12.06. A másik Áron
Rástresszeltem.
Ez olyan, mint amikor a matektanár a hátad mögé áll, hogy belelessen a füzetedbe, és te hirtelen azt is elfelejted, mennyi kettő meg kettő, vagy amikor az írásod olvashatatlanná torzul a formanyomtatványon az adóhivatalban. Tudod, hogy ezekben a pillanatokban teljesítened kell. És a kell szó kiváltja az összes kellemetlen testi reakciód: leizzadsz, remegsz, még az is lehet, hogy összeszarod magad (ha nem vettél be elég széntablettát), az agyadban pedig drasztikusan csökken az intelligencia szint.
Persze a jelenlegi helyzet nem ilyen drámai. Nem fognak lecsukni adócsalás miatt, és még az év végi jegyem sem forog kockán. És ha elsőre nem jön össze, akkor majd összejön másodikra. Áron tudja jól, hogy nekem ő lesz az első pasi. Biztosan nem várja el, hogy brillírozzak.
Dehogynem várja el, bakker!
Mindegy. Most nincs időm a magánpánikomra, mert ki kell vennem a részem a közösségi pánikból.
Apa egy hete megígérte, hogy elviszi Marcit az alapítványos mikulás ünnepségre. Nem is örültem a szabad délutánnak előre, mert tudtam, hogy az én életemben sosem megy semmi simán. Apa fél órája örvendeztetett meg a remek hírrel, miszerint behívatta magához a főnöke értekezni, ergo vigyem én Tökmagot bulizni.
Meglepődött valaki? Nem. Na, ugye.
Felhívtam Áront, és lefújtam a randinkat. Az a legrosszabb, hogy tisztára megkönnyebbültem. Ma a Mikulás van műsoron, nem a dugás.
Mielőtt valaki félreértene, megmagyarázom. Nem arról van szó, hogy a testem mégsem képes átültetni az elméletet a gyakorlatba, hanem arról, hogy Áron túl fontos nekem. Katival is ez volt. Addig vackoltam a lelkivilágommal, amíg ő le nem tepert.
Ha akkor este megtesszük… Akkor annyira be voltam indulva, hogy nem akadt egyetlen működőképes agysejtem sem, ami belesuttoghatta volna a félelmet a tudatomba. De azóta nem adódott ilyen alkalom. Csak az éjszakákat tölthetnénk kettesben, de ahhoz elő kéne bújnunk. Nem akarom, hogy apa megtudja. Még nem vagyok készen a családi botrányra, a hallgatásra, meg a nyugtatókra. Az oké, hogy Törpilla tisztában van a fia szexuális beállítottságával, de az enyémmel még nincsen, és egyelőre ez maradjon is így. Mondjuk szállodába is mehetnénk, de az nem az én műfajom, akkor már inkább csináljuk a kocsi hátsó ülésén. Az kevésbé eltervezettnek tűnő. Utáltam, amikor Emese csak kefélni ugrott fel, no, nem a szexet utáltam, hanem a kegyetlenséget, amellyel legyilkoltuk a romantikát. A szomszéd csajban is a spontaneitást csíptem.
És Áronnal… Vele olyan lehet szeretkezni, mint amikor álmodozol róla, hogy milyen lehet szeretkezni.
Na, itt be is fejezem a téma tárgyalását, mert még lekésünk a Mikulásról.
…
Öh… A mikulásokról kialakult képemet újrarajzolta a mai délután.
De haladjunk szépen sorban. Miután elhúztam a mézesmadzagot az olvasó orra előtt, késleltetem kissé a sztori csúcspontját.
