10.30. Egy kismadár szíve
Le vagyok hangolva. Olyan lettem, mint egy kiselejtezett zongora. El sem tudom képzelni, hogy valaha szépen szóltam.
Marcit ma Áron hozza haza, így fordíthatok egy kis időt az önsajnálatra. Elbújtam a szobámban (még az ajtót is magamra zártam, nem tudom, minek, mert csak én kísértek itthon), és körülbástyáztam magam a bánatommal. Szóval, most senki ne számítson madarakat dalra fakasztó, vígságos bejegyzésre (nem mintha máskor ontanám magamból a jókedvet). Igazából írni se nagyon akaródzik ma, de ha felfüggesztem a blogolást, akkor sosem fogom folytatni. Ismerem magam.
Leteszem a kezem a klaviatúrára, mozgatom az ujjaimat, és ha már ezt teszem, akkor élek a lehetőséggel, és világgá kiáltom magamból a keserűséget.
Az ablakban ültem. Szoktam ilyet. Volt két teljes órám a következő szemináriumig, el kellett ütnöm valamivel az időt. Az élettani tanszék folyosóján pont kényelmesen szélesek az ablakpárkányok. Odalent az udvaron azelőtt kávéház volt, de egy éve a helyére költöztették az angol nyelvű szakirodalmi könyvtárat. Frankó üvegtető fedi. Olyan, mint egy óriási prizma, amin szivárványszínűre törnek az őszi napsugarak. Egy nagy fa is állt itt régen, kár hogy kivágták, mert jól mutatna beépítve ebbe az üvegcsodába.
Megpróbáltam átolvasni a jegyzeteimet, mert tegnap semmi időm nem volt felkészülni a zh-ra, de a tekintetem folyton azt leste, mi történik az üvegtető alatt. Nem történt semmi. Diákok ültek az asztaloknál, és olvastak. Mi mást lehetne csinálni egy könyvtárban? Szeretem nézni ezt a semmit. Megnyugtató. Néha ráfokuszáltam némelyik srácra, és a helyükbe képzeltem magam. Megesik, hogy bárki lennék, csak magam ne legyek. Az üvegtető alatt minden csendes. Szórakoztató ez az unalom.
Vajon milyen látványt nyújthatok ilyenkor? Milyennek tűnök, ahogy ott kuporgok egy ablakban az üresen kongó folyosó közepén? Nagyon magányosnak látszom?
Fellegi tanár úr lépett oda hozzám. Nem is hallottam, hogy közeledik. Fellegi. Vicces név, de illik hozzá. Ő a kedvenc tanárom. Mindig otthon felejt valamit (tollát, jegyzetét, könyvét, fejét – na jó, ez utóbbira még nem volt példa, de esélyes). Egyszer mamuszban jött órára. Örökké a fellegekben jár. Szétszórt. (Anya egyszer kiejtette a kezéből a lisztes zacskót. Aznap havazott a konyhában. Szép volt.) Fellegi tanítja az összehasonlító élettant. Gondolom, mindenki tudja mi az. Vagy nem? Ezen az órán tanuljuk meg, hogy az ember nem is olyan egyedi, amilyennek hisszük. Nem sokban különbözünk az egerektől. Csak néhány génmutációra lenne szükségünk ahhoz, hogy másnap fehér egerekként ébredjünk fel. Milyen kafkai lenne! Mivel az emberkísérleteket még nem legalizálták, szükségünk van hozzánk hasonló élettani működéssel rendelkező állatokra ahhoz, hogy a gyógyszerek hatását tesztelhessük. (Apró kitérő. Még soha nem született autista fehér egér. Az autizmus az ember kiváltsága.)
