Arról, hogy miért írok
Nem vagyok író. Egy lány vagyok, aki ír. :)
Nem töprengek sokat mondatokon, csak leteszem az ujjaimat a klaviatúrára, és várom, hogy megszülessen a történet.
Kitaro mondta, hogy a zenéje nem belőle születik, hanem általa. Én is így érzem. Gyakran meglep, hogy mit írtam le.
Ismeritek az automatikus írást? Ez egy pszichoanalitikus módszer elfojtásaink megismerésére. Egy kicsit ezt a technikát alkalmazom. A karaktereket előre kitalálom, és azt is tudom, mi lesz a végkifejlet (hová akarok eljutni), és mit akarok mondani, de az út, ahogyan eljutok az mindig rejtély, és mindig esetleges, attól függ, éppen milyen hangulatban vagyok, amikor leülök írni. Megesik, hogy a karakter személyisége elkezd magától változni, és ez egy új végkifejlethez vezet.
Szeretek úgy gondolni az írásra, mint léleklenyomatra. Ha egyszer majd visszaolvasom magam, a természeteset, az ösztönöset akarom látni, azt hogy egykor milyen voltam, miben hittem, mit szerettem...
Tudom, hogy jól bánok a szavakkal. Ez a tudat adott önbizalmat akkor, amikor elhitették velem, hogy nincsenek értékeim. Ezért hangoztatom, hogy az írás mentette meg az életemet. (Ezek a nagy szavak! XD)
Gyerekkoromban kezdtem el írni. Hittem magamban. Mai szemmel olvasva, a hajam kihullik tőle milyen borzalmas volt a stílusom. :) De az számít, hogy akkor bíztam a tehetségemben, mert ez adott erőt. Az írás új jelentést kapott az életemben. Az írás menedék lett. Ekkor voltam tíz éves.
Aztán történt valami, ami egy egészen új jelentést adott az írásnak. Az írás vigasz lett. Egy eszköz, amivel mosolyt csalhattam annak az embernek az arcára, akit a legjobban szeretek a világon, és aki egyfolytában csak sírt. Addig többnyire verseket írtam, de azok nem bizonyultak elégnek. Elkezdtem meséket írni, olyan történeteket, amelyek legalább egy kis időre kiszakították a fájdalmából. Ettől kezdve az írás már nem rólam szólt. Egy eszköz lett, amivel adni tudok.
Telt az idő. Eljött egy olyan időszak, amikor egy sort sem írtam. Sem magamat, sem mást nem akartam megmenteni, mert nem volt szükség rá. De ezek alatt az évek alatt, mélyen bennem, már elkezdtek íródni a mostani történeteim.
A yaoi/slash egy új korszak kezdete volt.
Amikor még a fióknak írtam, az egész játék volt. Egyszemélyes szerepjáték, kikapcsolódás. Imádtam a szereplőim bőrébe bújni, és megszólaltatni őket.
Miután meggyőztek, hogy tegyem fel őket a világhálóra, sok minden megváltozott. Olvasóim lettek. Először nem is nagyon tudtam kezelni a kommenteket, a többi szerzőtől tanultam meg. :)
Az írás számomra egy belső kényszer. Egyszerűen muszáj írnom, mert különben megfulladok.
Tudom, hogy nagyon más stílust képviselek a yaoi/slash szerzők között. Tudom, hogy nem könnyűek a történeteim. Tudom, hogy akik olvasnak és szeretnek, mind nagyon különleges és értékes emberek, mert ők mind a sorok mögé látnak. Beismerem, hogy nem egyszerű érteni engem. Ez nekem is csak ritkán sikerül. :)
Egy picit a történetekről:
Sokáig a Jó reggelt, René! első része volt a kedvencem, a mérce. Részben azért, mert ezt mutattam meg hosszú idő után először valakinek. Amikor írtam, tudtam, hogy valami változóban van az életemben. Ez merőben más stílus volt, mint az addigi. A régebbi írásaimban a történetet én alakítottam, külső szemlélő voltam. De ekkor ez megváltozott. Életre keltek a szereplőim, és ők mesélték el a történetüket. Az írás nem csak játék lett a szavakkal, hanem játék az érzésekkel, az illatokkal, az ízekkel, az érzékekkel. Azóta minden történetem egy érzésből indul, egy útközben véletlenül elcsípett mosolyból, egy könnycseppből, egy régiségbolt kirakatából, a szállingózó hópelyhekből...
Az Idegen volt az első olyan írásom, amikor már tudtam, hogy vannak olvasóim. Ez is egy új korszak kezdete volt.
Időközben dolgozó nővé cseperedtem, és ki kellett találnom egy olyan stílust, amely igazodik a megfogyatkozott szabadidőmhöz. Munka közben írok, ha van néhány szabad percem, meg néha hétvégeken, ezért nem írhatok túl hosszan egybefüggő eseményeket, mert meglátszanának a megszakítások, mivel hangulat- és pillanatfüggő az írásmódom.
Szép lassan megtanultam, hogyan rejthetek bele egy mondatba rengeteg információt.
Jelenleg a Szerelem zongorára a kedvencem, mert általa fedeztem fel a klasszikus zenét. Nagyon sokat adott ez a történet.
A szösszenetek ujjgyakorlatok. Akkor írom őket, amikor már belefáradtam egy-egy hosszabb történetbe. Mivel érzelemből írok, bizony néha nagyon megterhelő tud lenni lelkileg (mint egy terápia). Az Összezárva és a Hallgatag szavak a kedvenceim.:)
Végszóként…
Nem tudom, mennyi történet akar még előbújni belőlem. Nem tudom, meddig lesz belső igényem az írásra. Nem tudom, mikor fogok újra elhallgatni.
Bárhogy és bármi is lesz, hálás vagyok a sorsnak, hogy tehetséget adott és lehetőséget, hogy megmutathassam, kifejezhessem, mi rejlik bennem.
És hálás vagyok minden olvasómnak. :) Egy csodálatos kalanddá varázsoltátok az életem.
Carol