Éppen azon voltam, hogy becipzárazzam Tökmag télikabátját, amikor kopogtak az ajtón. Rögtön tudtam, ki az, mert csak Áron ujjai képesek erre a dallamra. A gyomrom azonnal a torkom felé vette az irányt. Ilyen frankón nem történt velem Kati óta. Ezt az intenzív hányingert csakis az igaz szerelem váltja ki belőlem. :) Egyrészt örültem, hogy nem engedte magát lerázni egy olyan ócska kifogással, miszerint Marcit mikulásbulira kell vinnem, másrészt megszállt a fentebb említett para (ami azért fura, mert attól csak nem kellett tartanom, hogy a bevásárlóközpontban rendezett alapítványi ünnepségen vesz rajtunk erőt a mindent elsöprő dughatnék).
– Helló – köszönt.
Én meg csak tátogtam, mint egy hal, mert marha jól nézett ki. Tegnap is láttam, de ma valahogy még szebb volt. Napról napra szebb. Hogy nem vettem ezt észre már jóval korábban? De ha korábban észreveszem, akkor már annyira sugárzóan gyönyörű lenne, hogy a napra lehetne nézni, de rá nem. Legalábbis ezt súgja a logika.
– Ugye, nem hittétek, hogy kihagyom a mikulásbulit? – kérdezte, és nyomott egy puszit a nyakamra, amitől totál zavarba jöttem, mert Marci is ott volt, nem mintha felfogta volna, hogy most két ember között történt valami intim (Áron szájáról az én tarkómra vándorolt a szerelem), hanem azért, mert rajtunk kívül először volt jelen valaki egy ilyen pillanatban. Az in flagranti rejsz más tészta, nem összekeverendő a nyilvános gyöngédséggel.
Mivel egyikünk se szólt továbbra sem hozzá (Marci részéről érthető volt, az enyémről kevésbé), Áron további kísérletet tett a kissé egyoldalú kommunikáció fenntartása érdekében.
– Ez az a bagázs, amelyik kurva jó poénnak tartja az autizmust?
– Igen. Az állatkertes fazonok szervezték – nyögtem ki nagy nehezen.
– Mondtam, hogy nekünk is vennünk kellett volna olyan fasza pólókat. Most ki fogunk lógni a sorból – kacsintott rám.
Éva, a miniautista boldogtalan tulajdonosa, értünk jött kocsival. Kicsit meglepődött, amikor meglátta Áront. Lestem a felismerés villanását a szemében, de nem rohanta meg a tisztánlátás. Áron az anyósülésre ült, mi meg bepréselődtünk hátra. A nő gyereke nem is látszott annyira autistának. Marci már ilyen kicsi korában is fura volt, kicsit bandzsított, és mindig arra nézett, amerre nem fordult elő emberi lény. Amikor még anya hasában volt, készítettem neki egy marha klassz repülő makettet és kiakasztottam a kiságya fölé. Senki nem figyelmeztetett minket, hogy hibás árut fog kiszállítani a gólya. Ha anyának lett volna ideje felkészülni a megpróbáltatásokra, talán nem szaladt volna világgá előlük. De hát ki az, akivel előre közli az élet, hogy rövid időn belül ki fog cseszni vele?
– Máté? – hallottam meg Éva hangját.
– Bocsánat, nem figyeltem – mondtam, és elpirultam, mert megláttam Áron tekintetét a visszapillantó tükörben.
A nő csak mosolygott, de nem ismételte meg, amiről lemaradtam, így örök rejtély marad. Az út további részén inkább rádiót hallgattunk. Az egyetlen közös témánk az autizmus volt, de egyikünknek sem jött meg a kedve körüljárni ezt a problémakört.
A Mikulás egy gigantikus karácsonyfa előtt ücsörgött, amelyen Coca Colás dobozok funkcionáltak díszekként. Az egész undorítóan marketingszagú volt, a buli már messziről bűzlött a szponzorcégek hostesseinek verítékszagú műmosolyától. Nem volt túl vidám a Mikulás sem, néha megvakarta az állát a szakálla alatt, ilyenkor sóhajtott is egyet, de akkor még nem érdekelt különösebben a csávó. Megkérdeztem Tökmagot, hogy akar-e kérni valamit a Mikulástól, mire előadta, hogy fagyit kér. Erőt vett rajtam a pánik.
