Fynn kuckója
Fynn kisimogatta a gyűrődést pulóverén, majd megállt az ajtó előtt, és félénk szemkontaktust vett fel a kilinccsel. Ha lenyomja, az ajtó kitárul, és neki ki kell lépnie a folyosóra, ami majd elvezeti a két lakáson osztozó kisház kijáratához, ahonnan egyenesen a kertbe jut. Nyár lévén, odakint vakítóan kék ég fogja várni teletűzdelve forró napsugarakkal. És a fényességben bizony látszani fog. Ez meggondolandó volt. Fynn hátrálni kezdett az előszobából nyíló nappali biztonságos félhomálya felé.
– Muszáj! – szólalt meg benne a hang, amely egy rejtett belső odúból néhanapján a segítségére sietett.
– Muszáj! – ismételte Fynn keserves sóhajjal, és újra megindult az ajtó felé. Ezúttal túl is jutott rajta.
Miután a kulcsait gondosan elfordította az összes zárban, még egyszer megigazította magán a fekete, kötött pulóvert. Télen-nyáron ezt viselte, amikor ki kellett mennie, annyi különbséggel, hogy télen kabátot vett fölé, nyáron meg semmit sem vett alá. Bízott ebben a pulóverben, sok nehéz pillanatban volt a társa.
Fynn minden hónap első munkanapján erőt vett magán, és elment a munkahelyére megmutatni, hogy még életben van. A home office jóvoltából ő lehetett a szellem a gépben. Egy multinacionális vállalat számítógépes adatbázisának fejlesztésével és karbantartásával foglalkozott… otthon, lakása magányában. Sajnos a havi egynapos meetinghez azonban ragaszkodott a vezetőség. Ezen az egyetlen napon kívül Fynn soha nem hagyta el a lakását.
Fájt emberek közé mennie. Ez már olyan régóta volt így, hogy nem is emlékezett, miért és mikor fájt először. Valahányszor kilépett az utcára, felparázslott a bőre, őrült vágtába kezdett a szíve, a levegő meg valahol félúton megakadt a tüdeje és a torka között. Ennek a tünetegyüttesnek egészen hétköznapi neve volt. Azt mondták rá az olyanok, akik sosem érezték, csak olvastak róla, hogy ez a félelem. Fynn nem így nevezte. Ő csak úgy hívta: Idegenség.
Amint otthona falain kívülre került, valaki olyanná vált, akinek a létezése váratlanul érte az embereket, és sosem mulasztottak el megjegyzést tenni vagy pillantást vetni rá. Természetesen a világ csak Fynn fejében öltött – pulóveréhez hasonló – sötét színt, valójában senkit sem izgatott a tény, hogy ő megszületett. Talán fóbiájának ez volt a valódi oka. Soha senki nem mondta neki, hogy az valami egészen csodálatos és különleges dolog, hogy ő a világon van.
Este a végtelennek tűnő nap valahogy mégiscsak véget ért, és Fynn fáradtan szelte át a kertet. A folyosón megszaporázta lépteit. Lakásának ajtaja, ami reggel gonoszul kiköpte őt a világba, most barátságosan hívta vissza menedékébe. Fynn egész napos feszült idegessége egy csapásra eufóriába váltott.
Nem vette észre a dobozt, így igencsak meglepődött, miközben, elbotolva benne, széttárt karokkal szép ívű röptébe kezdett. Hangos puffanással ért földet.
A dobozra ákombákom betűkkel ez volt írva: KACATOK.
Fynn szemügyre vette.
A magánynak az az egyik legkárosabb következménye, hogy a gyakorlója leszokik a szabálykövető magatartásról. Fynn-nek eszébe sem jutott, hogy nem illendő más holmijában kotorásznia.
A főbérlő egy hete értesítette az új lakó érkezéséről, de nem volt szokása odafigyelni az ilyesféle hétköznapi információkra, ezért rémülten nézett szembe a változással. Nem bírta a változásokat. Majdnem olyan rosszul viselte őket, mint az embereket.
A folyosót megvilágító egyetlen pislákoló villanykörte sápadt fényében a dobozból előkerülő kacatok mesebelinek tűntek, legalábbis Fynn úgy csodálkozott rájuk, mint egy kisgyerek, aki megtalálta a kalózok elrejtett kincsesládáját.
Rábukkant jó néhány plüss állatra, egy felhúzható dinoszauruszra, egy régi polaroid fényképezőgépre, üres képkeretekre, csillagszóróra, törött karácsonyfadíszekre, alig használt papírtányérokra, másfélpár zoknira, egy nyakkendőre. Eddig jutott, amikor odakint megnyikordult a kertkapu. A hangjukból ítélve, két férfi közeledett, ráadásul rémisztően gyorsan.
Fynn több-kevesebb sikerrel visszadobálta a dobozba a tartalmát, majd felpattant, és a következő másodpercben már nyugodt sóhajjal dőlt neki a háta mögött bezáródó ajtónak. Senki sem akarta rátörni, de azért ő biztonságból még támasztotta egy ideig.
Ash túl fáradt volt ahhoz, hogy elmerengjen a helyzet abszurditásán, és ami a lényeg, semmiképpen nem akart egyedül maradni az új lakásban az első éjszakán. Sajnálatos módon csak ő volt kéznél, pont az a férfi, aki miatt a szíve harmadfokú égési sérülést szenvedett.
