11.14. Megértő fülek
Beszélni szerettem volna valakivel erről az egészről. Bár nem egész, hanem töredék, hasadás, valami olyan, amit nem értek, aminek a megfejtéséhez kevés vagyok egyedül. A gondolataim körbe-körbe járnak, sosem oldják meg magukon a csomókat. Elméleteket gyártok, de nem tudom, hogyan működik gyakorlatban az élet. Emese azt mondta, hogy majdnem minden férfi kíváncsi, és legalább egyszer tanulmányi látogatást tesz a másik csapatban. Szerintem ez túlzás. Apa tuti nem dugta le a nyelvét egyetlen másik pasi torkán sem.
Apa. Tegnap este ott lábatlankodott a konyhában, amíg vacsit készítettem. Remek alkalom adódott arra, hogy elregéljem neki, mi történt, de természetesen nem éltem vele. Még az is lehet, hogy megijedne. Mert mi van, ha kiderül, hogy egyik fia sem normális? Normális. A francba! Ha itt is így dumálok, mit fogok mondani Áronnak? Áron normális. Nálam biztos normálisabb, mert ő legalább tudja, kicsoda és mit akar. Megint ő viselkedik érettebben. Vár. (De mire? Egy vár mire vár? Arra, hogy megostromolják, vagy arra, hogy megvédjék?) Na, jó. Ezen a ponton kell abbahagynom az agyalást, mert ez már súlyos. Megyek, és felkeltem Tökmagot, családunk egyetlen következetesen viselkedő tagját. Ő legalább egészen biztosan autista, és sosem lesz identitási válsága.
…
Tévedtem. Hogy éppen miben? Mindjárt mondom, csak magamhoz térek.
Nem, nem az derült ki, hogy apa mégiscsak hapsikkal smárolt, bár annak jobban örültem volna. Marcira jött rá a még egy autistához is méltatlan ötperc.
Az ébresztési ceremónia takarólerántós jeleneténél tartottunk, amikor megveszett. Belekapaszkodott a takaróba, én meg dobtam egy hátast a lendülettől, persze nem mulasztottam el estemben lefejelni a szekrény szélét. Pár pillanatig hevergettem a padlón, mint egy elfuserált Csipkerózsika, csakhogy engem nem csók ébresztett, hanem egy alapos pofán csapás. (Itt azért megjegyzem, hogy most vertek el másodjára Áron miatt.) Tökmag általában kerüli a testi kontaktust, de a kedvemért hajlandó volt szakítani ezzel a beidegződésével, és rám ült, hogy kényelmesebben pofozhasson. Apa berontott a harci zajra, aztán eltátotta a száját, és nézte, ahogy a kisebbik fia ellátja a nagyobbik baját. Mondjuk, érthető, hogy egy ilyen nem mindennapi látvány odaszögezte a küszöbhöz. Megvalósította a házi katasztrófaturizmust. Megint nekem kellett cselekednem. Hová jutna ez a család nélkülem?! Összeszedtem magamban egy kis erőt, és elkaptam Marci hadonászó karjait (kb. minden negyedik ütése talált célba, a többit a levegőbe szórta), majd fordítottam a helyzetünkön, és én ültem őrá. Egész hamar lecsillapodott.
– Mi volt ez? – kérdezte apa úgy, mintha nem látta volna, hogy mi volt.
– Bunyó. Meglehetősen egyoldalú – feleltem. Éreztem, hogy az ujjaim a kelleténél szorosabban tartják féken Marci csuklóit, de nem akaródzott lazítanom rajtuk. Zabos voltam rá, na!
Eddig még egészen elviselhető a történet, meglepő és talán mulatságos, de sajnos van tovább is.
