1. fejezet - Zuhanás
A mélység hívogatóan nyújtotta felé karjait, és Bradley tett még egy óvatos lépést a háztető széle felé. Nem a halál rémítette meg, hanem az a gondolat, hogy a testében lobogó gyűlölet esetleg fenntarthatja. Ostoba gondolat volt ez, de Bradley úgy vélte, van némi racionális alapja. Hiszen a légballont is a benne lobogó tűz emeli a levegőbe. Egyszer régen, még gyerekkorában, az apja elvitte hőlégballonozni. Élete egyik legszebb napja volt. Jó volt aprónak látni a világot, ami a maga valóságába annyira dühítette.
Bradley nagyon sokszor volt dühös, mert hol ezért, hol azért verték el otthon. Néha nem is értette, miért ütik. Szokása volt elmerengeni, és mire feleszmélt, már csattant is a pofon az arcán. Ebből azt a tanulságot sikerült tíz éves korára levonnia, hogy nem számít, mit tesz, ha így is úgy is büntetést kap érte. Ettől a gondolattól Bradley úgy felszabadult, hogy többé nem félt rosszalkodni. És minél több rossz fát tett a tűzre, annál több verést kapott. De legalább már tudta, miért büntetik.
Talán ezért jutott idáig? Ezért egyensúlyozott most élet és halál között?
Az évek alatt a dühből gyűlölet lett, és Bradley a tizennegyedik születésnapján rádöbbent arra, hogy ölni akar. Érdekes felismerés volt, mert Bradley megtanulta az iskolában és a mesekönyvekből, hogy ölni bűn, de aznap nem tűnt annak. Mert azt is megtanulta, hogy ha bántják, akkor védje meg magát. És ha ő csak így tudja megvédeni magát? Persze Bradley hiába okoskodott így magában, mert ténylegesen természetesen nem akart gyilkolni. Tizennégy évesen még túl gyáva volt hozzá.
De ezen az éjszakán összeszedte minden bátorságát. A húsz éves Bradley ma éjjel ölt.
Ölt, de még nem volt eléggé felkészülve, és ezért ácsorgott most egy háztető peremén.
A fickó, ahhoz képest, hogy már fél lábbal a sírban volt, végkimerülésig küzdött, és Bradley-nek muszáj volt használnia a kést is. Végighasította a torkát. Pont ugyanúgy hasította végig rajta a bőrt, ahogy sok évvel ezelőtt ez a férfi végighasított a házuk előtti úton, és rezzenéstelen arccal halálra gázolta Bradley egyetlen barátját, egy pirospozsgás arcú, mosolygós kislányt. Emilie, így hívták. Nagy barna szemei voltak, és mindig nevetett. Folyton kinevette Bradley-t, és sohasem unta meg a fogócskázást. Egészen addig szaladt, amíg végül a halál el nem kapta.
Bradley ma éjjel bosszút állt. Eléggé elbénázta a dolgot, de azért mégiscsak megtette. Mostanra már biztosan odaért a rendőrség a tetthelyre – ahogy ezt mondani szokták a tévében unásig sugárzott krimisorozatokban –, és valamelyik nagyokos mesterdetektív felfedezte az ujjlenyomatait. Idő kérdése volt az egész.
Bradley tett előre még egy lépést. Akart ő börtönbe menni? Hát, nem különösebben, de ott motoszkált benne az életösztön is. Mit mond majd a bíróságon? Azt, hogy gyűlölt? Úgy gyűlölt, ahogy még senki nem gyűlölt. Felmentheti egy érzés? Nem akart gyűlölni, de amikor meglátta Emilie testét az aszfalton véresen és szétszakítva, lángra lobbant a benne rejtőző harag.
A tárgyalásnak már a gondolatát is unta. Megrántotta a vállát, és lendületet vett.
Szédítő zuhanás következett, majd sötétséget látott.
Vajon tényleg van fény az alagút végén?
...
– Szép jó reggelt!
