Flying Toward Heaven
Alan Yoite felé pillantott, miközben igyekezett iszonyú elfoglaltnak látszani. Ajándéka nem várt sikert aratott. Tréfának szánta a gyerekeknek való mini pianínót, amire egy bolhapiacon lelt rá, de Yoite ugrándozott örömében, amikor meglátta, mit kapott. Most is ott kuporgott egy régi karosszékben, és vinnyogó dallamokat csalt elő a kis, elemes kacatból. Csak akkor volt hajlandó beszüntetni a játékot, amikor vevő jött. Alan néha egészen belefeledkezett a lopottnak szánt pillantásokba, és ilyenkor találkozott a tekintetük.
Yoite végre megszabadult a kócos fürtöktől, és új frizurával hódított, de ez az új külső zavarba hozta Alant, mert úgy tűnt, mintha a fiú belül is megváltozott volna. A szélfúttára vágott tincsek vörösesbarna fénnyel hullottak a homlokába, és Yoite rejtélyesen csillogó szemekkel lesett ki alóluk. És ott sorakoztak mindkettőjükben az együtt töltött éjszakák emlékképei is. Olyan sokat tudtak egymásról, és mégis milyen keveset. Alan szerette Yoite bőrének sárgás árnyalatát, szerette az ajkai puhaságát, szerette a szavakat, amiket mondott velük, szerette a csókokat, amiket a nyakára meg a füle tövére adott velük. Szeretett a karjaiban elaludni, mert akkor nem jöttek a rémálmok, de gyűlölte a pillanatokat, amikor látta, hogy a fiú szenved a kielégületlen vágytól, és mégsem szól semmit, mégsem kér semmit. Yoite nem mert közeledni hívás nélkül, de Alan nem tudta, hogyan kellene őt hívnia. Megint úgy ütközött a múltba, mint egy kerítésbe. Néha eszébe jutott a rajz, amit a családjáról kellett készítenie az iskolában. Talán azon a napon történt, hogy a rajzlapra firkált kerítés életre kelt, és örökre összezárta a félelmeivel.
– Mikor unod már meg? – kérdezte.
– Soha! Máskor gondold át jobban, mit veszel nekem – mondta Yoite nevetve, és eljátszotta egy gyerekmondóka dallamát. Ahogy a játék fölé hajolt, selymes tincsei az arcába hullottak. Alan elakadó lélegzettel fedezte fel benne az új, minden eddiginél hívogatóbb szépséget. Öntudatlanul indult meg felé és emelte fel állát az ujjaival, majd szó nélkül szájon csókolta. Nem érdekelte, hogy vevő jöhet, sem az utca kirakaton bekíváncsiskodó tekintete. Yoite azonnal a nyakába kapaszkodott, és magához húzta, hogy átölelhesse.
– Nem kéne már Nagyapánál lenned? – tudakolta Alan, miután nagy nehezen kiszakította magát Yoite ráfonódó karjaiból.
A japán fiú erre csalódottan biggyesztette le ajkait.
– Szóval kidobsz. Na, szépen vagyunk! – morogta, de azért készülődni kezdett. – Mit szólna, ha ma ezen játszanék neki? – kérdezte az ajándékára tekintve.
A lemenő nap utolsó narancssárga sugarai megtörtek a zongorán, és szúrós fényszilánkokat szórtak Yoite szemeibe. A fiú levette ujjait a billentyűkről, és a kezébe temette arcát, hogy kipislogja a fájdalmas kis szikrákat.
– Talán mára elég is lesz – csendült az öregember nyugodt hangja.
Alan nagyapja az ablaknál állt, és a naplementében gyönyörködött. Yoite lecsukta a billentyűzet fedelét, de nem mozdult, hanem nézte a fáradt, öreg arcot, ahogy mosolyogva csodálja az élet múlandóságát.
– Elise szerette a naplementéket – mondta a férfi halkan, mintha csak magában beszélne. – Állt az ablaknál, és nézte ezt az óriási, vörösen izzó gömböt. Néha Alan odament hozzá, és megfogta a kezét. Aztán csak álltak kéz a kézben, szótlanul… Sokáig nem jöttem rá, hogy ők így beszélgetnek. Hosszú éveken át osztották meg így a titkaikat egymással.