Alapszabály: Soha ne kérdezd meg senkitől, hogy mit kér, mert még képes és megmondja.
A fagyibotrány kitörését Áron előzte meg. Berohant a bevásárlóközpont szupermarketjébe, és beszerzett egy csomó téli fagyit, még nekem is jutott belőle. Leültünk egy padra, ettük a fagyit, és figyeltük, ahogy a krampuszok próbálják felhívni magukra a srácok figyelmét. Lehet, nem szóltak nekik előre, hogy a mai közönség kissé befelé forduló kölykökből áll. Éva kitartóan kísérletezett azzal, hogy a Mikulás ölébe ültesse a miniautistát. Ekkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy ez az egész banzáj nem is a csemetéknek szól. Ez és az állatkert is csak arra jó, hogy mi – vagyis a szülők – elhitessük magunkkal, hogy nem különbözünk azoktól, akiknek pirospozsgás, cserfes gyerekeik vannak. Szóval nekünk kellene sorba állnunk, hogy a Mikulás ölébe ülhessünk, mert ezek szerint mi még hiszünk a mesékben. (Jellemző, megint úgy írok magamról, mintha Marci apja lennék.)
Először nem is figyeltem fel az érintésre, annyira jól elrejtőzött a kabátom alatt, de aztán egyre határozottabban éreztem valami borzongásfélét. Áronra pillantottam, ő meg elvigyorodott. Az volt a mosolyára írva, hogy jobb, ha hozzászokok, mert ez mostantól mindig így lesz, akkor fog hozzámérni, amikor csak kedve tartja. Rá kellett döbbennem, hogy ez nem csak a szexről szól. Ami köztünk van az valami olyan, amihez suttogások és simogatások tartoznak. Ezzel a felfedezésemmel egy időben a Mikulás előre dőlt, aztán meg hátra. Biztos unta már Éva bömbölő miniautistáját
Miközben a Mikulást lestem, Áron a fülembe súgta:
– Lépjünk le egy kicsit.
– Miért? – kérdeztem hülyén.
– Mert smárolni akarok veled – felelte kertelés nélkül.
– De mi lesz Tökmaggal? – Próbáltam a tudtára adni, hogy van egy öcsém, aki itt ül mellettünk, és lassan csokoládémérgezést kap, de ez egy csöppet sem érdekelte. Odahajolt egy szülőhöz, és megkérte, hogy vigyázzon Marcira, aztán felpattant, én meg szó nélkül követtem, mintha ő egy mágnes volna én meg valami vasdarab.
Egy olyan lépcsőfeljáróba mentünk, amit senki sem használ, mert ott vannak a mozgólépcsők meg a lift a közelében. Áron gyanúsan otthonosan kalauzolt a rejtekhely felé. A biztonság kedvéért (meg hát ismerjük Murphy törvényét) behúzódtunk a lépcső alá. Kissé szűkös volt. Nekivetettem a hátam a falnak, és vártam a csókot. Áron csak nézett rám. Olyan volt a tekintete, mint a szomszédcsajnak a liftben, vagy annak a hosszúlábú tanárnőnek a suliban. Őt sem kerülte el a Tökmag-hatás. Miért találják szexinek az emberek, ha valaki szereti az autista öccsét? Érthetetlen.
– Mi az? – kérdeztem. – Mi érdekeset látsz rajtam?
– Hallgass! Hadd élvezzem ki a pillanatot. Végre úgy nézhetek rád, ahogyan rád akarok nézni.
Ettől a perctől meglepetések sorozata vette kezdetét, de akkor nem tudtam, hogy mennyire meg fogok lepődni, mert a javarésze még hátra volt.