Bradley fülében fájdalmasan csengett az idegen férfihang. Megpróbálta kinyitni a szemét, de azonnal vakító fény szúrt bele a pupilláiba.
– Bradley, igaz? – hangzott fel újra az emberi nyelv monoton dallama, és Bradley-nek muszáj volt felfognia a szavak értelmét, mert időközben rájött, hogy nem a túlvilágon tartózkodik.
– A francba! – adott hangot felismerésének, és ránézett a hang gazdájára. – Szóval hacsak nem éltem túl csodával határos módon a zuhanást, akkor valahol nagyon elcsesztem valamit.
– Valóban elég sok mindent elcseszett, Bradley, de azt a cselekedetét, hogy elájult az ugrás előtt, rendkívül pozitív tettnek minősítem – szólt a hang, mint valami fura, másnapos isten.
Bradley végignézett a férfin. Nem találta éppen ellenszenvesnek, de túlságosan rokonszenvesnek sem. Fehér köpenyt viselt. Ekkor végre leesett neki, hogy kórházba van. Körülnézett a szobában, ami inkább volt egy vendégszoba, mint kórterem. Már majdnem fellélegzett, amikor megérezte a csuklóin a bőrszíjak szorítását, amik az ágyhoz kötözték. Tehát mégiscsak elkapták.
– Tudnak mindent – sóhajtotta lemondóan.
– Mi mindent, Bradley? – kérdezte a férfi, mire a fiú dühbe jött.
– Most mit szarozik itt velem?! Küldjenek börtönbe, vagy nyírjanak ki, tök mindegy! Csak ettől a pszichomókus dumától kíméljenek!
A férfi leült az ágy melletti székre, és elgondolkodva érintette össze ujjbegyeit.
– Ideküldték – mondta végül lassan, tagoltan ejtve a szavakat.
– Ide? És a per? – kérdezte döbbenten Bradley.
– A pere már jó néhány hete véget ért. Végigaludta az egészet.
– Végigaludtam?
– Kómában.
– Király! Mit is mondhatnék egyebet. Akkor ez most egy luxusbörtön, vagy mi a franc?
A férfi erre újra egymáshoz érintette ujjait, és olyan töprengő képet vágott, mintha ő maga se tudná, hogy jelenleg hol tartózkodik.
– Ez egy speciális intézet, amit jómagam hoztam létre az olyan jómódú, eltévelyedett báránykáknak, mint maga. Itt javítunk, nevelünk és, ami a legfontosabb, megkíséreljük meggyógyítani a meghibásodott elmét.
– Mi ez? Egy kurva diliház?
– Ó, nem az. Az édesapja nagyon sokat fizet érte, hogy a mi vendégszeretetünket élvezze és ne egy rideg börtönben sínylődjön három cellatárssal összezárva – magyarázta mosolyogva az orvos.
– Az a szemét már megint beleköpött a levesembe! Inkább megyek dutyiba, mint hogy analizáljanak.
– Ezt nem maga dönti el, Bradley. Javaslom, barátkozzon meg a helyzetével, és akkor megszabadítom a karperecektől is. Nem olyan rossza ez a hely, majd meglátja!
– Tehát azzal érvelt az ügyvédem, hogy beszámíthatatlan vagyok? Csak ennyi tellett az én zseniális apámtól? – kérdezte Bradley, miközben olvasni próbált az orvos szemében, de nem járt sikerrel, mert a férfi jól titkolta a gondolatait. – Akkor tudja meg, hogy elterveztem az egészet. Hosszú évek óta terveztem, és nem bántam meg, amit tettem.
– Magában olyan düh van, amit kezelni kell – hangzott az ellenvélemény.
– Lófaszt!
Az orvos felnevetett.
– Kedvelem magát Bradley. Bűnt követett el, amiért meg is fog fizetni, de előtte kigyógyítom a gyűlöletéből.
– A gyűlölet nem betegség – vetette ellen Bradley.
