Az Idegen
Mi vonz benne? Az, hogy idegen. Minden nap egy új rejtély, egy új rejtvény, egy új fejtörő. Minden éjjel valaki más, egy fényes vadonatúj csillogás. Egy Idegen.
Rágyújtok. A híd alatt fodrozódó víz sötétjén ragyog a kivilágított város szellemképe. Fújom a füstöt, és a turistákat figyelem. Fényképezik, mint valami híres látványosságot, az életem.
Sirály sikolt a víz felett. És ott van Ő. Nem messze tőlem könyököl a korláton a ma esti Idegen.
Ránézek. Egyik strandpapucsos lábát egy ismeretlen, néma ritmus ütemére mozgatja. Csaknem átlátszó, fehér pólóján át kirajzolódik gerince hosszú, szabályos vonala. Maga elé bámul a sötétbe.
Elfordulok. Most Ő néz rám. Mosolyogva fújom a füstöt, és a tarkóján göndörödő szőke hajfürtökre gondolok.
Már vagy tíz perce játsszuk ezt a játékot. Talán ideje lenne megszólítanom. Eldobom a csikket, és zsebre dugott kézzel közeledem felé. Megfeszül a teste, ahogy az izgalom apró áramütéseket küld a gyomra tájékára. Mellé könyökölök.
– Hello!
– Hello!
Nem néz rám. A víztükör fölé hajol, olyan mélyen, mintha ott akarna az arcomba látni, de csak egy elmosódó fekete massza vagyok.
A csend. Az idegenek csendje. Ennek az Idegennek a csendje. A csend sok mindenről mesél.
Például a hétfői Idegen csendje: A lesütött hosszú szempillák árnyékában csillogó szemek befelé figyeltek. Lassan megnyalta telt ajkait, mielőtt beleharapott volna a gyorsétterem ízfokozókkal teletömött óriáshamburgerébe. Csendje a szégyen csendje volt. A ránk szegeződő tekintetek tüzében alig bírta lenyelni a falatot. A hétfői Idegen gyűlölte, hogy meleg, és hogy ezért megbámulják.
De a keddi Idegen megfogta a kezem a villamosmegállóban. Ujjait az ujjaim közé fűzte, és büszkén nézett a világ szemébe. Ez a boldogság csendje volt.
A szerdai Idegen összeszorította ajkait, csípőre tette a kezét, és csak nézett rám szó nélkül. Szemei villámokat szórtak. Haha, eldugtam a zokniját! A düh fosztotta meg a szavaktól.
A csütörtöki Idegen testén ragyogtak a verítékcseppek. Felkönyökölt, hogy a szemembe nézhessen. Fáradtan rámosolyogtam, ő visszamosolygott. Hallgattunk. Ez volt az élvezet csendje.
A pénteki Idegen grimaszolt egyet, majd beletemetkezett az újságba. Ki sem bújt belőle egy teljes órán át. Hát igen, őt untattam. Én sem lehetek mindig sziporkázó formában.
A mai Idegen csendje feszült és kíváncsi.
– Figyeltelek. Cigit?
Igen, tudom, hogy rémes indítás, de valahogy mindig el kell kezdeni.
– Észrevettem. Nem kérek.
Végre rám néz. A sötétkék íriszek feketén csillognak rám az éjszakában.
A szemek. Az idegen szemek. A szivárványhártyák folyton más színben pompáznak. Üdítő változatosság. Egy szomorú tekintet sötétsége magába ránt. Egy nevető tiszta kékség repülni tanít.
– Hogy hívnak?
Erre felvonja a szemöldökét.
– Tényleg fontos ez? – kérdi, és kacéran beletúr a hajába. A szőke tincsek kócosan hullanak vissza a homlokába. Lefegyverző.
– Igazad van. Szarok rá!
– Na, látod!
Felröhögünk. Együtt nevetünk. Együtt.
Minden nap valami mást csinálok az Idegennel együtt.
A hétfőivel ettünk, és én idegesen törölgettem a szám a szalvétával, nehogy bajuszt rajzoljon a cappuccino habja. Elég ciki lett volna.
A keddivel jegy nélkül utaztunk a villamoson. Egymás válla felett lestük, hogy éppen merre jár az ellenőr. Izgalmas volt. Pláne, hogy hó vége van, és totál le vagyok égve.
Előveszem az öngyújtóm és szórakozottan babrálok vele. Elveszi tőlem. Amikor felkattintja a lángot, a fényében észreveszem, hogy az állán van egy egészen apró sebhely.
– Ezt hogy szerezted?
– Mit? – kérdez vissza, és visszaadja az öngyújtót, ami felforrósodott az érintésétől.
– Ezt a sebhelyet – felelem, közben óvatosan megérintem a heget a mutatóujjammal.
– Ja, ezt? Óvodában belestem a medencébe. Pechemre nem volt benne víz.
Az apró dolgok. Ezek a legizgalmasabbak.
A hétfői Idegen hajában felfedeztem egy ősz hajszálat, de nem mondtam meg neki, mert tuti kiakadt volna.
A keddi Idegen öntudatlanul megszorította a kezem, amikor zöldre váltott a zebránál a lámpa jelezve, hogy indulhatunk.
A szerdai Idegen egy smiley-t rajzolt a párás fürdőszobatükörre, miután lezuhanyozott.
A csütörtöki viccesen begörbítette a lábujjait, ha megharaptam a fülcimpáját.
A pénteki, hát igen, ő tényleg nagyon unatkozott. Nem lehet minden nap egy sikertörténet.
– Hozzád vagy hozzám? – kérdi, és most már egészen felém fordul.
– Te aztán lényegre törő vagy.
– Hát, ha nagyon akarod még vacakolhatunk itt egy keveset, de kezdek fázni, késő van, és holnap melózom.
– Akkor hozzám!
Igen. Talán ezt szeretem a legjobban. Az Idegen vágya, az Idegen teste. Ez a legcsodálatosabb rejtély az összes közül, ez a titkok titka. Egy felfedezés minden éjszakám.
A hétfői Idegen lekapcsoltatta a lámpát, és szégyenlősen fúrta fejét a párnába.
A keddi Idegen végigcsókolta a testem minden milliméterét.
A szerdai Idegen nem tudott várni és már az ajtóban leszopott.
A csütörtöki Idegen olyan hajlékony volt, mint egy akrobata.
A pénteki… Na ja, ő lerugdosott magáról.
A ma éjjeli Idegen mohón csókol. Ujjai a tarkómra siklanak, onnan a hajamba bújnak. Magához ölel.
– Hogy akarod?
Rekedt a hangja a vágytól, testén megcsillan az ablakon besütő hold fénye.
– Ahogy te.
Nézem az Idegen álmát, a mozdulatlanságát. Az jár a fejemben, hogy idegen. Sok titkát ismerem már, de még mindig idegen. Mindig van egy mosoly, egy ránc a homlokán, ami idegen, egy tekintet…
Felébred. Biztos megérezte, hogy bámulom.
– Mi az? Nem vagy álmos?
Szorosan hozzábújok.
– Holnap hol találkozunk, Idegen?
– Nem unod még ezt az ostoba játékot? – kérdi ásítva, és beleborzol a hajamba. – Mióta is vagyunk együtt? Két éve? Meddig akarod még ezt csinálni?
Ünneprontó!
Gyöngéden megcsókolom puha ajkait. Érzem rajtuk az álom zamatát.
– Amíg meg nem fejtem az összes titkodat – felelem. – Amíg van egyetlen olyan apró része is a lényednek, ami még idegen.
VÉGE