Für Elise
1.
Mi legyen a zongorával?
Fájdalmas sóhaj szakadt ki Alanből, ahogy megjelent előtte a nappaliban terpeszkedő elárvult fekete monstrum szomorú képe.
– Árva – ízlelgette hangosan a szót, amelynek oly sok jelentése volt már az életében, és most megint itt volt. Mint valami régen nem látott ismerős, egyszer csak beállított hozzá hívatlanul. A mély magánhangzók zengése betöltötte a kis régiségboltot, végigsimogatva a polcokon felhalmozott tárgyakat. Ők is árvák voltak, akik most új gazdára vártak. Talán a zongorának is új gazdát kellene keresni.
A nagymamája zongorája, amelynek a billentyűit már soha nem érintik azok a kecses, hosszú ujjak…
Alan a kirakathoz sétált, és kilesett a forgalmas utcára, ahol úgy örvénylett a munkából hazafelé siető tömeg, mint az égen gyülekező viharfelhők. Ma is esni fog. Már a gondolatra is összébb húzta magán a kardigánt. Utálta az ősznek ezt az időszakát, amikor a lehullott falevelek vizes masszává olvadtak az aszfalton, mert ilyenkor érezte igazán, hogy véget ért a nyár.
Miközben az emberek rohanó lépteit figyelte, arra gondolt, hogy milyen szerencsés. Mindig is szerette ezt a boltot, a nyugalom kicsinyke szigetét.
De, ó édes Istenem, mi legyen a zongorával!?
Pontban hat órakor elfordította a kulcsot a zárban és kitette a zárva táblát, majd kényelmesen elhelyezkedett egy öreg karosszékben. Odakint közben eleredt az eső, és a közeli főútról pocsolyákba csapódó kerekek hangja szűrődött be.
Csobbanás, az eső hangja, dallamok, szavak és mondatok, sóhajok… Zene az egész élet.
Alan a nagyapjára gondolt, arra, ahogy ma reggel állt a konyhában és a kávéját kortyolta. Egyedül maradt. A magány súlya máris meggörbítette a hátát, pedig még csak alig néhány hónapja, hogy meghalt a felesége.
Alan nem kedvelte a zongoramuzsikát, de órákig tudott gyönyörködni nagymamája ujjainak táncában a fekete-fehér billentyűkön, akárcsak a nagyapja. Mennyi, de mennyi estén át ültek csendben, és hallgatták a csilingelő dallamokat, és nézték azt a gyönyörű, törékeny nőt, aki előcsalta őket abból az otromba fekete zongorából. Most, hogy örökre elment, elhallgatott a zene, és csak a csend maradt. Egyszeriben túl nagyra nőttek a szobák, túl hidegek lettek a falak, a padló éjjelente meg-megreccsent, mintha szellemléptek járnának rajta. Alan borzongva fújta ki a cigarettafüstöt. Mi legyen a zongorával?
– Vacsoráztál már? – kérdezte a nagyapját, aki egy könyvbe temetkezve gubbasztott a kanapén.
Az öregember bólintott, és olvasott tovább. Alan rögtön átlátta a helyzetet, és nekilátott két szendvics elkészítésének a konyhában. Már hetek óta csak szendvicsen, meg gyorsfagyasztott főzeléken éltek. Nem mehet ez így tovább! – csóválta a fejét Alan, miközben a kenyeret vajazta. Amikor egy tálcán a nagyapja felé kínálta a szerény vacsorát, az szó nélkül elvette, és nagyot harapott a szendvicsbe. Némán rágták a falatokat, közben Alan gyűjtötte magában a bátorságot, hogy szóba tudja hozni a zongorát.
– Mit olvasol? – tette fel a kérdést, mert valahogy el kellett kezdenie a beszélgetést.
Nagyapja fáradtan emelte rá a tekintetét.
