09.30. Vallomás a csillagos ég alatt
Elhanyagolom a blogot, és elhanyagolom magam. Lapítok, mert nem akarok olyan ajtókat kinyitni, amelyek mögött szörnyek rejtőznek.
Csak az a baj, ha az ember már elkezdte kapirgálni a zár környékét, akkor előbb-utóbb kíváncsi lesz, milyen elfojtások bujkálnak az elméje pincéjében.
Az elmúlt hetekben azzal voltam elfoglalva, hogy leástam, és felhoztam a felszínre egy régen eltemetett emléket. Nem bánom, hogy megtettem, mert néha szükséges a múltidézés a jelen érdekében. És én érteni akarom a jelenem. Érteni akarom, hogy Áron miért tűnt el, majd miért bukkant fel újra az életemben.
Íme, a múlt egy darabkája (talán a magyarázat):
Éjfél van, a kísértetek órája. Áronnal a lakótelep néma utcáin bóklászunk. Ez régóta szokásunk. Szeretjük úgy érezni, hogy miénk a világ. Legalább akkor uralkodhatunk rajta, amikor mások már álomországban járnak.
Áronnak ma van a tizennegyedik születésnapja, de megfeledkeztem róla, mert egyfolytában Katin jár az eszem, meg hogy megtettem azt, amiről annyit dumáltunk. Azon agyalok, hogyan adjam elő Áronnak férfivá érésem történetét. Dagad a mellem a büszkeségtől, hogy végre én lehetek a menőbb. Hülyeségeken viháncolunk, és passzolgatjuk egymásnak a jointot. (Ugye senki nem gondolja, hogy én szereztem a füvet?! Reméltem is. Persze hogy ő volt.) A lakótelep végében, az utolsó ház mellett van egy ping-pong asztal, oda telepszünk le. Nézzük a csillagokat. Még lehet látni a csillagokat, rengeteg csillagot a fekete égen. (Miért nem hiányoznak a csillagok? Olyan régóta nem látni már őket a fényszennyezéstől, hogy egészen elszoktam tőlük.) De ezen az éjszakán, mintha éreznék a pillanat jelentőségét, szebben ragyognak, mint valaha. Áron a hátára fekszik, és felmutat rájuk.
– Látod a Hattyút? – kérdi.
Nem látom, pedig kinézem a szemem. Áron lehúz magához, megfogja a kezem és az ég felé emeli. Rábök a mutatóujjammal néhány csillagra.
– Ez inkább egy kereszt – árulom el, hogy bennem kevesebb költőiség veszett el.
– Nem, ez egy hattyú – tiltakozik Áron. – Úgy hívják, hogy Küknosz. Kíváncsi vagy a történetére?
Persze, hogy kíváncsi vagyok, mert Áron mindig olyan dolgokat mond, amikről én még soha nem hallottam. Nem tudom, honnan szedi az ismereteit, de mindig mindenről többet tud, mint én.
Szóval mesélni kezd.
– A legenda szerint Küknosz és Phaetón barátok voltak.
– Egyszerűbb nevet nem adhattak volna nekik? – vetem közbe.
– A görögöknek ilyen kacifántos neveik voltak. De ne dumálj bele! Szóval, Küknosz szerelmes volt Phaetónba, Heliosz fiába.
– Az előbb még csak barátok voltak.
– De mostanra tovább fejlődött a kapcsolatuk. Fogd már be! Egy napon Phaetón elkötötte Héliosz napszekerét, de olyan ügyetlen volt, hogy a lovak megbokrosodtak és fel-alá száguldoztak az égen, roppant haragra gerjesztve Zeuszt, aki fogott egy villámot és halálra sújtotta vele Phaetónt. Phaetón lezuhant az égről és belefulladt egy folyóba. Küknosz azonnal odarohant, és újra meg újra a víz alá bukott, hogy megtalálja kedvese holttestét. Zeusz, látva a könnyeit, megsajnálta őt és, hogy segítsen neki, hattyúvá változtatta, majd az égre emelte.
– És ott fent az égen mennyivel van előrébb, ha az a másik meg a folyó fenekén oszlik? – jegyzem meg nagyon racionálisan.
– Te tényleg ilyen hülye vagy, vagy csak megjátszod?
– Megjátszom. De akkor is furák ezek a görögök.
Áron felém fordul és felkönyököl.
– Azért találod furának őket, mert férfiak szeretnek egymásba a legendáikban?
– Nem. Azért mert csak úgy kényre-kedvre csapdossák egymást agyon villámokkal. Ez kegyetlenség – felelem őszintén, mire Áron felnevet.
– Az istenek már csak ilyenek.