Azért az mindenképpen rendes volt tőle, hogy valamilyen ürüggyel elszabadult otthonról, és segített a költözködésben – morfondírozott magában. – Most meg itt toporog mellettem. Talán tehetnék egy próbát…
Ash lábujjhegyre állt, egyik kezével megtámaszkodott a férfi széles mellkasán, és gyöngéd csókot csempészett a szájára.
– Maradhatnál egy kicsit – ajánlotta csábosan.
Fynn még akkor is a kémlelőnyílásra tapasztotta a szemét, amikor annak a kettőnek már hosszú percek óta csak a hűlt helyét láthatta. Nem volt szokása a leskelődés, ezért kicsit szégyellte magát, hogy életében először ilyen csúnya dolgot tett. Csakhogy nem lehetett nem tenni, mert valami olyat látott, ami elakasztotta a lélegzetét. Ez az érzés nagyon hasonlított az idegenségre, mégis más volt. Először is nem volt olyan kellemetlen, sőt nagyon is kellemes volt, forró bizsergés járta át a testét. Természetesen látott már csókolózó párokat a televízióban és a számítógépen, még az utcán is, ha véletlenül felemelte a beton szürkeségéről a tekintetét. Tudott róla, hogy a szerelem nagyon sok embernek valóság, még ha számára hihetetlennek tűnt is. Tisztában volt vele, hogy egyeseknek milyen könnyű és milyen hétköznapi dolog az, ami neki csupán mítosz, keserű vágyálom. Ezért is mozdult ki olyan nehezen otthonról. Odakint lépten-nyomon azzal szembesült, hogy ami neki lehetetlen, az másoknak valami rejtélyes oknál fogva lehetséges.
Fynnben lassacskán felváltotta az izgalom borzongató érzését a fájdalom. Kibújt a cipőjéből, kényelmes otthoni papucsra cserélte. Ledobta magáról a fekete pulóvert, ujjaival összekócolta haja sűrű, fekete szálait. Villanyt gyújtott a konyhában, hogy lefőzzön egy csésze teát. A tea mindenre gyógyír.
Ash mosolygó arcot rajzolt a pirítósra kent mogyorókrémbe. A konyhaablak túloldalán madárcsicsergős reggelre ébredt a nap.
Így is lehetne. Miért ne? Jók vagyunk együtt. Nem én lennék az egyetlen, aki félreteszi egy viszony kedvéért a büszkeségét – töprengett. – Attól, hogy megnősült, még tarthat fiúszeretőt. És most itt ez a lakás, ami csak az enyém, nem kíváncsiskodik bele többet az életünkbe semmilyen lakótárs. Neki sem kell többé félnie, hogy kiderül a titka.
– A reggelije, fenséges úr! – nyújtotta a férfi felé a tányért a mosolygós pirítóssal.
– Nem vagyok éhes. Szuper volt az éjszaka.
– Az – értett egyet Ash. Leült az ágy szélére, és leharapta a pirítósról a mosolyt.
– Hiányoztál.
– Lehetne így.
– Hogy így?
– Eljöhetnél néha.
A férfi megízlelte Ash nyakán a fehér bőr bársonyát.
– Tudtam, hogy meggondolod magad – súgta önelégülten a fiú fülébe. – Megdugnálak újra, de haza kell mennem. Helen kibírhatatlanul gyanakvó lett, amióta bekapta a legyet.
– Mi?
– Ja, persze! Te még nem tudsz róla. Amíg duzzogtál, el kellett ütnöm valamivel az időt.
Ash lenyelte a pirítósból maradt utolsó falatot, leöblítette befelé csordogáló könnyeivel, majd kiment a fürdőszobába, hogy beálljon a zuhany alá, és lemossa magáról a férfi érintését.
Azzal búcsúzott tőle, hogy soha többé nem akarja látni.
Fynnt zaklatott álomból verte fel az ébresztőóra csöngése. A sötétítőfüggönyön át bíborra színeződött napsütés lopakodott be a hálószobába, eszébe juttatva annak a fiúnak az ajkait, melyek ugyanilyen pirosak voltak, amikor megcsókolták a férfi száját. Fynn fejében végtelenített filmszalagon játszódott le újra meg újra a meglesett pillanat. Nem volt benne semmi különös azon kívül, hogy két férfi váltott csókot, Fynn mégsem tudott szabadulni az emlékétől. Jó volt rágondolnia, borzongató volt felidéznie, és éreznie a gerincén végigfutó áramütéseket.
Ismerte a vágyat. Magánya rengeteg lehetőséget biztosított az álmodozásra, képes volt akár az egész világot szobája négy fala közé zárni. Nem élt kevesebbet azoknál, akik a falaikon kívül éltek.
Elnyújtózott kényelmes franciaágyán, és ráérősen, szégyenérzet nélkül simogatta magát. Az önkielégítés egy jó ideje rutincselekvésévé vált, akárcsak a kávéivás vagy a frissítő zuhany, de ezen a reggelen egészen újszerű élvezetet lelt benne, amely kimozdította a megszokott pózból, és arra késztette, hogy gyönyöre közepette a párna szövetébe harapjon. Miután az orgazmus kéjes hullámai lassan lecsendesültek a testében, szembenézett rémült meglepettségével.
