Arc az álarcon - 4.rész

2014.08.29 09:25

 

Ujjak… Kéz… Simogatás…
Csillagok… A tenger illata… Homokszemek a bőrömön… Sós ízű pillanat… Azúrkék percek.
Lassan lemegy a nap… Arany szitál a hullámokra… Elalszik az ég.
Gui szerelme: Éjszaka-takaró… Nappal-kabát… Lágy szellő-ölelés… Pillangószárnyú gyönyör… Egy szempillarebbenés.
Fülembe suttogott szavak: Te és Én. Mi ketten. Szeretés. Létezés.
L e b e g é s L e b e g é s L e b e g é s
– Gui, ne hagyd, hogy túl messzire repüljek!
– Nem hagyom.
– Ha nem nézel rám, eltűnök, semmivé foszlom, vagy felhő leszek. Érzed az esőt? Cseppek. Cseppek. Könnycseppek.
– René!
– Táncolnak a hangok a szádban, ahogy a nevemet mondod. René-balett. René-piruett. Pörög és forog a világ, mint egy búgócsiga. Búg a csiga. Csiga-biga…


A nap Guillaume ötletével kezdődött, és komoly alkoholizálással végződött, ami engem – mint mindig – költői mélységekbe taszított.

Gui azt találta ki, hogy ruccanjunk el a legközelebbi tengerpartra lazítani. Ez eddig jól hangzott, ezért tőlem telhetően lelkesedtem is. De aztán kiderült, hogy elég nagy társaságban tervezi ezt a lazítást, ami nem igazán tett boldoggá.
– Most duzzogsz? – kérdezte Gui, amikor már vagy fél órája száguldottunk az autópályán, és én még mindig nem voltam hajlandó megszólalni. Roy a hátsó ülésen felhorkantott, majd elégedett sóhajjal csapott Yuu combjára.
– Nem duzzogok – tiltakoztam.
– De igen. Összeszorítod az ajkaid, és tágak az orrcimpáid. Amikor duzzogsz, olyan vagy, mint egy kis pocok.
– Hát, ezzel most sokat lendítettél a hangulatomon. Hé, az utat nézd, ne engem!
A következő öt percet meditatív csendben töltöttük, és az elsuhanó tájban gyönyörködtünk, vagy inkább azokban az emlékekben, amiket a lelki szemeink ráfestettek a szélvédőre.