Azt hiszem, Fellegi is csíp engem. Mindketten tudjuk, hogy hasonlítunk egymásra. A mások kasztjához tartozunk. (Mások = átlagtól eltérő életformák, akiket nem értenek, és akik nem értik, hogy miért nem értik őket.) Megkérdezte, mit csinálok (pedig látta, hogy csak ücsörgök). Azt hazudtam, hogy tanulok. A vastag, fekete szemüvegkeret lecsúszott az orrnyergén, és ő bosszúsan igazította a helyére. Ötvennek saccolom, de lehet, hogy fiatalabb vagy idősebb. Vannak emberek, akiken nem látszik a kor, mert már öregen születtek. Én hétévesen öregedtem meg.
Meghívott egy kávéra a szobájába. Mindig kíváncsi voltam a kuckójára, ezért lekászálódtam az ablakpárkányról, és követtem. Útközben elszórt néhány dolgozatot a kezében tartott kupacból, én meg felszedegettem őket. A szobáját hogyan is írjam le? Őskáosz. Ez jó, pontos és elég (felesleges halmozni a jelzőket, mert a leírás részt majdnem minden olvasó átugorja).
Kortyolgattuk a kávét. Hallottam, ahogy a forró folyadék útnak indul a gyomrom felé. Könyvek és jegyzetek voltak mindenhol, szerteszét a földön, azokat néztem. Idegesítő volt a csendünk. Meg kellett törnöm. Mondtam Felleginek, hogy nála szeretném írni a szakdogámat. Ez a kijelentés rajzolt két gödröcskét az arcára. Még sose láttam így mosolyogni, ez új élmény volt. Örültem, hogy mosolygott, főleg azért, mert miattam, vagyis amiatt, hogy vagyok. Fellegi díjazza a létezésemet.
Ekkor tért rá az okra, amiért behívott a szobájába.
A fősulinak minden évben lehetősége van egy tanulót különleges ösztöndíjra jelölni. Bizony, Fellegi azt akarta, hogy én legyek az, aki egy évet tölthet az Egyesült Államok legjobb gyógyszerkutató intézetében. Tíz percig el is hittem, hogy ez igaz lehet. Már majdnem rátértünk a részletekre, de még időben észbe kaptam. Olyan volt, mint amikor éppen álomba merülnél, de hirtelen összerándulnak az izmaid, és ettől úgy érzed, mintha zuhannál.
Zuhantam. Magasról. Egy gigászi felhőkarcolóról.
Nem tudtam, mit mondjak Felleginek. Nem akartam Marciról beszélni, sem apáról. Egy év hosszú idő, nyáron a két hetet sem bírták gyűrődés nélkül. Apát nemrég léptették elő, így még kevesebb időt tud Marcira szánni.
Ha tavaly elfogadjuk a lehetőséget, és Tökmagot bentlakásos intézetbe küldjük, most tíz percnél tovább érezhettem volna a büszke örömöt. Én voltam az, aki körömszakadtáig harcolt azért, hogy Marci normális gimibe járhasson, és velünk maradhasson. Hát nem ironikus az élet? Olyan sok minden cikázott át az agyamon, hogy nem győztem követni a gondolatvillámok szikráit. Fellegi látta, ahogy szélsebes iramban halványulnak rajtam az öröm jelei. Nem akartam, hogy ő kérdezzen rá, gyorsan elő kellett állnom egy hazugsággal. Elmakogtam, hogy jövőre esélyem van egy klasszul fizető állásra, ezért nagyon megtisztelő, de nem fogadhatom el az ösztöndíjat. Lehet, hogy mást is mondtam, vagy hosszabban szónokoltam, de már nem emlékszem, csak arra emlékszem, ahogyan rám nézett (valószínűleg sosem felejtem el). Fogta, hogy egy szavam sem igaz, de hallgatott. Jól esett a hallgatása. Egy pillanatra megrohant a vágy, hogy beszélgessek vele. Csak úgy bármiről. Meg akartam neki mutatni az igazi arcomat. Megesik, hogy érzek ilyet, ilyen elemi erejű vonzalmat egy idegen iránt, akiről azt gondolom, hogy talán megérthet, vagy együtt érezhet velem. De sosem engedek a vágynak. Sem apa, sem Marci, sem Emese, még Áron sem juthat át azon a falon, amely mögött a valódi énem rejtőzik. Akkor miért engednék át egy idegent?