Szombat reggel lévén, apa nem tudott elmenekülni a munka védőbástyája mögé, ezért el kellett játszania a családfő szerepét. Szar színész, nem is ment jól neki. Összeültünk a reggeliző asztalnál, és két párizsis zsömle között kifaggatta Marcit, hogy mégis mi a nyavajatörés jött rá. Marci egy ideig tehetségesen nyomta az antiszociálist, nézte a plafont, a falat, a bögréje pöttyeit, de végül győzött benne a harag. Elmondta apának, hogy megvertem Áront. Először azt sem tudtam, honnan szed ekkora égbekiáltó baromságot, aztán leesett.
Apa végignézte, ahogy bíborszínt ölt a búrám. Elmondhattam volna, hogy az öcskösnek valahol igaza van, mert végül is vertem… De nem tört rám a humorérzék.
– Áron birkózik a suliban, és mutatott néhány fogást – makogtam. – Ezt érthette félre ez a kis lökött.
Apa sóhajtott egyet. Utálom apa sóhajait, mert azt jelentik, hogy rohadtul fáradt, unja az egészet. Én is kibaszott fáradt vagyok, de mindenki leszarja. Mi lenne, ha egyszer én is leszarnám apa sóhajait, és itt hagynám neki Tökmagot, hadd bajlódjon ő vele. Az a gond, hogy akkor nem tudnék tükörbe nézni. Így se nézegetem sokat a fancsali képem, de azért rühellni sem akarom magam.
Szóval, Marci becsavarodott, mert azt hiszi, hogy meg akarom fosztani Árontól. Szép kis kalamajka.
Felhívtam Emesét, és bebocsátást kértem hozzá, de lerázott azzal az ürüggyel, hogy kresz vizsgára tanul.
Nem maradt más nekem, csak a blogolás. :(
…
Beszarás ez a nap. És még csak délután három van. Mi jöhet még?
Kaptam egy hívást. A vonal végén fiatal, de érett férfihang zengte bele a fülembe a kérdést, hogy én vagyok-e én. Mondtam, hogy igen, engem hívnak Máténak, és igen, ismerem Áront.
– Beszélnünk kell – közölte.
– És mégis miért?
– Áronért.
– Megint rád jött a verekedhetnék? – kérdeztem, mert beindultak az agyamban a fogaskerekek, és megsejtettem kivel beszélek.
Csend. Aztán:
– Az hülyeség volt. Sajnálom.
– Ja. Figyelj, hagyjatok ki engem ebből az egészből! Sem időm, sem energiám erre.
– Tényleg? Akkor miért másztál rá? Szórakozásból?
Ebben a pillanatban beledübörgött a televízió hangja a lakás csendjébe, és én úgy ítéltem meg, hogy még Áron szeretője is jobb társaság, mint az itthon eluralkodott posványos közhangulat.
– Van egy kávézó a jégcsarnoknál. Ott várlak – mondtam, majd letettem. Úgy éreztem magam, mint valami keresztapa. A jelenlegi helyzetben én diktálok, mert Áron engem szeret. Ez a szemét gondolat remekül illett az újdonsült keresztapa stílusomhoz.
Áron pasija…
Nos. Nem szűkölködik egzisztenciában, az biztos. Magas, szőke. Amikor nincs verekedős hangulatban, még az is elmondható róla, hogy elegáns és kifinomult.
– Ádám vagyok – mutatkozott be. Ismerős kölni illat lengte körül. Nem akartam elképzelni, ahogy Áront csókolja, ezért az agyam csak azért is megállás nélkül vetítette elém a szexuális tartalmú képeket a párosukról.
– Honnan tudod a számom? – kérdeztem, közben egyre csökkent az önbizalmam.
– Áron mobiljából.
– És honnan tudod, hogy Máténak hívnak? – Erre csodálkozva pillantott rám.
– Onnan, hogy Áron mesélt rólad. Mindent tudok, mert elmondta. Ez meglep? Szeretjük egymást, nincsenek titkaink.
Annyira más volt, mint ahogy elképzeltem. Mindig szeretőként gondoltam rá, és nem egy társként.
A kávém fölé hajoltam, hogy ne kelljen éreznem a kölnije illatát.
– Szereted, vagy csak kívánod?