Egy kérdés foglalkoztatta: Vajon melyikük az új szomszéd? A gőgös tekintetű férfi, vagy az a fiú, akiknek a szája pont olyan odaadóan és gyöngéden csókolt, mint ahogyan ő elképzelte a szerelmet?
Kopogás kergette ki zavarbeejtő gondolataiból.
Fynn megdermedt. Úgy hegyezte a fülét, mint egy vadászt szimatoló préda. A kiszállítók sosem kopogtak, egyszer megnyomták a csengőt, hogy tudja, megérkezett a rendelése, aztán már álltak is tovább, de most újra felhangzott a halk kopogás.
Valaki be akart törni a világába. Fynn magára rántotta a paplant, és tenyerével betapasztotta a fülét. Visszatérő rémálmai közül az volt a legijesztőbb, amikor valaki be akart jönni az ajtaján.
Az ajtó mögött néma csend honolt. Ash újra kopogott. Várt kicsit, aztán arra a következtetésre jutott, hogy szomszédja korán indult munkába, ezért kerülték el egymást. A főbérlő annyit árult el róla, hogy egy csendes, rendes, fiatal fiú, aki nem sok vizet zavar.
Na jó, akkor majd este bemutatkozom – vonta meg a vállát Ash, és felemelte a KACATOK feliratú dobozt, hogy helyet keressen odabent a tartalmának.
Délután bement ugyan az egyetemre, de majd elaludt a szemináriumokon, az előadásokon meg füzete üres lapjait bámulta anélkül, hogy akár egy betűt is vetett volna rájuk.
Forrt benne a düh, de tudta, hogy ez sem fog örökké tartani, mint ahogy semmi sem tartott örökké eddig sem, így türelmesen várt. Hamarosan őt is elfelejti majd, mint a többit, csak a sebhelyei száma szaporodik meg, de azok úgyis láthatatlanok.
Utolsó órája után kilépett a verőfényes délutáni napsütésbe. A levegőt virágillat édesítette meg. A kisház kertjében hívogatóan zöldellt a fű. Ash-nek semmi kedve nem volt visszazárkózni lakása falai közé, inkább besétált a kertbe, és letelepedett egy gyérlombú fa fényfoltos árnyékába. Szomszédja ablakaiban el voltak húzva a sötétítőfüggönyök. Ash ezt egy kicsit különösnek találta, de nem vesztegetett rájuk túl sok gondolatot. Elhevert a fűben, tekintetét az égre függesztette…
Arra ébredt, hogy feje felett az éjszaka csillagokat hintett az égre. Nyöszörögve küzdötte magát ülő helyzetbe. Társaitól elkószált hangya csiklandozta meg a tarkóját. Amikor felállt, és a ház felé indult, egy pillanatra úgy látta, mintha szomszédja ablakában megmozdult volna a sötétítőfüggöny, de lehet, hogy csak képzelte.
Fynn félórányi ácsorgás után odahúzott az ablakhoz egy széket. Ritkán érdekelte a külvilág, de most ott volt benne az a fiú, akinek a csókja annyira foglalkoztatta a fantáziáját.
Mi a fenét csinál ott? Heverészett a fűben, és az eget bámulta.
Fynnt elképesztette a bátorsága. Ő ilyet sosem mert volna tenni. Egyedül a fűben! Ráadásul védtelenül, észrevehetően, fehér pólóban!
Telt-múlt az idő, és a fiú, azon kívül, hogy időnként beleborzolt a hajába, meg sem moccant.
Kezdett besötétedni. Az éjszaka lassacskán eltakarta a zavarba ejtő látványt Fynn kíváncsi tekintete elől, de ő kitartóan meredt továbbra is oda, ahol új szomszédja körvonalait sejtette. Aggódott.
Csak nem akar odakint aludni?!
Fynn anélkül, hogy végiggondolta volna, mit tesz, mutatóujjával megkocogtatta az ablaküveget. Semmi. Már a szobájában is éjszaka volt, pedig ilyenkor rég lámpát szokott gyújtani, mert csak nappal szerette a sötétséget. Ökölbe szorította a kezét, nagyobb erővel kopogtatta meg az ablak régi esők emlékétől foltos üvegét. Ez a hang végre elért a fiúhoz, aki mocorogni kezdett, pár perc múlva fel is ült.
Fynn furcsa megnyugvást érzett. Kicsit olyan volt, mint mikor bezárta maga mögött az ajtót. Akkor járta át hasonlóan mámoros öröm. Megmentette!
Látta, ahogy a fiú besétált a házba, hallotta a szemközti lakás zárjában megforduló kulcsot. Minden rendben volt, ő is nekiláthatott az elmaradt vacsorának.
Másnap reggel korán kelt. Nem vesztegetett időt sem a lelkére, sem a testére, a sebtében bekanalazott zabpehely után azonnal nekiállt a munkának.
Összerezzent a szoba csendjébe bedübörgő kopogás hangjára. A fülsértő zaj kitartóan kérdezgette, otthon van-e. Fynn ölbe tett kézzel, mozdulatlanul kuporgott a kanapén, ijedt tekintete ide-oda cikázott számítógépe képernyője és a bejárati ajtóhoz vezető folyosó között.