Kezdődött az órám, és én felhasználtam ezt a lehetőséget a menekülésre. Mielőtt becsuktam magam mögött az ajtót, Fellegi még utánam szólt, hogy gondoljam át. Bólintottam. Ő is bólintott. A kulcslyukon át kiszökött egy mély, lemondó sóhaj hangja.
Ellógtam az órámat. Kószáltam a folyosókon, és átrágtam magam az összes lehetőségen, de nem találtam egyetlen megoldást sem. Tökmag a legnehezebb korban van, talán szüksége lesz rám, talán egyszer átölel, és a tanácsomat kéri. Hülyeség. Vagy nem.
Nos, ez az oka a búbánatomnak. Nem mondom el apának, mert akkor meggyőzne, hogy fogadjam el az ösztöndíjat, aztán eltöprengene az intézet lehetőségén (tavaly is hajlott rá). Marci itt marad és én is. Pont.
…
Áron titokzatos képet vágott, amikor meghozta Marcit. Várta, mikor kérdezem meg, mi varázsos történt a nap folyamán, de nem volt kedvem kérdezősködni. Még ahhoz sem volt erőm, hogy szóljak hozzá néhány normális szót a köszönésen kívül. Lerángattam a kabátot Tökmagról. Nyafogott, mert durva voltam vele. A kabát ujja beleakadt valamibe, amit a kezében tartott. A következő pillanatban velőtrázó üvöltés hasított a ház délutáni szunyókálásába. A padlón valami sárga, fényes izé gurult végig, nekiütközött a küszöbnek és visszapattant róla. Tökmag közvetlenül a fülem mellett bömbölt agyrepesztő decibellel a hangjában. Bepöccentem, mert erre volt jelenleg a legkevésbé szükségem. Fogalmam sincs, mi lett volna, ha Áron nincs ott, de szerencsére ott volt. Felvette a földről azt az elgurult micsodát, és visszaadta Marcinak, mire végre újra síri csend lett. Megnéztem, mi a franc az. Egy egyszerű sárga gumilabda volt, amit gyémánt alakúra formáztak valamelyik kínai gyárban, ezért megtört rajta a fény (úgy, mint a könyvtár üvegtetején).
– A szerelmétől kapta – vigyorgott Áron.
Megcéloztam egy hitetlen pillantással.
– Komolyan – bizonygatta. – Egy kiscsaj adta neki az egyik szünetben, láttam. Azóta nem hajlandó egy pillanatra sem megválni tőle.
– Hát ez király! – Ennyi lelkesedés tellett tőlem. Látszik, hogy nem vagyok ma szerelmetes hangulatomban. – Imádja a csillogó cuccokat, nem a lány miatt van úgy oda érte – gyilkoltam le a romantikát az üres valósággal.
– Milyen vagy már! Muszáj mindig kiábrándítanod az embert? – méltatlankodott Áron.
Ja, ilyen vagyok, én vagyok a megelevenedett kiábrándulás. Az a nagy igazság, hogy ezen a délutánon pont leszartam, mit gondol rólam Áron. Már az sem izgatott, kivel jár. Semmi nem érdekelt. Ha bejelenti a híradó, hogy holnap itt a világvége, bizisten meg fogok könnyebbülni.