– Nem kellene ilyennek lenniük. Egy csomó mindennek nem kellene olyannak lennie, amilyen.
Utálom, hogy folyton elővesz mostanában a melankólia. Ha az ember többet ért a világból, egyszeriben rájön, hogy gyerekkorában jól átverték.
Áron ujjai betévednek a hajszálaim közé. Most nincs copfba kötve a loboncom, a tincseim szétterülnek a pingpongasztalon.
– Szeretem benned ezt a komolyságot – mondja, és én ettől furán érzem magam. Egy idő óta Áronnak vannak megmagyarázhatatlan dolgai. Hirtelen elmegy a kedvem az élménybeszámolótól, és csak bámulom tovább némán az eget.
– Szerintem szép – folytatja Áron.
– Micsoda?
– A szerelem. Te nem akarsz szerelmes lenni? De úgy igazán… Úgy, mint Küknosz.
Milyen értelemben úgy, mint Küknosz? – fordul meg a fejemben. – Önfeláldozóan? Vagy úgy, ahogyan két férfi szereti egymást?
– Én már szerelmes vagyok – vallom be, de nem érzek sem büszkeséget sem boldogságot.
Áron ujjai eltűnnek a hajamból. Felül és hátat fordít nekem.
– Megtettük – mondom ki végre.
– Mit?
– Hát azt. Szeretkeztünk.
Csend. Semmi gratuláció. Semmi kíváncsi faggatózás. Csalódott vagyok.
– Haza kell mennem – jelentem be, és feltápászkodom.
– Miért? – hallom Áron hangját.
– Késő van.
– Nem. Miért? Miért ilyen fos az élet?
Olyan hirtelen mozdul, hogy meglep vele. A fejem nekicsapódik az asztal kemény kőlapjának. A csillagok beköltöznek a szemhéjaim mögé és vibrálni kezdenek. Felkiáltok a fájdalomtól, mire Áron ujjai visszatalálnak a hajamba és megérintik a fejbőröm ott, ahol a seb lüktet.
– Bocsáss meg! – suttogja.
Először tétova a csókja, éppen hogy csak megízleli az ajkaimat, de aztán bátrabb lesz. Kihasználja, hogy a fájdalommal vagyok elfoglalva.
Vajon ösztönösen csókolom vissza, vagy a kíváncsiság vezet, esetleg a vágy, hogy végre a számon érezzem Áron érzékien telt ajkait?
Kábultan megyek bele a játékba, az első szexuális élményem óta úgyis kísérletező kedvemben vagyok. Áron teste remeg az első csók okozta sóvárgó-ideges feszültségtől. Ezt valamiért meghatónak találom, és a tenyereim közé fogom az arcát, hogy átvehessem az irányítást, megmutatva neki, hogyan kell igazán jól csókolni.
A józanész akkor veri félre a vészharangot az agyamban, amikor Áron keze a farmerom övcsatjára téved. Pillanatok alatt kijózanodom, mert ez már nem játék. Nem tudom, honnan jön a düh, ami elönt, de félelmetes erőt kölcsönöz. Kettőnk közül mindig Áron volt az erősebb, de most könnyedén fogom le a karjait, és úgy dobom le magamról, mint egy krumpliszsákot.
Lihegünk. Amikor végre összeszedem magam, leugrom a ping-pong asztalról.
– Hé, nem hagyhatsz csak így itt! – kiált rám Áron. Remeg a hangja. – Szeretlek. Már nagyon régóta szeretlek.
Egyszeriben annak látom, ami: egy összezavarodott kamasz, akiért felelős vagyok. Talán az én hibám ez az egész, mert kisajátítottam a gyerekkorát.
– Ne téveszd össze a szerelmet a ragaszkodással! – figyelmeztetem.
Áron felkapja a fejét.
– Ne mondd meg nekem, hogy mit érzek!
– De hát még gyerek vagy.
– Nem vagyok gyerek! – üvölti Áron, és a könnyek csillogva folynak végig az arcán. Először látom sírni.
– Ez nem… nem normális dolog.
Áron kinyitja a száját, de nem jönnek ki hangok belőle. Vajon milyen szavak rekednek örökre benne? Rám néz. Én nem tudom, hogy utoljára néz rám, ezért úgy mosolygok rá, mint régen. Nem akarom egy ilyen ostobaság miatt elveszíteni, azt akarom sugallni, hogy semmi nem változott, felejtsük el az egészet. De ő nem akar felejteni.
– Gyűlöllek – sziszegi felém, mint egy kígyó, annyi harag és keserűség bújik meg e mögött az egyetlen szó mögött, hogy csaknem összerogyok a súlya alatt.
Ennyi, és Áron már szalad is. Beleveszik az éjszakába. Eltűnik az életemből.