Ash hallgatózott. Odabentről nem jött semmi nesz. Újra kopogott, majd tanácstalanul tekintett a folyosón elhelyezett kukára, aminek a tartalma arról árulkodott, hogy a látszat ellenére nagyon is lakott valaki a szomszéd lakásban, aki még arra is gondot fordított, hogy eltüntesse utána a költözködés romjait.
– Öh… Öh… – Ash ekkor várt egy kicsit, hátha eszébe jut valami eredetibb, de nem jutott, hát így folytatta: – Hahó!
Néma csend.
Most mit tegyen? Mert ott volt, ott bent. Az tuti.
Az ajtón aranyszínű névtábla csillogott, amire a lakás tulajdonosának neve szép, cirádás betűkkel volt felrajzolva.
Ash-nek támadt egy ötlete.
– Fynn! – kiáltotta, és megint megkopogtatta az ajtót. – Az új szomszéd vagyok.
Fynn a szája elé kapta a kezét, nehogy véletlenül zajt csapjon a hallgatása.
Nem emlékezett rá, mikor mondta bárki is ki a nevét így. A szülei néha felhívták telefonon, és a rövid beszélgetések közepette olykor-olykor megszólították, többnyire arról érdeklődve, ott van-e még a vonal túloldalán. Főnöke kizárólag a vezetéknevére szorítkozott.
De ez a Fynn! Ez az egészen hétköznapi hangon kiejtett Fynn! Ez róla szólt, sőt ő maga volt.
Fynn-nek meg sem fordult a fejében, hogy akár ki is nyithatná az ajtót. Szíve boldog kalimpálásával volt elfoglalva. Még soha senki nem kopogtatott be hozzá ilyen kitartóan. Az előző szomszéd már az első napon feladta.
Fynn gyanította, hogy az emberek bolondnak tartják, de ez egyáltalán nem zavarta, mert tudta, hogy tévednek.
Odakint ajtó nyikordult. Véget ért az ostrom. Fynn óvatosan felállt, és az ablakhoz osont, hogy kikukucskáljon a sötétítőfüggöny mögül. A fiú éppen ekkor ért el a kertkapuig. Hátitáska volt rajta, a kezében tartott cigarettaszálból füstcsík tekergőzött elő. Egészen addig követte a tekintetével, amíg egy utcasarkon be nem fordult, és el nem tűnt a szeme elől, akkor széthúzta a függönyöket, hogy szélesre tárhassa az ablakot. Beszívta a friss, reggeli levegőt.
Dél körül összeszedte a bátorságát, és kimerészkedett a folyosóra, de hiába kereste szomszédja ajtaján a névtáblát. Csalódottan zárkózott vissza magányába.
Ettől a naptól kezdve mindig korán kelt. Izgatott várakozásban teltek a reggelei, de a kopogtatás nem ismétlődött meg. A fiú miden délelőtt elindult otthonról, hogy aztán csak egészen késő este kerüljön haza. Ha véletlenül hamarabb érkezett, letanyázott a kertben. Ez a szokása érthetetlen volt Fynn számára, de nem is próbált magyarázatot keresni rá. Ha megkérdezték volna tőle, miért kuksol folyton a falai között, nem tudott volna előállni semmilyen értelmes válasszal. Arra jutott, hogy valószínűleg a fiú is csak úgy tölti az idejét a szabad ég alatt. Gyakran aludt el, ilyenkor Fynn megvárta, amíg elmélyül az éjszaka sötétsége, és, ahogy azt az első este tette, megzörgette az ablaküveget. Egyszer még azon a tényen is elmorfondírozott, hogy milyen különös párbeszéd alakult ki közöttük. A fiú bekopogott, ő pedig kikopogott.
Sajnos az utóbbi időben már csak ő beszélt.
Ash ujjai ráfeszültek a kilincsre. A szomszéd lakásból készülődés félreérthetetlen hangjai szűrődtek ki a folyosóra. Egy ideje szokásává vált a hallgatózás, de most végre hallott is valamit. Olyan izgalom tört rá, mint gyerekkorában bújócskázás közben. Ha otthon maradt, Fynn meg sem moccant odabent. A házhozszállítás és a folyosó tisztán tartása mindig a távollétében történt, ami azt mutatta, hogy különös szomszédja jól tájékozott napjai időbeosztását illetően.
Nem akart vadászni a fiúra, szóval nem nehezítette meg a dolgát. Igazából az esze azt súgta, hogy békén kellene hagynia azt a bogaras fickót, de a szíve roppant kíváncsi volt. Azóta akarta megismerni Fynnt, amióta először meghallotta a kopogtatását az ablakon. Eleinte nagyon furcsállotta ezt a szokását, aztán rájött, hogy őt ébresztgeti. Kíváncsisága ekkor elszántsággá változott. Elhatározta, ha törik, ha szakad, tetten éri Fynnt a létezésén.
Szeptember elseje volt. Iskolásként utálta ezt a napot, de úgy tűnt, hogy ez a nap nemcsak a kisfiúkat csalogatja ki kalandos álomvilágukból, hanem a nagyfiúkat is előhívja rejtekükből.