Ránéztem. Muszáj volt, ezt diktálta az illem is.
– Én nem vagyok meleg. Még csak meg sem fordult eddig a fejemben – feleltem kitérően.
– Nem ez volt a kérdés.
– Ne beszélj velem lekezelően! Nincs jogod számon kérni rajtam az érzéseimet. És ha annyira szeretitek egymást, akkor mit számít?
Hallgatott. Folytattam:
– Miért vagy itt? Mit akarsz tőlem? Nagyon jól tudod, hogy csak egy szavamba kerülne, és Áron dobna téged. Tudod, hogy engem…Vagy azt az álomképet, amit kialakított rólam jobban szereti nálad. Ő jött vissza hozzám. Ő keresett meg. És te azért vagy itt, hogy megkérj rá, küldjem el. Azt akarod, hogy értessem meg vele, az álmok nem tartanak örökké. Biztosítékot akarsz rá, hogy a rajongása egyoldalú.
Elmosolyodott. Idegesített ez a mosoly, mert lerítt róla a véleménye: egy kölyöknek nézett, egy összezavarodott kölyöknek. Igaza volt. Perpillanat talán még Marci is érettebben kezelte volna a helyzetet.
Kivett a kabátja zsebéből egy cigarettatárcát, megkínált, aztán rágyújtott. Nem volt kedvem a bagóhoz, de elfogadtam. A füst és a kávé gőzének bódító aromájában azon törtem a fejem, hogy vajon hogyan ismerkedtek meg, és hogy vajon tényleg szeretik-e egymást. Valaha szerették, az biztos. Féltékeny lettem erre a gondolatra. Irigyeltem Árontól ezt a szerelmet, mert értem még nem küzdött senki, sem ököllel, sem szavakkal. Ha a tanárnő ezen a férfin értette a rossz társaságot, akkor nagyot tévedett.
– Fáradt vagyok – mondtam ki hangosan, és magam is meglepődtem rajta. Megdörzsöltem a szemem. Láttam, hogy Ádám figyeli a mozdulataimat. – Vannak vágyaim – kezdtem. – Csak úgy előkerültek a semmiből, amikor Áron megjelent. Lehet, hogy csak kíváncsiság. Nem mondhatom, hogy nem szeretem őt, mert szeretem. Nem tudom definiálni ezt az érzést, de az biztos, hogy valamiféle szeretet. Megnyugtat, ha a közelemben van, mert vele önmagam lehetek. Egyetlen mosolya is könnyít a hátamon cipelt terhen. Megoszthatom vele a nehézségeimet. Még Marcit is… – elhallgattam, mert nem akartam Tökmagról beszélni ennek az idegen férfinak, aki csak egy ellenséget lát bennem. Inkább folytattam mással. – Jólesik a vonzalma. Rémálom volt az életem, amíg ő nem csöppent bele. Most újra itt van. Nem fogom elengedni. De megígérem, hogy nem élek vissza az érzéseivel. Kérlek, ne vedd el tőlem!
Rám bámult. Nem erre számított. Én sem erre számítottam magamtól.
Nos, miután kölcsönösen megleptük egymást, hallgattunk, és ittuk a kávét. Nem volt jó ízű.
– Patthelyzet – összegezte végül az Áronért vívott harcunk eredményét Ádám.
Amikor hazaértem, apa remek hírrel fogadott. Addig ötletelt, amíg ki nem sütötte a megoldást. Marci csak akkor érti meg, hogy nem bántottam Áront, ha bizonyítjuk. (Ezen a ponton ideges lettem.)
– Náluk vacsorázunk – újságolta vigyorogva.
– Király!
Apa, ügyes vagy. Mindent elkövetsz, hogy pokollá tedd az életem, és még csak nem is görcsölsz rá a tudatosságra.
…
Azt hiszem, felnőttem, ha a felnőttség azt jelenti, hogy szándékosan cseszem el az életem. Csakhogy nem egyedül az én életemről van szó. Egy ember kezében nem csak a saját élete van. Az enyémben jelenleg öt. Mondhatnám, hogy felelősségteljes döntést hoztam, de ettől sem érezném jobban magam.
