetesen nem engedte el az ő kedvéért sem. A parkolóban Törpilla kibűvészkedte a dobozból a tartalmát, aztán lábujjhegyre állt, és megsimogatta a fejemet. Szörnyű érzés volt ez a gondoskodás. Az együttérzést ugyanúgy utálom, mint a szánalmat. Megígértem neki, hogy amint apa ad pénzt, visszafizetem. Miután elbúcsúztunk, Áron még hátraszólt, hogy feltételen kérdezzem meg aput, leenged-e ma játszani. Ennek akkor valamiért nagyon örültem. Szebb lett a világ, még az a rohadványos vízkőoldós doboz is megszépült.
Aszta, de elkalandoztam! Mire is akartam kilyukadni ezzel a könnyfakasztó sztorival? Fogalmam sincs. Ja! Szóval, Áron klasszul elvan Marcival, de ezt már az előző bejegyzésekből is megállapíthattuk. Most lépek főzni. Ha túléljük a vacsorát, akkor még jövök, mesélek egy kicsit.
…
Szarul vagyok, de nem a kajától. Megint minden összevissza van a fejemben. Le szokás egyáltalán írni ilyen dolgokat egy blogban? Nem értek hozzá. Olyan sok mindenhez nem értek. Néha úgy érzem, nem értek semmit. Nem értem Áront sem. De lehet, hogy csak magamat nem értem, és azért szívok, mert ez az egész a fantáziám szüleménye. Régen volt már, hogy ennyire megfeküdte a gyomromat egy gondolat.
Elkezdek regélni a vacsoráról, hátha addig helyre áll az agyamban a kémia.
Apa beruházott egy elég márkás vörösborra, amit jól láthatóan az asztal közepén helyezett el. (Ha már egy egész vagyont költött rá, csodálja meg mindenki!) Megemlítettem, hogy Áron még kiskorú. Apa rám nézett, és közölte, hogy a mai fiatalok tizenhét éves korukra már túl vannak mindenen, pián, szexen, drogon, bűnözésen. Reméltem, hogy ez nem igaz, mármint a bűnözés. (A többi mértékkel történő fogyasztása nem káros és magánügy). Én sem bűnöztem tizenhét évesen, és később sem tervezem, hogy megpróbálkozzam a megélhetés ezen viszonylag kötetlen, de roppant kockázatos formájával.
Amikor Marci meglátta a plusz terítéket elbizonytalanodott, de ahogy Áron megérkezett feloldódott benne a görcs. Áront kiültettük az asztal sarkára, hogy ne bontsuk meg a megszokott rendet. A csirke jól sikerült, nem hiába ez a specialitásom. A már említett nagynéném tanított meg főzni – igen, az, aki szerint anya elkényeztetett, dilis nőszemély volt. Eleinte egy kicsit akadozott a társalgás, de aztán átlendültünk azon az apróságon, hogy Áron négy évig felénk se nézett, és vígan megtárgyaltuk az élet dolgait. Arra már nem emlékszem, milyen dolgokat, mert már megint nem figyeltem oda csak a végszavakra. Áront lestem, azt, hogy milyen nyomokat hagyott rajta az idő protkója. Sötétebb lett a haja, és ettől komolyabb tekintet csillog a szemében. A hangja is megváltozott, kevésbé határozott, de mélyebb lett.
A vacsora fénypontja az volt, amikor Marci azt mondta, hogy finom. Annyira meglepődtem, hogy kiestem a gondolataim sodrából.
– Igazad van, pajti, ez bizony finom volt! – Csatlakozott hozzá Áron, és rám kacsintott.
Ettől valamiért irtóra zavarba jöttem.
Hát, nem állt helyre a kémiám. A neuronjaim még mindig veszettül küldik az ingerületeket a töprengő központomba. (Van ilyen? Szerintem van.)
Vacsi után Áron bedobta az ötletet, hogy végezzük ki a bort a szobámban. Apa vetett rám egy na ugye megmondtam pillantást.
Akkor realizálódott bennem, hogy Áron négy éve nem járt a szobámban, amikor becsukódott mögötte az ajtó.
– Régebben ez tutibb hely volt – érkezett rögtön a kíméletlen kritika. – Hová lettek a repcsi modelljeid és a sarokban ingadozó videójáték-tornyok?
– Ez van, ha felnő az ember – magyaráztam.
– A felnőttek nem szórakoznak?
– A felnőttek mással szórakoznak.
Áron az íróasztalomhoz lépett, felült a tetejére, és megtámaszkodott hátul a karjain (megfeszültek bennük az izmai).
– És mondd csak, mivel? – faggatott.
Ebben a pillanatban éreztem először a hangyákat a tarkómon, de akkor még nem hittem el, hogy valóban ott masíroznak. Mivel nem feleltem, újabb kérdést tett fel.
– Azzal a fodrászcsajjal jársz, igaz?
– Emesével? Igen.
– És jó nő?
Letelepedtem az ágyamra, és meghúztam a boros üveget, utána átpasszoltam neki.
– Jól megvagyunk.
Áron felnevetett, ivott, aztán visszadőlt abba a kihívó pózba.
A hangyák újra felsorakoztak a tarkómon, és most már egyértelműen jelezték, hogy a tudatalattim meg van győződve valami olyanról, amit nem akartam igaznak hinni. De mielőtt jobban körüljárhattam volna a tényt, hogy Áron rám startolt, hirtelen visszavedlett azzá az önmagává, aki egykor a legjobb barátom volt. Leszállt az asztalról, és a könyvespolcomhoz lépett.
– Még mindig könyvmoly vagy – állapította meg mosolyogva, majd felolvasott néhány címet. A legtöbb autizmusról szóló tanulmány volt, de akadtak köztük olyan regények is, amelyekkel a hétköznapi emberek űzik el az unalmat. – Értesz ezekből valamit?
– A regényekből?
– A tanulmányokból.
– Többet értek az életből.
Leemelt egy vékony könyvet a polcról, fellapozta és olvasni kezdett belőle.
– Mintha kínaiul lenne – jegyezte meg, de aztán rám nézett, és ezt mondta: Ez a körmondat csak annyit jelent, hogy az autisták, a látszat ellenére, képesek kötődést kialakítani.
– Ezt tudom.
– Akkor minek gyűjtögeted ezeket a vacakokat?
– Mert talán egyszer megértem őket, és akkor elárulnak valami olyat is, amit még nem tudok.
Áron lerakta a könyvet, és leült mellém.
– Hiányoztál – mondta.
Ezután semmi olyanról nem esett szó köztünk, ami visszacsalta volna a hangyákat a tarkómra. Megittuk a bort, majd Áron fél tíz körül lelépett. Marci az ajtóig kísérte, és addig nem tágított, amíg Áron meg nem ígérte, hogy rajzol neki Afrikáról egy vaktérképet.
És most itt vagyok, az éjszaka közepén töprengek valami olyanon, ami talán meg sem történt.
Meg sem történt…
Olyan sok dolog van, ami jobb lett volna, ha nem történik meg.
Kezdem úgy érezni magam, mint egy regény főszereplője, akiről szép lassan sötét titkok derülnek ki.