– Beethoven életét – felelte, majd unokája csodálkozó képét látva magyarázatképpen hozzátette: – Olyan jól ismerem a zenéjét, de róla még nem tudok semmit. Gondoltam, ideje megismerkednem vele. Talán rájövök, Elise miért szerette annyira.
– Érdekes? – tudakolta Alan, és megleste a borítót, mert hajlamos volt mindent a külseje alapján megítélni.
– Nem igazán – nevetett fel az öregember. – Nem is értem, hogy lehettem olyan sok éven át féltékeny rá.
– Tudod… – kezdte Alan. – Gondolkodtam.
– Azt én is szoktam néha. Nem könnyű művelet, igaz!? – tréfált vele a nagyapja, mert tudta, hogy most mi fog következni, és nem akarta, hogy bekövetkezzen.
– Nagyapa!
– Igen, tudom – vágott az öreg Alan szavába. – Tudom. El kellene adnunk a zongoráját. Hiszen mi mást tudnánk kezdeni vele?
– Mi mást tudnánk kezdeni vele? – ismételte Alan, és merőn nézte a plafont, mintha az felelni tudna a kérdésre, közben a belvárosi lakás valamelyik szobájában éjfelet ütött az óra. Az utolsó kondulással egy időben Alan fejében felragyogott egy ötlet. Úgy pattant fel, mint akibe villám csapott, és rávetette magát a számítógépére. Nem volt túl sok ismerőse a közösségi oldalon, ezért viszonylag hamar megtalálta annak a fura, holdkóros fiúnak a profilját, aki négy éven át volt padtársa a gimnáziumban, de most mégsem emlékezett rá, hogy akárcsak egy szót is váltottak volna egymással.
Miután megírta a levelet, elégedetten dőlt hátra, és csodálta magát. Micsoda ötlet! Zseninek született, ez nem vitás. Már csak rá kell vennie, hogy segítsen neki a megvalósításban. Ráklikkelt a profilképre, és belenézett abba az idegen, sötéten csillogó tekintetbe
– Segítesz nekem? – kérdezte a képtől.
A szeme előtt hirtelen legördülő könnyfüggönyön át úgy látta, mintha a fiú bólintott volna.
2.
Alan pontban délben elindult a közeli kínai étterem felé. Az égen az esős napok után megszokott álmosan ragyogó nap ásítozott, és sugaraival nekilátott az aszfalton összegyűlt pocsolyák felszárításának. Alan a napszemüvegén át nézte az ebédelni igyekvő hivatalnokok áradatát, és jóleső érzéssel veregette képzeletben vállon magát, hogy sosem vesződött sokat a tanulással.
Az étteremben alig talált szabad asztalt, végül az egyik üvegfal mellett telepedett le. Utált a kirakatban enni, de hát most nem táplálkozni jött, hanem üzletet kötni.
Yoite. Fura név egy fura fiúnak – töprengett magában. – Vajon mit szól majd az ötletemhez?
Nem sokat tudott róla, csak annyit, hogy már a középiskolában is országos zongoraversenyeket nyert. A tanárok odavoltak érte, és simán elnézték, ha nem írt házit. Talán ezért közösítette ki az osztály. Alan sem tartozott soha semmilyen közösséghez, mert túl jól érezte magát a saját kis világában. Végül is, mindkettőjük életében a zene volt az, ami elválasztotta őket a társaiktól. Yoite megszólaltatta a dallamokat, Alan pedig hallgatta őket.
Negyed egykor kinyílt az étterem ajtaja, és egy igen különös külsejű fiatalember lépett be rajta. Tekintetével gyorsan körbepásztázta a helyiséget, majd amikor meglátta azt, akit keresett, határozott léptekkel elindult felé.
– Szia! – köszönt vidáman, és leült Alannel szemben.
– Helló! – üdvözölte Alan, és hunyorított, hátha akkor megváltozik a látvány, de nem járt sikerrel. Yoite bizony úgy nézett ki, ahogy. A már igencsak lenövésnek indult éjfekete, raszta hajfürtjeit egy piros kendővel fogta hátra, amitől úgy nézett ki, mint egy argentin drogkereskedő. Alan megköszörülte a torkát.