– A maga esetébe az, mert maga jó ember, és mégis ölt.
– Honnan tudja, hogy jó ember vagyok? – csattant fel a fiú.
– Tudom, és kész. A véleményemet bízza rám! Most pedig pihenjen! Szokja a gondolatot, hogy jó néhány hónapot fog itt tölteni. Ha lenyugodott kicsit, akkor lemehet vacsorázni.
Bradley még hosszú perceken át meredt a plafonra, és az összes általa ismert szitokszót elmormolta magában. Elszúrta a gyilkosságot és még a saját öngyilkosságát is. Mi ez, ha nem az irtó ciki fogalmának kimerítése? Ennél azért többet várt magától.
– Akkor most leveszem a szíjakat – hallotta Bradley egy nő hangját. – Ugye nem fog rosszalkodni?
– Mi ez? A dedó? Ígérem, jó fiú leszek. Olyan jó leszek, amilyen jó csak egy gyilkos tud lenni.
Ahhoz képest, hogy átaludt néhány hetet, egészen jó bőrben érezte magát. A szédüléstől eltekintve, majd kicsattant az egészségtől és életerőtől. Amikor beállt a zuhany alá, végignézett a testén. Az igaz, hogy jó néhány kilótól megszabadult, de az izmai remekül működtek, mintha nem is ágyba fekve töltötte volna azokat a heteket, amik örökre kiestek az életéből.
Bradley nem volt az a filozófus alkat, aki mindenféle apróságokon eltöpreng. Egyszerűen most is elfogadta a tényt, hogy egy ismeretlen helyre és egy látszólag őrült orvos felügyelete alá került. Na igen, ha nem nyírta volna ki azt a szemetet, akkor most nem lenne ekkora szarban. A kellemesen meleg vízsugár végigbizsergette a bőrét.
De jó is lenne, ha egy fürdő meg tudná tisztítani az ember lelkét is!
A fürdő után egy nagydarab fickó a szobájába kísérte.
Bradley nem tudta eldönteni, hogy a pasas fegyőr vagy ápoló, mert ugyan fehér köpenyt viselt ő is, de robosztus alkata inkább egy kiöregedett bokszolóra emlékeztetett. Akárhogy szépítik az igazságot, ez a hely mégiscsak börtön – gondolta Bradley miközben végighaladtak az intézet kacskaringós folyosóin. Az első feltűnő dolog az volt, hogy nőket is látott, tehát az intézmény koedukált volt. A bentlakók nem néztek ki őrülteknek, de elszánt bűnözőknek sem. Bár Bradley sem látta magát gyilkosnak, amikor tükörbe nézett. Milyen egyáltalán egy gyilkos? Talán a homlokára kellene, hogy írva legyen? A folyosón mindenki szabadon mászkált, és a legtöbben hozzá hasonló korúak voltak.
– Megérkeztünk – mutatott egy ajtóra a kísérője. – Ha berendezkedett, menjen le vacsorázni. Az idefelé vezető úton láthatta, hol találja meg az étkezőt.
– És ha nem megyek? – próbálkozott meg Bradley a korlátok feszegetésével.
– Akkor éhen marad – felelte a férfi, majd magára hagyta.
Bradley sóhajtott egy nagyot. Még mindig nem teljesen értette, mi történik vele.
Belépett a szobába. A helyiség se börtöncella nem volt, se kórterem, inkább egy szállodai szobára hasonlított. A falak mentén polcok és beépített szekrények sorakoztak. A két nagy, világos ablakkal szemben két íróasztal kapott helyet, mellettük meg egy-egy kényelemes ágy. Bradley döbbenten látta viszont néhány személyes tárgyát a polcokon. Az íróasztal lapján pedig a kedvenc könyve várta, a Monte Cristo grófja. Az öreg gróf! Ő tanította meg neki, hogy mi az a bosszú, és hogy milyen édes lehet az íze. Bradley tekintete a szoba túloldalára tévedt. Mint valami tengely, egy láthatatlan vonal választotta ketté, elkülönítve két teljesen különböző világot. Bradley oldalán a ruhák és egyéb holmik kaotikus rendetlenségben sorakoztak a polcokon. A tengely túloldalán zavarba ejtő rend uralkodott. Tehát, nem vagyok egyedül – állapította meg igen bölcsen Bradley, és lehuppant az ágyára. – Vajon ki vesződött azzal, hogy kipakolja a holmimat?