…
Nemrég ért véget a híradónak csúfolt szórakoztató magazin, és nem említették, hogy közeledne az armageddon. Kár. Miután elborzadtam, milyen módszeresen és kíméletlenül irtják egymást az emberek szerte a világban, majd fellélegeztem a hír hallatán, hogy ma is sikerült megmenteni egy megkínzott kutyát (hála az égnek, van még remény az emberiség számára!), nekiláttam a vacsorakészítésnek. Apa még nem jött haza, ezért nem volt könnyű rávenni Marcit, hogy egyen. Főleg, hogy semmilyen könyörgésre nem volt hajlandó letenni a kezéből azt a kicseszett labdát. Még a fürdőszobába is magával vitte, én meg leshettem, mikor ejti el megint. Kétszer esett bele a kádba az a szar. Csurom víz lettem, mire sikerült kihalásznom, Marci meg úgy üvöltött közben, mint akit éppen tüzes vassal kínoznak. Kikészültem. Elkezdett kaparni a torkom, a szemembe szúró fájdalmat karcoltak a könnyek. Végül nem bőgtem, de közel álltam hozzá. Mondtam Tökmagnak, hogy nagy kibaszás az élet, de nem figyelt rám, mert a sárga gumilabdát bűvölte.
Most megint csak ülök a szobámban, és várom apát, mint valami felszabadítót.
…
Azt hiszem, jelenleg bánnám, ha nem lenne holnap. Akarok egy holnapot, sőt még sok holnapot. Idő kell ahhoz, hogy kibogozzam magamban a sok érzést. Valószínűleg életem egyik leghosszabb napja áll mögöttem. Ezen a napon az órákba belezsúfolódott néhány ráadás perc. (Túlóráztak az órák.)
Mindjárt rátérek a lényegre, de előtte még meglesem a képem a tükörben, és kitalálom, mit mondok apának reggel, amikor megkérdezi, hogy ki és miért verte be a pofámat.
Hát, elég ócskán nézek ki, és még a bordáim is fájnak. Röhej, hogy gyerekként sosem verekedtem. Mondjuk most sem, mert túlzás verekedésnek nevezni egy olyan küzdelmet, amelyben csak feküdtem a földön és csodálkoztam.
Elmondom, mi történt.
Apa kilencre esett haza. Elújságoltam neki, hogy Marci rászokott egy labdára, ami valószínűleg fog még galibát okozni, ezért jó lesz, ha lelkileg megerősödünk, vagy elvesszük tőle, amíg nem kötődik hozzá még jobban. Apa sóhajtott, pont úgy, mint Fellegi délelőtt. Ezután fogtam a kabátom, és bejelentettem, hogy sétálok egyet az éjszakában. Tökmag ott szöszmötölt körülöttem, de nem voltam hajlandó tudomást venni róla. Meg voltam sértődve. A labda úgy csillogott az ujjai között, mint egy igazi gyémánt.
Csavarogtam. Sajnos nem voltak kihaltak az utcák, mert minden sarkon éppen egy kutya csinált oda a betonra. (Egy idő óta már az állatok is leszoktak a fákról meg a fűről.) Megfordult a fejemben, hogy elmegyek Emeséhez, de megvétóztam az ötletet, mert szükségem volt egy kis időre magammal. Nem mintha gondolkodtam volna. Nem. Kószáltam, és élveztem a társaságomat.
Az ősz újabban néhány nap alatt letépi az összes levelet a fákról. Vajon hová siet? Fázott a kezem a szélben, zsebre dugtam, de úgy is fázott. Átfújt rajtam a hideg. Lassan eltűntek a kutyasétáltatók, és azon kapta magam, hogy a jégcsarnok előtt téblábolok. A kávézóban zárásra készülődött az a vörös hajú pincérnő, aki egyszer ingyen forró csokit adott Marcinak. (Akkor ültünk be oda utoljára.) Rágyújtottam egy cigire, és figyeltem a mozdulatait. Fáradtan simította el homlokából a dauerolt, égővörösre festett tincseket. Megöregedett.