– Eszel valamit? – kérdezte, és Yoite felé nyújtotta az étlapot.
– Kösz, nem. Nem igazán kedvelem a kínai kaját.
– Ez fura – állapította meg Alan, mire a másik fiú szeme villant egyet.
– Attól, hogy csíkszemű vagyok, még nem vagyok kínai. Még csak nem is hasonlítok egy kínaira. Japán vagyok.
Alan elnevette magát.
– Én nem látok sok különbséget, sőt akár koreai vagy vietnámi is lehetnél – magyarázta, közben figyelte, ahogy Yoite leveszi vékony selyemkesztyűjét és gyönyörű zongoristaujjaival megigazítja azt a borzalmas kendőt a fején.
– Sértegetsz még egy kicsit, vagy rátérünk végre a lényegre? – tudakolta Yoite, mire Alan előrehajolt, hogy jobban láthassa a fiú különleges arcvonásait.
– Azt hiszem, még sértegetlek egy kicsit, az utóbbi időben eléggé visszafogtam magam, hát most kapok az alkalmon. Te direkt nézel így ki?
– Mármint, hogy direkt születtem-e japánnak? – csodálkozott a kérdezett, de a hangjában pajkosság bujkált, és ő is közelebb hajolt, így a hatalmas mandulaszemek egyenesen Alanre szegeződtek. Az írisz olyan fekete volt, mint a pupilla, és ez hívogató mélységet kölcsönzött a japán fiú tekintetének.
Alan riadtan fújt visszavonulót.
– A hajadra gondoltam, de nem szívatlak tovább, inkább üzleteljünk.
– Legyen, ahogy akarod – vágta rá Yoite a győztesek elégedett mosolyával telt ajkain. – Szóval zongoraórákat akarsz venni.
Alan megvakarta a tarkóját, majd felborzolta rövidre vágott tincseit.
– Nem egészen – kezdte, közben idegesen gyűrögette az előtte heverő étlap egyik sarkát. – Az a helyzet, hogy van egy zongoránk, de nincs, aki használja. Azelőtt a nagymamám játszott rajta, de három hónapja meghalt, és a nagyapám… – Alan Yoitére pillantott, aki zavarba ejtően bámult rá, mintha a fejébe akarna látni. – Tehát, a nagyapám – folytatta – szerette hallgatni, és most nincs, amit hallgathatna. Olyan dermedt csend van a lakásban, hogy még a bútorok sem mernek recsegni. Ettől csak még inkább érzi a hiányát. Arra gondoltam, hogy néha átjöhetnél és játszhatnál a zongorán. Persze megfizetem! Az öregnek meg azt mondanánk, hogy valami konzervatóriumos vagy micsodás csóró diák vagy, akinek nincs otthon zongorája. Nos, mit gondolsz?
Yoite néhányszor egymáshoz érintette hosszú ujjait, mielőtt válaszolt volna.
– Háromezret kérek egy óráért.
– Ez azt jelenti, hogy vállalod? – kérdezte döbbenten Alan, mert nem gondolta volna, hogy ilyen könnyen fog menni.
Yoite elmosolyodott, miközben mutatóujjával lassan végigsimított az ajkain.
– Ez azt jelenti, hogy ennyi a tarifám, ha egy órára meg akarsz kapni – felelte, és Alanre kacsintott, majd annak leeső állát látva gyorsan folytatta: – Játszom a nagyapádnak, mert mindig is szerettem volna összeesküvő lenni. Izgi.
Yoite hosszú ujjaival óvatosan megérintette a kirakat sarkában porosodó, fából faragott szamurájt.
– Az nem eladó! – szólt rá Alan.
– Nem is akartam megvenni. Csak szeretem megtapizni azt, ami tetszik.
