Hadd segítsek!
Gabe két percet kapott, hogy döntésre jusson.
A magánzárka légyzümmögős csendjében hallani vélte a fejében működésbe lépő agysejteket. Régóta nem használta őket, ezért kissé nyikorogtak, miközben gondolatokat kötöttek az érzések összegubancolódott gombolyagából.
Volt valami hívogató a cella sztoikus nyugalmában, Gabe ezért már-már hajlott rá, hogy az elkövetkezendő egy évet bekasztlizva töltse. Tizenöt éves kora óta tombolt egyfolytában, ideje volt végre lehiggadnia kicsit.
Tett néhány lépést előre, aztán visszatolatott a kiindulópontra. Mindig így járt. Folyton visszatért oda, ahonnan elindult. Unta már.
A jelenlegi döntéshelyzetet is annak köszönhette, hogy unatkozott. Nem kellett volna elkötnie a Ferrarit, hiszen nem is kedvelte ezt a márkát, arról nem is beszélve, hogy ott porosodott a garázsában a huszonegyedik születésnapjára kapott Porsche. De a buli éppen attól buli, hogy az ember olyat tesz, aminek az égvilágon semmi értelme.
Aznap reggel – emlékezett vissza Gabe a cella közepén toporogva – az anyja, aki elismert pszichológus volt, és éppen egy távol-keleti konferencián osztotta az észt, felhívta telefonon.
A beszélgetés körülbelül így zajlott le:
– Szervusz, kicsim! Jól vagy?
– Csá! Szarul.
– Miért csinálod ezt? Mire jó ez a színjáték?
Gabe ebben a pillanatban azt gondolta, hogy az anyja egy szörnyeteg, mert nem látja, hogy a szenvedése valódi.
– Mindig is rajongtam Shakespeare-ért.
– Az a te bajod, hogy mindened megvan.
– Édes jó anyám! Nekem semmim nincs.
Ezen a ponton megrekedt a beszélgetés. Még egymáshoz vágtak egy-két nem túl átgondolt sértést, aztán bontották a vonalat.
Ennél még a dutyi is jobb! Csakhogy értelmes cselekedet-e az egyik börtönből a másikba átcuccolni? Gabe belátta, hogy nem igazán.
Megkopogtatta a cella ajtaját.
Odakint az apja, a tőle megszokott karót nyelt eleganciában feszengve, várta döntését.
A nagyjelenetet végigstatisztáló két fegyőrről jól láthatóan lerítt a vélemény, vagy inkább az előítélet: A család kicsi kincsét újfent kihúzta a slamasztikából gazdagapuci.
Gabe a második munkában eltöltött napon rájött, hogy nagyvalószínűséggel rossz döntést hozott. Általában rossz döntéseket hozott, szóval nem lepődött meg.
Feltette a lábát a roskatag, önkormányzati hivatal szocreál ízlésvilágát tükröző íróasztalra, és kibámult az ablakon. Legalább rács nem volt rajta. Az eget múmiává aszalódott muslicatetemek és megkövült pókhálók díszítették.
Már egyáltalán nem találta murisnak az ötletet, hogy ő, a megtestesült züllöttség, nevelőtiszt legyen, ráadásul egy teljes éven át.
Kapott egy kopott irodát, kéttonnányi irathalmot, és vagy száz frissiben szabadult rabot.
Gabe úgy tett, ahogy mindig tenni szokott: Magasról leszarta az egészet. Bejárt ugyan reggelente, és tisztességesen kivárta a fél ötöt, mielőtt lelépett, de dolgozni nem volt hajlandó.
Nyomorúságos alakok adták egymásnak a kilincsét napi nyolc és fél órában. Mindegyikben volt valami, ami Gabe-et különösen idegesítette. Ez a valami ráadásul hol tömény alkoholbűzt árasztott, hol meg a legolcsóbb kölni orrfacsaró illatát. Nem az idegesítette, hogy folyton pecsételnie meg szignóznia kellett a bürokrácia torkán kiokádott rettenetes mennyiségű kérvényt, beadványt, határozatot és mindent, amit papírra lehetett nyomtatni, hanem az, hogy az ügyfeleit, vele ellentétben, érdekelte az élet.