Vártam hát, hogy Áron addig nézzen úgy rám, ahogyan akar, ameddig csak jólesik neki, vagy el nem hiszi végre, hogy valóban megkapott. Elég sokáig tartott. Kezdett zsibbadni a lábam, mert kissé meg kellett hajlítanom a térdemet, hogy kiküszöböljem a magasságkülönbségünket. És zavarba is jöttem. Évek óta ismerem már a tekintetét, de ez most új volt. Nem tudtam, hogy a szeme ilyen csillogásra is képes. Amikor már elég látványosan szenvedtem, megszánt. Felém lépett, és a mellkasomra hajolt. Ez is új volt és váratlan, olyan nem áronos. Hülyén néztünk volna ki, ha nem ölelem át, ezért a karjaimba zártam. Felötlött bennem, hogy Áron talán mégsem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát. Persze ezen nem azt értem, hogy gyenge, hanem csak arra akarok kilyukadni, hogy meglehet, összetörne, ha nem szeretném viszont. Íme, egy újabb ember, akiért felelős lettem.
– Valami csókot emlegettél – emlékeztetem.
– Smárt mondtam – pontosított, majd felemelte a fejét, hogy elérhessem a száját.
Eddig a szenvedély irányította a csókjainkat, de most ez is megváltozott. Nem éreztem késztetést, hogy a csípőjéhez nyomjam a farkam, vagy megfogjam a seggét. Ő sem kotorászott a nadrágomban. Lassan csókolóztunk, csak úgy a csók kedvéért. Nem is tudom, hogyan magyarázzam el, milyen is volt. Hm. Olyan, mint egy jóízű beszélgetés, amikor rázúdíthatod végre valakire az összes lelki nyavalyádat meg minden boldog pillanatod emlékét, és ez a valaki valami csoda folytán megért téged. Nem hangok jöttek ki a szánkon, hanem csókok, de attól még olyan volt, mint egy meghitt vallomás-délután egy tengerparti nyaraló árnyékos teraszán.
Rájöttem, hogy Áronnal nem csak a szerelmet oszthatom meg, hanem önmagamat is.
A hangzavar vert fel minket a kábulatból. Odakintről jött, pontosabban odabentről. Áron eltávolodott, kézfejével letörölte a nyálam a szájáról, én meg csak álltam megkövülten az élménytől, és pont leszartam, mi történik éppen a világban. Csakhogy volt valakim, aki a kinti világban tartózkodott: Tökmag. Amikor ez leesett az én homlokomra is kiültek az aggodalom ráncai, amik Áronén már egy ideje ott voltak. Spuriztunk visszafelé, ami nem volt könnyű feladat, mert óriási tömeg hömpölygött velünk szembe. Mindenki szörnyen elszántan iparkodott kifelé. Megpillantottam Évát, karján a babával, másik kezével Marci csuklóját szorította és vonszolta maga után. Egy másodpercre olyan hála áradt el bennem, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, és megkértem volna, hogy fogadjon örökbe minket.
– Bekattant a Mikulás – újságolta, úgy mintha ez valami poén lenne.
– Mit csinált a Mikulás? – értetlenkedtem.
– Részeg, vagy mi… Nem tudom. A biztonsági őrökkel kergetőzik a fa körül.
Megfogtam Marci kezét, és indultam volna kifelé az árral, de Áron egyre csak ment befelé. Valamiért roppantul érdekelte a piás Mikulás.
– Hé! – kiáltottam utána, de meg sem hallott.
Éva elsodródott mellőlem. Nem tehettem mást, fogtam Marcit, és mentünk Áron után.
A Mikulás tényleg becsavarodott. Nem nagyon emlékeztetett már a mikulásra, mert őrjöngése közben elhagyta a szakállát. Kiabált valamit, de nem értettem belőle sokat, csak annyit, hogy nem szereti a Coca Colát, és valamiért azt sem díjazza, hogy mikulásnak kell öltöznie, meg a világ is el van baszva.
– Ez nem részeg, inkább depressziós – közöltem Áronnal a megfigyelésemet. Addigra rajtunk és a biztonsági őrökön kívül nem volt senki a karácsonyfánál, még a krampuszok is kereket oldottak. A Mikulás megindult a mozgólépcső felé. – Most vásárolni fog? – töprengtem hangosan. – Mondják, hogy a shoppingolás rendkívül hatékony ellenszere a lehangolt kedélyállapotnak.