Alan figyelte a japán fiút, miközben az körbejárta a kis régiségboltot, és próbált rá visszaemlékezni, hogy milyen is volt a gimiben, de akárhogy erőlködött, nem talált egyetlen érdekesnek mondható emlékképet sem róla. Vajon megváltozott az elmúlt öt év alatt? Vajon akkor is ilyen szép volt? Nem találta zavarba ejtőnek, hogy szépnek találja, mert szerette a szépet, és a munkája is abból állt, hogy megtalálja a szépséget a legegyszerűbb tárgyakban is. Az, hogy most egy ember szépségét csodálta, számára nem jelentett különbséget. Yoite haja, miután végre levette a piros kendőt a fejéről, rendetlen raszta tincsekben omlott a vállaira meg a homlokába. Szemöldökei olyan szabályosan íveltek nagy mandulavágású szemei felett, hogy az már gyanúsan kozmetikus kezének fáradságos munkájára engedett következtetni. A bőre is túl tökéletes volt, és olyan sima, mintha a fiúnak sosem nőne bajsza vagy szakálla. Persze Alan hallott róla, hogy a keletiek nem igazán vannak eleresztve testszőrzetben, és éppen ezért gerjednek annyira a fanszőrzetre. Erre a gondolatra elnevette magát, mire Yoite egy kérdő pillantást vetett rá.
– Bocsánat! – mentegetőzött Alan. – Akut röhögőgörcsben szenvedek. Néha csak úgy rám jön, de szedek rá magánypirulát.
– Egy szemernyit sem változtál – mondta lassan Yoite. – Még mindig ugyanolyan fura vagy, mint a gimiben.
Alan ezen megdöbbent, sőt már előtte a saját szavai is megdöbbentették, mert ez a fiú volt az egyetlen hosszú idő óta, akinek a társaságában nem érezte feszélyezve magát, és így mert beszélni.
– Te emlékszel rá, milyen voltam a gimiben? – kérdezte.
– Már miért ne emlékeznék? Te talán nem azért írtál nekem, mert emlékeztél rám?
– Igen, arra emlékeztem, hogy zongorázol – felelte Alan, és meggyújtott egy cigarettát, egy másik szálat pedig Yoite felé nyújtott.
– Kösz, nem kérek. Szóval, mikor kezdjük? Szerda kivételével minden délelőtt próbám van, aztán lassan kezdődik a koncertidőszak…
– Nekem mindegy, mikor jössz – vágott a szavába Alan. – Ő mindig otthon ül. Még a boltba se hajlandó lemenni, mintha attól félne, hogy Elise szelleme elszökik, ha magára hagyja.
– Elise?
– Igen. Így hívták a nagymamám.
Erre Yoite elmosolyodott.
– Szeretem hallgatni, ahogy a nagyszüleidről beszélsz. Emlékszem rájuk is. Egyszer eljöttek az egyik meccsedre, és a…
– Hogy te mi mindenre emlékszel! – szólt közbe Alan, mert kezdte idegesíteni a téma.
– Úgy emlékszem az emberekre, mint a hangjegyekre. Sőt, elég rájuk néznem, és már ismerem is őket. El sem tudod képzelni, hogy mennyi mindent rejt magában egyetlen mozdulat. Ahogy néhány hangjegyből dallam születik, úgy mutatkozik meg a lélek a legegyszerűbb mozdulatokban is.
Súlyos csend nehezedett az antik tárgyakkal telezsúfolt helyiségre. A fiúk most kerülték egymás tekintetét, és azon töprengtek, vajon miért nem vették már jóval hamarabb a fáradtságot, hogy megismerjék egymást. Talán barátok is lehettek volna, és akkor nem telik el olyan unalmasan és siváran az a négy gimnáziumi év.
– Figyelj! – törte meg végül Alan a csendet. – Jössz, amikor tudsz jönni, én meg arra az egy órára bezárom a boltot, és bemutatlak az öregnek.
– Oké, akkor holnap hívlak. Most mennem kell – mondta Yoite, és már tekerte is vissza a fejére azt a ronda kendőt.