Gabe egyszer kijelentette, hogy fütyül az életre, és ezt kivételesen komolyan is vette. Ez volt az ő első felnőttes fogadalma, világfájdalma első megnyilatkozása. Ezután sajátságos viszonyt alakított ki az élettel. Elkezdte ész nélkül fecsérelni. Azzal bűntette a szüleit – akik gyerekkorában elmulasztották nekiajándékozni azt a szeretetet és odafigyelést, amelyet elvárt tőlük –, hogy jól láthatóan és módszeresen züllött, nem kevés csorbát ejtve ezzel családja jó hírnevén és méltóságán.
Megkopogtatták az ajtót.
Gabe még egyik volt fogvatartottat sem hallotta hasonlóan illemtudóan kopogni, ezért meglepettségben levette a lábát az asztalról, és még ki is húzta magát. (Néhány kivételes pillanatban megfeledkezett arról, hogy szarik az életre.)
– Tessék!
Egy fiatal fiú lépett be. Öltönyt viselt, ami nevetségesen nagy volt rá, és látszott rajta, sőt érződött is, hogy nemrég túrták ki egy használtruha kereskedés legeldugottabb zugából.
– Jó napot kívánok! – köszönt a fiú, hangjában az olyanok eltúlzott udvariasságával, akik hozzászoktak az állandó kisebbségi érzéshez és ahhoz a félelemhez, hogy egy lenéző tekintetbe botlanak.
– Üdv! – intett Gabe türelmetlenül, mire a jövevény arcán árnyék szaladt át.
– Hoztam a levelet.
– Remek. Milyen levelet?
– Az előző nevelőtiszt kérte… hogy írjak minden hónapban levelet neki.
– Nocsak, ez egy kurva jó ötlet! Végre egy kis kreativitás. De mi a fenének nem küldte el e-mailen?
A fiú feszülten simított végig gondosan hátrafésült, szőke haján.
– Éppen az… volt… a lényeg, hogy kézzel írjam meg – magyarázta. – Minden hónapban ki kellett választanom egy célt, amit majd megvalósítok. Igazából, én csak most tudtam meg, hogy új nevelőtisztet kaptam… De megírtam már a levelet… Szóval, gondoltam, elhozom.
– Hát, jó – sóhajtotta Gabe olyan fáradtan, mintha megszakadna a munkában. – Adja ide!
A fiú átnyújtotta a szépen összehajtogatott, fehér papírlapot, amelyet Gabe olvasatlanul az íróasztala bal sarkába hajított.
– Ennyi? – kérdezte csalódottan.
– Miért? Alá kell írnom valami átvételi izét?
– Nem. Elnézést, hogy feltartottam.
– El van nézve.
A fiú kék szemében ekkor megvetés villant. Olyat szikrázott, hogy még Gabe örökös flegmaságra programozott idegrendszere is érzékelte.
– Hogy hívják?
– Engem? – bökött magára csodálkozva a fiú.
– Mivel ketten tartózkodunk jelenleg az irodában, és azt már tudom, hogy engem hogy hívnak – mondta Gabe olyan lassan, mint amilyen tempóval a fogyatékosokhoz beszélnek az olyan emberek, akiket egy cseppnyi empátiával sem ajándékozott meg a természet –, értelemszerűen az ön neve érdekel.
– Pip vagyok.
Gabe nagyot nézett.
– Szórakozik velem?
– Igen. Tudja, merő szórakozásból járok ide – fortyant fel a fiú türelmét vesztve.
– Komolyan így hívják? Nem várt gyerek volt, vagy mi, hogy így kiszúrtak magával a szülei?
– Anya Philipnek akart hívni, de Pipnek becézett, és amikor a szülés után megkérdezték, mi legyen a nevem, először csak a Pip jutott az eszébe. Nagyon megkínoztam, mert nem akartam világra jönni… Két nap múlva meghalt.
– Mint egy kurva Dickens regény! – állapította meg közömbösen Gabe.
A fiú keze ökölbe szorult.
– Akkor viszont látásra! És… Ugye a következő hónapban már nem kell megírnom a levelet?
– Tőlem megírhatja, csak ide ne hozza be.
Pip szája szóra nyílt, de aztán inkább mégsem mondott semmit, csak szép lassan az ajtóhoz sétált és halkan becsukta maga mögött.