A csóka elég gizda volt, ezért röhejesen mutatott a kitömött ruhában. Felért az emeletre. Szétnézett, de nem látott semmi lelkesítőt, ezért inkább felült a korlátra. Ez volt az a pont, amikor jobbnak láttam elhagyni a helyszínt.
– Húzzunk innen a picsába! – indítványoztam.
Semmi. Áron bámulta a Mikulást, úgy bámulta, mint engem, de fény helyett most sötétség szikrázott a tekintetében. Fogtam Marcit és magamhoz öleltem úgy, hogy ne tudjon megfordulni.
– Menjünk innen! Menjünk innen! – Nem is tudom, hányszor üvöltöttem el ezt a rövid mondatot, mire Áron kegyeskedett végre észrevenni a jelenlétemet.
– Oké – adta meg végre magát.
Megindultunk kifelé.
Éva a parkolóban várt minket. Megkérdezte, mi folyik odabent, de egyikünknek sem volt kedve megmondani az igazat. A hazafelé úton még a rádió sem szólt. Ez azért volt rossz, mert nem maradt más, csak a gondolataink. Az enyémek nem voltak különösképpen érdekesek, de Áronéiért szép summát adtam volna. Át akartam hívni vacsira, de azt mondta, hogy az anyja a kedvenc kajáját csinálta. Fura volt. Mármint az volt fura, hogy nem akart velem lenni.
Este elmeséltem apának a depis Mikulást. Azt mondta, meg tudja érteni. Pedig ő nem is vesződött annyit Marcival, mint én, de én mégsem tudtam megérteni.
Megnéztem a neten a híreket, de egyikben sem volt szó öngyilkos mikulásról, ami azt jelentette, hogy a biztonsági őrök végre megdolgoztak a fizetésükért. De az is lehet, hogy nem is akart tényleg ugrani. Sokan nem akarnak ugrani, csak úgy tesznek, mintha akarnának, mert azt hiszik, hogy akkor majd jobban szeretik őket, vagy jobban odafigyelnek majd rájuk, csakhogy kurva nagyot tévednek.
Nem tűnt úgy, hogy Marcit megrázták volna a történtek. Van előnye is az autizmusnak. Megkérdezte, hogy Áron holnap is vesz-e neki fagyit. Azt feleltem, hogy ezt tőle kell megérdeklődnie.
Éppen készültem bevonulni a fürdőszobába, amikor megszólalt a mobilom. (Ezt a mondatot olvasva úgy tűnik, mintha a mobilom tudna beszélni. Muris, nem?)
Áron hívott.
– Át tudsz jönni? – kérdezte.
– Most?
– Aha.
Majdnem fél percig töketlenkedtem a parámmal odabent a fejemben. Áron türelmesen kivárta a válaszom.
– Oké – mondtam végül.
Apának azt mondtam, hogy Emeséhez megyek. Tudom. Ócska ember vagyok, de ezt nem most óhajtom tisztázni, mert álmos vagyok, és sok még a mondanivalóm.
A Mikulás kiborulása számomra egy fontos felismerést eredményezett. Nem, nem arra jöttem rá, hogy a mikulás is ember. Arra jöttem rá, hogy Áron egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittem. Még csak most kezdődött a kapcsolatunk, de én már rá is jöttem erre. Sokan csak hosszú évek múltán jönnek rá, hogy olyan emberrel kötötték össze az életüket, akit nem is ismernek. Mázlista vagyok. Ha nincs a Mikulás, Áron talán jóval később, vagy egyáltalán nem mutatja meg ezt az arcát. A nem tudom, ki vagy mondatot általában negatív színezettel szokás használni, de akad olyan nem tudom, ki vagy is, amelyik egy csomó lehetőségét tartogat számunkra. Mert hát, ha ott lebeg a nem tudom, ki vagy, akkor csupa izgalom az élet, akkor ott a kihívás, hogy egyszer azt mondhassuk, tudom, ki vagy (és még akkor sem fogjuk tudni).