Nyílt az ajtó. Ash visszatartotta a lélegzetét izgalmában. Tekintete a kémlelőnyílásban felbukkanó miniatűr alakra tapadt. Picikeségében is jól látszott, hogy Fynn magas férfi. Éjfekete haja jól illett kötött pulóvere színéhez és kiemelte a bőre fehérségét. Sem torz, sem csúnya nem volt a külseje, ami talán magyarázhatta volna bujkáló életmódját.
Ash megvárta, hogy Fynn kulcsra zárja az ajtót, nehogy visszaiszkolhasson az odújába, amikor rajtaüt, aztán nagyon halkan lenyomta a kilincset, és kilépett a folyosóra.
– Szervusz!
Fynn megdermedt.
Mint egy kisegér – gondolta Ash, de nem azért élt ezzel a hasonlattal, mert a fiú olyan gyáva volt, hanem mert olyan futásra kész.
Csodák csodájára mégsem futott el.
– Szia! – fogadta a köszönést, és féloldalt fordult, hogy vállával megtámaszkodhasson a falban. A cipőjét nézte, ezért lehetetlen volt megállapítani a szeme színét.
– Ash vagyok. Nemrég költöztem ide. – Ash keze a levegőt markolta. Hogy ne legyen nagyon ciki a nem fogadott kézfogás, gyorsan folytatta a mozdulatot. Ujjai meg sem álltak haja hullámos szőkeségéig.
Fynn nyelt egy nagyot. Nem volt hozzászokva a beszédhez, hangja rekedten recsegett.
– Tudom… de a nevedet… azt nem tudtam. Ki kellene ragasztanod egy névtáblát. Úgy az ajtó is jobban mutatna.
– Jó ötlet. Amúgy nagyon tetszik ez a ház – mosolyogta Ash, de a fiú nem értékelte a mosolyát, sőt csak még jobban lehorgasztotta a fejét.
– Én is szeretem.
Ja, ez elég nyilvánvaló. Sírig tartó szerelem! Sosem hagyod el – humorizált magában Ash. Megbabonázták Fynn hosszú, fekete szempillái. Mivel a fiú nem nézett rá, ő kedvére méricskélhette.
– Sokat vagy a kertben – hangzott a váratlan megállapítás.
Ash nem tudta, mit mondjon erre. A tény tény volt, csak kettejük között maradt talány.
– A barátod sosincs veled… a kertben – folytatta Fynn.
– A barátom?
– Az a férfi… akit megcsókoltál… a száján. – Fynn markában megzörrent a nejlonzacskó, kínosan feszengtek benne az átlag-virágos szalvétába csomagolt szendvicsek.
Ash nagyot nézett. Sok mindenre számított, de a tévedéseivel való szembesítésre nem.
– Ő már nem jön többet ide – hadarta attól félve, hogy talán nem lesz ideje elárulni.
– Sajnálom.
– Mit?
– Nem is tudom. Talán azt, ami elmúlt. Szia. – Fynn a kijárat felé indult. Léptei lassúak és kimértek voltak. Majdnem elérte az ajtót, amikor Ash utánaszólt:
– Lakásavató buli lesz ma este nálam. Semmi felfordulás, csak pár haver. Ha gondolod, gyere át.
– Jó.
Ash egy darabig meredten bámulta Fynn láthatatlan lábnyomait a linóleumon. Általában könnyen katalogizálta az életében előforduló összes lehetséges szituációt, de az iménti beszélgetés egyik dossziéba sem illett bele. Végül annyiban hagyta. Kisétált a kertbe, és leült a törzshelyére. Abban az egyben biztos volt, hogy ő lenne a leginkább meglepve, ha Fynn egy üveg bor társaságában bekopogtatna az ajtaján.
Fynn sajnálta, hogy a zenéből csak a tucc-tucc hallatszott át hozzá.
A ritmusgép távoli dübörgése az évek során magánya egyik szimbólumává vált.
Egy idő után rájött, hogy ilyen zajban képtelen a munkájára összpontosítani. Lecsukta laptopja tetejét, és egy kis nasi társaságában letáborozott az előszobában. Ott valamivel jobban ki tudta venni a szomszédban szóló zene dallamát.
Egészen jól szórakozott. Ash zoknijának mintája járt a fejében. Miért éppen táncoló, zöld földönkívüliek? Kinek a fantáziájából pattanhatott ki ez az ötlet? És még rá mondják, hogy flúgos! A zokniról átvándoroltak a gondolatai Ash hajszálaira. Úgy találta, hogy illett a fiúhoz a szőkeség.
Éjféltájt elhalkult a zene.
Fynn csaknem elszunyókált, amikor odaát megnyikordult az ajtó. Kezdtek elszállingózni a vendégek. Az utolsó feltűnően sokáig matatott a cipőfűzőjével.
Fynn a kémlelőnyíláson át mozizott.
Ash az ajtófélfának támaszkodva állt, és a szemét dörzsölte.
– Szerintem az évszázad döntése volt, hogy elhagytad végre azt a férget – harsogta a vöröshajú pasas, aki nagy sokára kivitelezett egy közepesen jól sikerült masnit a cipőjére.