Az ajtóban még hátrafordult, hogy egy búcsúmosolyt küldjön Alan felé, aki erre utánaszólt.
– Köszi, és gratulálok!
– Mihez? – kérdezte Yoite meglepetten.
– Hát, a sikereidhez. Úgy látszik, megérte az a sok gyakorlás – nevetett Alan.
Yoite szórakozottan tekintett fel az ajtó felett függő szélhárfára, majd újra elmosolyodott, és bólintott egyet.
– Az életben bármit is teszel, az megéri. Minden megéri.
Minden megéri – ismételte Alan, miközben levette a cipőjét, és elindult a lakásban, hogy megkeresse a nagyapját. Szokás szerint a nappaliban talált rá. Ott ült a kanapén, a zongora mellett, és beletemetkezett Beethoven életébe. Alan már nem is kérdezte meg, hogy vacsorázott-e, hanem azonnal a konyha felé vette az irányt, de útközben félhangosan még hátraszólt:
– Azt hiszem, találtam gazdát a zongorának!
3.
Végül a péntek estében egyeztek meg. Alan elővigyázatosságból a boltba beszélt meg találkát Yoitével, mert attól tartott, hogy a fiú maffiás imázsa nem fog túl jó benyomást tenni a nagyapjára. Rászánta magát, hogy legalább a kendőről lebeszéli. Amíg várakozott a faragott szamuráj portalanításával foglalatoskodott. Óvatosan forgatta kezei között a megkopott festésű, díszesen felöltöztetett alakot, aminek a fején még látszottak a vékony porrétegben Yoite ujjainak nyomai.
Pontban nyolckor megszólalt a szélhárfa, és a japán fiú lépett be az ajtón. Alan elámult. Nem volt sehol a piros kendő, helyette valami fehér, kötött sálféleség fogta hátra az éjfekete tincsek felét, a másik felét pedig szabadon hagyva engedte, hogy azok rendetlen rendezettségben hulljanak vissza rá két oldalt a fiú fülei mellett. A fekete és a fehér éles kontrasztja szoborszerű szépséget kölcsönzött Yoite arcának. A ruhája is illett hajviseletéhez. A fekete farmer szorosan tapadt keskeny csípőjére, a fehér felső kacér kivágásában szinte világított enyhén sárgás árnyalatú bőre. A nyakában pedig egy vékony ezüstláncon apró violinkulcsmedál csillogott.
– Igen, direkt nézek így ki – mondta nevetve a fiú, hogy elébe menjen a kérdésnek, majd tekintete megállapodott a szamurájon. – Miért nem eladó?
Alan végre magához tért az ámulatból, és visszatette a helyére a szobrot.
– Mert az enyém – felelte.
Amíg Yoite udvariasan meghajolt, Alan a nagyapját figyelte. Az öregen semmilyen érzelem nem tükröződött. Egy halvány, illedelmes mosoly törte csak meg a ráncos arc szenvtelen zordságát, de Alan tudta, hogy belül, az álarc alatt ott lüktet a kíváncsiság, ott zubog a felpezsdült vér.
Yoite kitett magáért. Szemrebbenés nélkül, magabiztosan játszotta a szerepét, már-már túlságosan is nagy beleéléssel.
– Akkor megmutatom a zongorát – vetett véget Alan a hosszúra nyúló bemutatkozásnak, és akkor történt, hogy Yoite vetett rá egy pillantást. Nem volt ez több az összeesküvők szokásos cinkos pillantásánál, de Alan beleborzongott, mert megjelent az életében egy idegen, akit ettől a pillanattól kezdve hozzákötött egy titok.
Yoite lassan végigsimított tenyerével a zongora fekete testén.
– Nagyon szép és értékes darab – dicsérte. – Látszik rajta, hogy szerették.