A tenger felé tartunk. Anya a vadonatúj nyári ruhájában feszít az anyósülésen. Néha szórakozottan megcirógatja a férje tarkóját. Nem szeretem nézni az idilljüket. Guillaume sem szereti nézni őket. Egyfolytában izeg-mozog mellettem. Most éppen a hátsó ablakhoz nyomott orral lesi a mögöttünk kígyózó kocsisort. Észreveszem, hogy a cipője talpa sáros, és összepiszkolja a vezetőülés hátulját. Gui mindig piszkos valahol. Vagy a körmei alatt bújik meg néhány fekete földszemcse, vagy a nadrágja térde fűfoltos. Meleg van a kocsiban, ezért Anya letekeri az ablakot maga mellett, amitől hirtelen forró huzat csapódik az arcomnak. Hunyorogva próbálok kitérni az útjából, és ekkor meglátom, ahogy Gui haja kócos táncba kezd. Szeretném megérinteni a hajszálait. Kalandot ígérő fekete dzsungel.
– Ülj rendesen, és kapcsold be az övet! – szól rá az apja, de Gui úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Tovább bámul kifelé az ablakon, sőt még az egyik tenyerét is rátapasztja. Hirtelen az az érzésem támad, hogy Gui el akar menekülni mellőlem, ki ebből a kocsiból, el ettől a családtól. Az ujjai nekifeszülnek az üvegnek, és képzeletben talán már suhan is… messzire repül innen.
– Azt mondtam, hogy ülj le! – hasít bele a durva férfihang a forró csendbe, és Gui kénytelen engedelmeskedni.
– Mit bámulsz? – kérdi tőlem, és most rám haragszik, mert az apjára nem akar.
Zavarba esek, és elfordítom róla a tekintetemet. Folyton zavarba hoz, ezért mindig csak titokban merek ránézni. Úgy érzem magam, mint egy tolvaj, amikor néha-néha ellopok tőle egy pillantást, egy mosolyt, vagy egy mozdulatot. Amikor végre megérkezünk a tengerpartra, és anyáék a napernyő összeszerelésével bajlódnak, Gui már el is tűnik. Mindig ezt csinálja. Magányos felfedezőútra indul, ahonnan, a legtöbb esetben, egy rakás új baráttal tér vissza. Fehér sziklák hajolnak a homokos part fölé. Az égre mázolt halvány felhőcsíkok lassan szétfoszlanak, és csak a kékség marad. Úszom egy kicsit, de túl hideg a víz, túl nagyok a hullámok, és túl sokan vannak körülöttem. Valahogy semmi sem jó ezen a napon. A napsugarak fájdalmasan karcolnak bele a bőrömbe. Gui után indulok, mert én is meg akarom tapasztalni azt a szabadságot, amire ő ilyen makacsul vágyik. Félénken kerülgetem az embereket, a tekintetem a földre szegezem, de ahogy egyre távolodom a parttól és már a sziklák hátán baktatok felfelé, egyre kevesebben jönnek velem szembe. Lassan teljesen egyedül maradok a fák suhogó lombjai között. Lehet, hogy eltévedtem? Gui bárhová is megy, mindig visszatalál. De nekem talán most sikerült örökre elvesznem. A faágakon ciripelő kabócák kíváncsian figyelik, vajon mit teszek. Magnóliaillatú a szél. Jó elveszettnek lenni.
– Meghallgatod? – kérdi Gui, és én ijedten nézek rá, mert fogalmam sincs, milyen varázslat hozta őt ide ilyen hirtelen. Szorosan összezárt tenyerét a fülemhez emeli. Halk ciripelést hallok. – Ugye, milyen szép!
– Mindenhol hallani őket – mondom ostobán, mire Gui vet rám egy meglepett pillantást.
– De ez most csak neked énekel – magyarázza, majd óvatosan szétnyitja a tenyerét, és én meglátom az odabent raboskodó kabócát.
– Fujj, csúnya! – nyafogom, és hátrálok két lépést, mintha attól félnék, hogy az apró állat hirtelen rám támad.
– Dehogy csúnya! – tiltakozik Gui, és egy laza mozdulattal a vállára teszi. – Így ni! Gyere, mutatok valamit.
Átvágunk a fák között. Egészen a szikla széléig sétálunk, ahol fémháló kerítés védi a kíváncsi kirándulókat.
– Nézd! – mutat Gui a szikla tövében hullámzó tengerre.
Először nem értem, mit nézzek rajta – Mi van ott? Mi van a tengeren? –, de végül megértem, hogy mire gondol. Mintha összebeszéltünk volna, mindketten egyszerre ragadjuk meg a kerítést, és addig mászunk felfelé rajta, amíg nem marad más a látóterünkben, csak a végtelen kékség.



Nem volt kedvem úszni, ezért csak hevertem a parton, mialatt a többiek olyan vidáman pancsoltak, mint a gyerekek. Nagy bánatomra Roy hamar megunta a viháncot, és csatlakozott hozzám.
– Szerintem tegyél magadra egy törölközőt, mert még erre téved egy lelkes állatvédő, és visszadob a tengerbe – közöltem vele, amikor lehuppant mellém a napernyő alá.
– Ha jól értem, arra próbálsz célozni burkoltan, hogy olyan kövér vagyok, mint egy bálna?
– Meglehet – feleltem, és közben aggódva néztem Gui-t meg Yuut, ahogy a hullámok között birkóztak.
– Nyugi, te vagy a világa közepe! – nevetett rajtam Roy. – Ismered a mesét az elefántról, aki repülni akart?
– Igen.
– Én is egy elefánt vagyok, aki repülni akar. Egy rusnya és kövér elefánt, aki elhiszi, hogy talán egy napon csoda történik, és olyan kecsesen szállhat a felhők között, mint a madarak.
Végre el tudtam szakítani a tekintetemet a tengerről.
– Nem akartalak megbántani – szabadkoztam.
– Nem is sikerült. Csak filozofálgatok, miközben csodállak téged, mint egy festményt a múzeumban. Nézlek téged, aki maga vagy a testet öltött szépség, és irigykedem.
– Figyelj…
– Ne szakítsd meg a gondolatmenetemet! Tehát, nézlek téged, és arról álmodom, hogy csak egyetlen napig te lehetek. Akkor Gui hozzám jönne haza, és engem dugna meg. Ó, igen! Hajnalig nyomnánk.
– Uramisten! Már majdnem bedőltem – sóhajtottam csalódottan.
– Pedig tudhatnád, hogy javíthatatlan vagyok – kacagott Roy, de nem tudott becsapni, mert hallottam a nevetése mögött megbújó szomorúságot.