– Halkabban! – szólt rá Ash.
– Miért? Félsz, hogy átjön a szomszéd?
– Ez nem vicces.
A vöröshajú ekkor odalépett Fynn ajtajához, és megbökte a kémlelőnyílás üvegét.
– Lehet, hogy most is leskelődik – vihogta.
– Na, húzzál haza szépen! – intett neki Ash.
– Nem akarok – nyafogta a fiú. – Mi van, ha pszichopata?
– Kicsoda pszichopata?
– Hát, a szomszédod. Át kellene nézned a szemetét. A zsaruk is mindig a kukáját faggatják ki elsősorban a gyanúsítottról.
– Jelenleg te nem tűnsz normálisnak – nevetett Ash, de hamarosan elkomorult, mert a vöröshajú odalépett hozzá, és megpróbálta megcsókolni. Kitért előle. – Ez nem jó ötlet.
– Egy kis búfelejtő szex nem árt – vélte a másik.
– Azt akarod, hogy veled vigasztalódjak?
– Nem egyszer megtetted.
– De most nem akarom. Nincs kedvem hozzád.
Csendben néztek egymásra egy darabig, aztán újra Ash szólalt meg:
– Ez nem volt szép tőlem. Ne haragudj!
– Semmi gond – vonta meg a vállát a vöröshajú. – Megszoktam már.
– Nem kellene megszoknod.
– Ezt meg hogy érted?
– Én is megszoktam, hogy csak szerető lehetek, megszoktam, hogy kihasználnak, megszoktam, hogy boldogtalan vagyok. Nem szabadna hozzászokni az ilyesmihez – tört ki Ash-ből. – Lehet, hogy az a fiú, ott az odújában, is csak megszokta, hogy egyedül van.
– Ó, jaj! Rád jött a filozofálás…
Fynn ellépett az ajtótól. A hálószobájába ment, és ruhástul bebújt a paplan alá. Nem akart többet hallani. Nem érdekelte, hogy végül sikerült-e annak a fickónak befűznie Ash-t. Már egyáltalán nem tűnt kellemes érzésnek a szíve zakatolása, sem a gondolatai cikázása. Esett már szerelembe, és pontosan tudta, mivel jár. Szenvedéssel. Így is éppen elég sosem megélt kapcsolat emléke fájt benne. Nem volt szüksége még egyre. Ma éjjel még vele álmodik, de holnaptól elfelejti Ash létezését!
Ash nem kopogtatott többet Fynn ajtaján, és nem is ütött rajta a folyosón. Túlságosan lekötötte szokatlanul hosszan elhúzódó szomorúsága. Azért néha, amikor észrevette, hogy Fynn felmosott a folyosón, vagy kiporszívózta az ő lábtörlőjét is, kiragasztott egy-egy cetlit az ajtajára olyan feliratokkal, hogy:
KÖSZI!
SZÉP NAPOT!
SZÉP DÉLUTÁNT!
SZÉP ESTÉT!
BOCSI, RENDETLEN VAGYOK. :(
Közeledett az ősz, egyre többet esett az eső, de neki semmi kedve nem volt hazamenni. Rótta az utcákat, kávéházról kávéházra járt. Azelőtt a szüleinél vagy az albérletben mindig várta valaki, de most csak a magány fogadta tárt karokkal.
Összebarátkozott a kerttel és az egyre kopaszodó lombú fával. Szerette, hogy ég és nem plafon van a feje felett. Mivel már nem zavarta fel kopogás, akár reggelig alhatott odakint.
Fynn pár hétig be tudta magának tartani az ígéretét. Nem leskelődött, nem hallgatózott, nem gondolt. De aztán megjelentek az ajtaján azok a bájos cetlik, és ő elkezdte gyűjteni őket.
Lehetséges volna, hogy Ash beleszeretett? Talán ezért töltött olyan sok időt a kertben az ablaka előtt, és ezért nem hagyta a vöröshajúnak, hogy bolondnak higgye.
Ezt az ötletet hol nevetségesnek tartotta, hol szentül hitte, attól függően éppen milyen lábbal kelt fel. Mindenesetre kicsúszott a kezéből az irányítás, és ő újra egy, csak a fantáziájában létező, kalandban találta magát.
A gimiben élte át az első hasonló szerelmi élményét, amikor azt hitte, hogy az a szép, szőke lány kinézte magának, aztán a főiskolán vérzett újból a szíve, miután rájött, hogy az a jóképű, fiatal professzor csupán szánalomból kedves hozzá.
Lehet, hogy csak a fejében léteztek, de ő olyan intenzíven élte meg ezeket az érzelmeket, mintha valódiak lettek volna. Végül is valódiak voltak, hiszen érezte őket. Különcnek vélte magát, mert barátok híján nem sejtette, hogy nem ő az egyetlen, aki néhanapján fantomszerelmeket üldöz.
Egyre hidegebbek lettek az esték, és Fynn aggódva leste a kertben heverésző Ash-t. Szerencsére a fiú az éjszaka közepén általában magától felébredt, és besétált a házba, így nem volt szükség rá, hogy megzörgesse az ablakot. Legalább ezt az egy fogadalmát szerette volna betartani.