Már készültem hazahúzni, amikor meghallottam a lépteket. Megindultam a lépcsőházunk felé. Az ütemes koppanások egyre közelebbről visszhangoztak, de még mindig nem esett le, hogy engem követnek. Érintést éreztem a vállamon, mire megfordultam. Nem láttam, csak az öklét. A szemem alatt talált el az ütés. A nagyobb baj az volt, hogy elvesztettem az egyensúlyom, és bevertem a fejem a betonba. Esélyem sem volt szembeszállni vele, az agyamban átmeneti áramszünet állt be. Azt még észleltem, hogy egy méretes bakancs néhány jól irányzott rúgással el akarja törni a bordáimat, de a támadómban nem volt elég kurázsi ahhoz, hogy tényleg odategye magát. Pár másodperces filmszakadás után újra munkába álltak az ingerület-vezető sejtjeim, és hallottam, hogy beindul egy kocsi motorja. Odanéztem. Homályosan láttam, de felismertem. Az a furgon volt, amiből néhány hete Áron szállt ki. A sofőr gázt adott, és szinte kirobban a parkolóból. Talán attól félt, hogy utána szaladok?
Feküdtem a földön, és valamiért roppantul nevetségesnek találtam az egészet. A délelőtt felvillant új élet lehetősége, nem volt csak néhány percig életképes. Most meg itt volt ez a szappanoperába illő fordulat, ahogy Áron szeretője ellátta a bajom. Röhögtem volna jobban is, ha nem fájtak volna tőle a bordáim.
Az utcai lámpa pont olyan sárga fénnyel ragyogott, mint Marci labdája.
Feltápászkodtam. Kicsit szédültem, a homlokom is vérzett ott, ahol szorosabb kapcsolatba került az aszfalttal.
– Mi a szar történt veled? – kérdezte Áron, miután végre sikerült leráznunk az idegesítően aggodalmaskodó Törpillát.
Az ágyán hevertem, és veszettül szorítottam az ütés véraláfutásos helyére a fagyasztott zöldborsót.
– Megrugdosott az élet – feleltem.
– Ne tréfálj! Ez most komoly.
– Észre sem vettem. Szóval, ez most komoly? Akkor ezek szerint eddig az égvilágon semmi nem volt komoly.
– Fura vagy.
– Lehet, hogy agyrázkódást kaptam.
Áron mackónaciban volt, fehér pólóján egy koreai együttes férfinő tagjai pózoltak.
– Ezek pasik vagy csajok? – tudakoltam meg, mert hirtelen elővett a kíváncsiság. Mivel kipofozták belőlem az elkeseredést, a gondolataimat megint Áron magánélete kezdte foglalkoztatni. Végül is senki nem vetheti a szememre a kíváncsiságomat. Jogom van tudni, miért akart laposra verni a hapsija.
– Pasik – felelte Áron, és leült mellém az ágyra. – Fáj?
– Meglehetősen.
– Megnézhetem? – Megnézhette. Az ujjai ugyanolyan gyöngéden simítottak végig az arcomon, mint néhány hete a homlokomon. – De hát ki tette és miért?
– Remek kérdés! Fenomenális! Egy rugóra jár az agyunk. Tudod, mit? Mondd meg te, hogy miért tette.
Egy pillanatig csodálkozva csillogtak rám azok a nagy, mandulavágású szemei, aztán leesett neki.
– Láttad az arcát?
– Azt nem, csak a kocsiját. Terepjáró. Színe: fekete, típusa: nagyon drága. Esélye, hogy nemrég téged láttalak kiszállni belőle: egy az egyhez. Én elregéltem neked a fél életemet, most neked kell elmesélned a tiédet.
Áron visszaadta az olvadásnak indult zöldborsót, majd elfészkelte magát mellettem. Ekkor vettem észre, hogy még vizes néhány hajtincse a füle tájékán.
– Ma nincs kedvem – suttogta. – Majd máskor. Ígérem, hogy többet nem fog bántani. Azt hiszi, miattad van, hogy az utóbbi időben…
Nem tudtam meg, mi van az utóbbi időben, mert Áron elhallgatott, percekig csak szuszogott a fülembe, makacsul és némán.
– Szereted? – kérdeztem.
– Nem akarok veled erről beszélni.
– Én elmondtam mindent Emeséről, Katiról, még a szomszéd csajról is.
– De ezt nem lehet csak úgy elmondani – Sírás remegett a hangjában.
– Miért nem?