Hulla fáradt vagyok, ezért nem tudom, érthető-e, mit dumálok itt össze. A lényeg az, hogy Áron ma megmutatta egy másik arcát, amelyet eddig eltitkolt, mert fontosabb volt neki, hogy imponáljon nekem. Tetszik ez az új Áron. Olyan sejtelmes, mint a félhomály. Látom is meg nem is, értem is meg nem is.
Pizsiben nyitott ajtót. Nem zavartatta magát, azonnal megcsókolt.
– Nyugi, anya sorozatot néz – mondta. – Hé, nehogy elájulj ijedtedben!
– Ne cikizz! – szólítottam fel.
Áron szobájában halk zene szólt, amit hangosabbra vett, amikor elvackolta magát az ágyban, én meg mellé heveredtem. Szomorú zene volt, nem illett Áronhoz. Három album is hevert a szőnyegen ugyanettől az előadótól, ami azt jelentette, hogy Áron egynél több albumszor hallgat szomorú zenét.
Azt hittem, a Mikulásról akar beszélni, de egyszer sem említette, ehelyett arról a fiúról mesélt, aki a szomorú dalokat írta. Nem csodálkozott rajta, hogy soha nem hallottam még róla, de én azért egy kicsit szégyelltem magam. Az egyik dal különösen tetszett, de nem igazán tudtam összerakni a szövegét, pedig jó angolos vagyok, csakhogy a grammatikai nyelvtudás nem képes megfejteni a költészetet. Áron segített lefordítani. Így sem értettem meg teljesen, és akkor Áron elmosolyodott, és azt mondta, hogy azért szeret ennyire, mert én nem értem az ilyesmit. Ezen akár meg is sértődhetem volna, de a dallal ellentétben Áront megértettem. Egyszeriben átváltozott a szobája. A képek a falon és a bútorok egészen új jelentést kaptak.
Levetkőztem, és bebújtam mellé a takaró alá. Csókolóztunk egy kicsit, úgy ahogy a lépcső alatt, aztán csak feküdtünk egymás karjában, és hallgattuk a zenét. Megmozdult bennem a vágy, de legyőztem, mert még mindig nem érkezett el a megfelelő pillanat. Miután Áron elaludt, még sokáig néztem a plafont, aztán meguntam a plafont, és átültem a számítógéphez. Még mindig imádom, hogy kéken világít a klaviatúrája. Ez a kékség eszembe juttatta a dal szövegét, és az énekes sorsát, meg a Mikulást.
A Mikulásnak tényleg rohadt egy napja volt, de mi Áronnal boldogok voltunk, mégis átszomorkodtuk az estét. Persze fel tudnám sorolni, hogy mi az, ami szar az életünkben, de talán a szomorúságnak nincs is igazi oka. Talán a szomorúság csak úgy ott van mindenkiben, mint ma este Áronban. A sok idióta önfejlesztő könyv meg pozitív gondolatok duma elhiteti velünk, hogy nem lenne szabad szarul érezni magunkat. De igenis néha szarul kell érezni magunkat, mert akkor legalább nem álltatjuk magunkat azzal, hogy az élet egy promenád a gyönyörbe. És Áron ma először merte igazán szarul érezni magát előttem, sőt kifejezetten azt akarta, hogy lássam a bánatát. Egy mosolyt megosztani könnyű, de a szomorúság egészen más. A szomorúság megosztása az már valami, az az igazi bizalom.
Én meg egy hete azon stresszelek, hogy vajon ki tudom-e elégíteni Áront, pedig ez már régen nem erről szól.
Áron és én… Ez most tényleg valami komoly. Ez… Nem is tudom, mi ez.
Talán ez az igazi összetartozás.