Gabe azzal töltötte a délutánját, hogy a volt szeretői Facebook oldalán kalandozott. Kíváncsi volt, vajon boldogok-e nélküle. Őszintén remélte, hogy nyomorúságosan tengetik az életüket, csakúgy, mint ő. Sajnos többnyire csalódnia kellett, mert a legtöbb ember Facebook-énje már-már egészségtelenül boldog. A virtuális világ csupa-csupa mosoly. Persze akadnak kivételek, de azok meg olyan nagyon boldogtalanok, hogy a sok publicitás megfosztja őket a hitelességüktől.
Gabe általában nem válogatta meg különösebb műgonddal a partnereit. Nem számított, hogy az illető nő vagy férfi, esetleg nővé válni akaró férfi vagy férfivé válni akaró nő-e. Sok évvel ezelőtt, amikor még csak ébredezett a szexualitása, látott egy dokumentumfilmet az ember sokszínűségéről, és akkor eldöntötte, hogy ő bizony összegyűjti a szivárvány összes színét.
Miközben múltjának árnyai között kóborolt, Pip levele szemráhányóan fehérlett az íróasztalán. Néha vetett rá egy pillantást. A szemétkosár túl messze volt, hogy beledobja, az iratgyűjtő szekrény megközelítéséhez fel kellett volna állnia.
Fél ötkor nyújtózott egyet, és kissé álmatagon látott neki a hazacihelődésnek, mert a semmittevés igencsak kifárasztotta.
Megfogta a levelet. Eszébe jutott, hogy írója milyen nevetségesen nézett ki, de nem támadt nevethetnékje. Felült az íróasztalra, és kihajtogatta a papírt.
A kézírás remegő, szálkás betűi nehezen voltak olvashatóak. Gabe pár szónak többször is nekifutott, mire sikerült beazonosítania őket.
Miután a múltkor azt mondta nekem, hogy tűzzek ki egy hónapon belül megvalósítható, reális célt, lemondtam arról a törekvésemről (hangsúlyozom: egyelőre), hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke legyek. Tehát ebben a hónapban azon leszek, hogy olyan munkát találjak, amit szerethetek. Tudom, hogy ez önzés tőlem, mert nem szabadna elégedetlennek lennem a jelenlegi munkámmal. Elég jól fizet. Tegnap a boltban meg tudtam venni a húgomnak egy olyan izét, egy baba formájú hajsampont. Imádja a hercegnőket. Karácsonyra szeretnék neki venni egy igazit. Nem egy igazi hercegnőt, hanem egy igazi babát, amiben nincsen sampon. Nem panaszkodom, de a minap láttam egy álláshirdetést a neten. Rengeteg ilyen oldalra regisztráltam, ahogy ön is tanácsolta. És szóval megtaláltam ezt a lehetőséget. Egy nyomda keres embert gyártósorra. Könyveket nyomtatnak. Holnap el fogom küldeni az önéletrajzomat, és imádkozni fogok, hogy ne kérjenek erkölcsi bizonyítványt. Sajnálom, hogy hazudnom kell. (Már hallom is, ahogy erre azt mondja, hogy előbb kellett volna gondolkodnom. Hát, ez van.) Én mindig jó tanuló voltam. Már óvodában megtanultam írni és olvasni. Otthon sok könyvünk van. A börtönben a húgom meg az öcsém után a könyveim hiányoztak a legjobban. Csodálatos lehet könyvekkel dolgozni. Erről a sok mindenről, amit most leírtam, eszembe jutott, hogy kicsi koromban a kedvenc könyvem a fizikáról szólt. A suliban is ez volt a kedvenc tantárgyam. A következő életemben talán lehet belőlem kutató. Látja, hallgatok önre, nem tűzök ki rövidtávon megvalósíthatatlan célokat.
Gabe elbambult a metrón. Nézte az utasokat, és találgatta, vajon mit mondanának, ha megkérné őket, hogy meséljenek a céljaikról. Pip levele előtt még soha nem nyert bepillantást egyetlen idegen álmaiba sem. Izgalmasnak találta ezt az új, rendkívüli élményt. Üdítően hatott rá, hogy életében először valaki más foglalkoztatta és nem saját maga.
A fák lombkoronájára aranysárgát és bíborvöröset festett az ősz. A levelek, mint a festékcseppek, csöpögtek az út szürke aszfaltjára. Gabe zsebre dugta a kezét, mert elkezdett fázni. Nem volt kedve buszra szállni. Végre nem egy cellában bandukolt, hanem egy egész világban. Félóra múlva azonban elszállt belőle a feldobottság, ugyanis hazaért.