Sokáig ellenállt, de végül legyőzte az éhség, és kénytelen volt felkeresni az étkezőt.
Zsebre dugott kézzel ballagott végig a folyosókon. Kezdett visszatérni a megszokott önmagához, ahhoz a sráchoz, aki mindent kibír, a jég hátán is megél, és minden szarságból kimászik. Ebből is ki fog valahogy.
Az étkezőben már a végéhez közeledett a vacsoraidő, és az intézet lakói kifelé szállingóztak a nagy üvegajtókon. Bradley megállt az egyik ilyen ajtónál, és megérintette a színes üveglapot. Egy pillanatra átfutott az agyán néhány lehetőség, amire a törött üveget lehetne használni, és elcsodálkozott, hogy az intézet vezetője ilyen könnyelmű.
A nagy svédasztalnál senki sem volt, ezért kedvére válogathatott az ízletes fogások között. Eszméletlen ez a hely! – állapította meg újra. – Ha ilyen egy vacsora, akkor vajon hány fogásból állhat az ebéd? Nem kell ide az üveg, ha halálra is zabálhatja magát az ember!
Amikor végigvonult a helyiségen kezében a megrakott tányérokkal, minden tekintet felé fordult és megbabonázva követte a lépteit. Bradley már megszokta, hogy akárhol jelenik meg, mindig magára irányítja a figyelmet. Az egész lényéből olyan erő és magabiztosság sugárzott, hogy képtelenség volt nem a hatása alá kerülni. Úgy vonzotta magához az embereket, mint egy mágnes, pedig utálta őket, és leginkább magányra vágyott. Most is, alig ült le, máris csatlakozott hozzá egy nem kívánt asztaltárs.
– Szia, Linda vagyok – mutatkozott be a lány heves szempillarebegtetés közepette.
– Nem csajozom, Linda – hívta fel a figyelmét Bradley. – Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy muffokat hajkurásszak.
– Elbűvölő a stílusod, nagyfiú – vigyorgott rá a lány. – Új vagy? Még nem láttalak itt. Miért hoztak ide?
– Elvágtam egy ipse torkát – vallotta be Bradley két ízletes falat között, és még hozzátette: – Untatott.
– Akkor én majd igyekszem mindent megtenni, hogy még véletlenül se untassalak. Hogy hívnak?
– Semmi közöd hozzá!
– Hé, nagyfiú! Ez nem egy luxushotel társalgója, még ha úgy is néz ki. Ha nem építesz kapcsolatokat, ki fognak nyírni.
– Mi van? Ez valami elfuserált börtönduma? – kérdezte Bradley, és már kezdte valóban nagyon fárasztani a lány jelenléte, pedig Linda szép volt, és a szeme csillogása arra engedett következtetni, hogy megvan a magához való esze is. Bradley szerette a vagány csajokat.
– No, ne nézz már ilyen megszeppenten! – nevetett a lány. – Csak vicceltem. Tetszel nekem, és tudod, ezen a helyen nem szokás szerelmes évődéssel vesztegetni az időt, mert ki tudja, mikor csinál belőlünk káposztát a Doktor.
Bradley erre felkapta a fejét. Linda közelebb húzódott hozzá, hogy a fülébe suttoghasson.
– Elmondta neked is a világmegváltó elméletét, ugye? Majd ő kigyógyít a benned rejtőző valamiből, ami idejuttatott. Légy résen, mert, ha nem vigyázol, könyékig túr majd az agyadban, és megfoszt attól a kevés józan eszedtől is, ami még megmaradt.