Miután lement a nap, a szobában lassan sötét lett, de sem Alan nagyapja, sem Yoite nem mozdult, hogy villanyt gyújtson.
– De mit tehet az, aki nem érti az ő nyelvüket? – folytatta az öreg. – Hogyan lehet elérni ahhoz, aki egyfolytában attól fél, hogy valaki egyszer eljut hozzá?
Hosszú csend következett, mialatt Yoite szíve majd kiugrott a mellkasából, mert megértette, hogy most valami különleges dolog részese, amit úgy hívnak: feltétlen szeretet.
– Alan volt a csoda, amire olyan régóta vártunk – suttogta tovább a sötétnek az öregember a szavait. – Elise-nek nem lehetett gyermeke, és amikor bekukucskált az életünkbe egy kirakatüvegen át ez a különleges kisfiú, úgy éreztük, hogy el kell fogadnunk a sorstól ezt az ajándékot.
– Szeretem Alant! – tört ki hirtelen Yoitéből, és izgatott hangja megtörte az öregember nyugodt suttogását.
– Igen, igen… – mondta a férfi, mintha csak jóváhagyná a fiú vallomását. – Elise jól értette Alan néma szavait. Én nem látok át a falain, csak a fényt látom, ami kiszűrődik néha a réseken. És az utóbbi időben egyre ragyogóbb ez a fény. Ezért kell talán nekem beszélnem. Talán az én feladatom megtenni azt, amit Alan soha nem fog. Mert egyetlenegyszer sem mondta el senkinek. A per alatt sem tett vallomást, csak állt, és nézte az anyját meg azt a szörnyeteget a vádlottak padján. A tekintetében szikrázó kétségbeesés volt a legfelkavaróbb vádbeszéd, amit valaha bíróságon mondtak. Makacs hallgatásában csak Elise találta meg a szavakat. De ha ő megtalálta, akkor talán számodra is van remény...
Alan dudorászva keresgélte zsebében a bejárati ajtó kulcsát. Csak akkor jött rá, hogy a Yoite által játszott ostoba gyerekdal dallamsorai hagytak ennyire maradandó nyomot az emlékezetében, amikor már a konyha felé egyensúlyozott a zörgős bevásárlószatyrokkal. Mosolyogva készítette elő mikrózható állapotba a frissen beszerzett vacsorát, majd hirtelen felfigyelt a lakásban uralkodó sötétségre. Nagyapa elment volna itthonról? – töprengett magában, és elindult a nappali felé. Mindenhol csend volt, és sötétség. Amikor felkattintotta a villanyt, majdnem felkiáltott ijedtében, mert a nagyapja és Yoite ott álltak némán az ablaknál, mintha kísértésen rajtakapott szellemek lennének.
– Szentatyaúrég! – sóhajtotta Alan, és érezte, hogy ebbe az élménybe néhány hajszála idő előtt beleőszült. – Mit műveltek ti itt?
– Nézzük a naplementét – felelte nyugodtan az öregember.
– De hát már órák óta tök sötét van! – mutatott ki Alan értetlenül a fekete égboltra.
Ekkor Yoite cinkosan rámosolygott, és halkan megjegyezte:
– A sötétség is a naplemente része.
Ezután Yoite új szokásra tett szert: ahogy csak alkalma adódott rá, meghívatta magát vacsorára. Ez minden érintett fél szempontjából igen sok előnnyel járt. Végre rendes étel került a tányérra, és így történhetett meg az is, hogy Yoite bebocsáttatást nyert Alan szobájába. Az első alkalommal a házigazda félszegen kullogott az örömmámorban úszó fiú után, és nem értette, miért kell örömünnepet ülni egy ilyen esemény felett, de később egészen megbarátkozott a helyzettel. Néha egészen késő éjszakáig hevertek a kis egyszemélyes ágyon és nézték egymást. Volt, hogy a japán fiú elaludt, és ilyenkor Alan borzongással vegyes gyönyörrel őrizte az álmát. Yoite pedig nemcsak a szoba kincseit fedezte fel szép lassan, hanem a lakóját is. Megértette, hogy az ágy sarkában búslakodó öreg mackó nem egy gyerekkori emlék, hanem maga a gyerekkor, amit Elise próbált becsempészni egy kisfiú életébe, aki sosem lehetett gyerek. Az ólomkatona elárvult pillantása a polcon, a tapétára rajzolt repülőgépek, minden egyes tárgy Alanről mesélt, aki így lassan előlépett a homályból, és teljes fényében ragyogott. Yoite figyelt és várt. Már nem volt égen és földön semmi, ami eltántoríthatta volna ettől a szerelemtől.