– Mert ez nem normális. Te mondtad. Nem akarom, hogy undorodj tőlem.
Ebben a pillanatban láttam először sebezhetőnek Áront. Egy törékeny kisfiú feküdt mellettem, aki minden szavát és mozdulatát megfontolta, mert félt, hogy, ha bármit is meggondolatlanul tesz, elveszíthet. Nem tudom leírni, mit éreztem, mert ma már annyi mindent éreztem, hogy belezsibbadt a szívem a nagy munkába. (A szívnek miért nincs soha izomláza?) Fellegi nyitotta a napot az ajánlatával, a mosolyával, a törődésével, most meg Áronból sugárzott felém valami olyan szeretet, amelyet még soha senkitől nem kaptam. Egy ilyen helyzetben mit tesz az ember? Egy ilyen helyzetben a karok ölelni akarnak.
Egyszer a nagynénémnél kitisztítottuk a kanárik kalitkáját, és én megfoghattam az egyik kismadarat. Olyan nagyon gyorsan vert a szíve, mint ma este Ároné. Vannak szívdobbanások, amelyeket soha nem lehet elfelejteni.
Nem viszonozta az ölelésemet, a mellkasához szorította a karját, és lehunyta a szemét. Álomba merültünk.
Nem gyújtott lámpát az előszobában, amikor kikísért. A lakásban néma csend volt. Belebújtam a cipőmbe, és a kabátomért nyúltam. Nem számítottam az érintésre, pont olyan váratlanul ért, mint a kapuban az ütés. Nekitántorodtam az ajtónak. Áron keze gyors volt és ügyes. Ujjai olyan magabiztos szakértelemmel adtak gyönyört, hogy nem lehetett nekik ellenállni. Nekitámasztottam a homlokom az ajtó hideg fájának, és próbáltam csöndesen élvezni. Áron szája végig a tarkómon időzött, mintha csókokkal akarta volna mindazt elmondani, amit szavakkal nem mert.
– Most el fogsz tűnni? – kérdezte, miután úgy ítélte meg, hogy visszatértem abból a lángoló, fényes forróságból, ahová ő juttatott.
– Nem én tűntem el – emlékeztettem.
– Akarod, hogy elfelejtsük?
– Ma nem tudom, mit akarok.
Nem láttam az arcát. Végig a hátam mögött állt a sötétben. A tenyere néha végigsiklott rajtam.
– Mire gondolsz most?
Vajon mit várt, mit felelek erre?
– Egy labdára, amin megtörik a fény. Marci teljesen bele van zúgva. Nem meri letenni a kezéből, mert attól fél, ha megválik tőle, akkor soha többé nem bukkan rá ilyen szépségre. – Egy újabb csók borzongatta meg a tarkómon a bőrt. – Holnap reggel eljössz érte?
– A labdáért? – kuncogott Áron.
– Tökmagért. Nem mutatkozhatok ilyen képpel a suliban.
– Persze.
Körülnéztem, mielőtt kiléptem az utcára, de Áron lovagja szerencsére nem óhajtotta folytatni a küzdelmet. A jéghideggé hűlt szél belecsípett az arcomba. Az izmaim fájdalmasan rándultak össze. Megtapogattam az ütés helyét, és keserűen állapítottam meg, hogy a mirelit zöldborsópakolás nem húzta le a duzzanatot.
Otthon lezuhanyoztam, majd lerogytam az ágyra. Már majdnem elszunyáltam, amikor észrevettem, hogy valami fénylik a laptopom tetején. Egy angyal azt akarja, hogy megörökítsem, mit csináltunk Áronnal? – ötlött fel bennem. (Komolyan elhittem, hogy ez lehetséges. Egy ilyen nap után minden lehetséges volt.)
Nem kíváncsi angyal volt, hanem Marci labdája. Nekem ajándékozta.
Nem bánom, hogy elszalasztom az ösztöndíjat. Nem bánom, mert az lenne végzetes hiba, ha a szeretetet szalasztanám el.