De elérkezett az az éjszaka, amelyen még ezt is meg kellett szegnie.
Ash nyomott hangulatban volt egész nap. Lehet, hogy depresszióba esett? Vagy csak az ősz hangolta le? Délutánra olyan mélabú vett erőt rajta, hogy majdnem felhívta őt. Megrémült ettől a majdnemtől. Ennyire szánalmasan félne a magánytól, hogy inkább választaná a megaláztatást? Ash csalódott magában. A lábai egyfolytában felé vitték, ezért felhagyott a csavargással, és hazakényszerítette a lépteit. Nem mert egyedül maradni a lakásában, mert attól félt, hogy a rázáródó falak láttán képes lesz, és elkövet egy ugyanolyan őrültséget, mint az első estén. Inkább kint maradt a kertben. Elhatározta, hogy megint ott tölti az éjszakát. Miközben az ég egyre sötétedő kékjét nézte, kezdett megnyugodni. Biztonságban volt. A természet törődött vele.
A természet csak éjjeli kettőig törődött vele, aztán megrántotta a vállát, és megnyitotta odafent a csapokat. Ash arra ébredt, hogy hideg esőcseppek potyognak rá. Várt egy kicsit, mert nem akarta azonnal megadni magát. Legalább a váratlan hidegzuhany kirángatta a letargiájából. Már majdnem rászánta magát, hogy feltápászkodjon, amikor meghallotta a kopogást.
Vajon mikor adja fel? – morfondírozott bosszúsan.
Csak azért se mozdult.
Fynn egész kitartónak bizonyult, egyre hangosabban zörgette az ablaküveget.
Ash alig bírta visszatartani kitörni készülő a nevetését. Mivel ezen a napon dühös volt a világra, Fynnt is csak egy szánalmas diliflepnisnek tartotta.
Elhallgatott a kopogás. Olyan hirtelen, hogy Ash-ből elpárolgott a nevethetnék. Megint magára hagyták.
Fynn alsónadrágban ácsorgott az ablak előtt, és nem tudta, mi tévő legyen. Odakint az eső egyre jobban rákezdett.
Végül is mi köze neki Ash-hez? Milyen felelősséggel tartozik érte? Semmilyennel. De… Ash jó ember. Kedves és szép… Cetliket ragasztott az ajtajára. Meghívta a lakásavató bulijába.
Miért nem ébred már fel?
Fynn elhúzta a függönyt, és kitárta az ablakot. Nem jutott eszébe, hogy az ajtón át is közlekedhetne. Kiült a párkányra, aztán óvatosan leereszkedett a földre. Hideg esőcseppek csaptak az arcába. Talpa meg-megcsúszott a vizes fűszálakon. Botladozva ért el a fiúhoz, aki riadtan kapta fel a fejét, amikor letérdelt mellé, hogy a karjaiba vegye. Ash vékonycsontú volt, de azért megvolt a súlya, ráadásul kapálózott is. Fynn rendesen beleizzadt, mire elcipelte a házig, majd végre sikerült az ablakon is betuszkolnia.
– Csinálok egy fürdőt – mondta a döbbenten álldogáló, csuromvíz fiúnak.
A fürdőszobában vetett magára egy pillantást a tükörben. Kócos volt és ázott, nem éppen csábító jelenség.
Kopogtatás hallatszott.
– Bejöhetek? – kérdezte Ash.
Fynn kinyitotta az ajtót.
– Mindjárt kész van. Tettem bele habot is – mutatott a fürdőkádra.
– Ezt miért csináltad?
– Hogy felmelegedj.
– Nem a fürdőt. A mentőakciót.
– Nem hagyhattalak odakint – rántotta meg a vállát Fynn. Szörnyű zavarban volt, mert leszámítva a vizes alsónadrágot, nem viselt semmit.
Ráadásul Ash egyre csak bámult rá. Arcán a döbbenetet kezdte felváltani a kíváncsiság. Mosolyra húzódott a szája.
– Zöld a szemed – állapította meg. – Azt hittem, barna.
– A tied kék – mondta Fynn, mintha szabályban lenne rögzítve, hogy szemszínért szemszín jár cserébe.
Ash odalépett Fynnhez, aki pont egy fejjel volt magasabb nála.
– Lehajolnál hozzám, hogy a füledbe súghassak valamit? – kérdezte, és amikor a fiú eleget tett a kérésének, meglepte egy csókkal, hogy ezen az estén ne csak ő legyen az egyetlen, aki halálra rémül a meglepetésektől.
Csakhogy Fynn nem ijedt meg. Igazából sosem félt Ash-től, hiszen senkitől sem félt.
Most történt meg először vele, hogy valaki csókot kért tőle, ezért most volt először alkalma adni. Régóta ki szerette volna próbálni ezt a dolgot, kihasználta hát a helyzet adta lehetőséget.
Szóval ilyen a csók! – lelkendezett magában. – Ilyen Vele a csók!
Hideg ujjak érintését érezte az ágyékán. Ash minden előzetes figyelmeztetés nélkül lehúzta róla az alsónadrágot, majd letérdelt elé, és olyan helyen ajándékozta meg egy olyan csókkal, amelyről álmodozni is csak ritkán mert. Azért ez a fordulat már kibillentette a nyugalmából.