A vacsora jól sikerült, semmi nem égett oda, mindennek tökéletes volt a sója. Áron sokat mosolygott. Apa kipréselt magából néhány viccet, amiken Törpilla könnyezve nevetett. Marci vidáman kanalazta a levest, a desszert után meg rászívta magát Áron atlaszaira. Én az ágyra ültem, és onnan figyeltem őket. Tökmag még soha senkit nem kedvelt rajtam kívül. Áron az első igazi barátja. Afrika domborzatát tanulmányozták. Csodálkoztam rajta, hogy Marci mennyi mindent tud a földrajzról. Nekem miért nem beszél róla soha? Áron szobájában még mindig kint vannak a rajzok, régiek és újak. A hatalmas szem elől sem lehet elbújni. Apa és Törpilla a nappaliban beszélgettek. A tudatom egyik csücskében örültem annak, hogy apa megállja a helyét társas szituációban.
Kimentem a konyhába egy pohár vízért. Sötét volt, csak az utcai világítás fénye szűrődött be, de nem akartam villanyt gyújtani. Jó volt tudni, hogy a sötétben botladozom és nem a világosságban.
– Anya azt mondta, hogy Marci szerint verekedtünk – csendült Áron nevető hangja mögöttem.
– Félreértette azt a… dolgot.
– Dolgot? – Megérintette a hátam. – Az a dolog jó volt.
Megremegett a kezemben a víz. (Aki látta a Jurassic Parkot, az tudja, hogy ez rossz előjel.)
– Összezavarodtál? – kérdezte. Még mindig éreztem a tenyerét a hátamon.
– Egy kicsit – vallottam be.
– Figyelj! Én várok rád – mondta, és maga felé fordított. Gyönyörű fénnyel ragyogtak rám a szemei. – Kivárom. Türelmes vagyok. Már hosszú évek óta várok rád. Nem számít, hogy meddig kell még várnom.
Kívántam. Hozzá akartam érni. Nem csak a kéjt akartam, hanem őt is. Libabőrt csaltak a nyakára a csókjaim. Magamhoz öleltem. Még hozzám sem ért, de a puszta közelségétől azonnal felállt a farkam. Az ajkaira vágytam, mohó voltam, és ő élvezte. Aztán meghallottam apa nevetését. Láttam magam előtt Marcit, ahogy a nagy atlaszt lapozza. Emese hangja azt súgta a fülembe, hogy szeret, Ádám pedig arra kért, hogy engedjem el Áront. Hosszú volt a csók, egészen addig kitartott, amíg végiggondoltam a helyzetet.
– Ne várj rám! – suttogtam, mert hangosan nem tudtam kimondani. – Nekem ez nem megy.
Áron döbbenten kapta fel a fejét.
– De hát érzem, hogy akarsz.
– Ez csak vágy. Huszonkét éves vagyok, mindenre feláll.
Hátralépett, okos tekintetével az arcomat fürkészte.
– Nem tudlak úgy szeretni, ahogy szeretnéd. Sajnálom.
Szólni akart, de aztán mégsem mondott semmit.
– Ne rontsuk el a barátságunkat ezzel.
Még mindig nézett. Remegett a szája. Arra gondoltam, hogy bármi történjék is, már úgyis minden el van rontva, mert Áron ajkairól mindig a csókjai fognak eszembe jutni.
– Nem akartalak hitegetni, bocsáss meg.
Váratlanul rám mosolygott, és azt mondta, hogy rendben.
– Nem foglak többet inzultálni, ha te sem teszed – nevetett. – Azért lehet, hogy néha hosszabban nézek rád a kelleténél, és az is lehet, hogy fantáziálok majd rólad, de te azt úgysem fogod megtudni. – Kacsintott egyet, majd kifelé indult, de mielőtt eltűnt volna a szemem elől, még hozzátette, csak hogy még nehezebb legyen: – Nem tehetek róla, hogy szeretlek. Sajnos akkor is szeretlek, ha te nem szeretsz viszont. Azt hiszem, ez az egyik legszebb és legértékesebb emberi tulajdonság… viszonzatlanul is szeretni.