– Azt mondta, hogy ez nem diliház.
– Nem is az. Hát nem érted? Éppen ezért űzheti szabadon, ellenőrzés nélkül a kis játékait.
Bradley elborzadt.
– Te miért vagy itt? – kérdezte a lánytól.
– Megöltem a bébiszitteremet kilenc éves koromban – felelte, majd újra elnevette magát. – Na, nem a valóságban, hanem itt bent az elmém mélységeiben. De ott, azóta már jó sok embert kinyírtam. Igazi tömeggyilkos vagyok. Ki nem az? A családom ahelyett, hogy megpróbált volna megérteni engem, inkább bezáratott ide. Nem jöttek rá, hogy miért lógok folyamatosan a suliból, vagy miért szokásom kővel betörni a kirakatokat. Nem a kurva pénzükre volt szükségem, hanem a szeretetükre!
– Hé, Linda! Ne fáraszd le teljesen az új fiút! – csendült egy mély bariton a fejük felett. – Lu vagyok.
Bradley ránézett a hang gazdájára. Kezdte már nagyon dühíteni a rá irányuló figyelem, és abból még sohasem sült ki semmi jó, ha ő dühbe gurult. Miért nem tudják már végre békén hagyni?
Lu, robosztus alkata ellenére, egy kedves kisfiúnak tűnt a kócos fekete hajával, meg az apró szemeivel. Bradley nem emlékezett, hogy valaha látott-e ennyire apró szemeket emberi arcon.
– Ne figyelj rá! – mondta Lu. – Üldözési mániája van. A Doktor jó ember, és ez egészen kibírható hely. A börtönnél mindenesetre jobb. – Felnevetett. – Na, és akkor most te döntöd el, hogy melyikünknek hiszel. Tudod, minden a fejben dől el.
– Jaj, Lu! Kezdesz úgy beszélni, mint a Doktor. Már teljesen átmosta az agyadat. Halihó! Van odabent még valaki? – kérdezte Linda, és megkopogtatta a fiú koponyáját.
Bradley-nek elment az a kevés étvágya is, ami még Linda érkezése óta megmaradt.
– Ha megbocsátotok! – mondta, és kirúgta maga alól a széket, majd kiviharzott az étkezőből.
Végigrohant a folyosókon. Nekiment az összes szemből érkező, gyanútlan embernek. Fellökött egy virágvázát, ami aztán csörömpölve tört szét a padló fekete-fehér kőlapjain.
Rohant, de mint mindig, most sem volt hová mennie. Hát, csak rohant a rohanás kedvéért. Vitték a lábai valamerre. A szíve hevesen dobogott. Kezdett kifogyni a szuszból, de futott tovább, mert olyan jó volt futni. Talpai vidáman és szabadon csattogtak a folyosó padlóján. Átrohant a tágas aulán, és becélozta az egyetlen nyitott ajtót, amin át végre megpillantotta az ég maszatos sötétkékjét.
Az intézet kertjében már világítottak a katonás sorba rendezett utca lámpák. A levegőt virágillat fűszerezte. A kert valószerűtlen idillje tündérmesét varázsolt Bradley köré. Egészen a magas kőkerítésig rohant. Ott megállt, és lekuporodott a fűbe.
Mindig volt valahol egy fal, ami akadályozta. Ami hirtelen előbukkant a semmiből, és útját állta az életének. Amikor sikerült elég levegőt juttatnia fáradt tüdejébe, zihálva nézett végig a kerten.
A platánfák lombkoronái alá színes virágszőnyeg simult. Bradley leszakított egy sárga virágot és megpörgette az ujjai között. Emilie szerette a sárga virágokat, ezért ő minden évben sárga virágokkal borította be a sírját, de idén nem fogja tudni meglátogatni. Dühösen hajította el a virágot.