Guillaume sokat nevet. Felhallani a hangját a konyhából, áthallani a szobáinkat elválasztó vékony falon. Az egész lakás az ő nevetésétől visszhangzik. De néha szokatlanul elcsendesedik, és ilyenkor rengeteg időt tölt a teraszon a narancspalántái mellett üldögélve. Azt hiszem, lassan kezdünk összebarátkozni. Régebben minden délután a haverjaival mászkált, de mostanában egyre többet lébecol itthon. Ha elég bátorságot tudok gyűjteni, akkor átmegyek a szobájába, vagy csatlakozom hozzá a teraszon, és együtt nézzük a palántákat. Az is megesik, hogy leselkedek utána. Nem szép dolog, de nem tudok ellenállni a kísértésnek. Amikor velem van, mindig zavarba jön, vagy engem hoz zavarba, és ezért nem látom őt a maga valóságában. De ha nem tudja, hogy figyelem, akkor végre újra önmaga lesz. A mozdulatai ilyenkor vadak és hirtelenek. Egyfolytában lever valamit a polcokról, vagy nekimegy a bútoroknak. Úgy száguld át a lakáson, mint egy szélvész. Az utóbbi néhány hónapban sokat nőtt, és Anya televásárolta a szekrényét új ruhákkal, de Gui, ha csak teheti, a megszokott, régi gönceit hordja. Foggal-körömmel ragaszkodik a múltjához. Szeretem benne ezt a kitartó, néma lázadást. Mindent szeretek benne. Szerelmes vagyok.


Jéghideg simogatás siklott végig a hátamon, és én beleborzongtam.
– Álomszuszék! – nevetett rám Gui. Az ujjai eközben absztrakt ábrákat rajzoltak a bőrömre.
– Hideg vagy – nyafogtam, és kitértem az érintése elől.
– Akkor melegíts fel – kérlelt, és most ő dörgölődzött úgy hozzám, mint egy kiscica.
– Már megtette – jegyezte meg Roy belerondítva az idillünkbe.
– Kuss! – vetette oda neki Gui, és a tenyere már a mellkasomra is tapadt, pont oda, ahol a szívem lüktetett.
– Hé, mit művelsz?
– Tapizlak. Ha ellenállsz, nyilvános nemi erőszak áldozata leszel.
– Hülye!

Miután Gui végre nagy nehezen lehiggadt, elnyúlt mellettem a törülközőn. Hosszan elnéztem, ahogy a nap sugarai felszárították a bőréről a sós tengercseppeket. Amikor feltekintettem, hogy megkeressem a naptejet, észrevettem Roy rám szegeződő pillantását. Ezen a napon értett engem. Tökéletesen értette, mit érzek, és ezért kaptam tőle egy őszinte mosolyt.

Az a bizonyos éjszaka. Az a feledhetetlen éjszaka, amivel nemcsak egy új év, hanem egy új élet vette kezdetét.