– Amikor megkértem Elise kezét, ő azt felelte, hogy hozzám jön, ha megkérem a zongoráját is, mert ők ketten összetartoznak – mondta nevetve Alan nagyapja, és odasétált a hangszerhez, hogy felemelje a tetejét. A kitámasztó fán vékony selyemszalagra kötve egy gyűrű csillogott. – Vettem hát egy gyűrűt a zongorájának is.
Yoite kinyújtotta a kezét a gyűrű felé, de mielőtt elérte volna az ékszert, meggondolta magát, és nem érintette meg.
– Szabad? – kérdezte, és a zongora előtt álló bársonnyal borított ülőke felé mutatott, majd megvárta, hogy Alan nagyapja bólintson egyet, csak azután ült le. Mielőtt felemelte volna a billentyűzetet takaró fedelet, gyönyörű szemeit Alanre emelte, és elmosolyodott. – Akkor szóljon ma minden dallam Elise-nek – mondta, és hosszú ujjait a fekete-fehér billentyűkhöz érintette.
Egy sóhajtásnyi csend után a szobát hirtelen betöltötte a zongoramuzsika.*
Alan az ajtófélfának támaszkodva hallgatta. A zene körbetáncolta a szobát, megérintve minden bútort, minden apró tárgyat. A hangok mint a szétguruló gyöngyszemek szóródtak szét körülöttük, és Alan úgy érezte, mintha a tenger hullámai simogatnák a bokáját. Jól ismerte a dallamot, talán százszor is hallotta már, de most mégis új volt, és ismeretlen.
Yoite teste a zene ütemére mozgott, közben a violinkulcsmedál érzékien táncolt a nyakában. Nagy, mandulavágású szemeit néha lehunyta, majd mikor újra feltekintett, a sötét szivárványhártyák egyre szebb fénnyel ragyogtak. Hosszú ujjai olyan puhán érintették a billentyűket, mintha nem is érnének hozzájuk, mintha csak elsiklanának felettük. Alannek úgy tűnt, mintha nem is a zongorából, hanem a fiú testéből születne meg a zene. Amikor véget ért, a szobában mélységes csend lett.
Yoite a hallgatóságát figyelte. Az öregember szálegyenesen ült a kanapén, és egy néma, belső zene ütemére mozgatta a fejét. Alan a padlót bámulta, mellkasa szabálytalan ütemben emelkedett-sülyedt. Yoite elégedetten sóhajtott fel.
Miután Yoite elment, Alan és a nagyapja elfogyasztották szerény vacsorájukat, majd aludni tértek, de az álom még hosszú órákig elkerülte őket. Nyugtalanul figyelték saját zaklatottságukat az éjszaka nyomasztó sötétjében. Alan egy doboznyi elszívott cigaretta után végre elszánta magát, és ledobta magáról a takarót. Szorosan lehunyt szemmel simított végig a testén. Miközben érzékei felparázslottak, Yoite ujjaira gondolt, ahogy azok végigsiklottak a zongora billentyűin. Régen volt már, hogy ilyen követelődző vágyat érzett, és még soha nem történt meg, hogy ezt a vágyat egy másik ember keltette volna fel benne. Alan még soha nem szeretkezett senkivel.
Figyelte a gyönyör hullámait, ahogy azok végigsöpörnek az egész testén, pont ugyanúgy, mint a zongorából kiszökő dallamok hullámoztak végig a szobán. A szemei előtt felvillanó fehérségben megjelent a japán fiú alakja, és a fehér felső nyakkivágásában ragyogó apró medál hirtelen vakítóan felszikrázott.
Miután magához tért a kábulatból, Alan zokogva fúrta fejét a párnájába. Kétségbeesetten akart elmenekülni a múlt elől, de az, mint az eddig eltelt huszonhárom év alatt, most sem engedte ki a karmai közül.
De ezen az éjszakán, a fejében visszhangzó kiáltások közé zongoraszó keveredett, és Alan elkezdte figyelni. Egészen addig hallgatta Yoite játékát, amíg az végre el nem hozta neki az álom öntudatlan boldogságát.
*Zene: Ludwig van Beethoven – Für Elise