– Én még nem csináltam ilyet – szabadkozott pirulva, mert úgy vélte, ennek az elsőségéről azért illik szólnia.
– Most sem te csinálod – hívta fel a figyelmét Ash kuncogva. – Szeretnéd te csinálni?
Fynn szégyellősen bólintott.
Ash-t egy bántóan éles fénysugár ébresztette. Kipislogta szeméből az álmot, a hátára fordult, és kéjesen nyújtózott egyet. Még mindig bizsergett a vérében egy kis maradék gyönyör.
Fynn a fal felé fordulva aludt, csak a hátát láthatta. Karjai vágyakozva emlékeztek vissza rá, milyen volt átölelni ezt a hátat és azokat a széles vállakat. Szeretett volna hozzásimulni, bebújni a takarója alá, és megismételni az egész elmúlt éjszakát, ha lehetséges, sóhajról sóhajra, érintésről érintésre, csókról csókra pontosan ugyanúgy, de a kíváncsiság legyőzte benne a kéjvágyat. Magára terítette az összegyűrődött lepedőt, amire a földön lelt rá, és felfedezőútra indult Fynn birodalmában.
A lakás elrendezése hasonló volt, de talán az övénél kicsit több négyzetméter fért el benne. A folyosókat a világ nagyvárosainak hatalmas plakátokra fotózott nevezetességei díszítették. A nappaliban könyvespolcok kígyóztak a falakon, az egyik sarokban dizájnos, fa formájú DVD és CD tartó állt. A perzsaszőnyeg puha volt és süppedős, a tapéta remek ízléssel kiválasztott mintája modern, de visszafogott. A konyhában az óarany színű hűtő tömve volt ínycsiklandozó finomságokkal. Ash elcsent egy vaníliás krémtúrót. Letelepedett az asztalhoz, és töprengve kanalazta.
– Csinálok rendes reggelit – ajánlotta Fynn.
Ash csaknem leesett a székről ijedtében.
– Ezt ne csináld még egyszer!
– Mit?
– Ne jelenj meg váratlanul!
– Te jelentél meg váratlanul – mosolygott Ash-re Fynn. – Meglepett, hogy a világon vagy. Nem hittem a létezésedben.
– Tetszik a kuckód, a bókjaidért meg egészen odavagyok – hízelgett Ash. – Én meg azt nem hittem, hogy valaha beengedsz.
– Hová be?
– És még humorod is van – kacagott Ash. – Klassz pasas vagy.
– Gondolod? – kételkedett Fynn. Zavarában megérintette az arcát. Ujjáról egy kis vaj a szemöldökére vándorolt. Ash odahajolt hozzá, és lecsókolta.
– Nem gondolom, hanem tudom. Beengedsz máskor is? Úgy értem, ide, a lakásodba. Hozzám bármikor átjöhetsz. Tapasztalhattad, hogy szívesen fogadlak. – Ash a tenyere mögé bújt. Hülyén érezte magát. – Ez úgy hangzott, mintha poénra venném kettőnket, pedig nem, csak tartok tőle, hogy nem találom meg a megfelelő szavakat, és elijesztelek.
– Nem vagyok ijedős – jegyezte meg halkan Fynn. – Ez itt – mutatott a lakására – nem félelem.
– De az ott – bökött Ash a saját lakása felé – az.
Fynn a fiúra nézett. Ekkor nézett először igazán a szemébe.
Ash elámult. El kellett árulnia:
– Érzem, hogy veszélyesen beléd fogok zúgni.
– Én azt hittem, már réges-régen belém zúgtál, de végül is az sem baj, ha csak most kezdesz.
Fynn megigazította magán az elnyűhetetlen, fekete pulóvert, aztán a kilincsre pillantott, amelynek a csillogásán Ash ujjai pihentek.
Odakint hét ágra sütő nyár fogadja majd, a háttérben kék horizonttal és hangulatteremtő madárcsicsergéssel.
Meg fogják látni őket. Kilesik a szerelmüket és megjegyzéseket tesznek rá. Meggondolandó... Még volt visszaút.
– Nem muszáj – mosolygott rá Ash.
– De muszáj – jelentette ki Fynn elszántan.
Ash lenyomta a kilincset, mire az ajtó kitárult, és ők kiléptek a folyosóra, ami elvezette őket a ház kijáratához, ahonnan csak pár lépést kellett megtenniük a kertig. Ash leterített egy kockás pokrócot kedvenc fája fényfoltos árnyékába és ráheveredett. Fynn tanácstalanul toporgott mellette. A pulóveréből kifeslett fonalszálakkal babrált.
– Hé! – intett neki Ash. – Gyere! – Amikor Fynn engedelmesen mellé ült, köré fonta karjait, és magához ölelte. – Bújj ide a kuckóba!
Ash felnézett a lombkoronán átszűrődő, kék égszilánkokra. Simogatása Fynn hajszálai között kóborolt. A fiú nyugtalan szívdobogása kezdett csendesedni. Egy idő után kényelmesen elfészkelte magát a rázáródó ölelésben.
Talán egyszer majd túljutunk a kertkapun – gondolta Ash –, de ha nem, az sem baj.
– Fynn!
– Hm?
– Boldog vagyok.
VÉGE