Alan nem tudott a történetre koncentrálni, mert Yoite a vállára hajtotta a fejét, és a selymes hajtincsek folyton megcsiklandozták az arcát. Vajon a vásznat is nézi valaki? – töprengett, amikor tekintetét körbefuttatta a mozi nézőterén, és jóformán csak egymásba feledkezett párokat látott.
– Ez a helyzet áll elő, ha beülsz egy romantikus filmre az éjszaka közepén – súgta Yoite, és belecsókolt Alan nyakába.
– Nem mehetnénk inkább haza? – próbált menekülni Alan.
– Haza? – kapott a szón a japán fiú, és dorombolt örömében.
– Úgy értem, hozzád – pontosított Alan, és úgy izgett-mozgott a széken, mint egy türelmetlen kisfiú.
– Tudom, hogyan érted.
Alan érezte, hogy ez az éjszaka most más, mint a többi. Ahogy végigsétáltak a városon, a hideg csípte a bőrét, a lába fázott a csizmában, de mindez olyan hétköznapi volt, mintha ő is ugyanolyan lenne, mint bárki más. Nézte a csillagok fényét, figyelte a Yoite ajkai közül előgomolygó apró párafelhőket, és közben arra gondolt, hogy boldog. Amikor végre becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, magához húzta a fiút, és megcsókolta. Yoite tenyere végigsiklott a mellkasán és megállapodott a szívén, pont úgy, mint az első éjszakán.
– Előbb játszol nekem valami szépet? – tette fel a kérdést Alan, ami lassan már a szokásává vált. Yoite bólintott, és miután megszabadultak a nehéz télikabátoktól meg a hófoltos csizmáktól, bevonultak a nappaliba.
– Tudsz úgy játszani, ha nem kapcsoljuk fel a lámpát?
– De látni akarlak! – tiltakozott azonnal Yoite.
Alan elmosolyodott.
– Csak addig, amíg játszol – súgta a fiú fülébe.
Yoite helyet foglalt a zongora előtt, és próbálta előásni emlékezetéből a legeslegszebb dallamot. Éppen kitalálta, mit fog játszani, amikor megérezte, hogy Alan a háta mögé ül, és szorosan hozzábújik. Egy pillanatra megbénította a közelség és a nem várt ölelés, de gyorsan összeszedte magát, és a billentyűkhöz érintette ujjait. Alan követte a mozdulatait, de az ő ujjai nem a zongorán, hanem Yoite bőrén siklottak végig. Amikor felcsendült a zene, és a japán fiú teste mozgásba lendült, Alan teste is táncra kelt vele együtt.
Yoite reszkető ujjakkal hívta a dallamokat, amik mint a téli vándorútról hazatérő fekete madárrajok köröztek és örvénylettek a szobában. A zene sodró lendülete elűzött minden félelmet, és Yoite egyre csak festette a hangjegyeket az éjszaka csendjére, miközben Alan szavak nélkül elmesélte neki az életét. Amikor az utolsó halk dallamfoszlány is elgurult a szoba legtávolabbi sarkába, Alan lehúzta magával Yoitét a szőnyegre, és életében először igazán átadta magát a vágynak és a szerelemnek.
Yoite zaklatottan ölelte a karjaiban alvó fiút. A szeretkezés emlékképei, a testében még néha-néha felparázsló gyönyör, és a boldogság félelmet keltő törékenységének tudata nem hagyták nyugodni. Attól félt, hogy ha egy cseppet is lazít az ölelésén, akkor Alan eltűnik az éjszakában. Úgy figyelte a csendet, mintha az egy ismeretlen ellenség lenne.
Talán az is volt, mert alattomosan és ijesztően a saját hallgatására emlékeztette.
Zene: Brian Crain – Flying Toward Heaven