Ennyi. Íme, felnőtté válásom története. Az egyik áldozatom a sok közül. Nekem is, neki is jobb lesz így.
…
Sírtam. Nem is emlékszem, mikor sírtam utoljára. Nemcsak Áron miatt bőgtem, hanem minden miatt. Most sirattam meg az elszalasztott ösztöndíjamat is. Most sírtam mindenért, az elmúlt huszonkét évért.
Nem fért el bennem a fájdalom. Kikeltem az ágyból, és levettem a polcról azt a könyvet, amit nemrég vettem. Szexről autistáknak. Jó cím, nem? Érdekfeszítő olvasmány. Vannak benne képek is, ha az embert cserbenhagyná a fantáziája.
Átsétáltam Marcihoz. Aludt. Egyáltalán nem zavart az öntudatlansága. Leültem az ágyára, és sóhajtottam egy nagyot, pont akkorát, amekkorákat apa szokott.
– Két ember között létrejöhet egy olyan erős kapcsolat – kezdtem a magyarázatba –, amely arra ösztönzi őket, hogy megérintsék egymást. Sok elnevezése van ennek az érzésnek, a legtöbben csak szerelemnek hívják, legalábbis azt remélik, hogy az. A szerelem az egyik legelcsépeltebb szó. Olyan sokat használják, hogy már teljesen elkopott, mégis nagyon ritka dolog, és ha ne adj isten megjelenik valaki életében, akkor sosem nevezi meg magát. A szerelmet csak érezni lehet, kimondani nem. Egy érzés sosem lesz szó, és a szó sem lesz érzés. – Marci megmozdult a takarója alatt. Folytattam. – A szerelem vágyat szül, a vágy pedig érintést. Az érintés üzenet, vallomás. Nem verekedtünk Áronnal, hanem megérintettük egymást. Szeretem őt. Van egy másik férfi is, aki ugyanígy szereti őt, de bátrabban és őszintébben. Ő küzd érte, én gyáván elengedem, mert félek attól, hogy megváltozna az életem, félek az emberek tekintetétől, félek apa csalódottságától, félek Emese könnyeitől.
Marci szeme csillogott a hold besütő fényében. A falat nézte.
– Szerelmet általában egy férfi és egy nő érez egymás iránt, de néha megesik, hogy két férfi szeret egymásba, vagy két nő. Abban az újságban, amit elvettem tőled, láthattad, hogyan érintik meg egymást a férfiak. Azt az érzést hívják vágynak, ami összepiszkolja a pizsamádat. Ez teljesen természetes testi működés, minden férfivel megtörténik. Ne félj tőle, és ami a lényeg, ne dugd a pizsidet az ágy alá, mert ha beleszárad, nehezebb kimosni. Erről a dologról nem beszélünk másokkal, ez titok, csak rád tartozik és arra, akit majd egyszer úgy érintesz meg. De megesik, hogy kivételt teszünk, és elmondjuk valakinek. Beszélünk róla, ha nagyon boldogok vagyunk, és arról is, ha nagyon boldogtalanok. Néha szükség van megértő fülekre. Szükség van arra, hogy a titkokat egyszer-egyszer kimondjuk. Ha sosem leszel szerelmes, az sem baj. Ha sosem érintesz meg senkit, azzal sincs gond. Ha azt akarod, hogy megbeszéljük, akkor megbeszéljük, ha hallgatni akarsz, akkor hallgatunk. Itt van ez a könyv. Leteszem az asztalodra. És most hagylak aludni. Köszönöm, hogy meghallgattál.
Megmozdultak alatta az ágyrugók. A másik oldalára fordult.
Kikerestem a híváslistámból Ádám számát, és küldtem neki egy üzenetet:
A tiéd.