A nagyszüleim a szomszéd szobában már régen lefeküdtek, de mi nem tudunk elaludni. Gui nyugtalanul forgolódik a kényelmetlen fotelágyban. Én a plafont bámulom. Sokszor aludtunk már egy szobában, sőt egy ágyban is, de most valami megváltozott bennünk. Vajon mi járhat Gui fejében? Vajon undorodna tőlem, ha tudná, hogy az enyémben mi jár? Muszáj beszéltetnem, mert különben megőrülök ebben a csendben. Beszéljünk bármilyen prózai dologról, az életről, a halálról. Beszélgessünk, hogy ne halljam a vágy suttogását. Kérdezek valamit. Talán az öregségről, igen, arról. Gui meglepően komoly választ ad, de a végén tesz egy megjegyzést, amitől a torkomba ugrik a szívem. Most esik szó közöttünk először a szexről. Csak szavak. De bizonyos szavaknak erejük van. Ezek a szavak tettek is, mert ha kimondod őket, már cselekszel is. Gui nem ismeri ezt a varázslatot, ezért meglepődik saját magán. Öntudatlanul veti bele magát a folyóba, és sodródik az árral. Pontosan azt teszi, amit várok tőle. Most próbálok először elcsábítani valakit, és meglepően jól megy. Pedig félek. Rettegek, hogy elrontok valamit, és nem magamhoz vonzom, hanem eltaszítom Gui-t. Nem tudom, hogyan kell az ilyesmit csinálni, mert eddig csak olvastam róla, és az elmélet nem elég a sikeres gyakorlati megvalósításhoz. Elfogadni és élvezni egy másik ember fizikai közelségét nem egyszerű dolog, még akkor sem, ha erről álmodozom hónapok óta. Vajon mit tesz ő és mit teszek én? Nem hívom szavakkal, nem kérek tőle semmit, de Gui mégis idejön hozzám. Olyan elszánt, olyan magabiztos. Zavarba ejt a tapasztaltsága. Megkérdezi, hogy megérinthet-e. Nem tudok felelni. Már régóta várok erre a pillanatra, de az ijedtség megnémít. Barna szemei csillognak az éjszaka sötétjében. Akar engem, és ez a tudat végre ad egy kis bátorságot. Nagy nehezen bólintok. Nem tudom, meddig tart a dolog. Talán csak néhány percig, de lehet, hogy időtlen időkig. Gui keze. Gui ujjai. Gui érintése. A hajamba markol, és megszállottan nézi az arcomat. Lassan összeér a homlokunk, és sebesen verdeső szempillái néha megérintik az arcomat. A kéj ereje görcsbe rándítja az izmaimat, és már nem tudok tovább ülve maradni. Sóhajtva vetem hátra magam az ágyon. Gui követi a mozdulataimat, közben le nem veszi rólam fátyolosodó tekintetét. Mellém fekszik és fölém hajol. A másodperc töredékéig átfut az agyamon, hogy még sosem voltam ennyire kiszolgáltatva senkinek. Olyan erővel markolja a hajam, hogy fájdalom sistereg végig a tarkómon. Miért csinálja ezt? Miután elmegyek, még sokáig érzem a tenyere forróságát. Nem undorodik tőlem. Az érintés, ami nemrég még felizgatott, most megnyugtat. Olyan kába vagyok, hogy nem tudom érzékelni magam körül a valóságot. Hallom a sóhajait, és valahol mélyen tudatában vagyok, hogy mit csinál, de képtelen vagyok megmozdulni. Ezért egy picit szégyellem magam, és megfogadom, hogy holnap bátrabb leszek, és én is megérintem. Biztosra veszem, hogy lesz rá alkalmam. Az élet nem történhet másként. Hajnalban zaklatott álomból ébredek, majd megpillantom Gui-t mellettem. Olyan nagyon szép, amikor alszik. Boldognak tűnik.


Sosem bírtam a piát. Ma este sem kellett volna innom, de nem tudtam ellenállni a hangulatnak. Amikor Roy és Yuu nekiálltak romantikázni, elindultam a tenger felé. Tudtam, hogy Guillaume a nyomomban van.
– Fekete lett a kék – mutattam a vízre, és ezt valami miatt fenemód mulatságosnak találtam.
– Ne menj beljebb! – hallottam Gui aggódó hangját, és a következő pillanatban már éreztem is, hogy a mellkasa a hátamnak feszül. A part felé húzott, de én ellenálltam, ezért úgy tűnhetett, mintha táncolnánk.
– Azt hiszem, egy kicsit berúgtam – szabadkoztam akadozó nyelvvel.
– Mit nem mondasz, cicám! Na, gyerünk innen kifelé!
– Jé, felrobbantak odafent a csillagok. Látod a lehulló szilánkokat? Ott csillognak a hullámokon. Gyere, szedjük össze őket! – lelkendeztem, és már megint megindultam befelé.
– Nem megyünk befelé! Inkább húzzunk innen kifelé! Mozgás!
Tántorogva fordultam Gui felé, hogy a szemébe nézhessek.
– Te vigyázol rám, igaz? – kérdeztem tőle.
– Persze, hogy vigyázok – felelte meglepetten.
– Mindig vigyáztál rám. Ölelj át! Érezni akarlak.
Ahogy kimondtam, máris körém fonódtak a karjai.

Gui balesete. Az ijesztő tudat, hogy törékeny. Az első ölelésünk. Úgy kavarogtak bennem az emlékképek, mint valami csalóka illúziók. Valóban megtörténtek? Aznap, amikor megtalálta a rajzomat és én kiabáltam vele, Gui valóban sírt a karjaimban? Szörnyű dolgokat mondtam neki, mert megijedtem, hogy felfedezte az érzelmeimet.

– Miért nem mondtad meg, hogy szeretsz, már az első éjszakán? Akkor minden egyszerűbb lett volna.
– Te sem mondtál semmit – vetette a szememre Gui, majd szorosan magához ölelt, és így vonszolt a part felé. – Hagytad, hogy kiverjem neked, de nem mondtál semmit.
– Mégis mit gondolsz, miért hagytam?!

A fekete hullámok örvénylő táncot jártak a bokám körül. A partra sárga fénymadarat rajzoltak a tábortűz ropogó lángjai. A bor bódító mámorában összemosódott a fejemben a múlt és a jelen.
Gui féltőn átkarolt, és én elvesztem az ölelésében.