Megint ott lobogott benne a düh, Emilie halála óta, az egyetlen barátja. A düh, ami soha sem hagyta el, és amit nem lehetett elvenni tőle. Az egyetlen dolog az életében, amit a sajátjának mondhatott.
Ekkor a virágszőnyegen szellő siklott végig. A fűszálak közeledő léptek alatt hajoltak meg. A leszálló éjszaka szürke homályából lassan egy alak bontakozott ki, és Bradley felé tartott. Hosszú perceknek tűnt, mire elért hozzá és megállt előtte.
Bradley hunyorogva nézett fel, mert az egyik lámpa vakító fénykoszorút font az idegen köré. A fiú nyugodt, tiszta tekintettel viszonozta a pillantását. Nagy, mandulavágású szemei úgy ragyogtak elő szép arcából, mint az ékkövek. Bradley testében megmagyarázhatatlan nyugalom áradt szét. Csak most jött rá, hogy eddig mennyire félt. Attól a perctől kezdve rettegett, hogy megtudta él, és meg fog fizetni a tettéért.
– Nathan vagyok – szólalt meg az idegen. – A Doktor küldött, hogy keresselek meg. Vacsora után kijárási tilalom van, ezért most vissza kell jönnöd velem.
Bradley szó nélkül engedelmeskedett. Felállt a fűből, és követte a fiú karcsú alakját, sőt még be is mutatkozott, pedig most senki nem volt kíváncsi a nevére.
Nathan bevárta, hogy egymás mellé érjenek, majd rámosolygott.
– Igen, tudom. Már ki van írva a neved az ajtóra. Szobatársak vagyunk. – A fiú hangja nyugodtan és lágyan csengett. Bradley ilyennek képzelte az angyalokat, amikor még – nagyon régen – hitt bennük.
Némán ballagtak végig a folyosókon. A falak mentén már minden ajtó zárva volt, és fehér köpenyes őrök kószáltak fel-alá a fekete-fehér padlóköveken.
– Ilyenkor lehet érezni, hogy valójában hol vagy – mondta Nathan egy keserű mosollyal ajkain. – Megérkeztünk.
Ahogy beléptek az ajtón, az becsukódott mögöttük, és egy halk kattanás jelezte az automata zár bekapcsolását. Rabok voltak.
Amíg Nathan felvette a pizsamáját, Bradley szemérmesen visszahúzódott a szobából nyíló apró fürdőbe. Nem szokott hozzá a társasághoz. Nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. Legtöbb esetben hülyének nézett mindenkit maga körül, és élt a saját kis világában, de Nathan nyilvánvalóan nem volt hülye.
Amikor visszamerészkedett a szobába, a fiú már az ágyán ült, és éppen kitépett egy lapot a mellette heverő füzetből.
– Az első fontos dolog, hogy találj valami hobbit – tanácsolta. – Valami olyat, amibe bele tudsz feledkezni, és látható eredménye van. Én origamizom. Többnyire fehér papírt használok, mert a színek csak összezavarnak.
– Tudtad, hogy a fehérben minden szín benne van? – kérdezte Bradley. – Ha fogsz egy prizmát, akkor a szivárvány színeire tudod bontani a fehér fényt. Én fotózni szoktam, mert szeretem megörökíteni a pillanatokat. Csak a pillanatok érnek valamit az életemben.
Nathan Bradley-re tekintett, de közben egy másodpercre sem maradtak mozdulatlanok az ujjai, szorgosan hajtogatták tovább a papírt.
– Ne félj, minden rendben lesz! – mondta váratlanul.
– Nem félek! – tiltakozott Bradley ösztönösen.
– Én is félek – folytatta Nathan, mintha meg se hallotta volna a fiút. – De tudom, hogy kijutok innen, és azt is tudom, hogy te is. Tessék! – Egy biztató mosoly kíséretében odanyújtotta Bradley-nek a hajtogatott virágot, és még hozzáfűzte: – Bízz bennem!