A házból zene szűrődött ki. Ahogy közeledett a nyitott teraszajtóhoz, a kristálypoharak koccanásának jól ismert hangja egyre zavarosabbá kavarta benne az emlékek árját. Sok partit vészelt át az anyja gardróbszekrényébe zárkózva. Ezen az estén is odavágyott. Megkerülte a házat, hogy a hátsó bejáraton át lopakodhasson be. Úgy osont be a saját otthonába, mint egy tolvaj.
Az éjszaka közepén felriadt. A parti már régen véget ért. A folyosókon csak a csend lépteinek nesze hallatszott. Meg-megreccsentek a bútorok.
Gabe-et nem hagyta nyugodni egy kérdés: Vajon Pip végül jelentkezett arra az állásra?
Másnap reggel már fél nyolckor bent volt a hivatalban, és fejest ugrott az irathalmok tengerébe. Turkált egy ideje, amikor eszébe jutott, hogy ha megnyitná az elektronikus nyilvántartást, talán megkönnyítené a dolgát. Szerencséjére csak egyetlen volt rabot kereszteltek Pipnek. Miután végre megtudta a vezetéknevét, kiguberálta a cirádás P betűvel díszített iratfiókból Pip Porter személyi anyagát.
A fiú balszerencséjére pont a tárgyalása kezdetének napján töltötte be a tizennyolcat, ezért nem úszhatta meg a sittet. Két évet ült betöréses rablásért. A rabosítási fotón szomorú szemmel nézett a kamerába. Szőke haja kócosan hullott az arcába.
– Túl jól sikerült a buli – dünnyögte Gabe.
Átfutotta a tárgyalás jegyzőkönyvét. Semmi érdekfeszítőt nem talált benne. Pip semmit sem tagadott, de a tettét nem indokolta meg. A dossziéban Gabe rábukkant még három levélre. Az egyikben Pip valóban kilátásba helyezte a lehetőséget, hogy az Egyesült Államok elnöke lesz. Egy másikban arról írt, hogy éppen költözködnek, mert a testvéreit gúnyolják miatta az iskolában és a lakótelep összes játszóterén. Pip kertes házba vágyott, amelynek piros muskátlik virítanak az ablakában, de végül egy belvárosi szükséglakást tudtak csak megvenni egy bérház földszintjén. A harmadik levelében arról áradozott, hogy megkapta a targoncavezetői jogosítványát.
Gabe az íróasztalához sétált, és leült. Megint ugyanazt tette, amit szokott: semmit. Látszólag. Odabent a fejében nagy munkában voltak a fogaskerekek. Először azt hitte, hogy sajnálja a fiút, és a szánalom kelt benne megmagyarázhatatlanul furcsa érzéseket, de elvetette ezt a gondolatot, mert ez valami más volt, valami, ami nem volt összeegyeztethető a szánalommal. Tisztelet. Gabe még az égvilágon senkit nem tisztelt. Kész rejtély volt számára, hogy miért éppen Pip váltotta ki belőle először ezt az érzést.
Délre odáig jutott, pontosabban odáig mászott, a sok egymásba fonódó ötletből és gondolatból összeeszkábált létrán, hogy kikukkanthatott végre abból a gödörből, amelyet évekkel ezelőtt ásott magának.
Segíteni akart. Olyan elszántan és kétségbeesetten akart segíteni, amilyen elszántan és kétségbeesetten várta hosszú éveken át, hogy neki segítsen valaki.
Vett egy mély levegőt, megharcolt a büszkeségével, és felhívta az apját.
– Megleptél.
– Én is magamat, apa. – Gabe egyik lábáról a másikra állt. Úgy dülöngélt, mintha szél fújta volna.
Az egyetem rektori irodájában vörös félhomály szűrődött be a nehéz, bársony sötétítőfüggönyök résén.
– Nos, mit tehetek érted?
– Értem semmit. – Apja erre gondterhelten sóhajtott fel, ezért Gabe gyorsan hozzátette: – Most nem rólam van szó.
– Hanem kiről?
– A munkámról. Komolyan veszem.
– Komolyan veszed? – kételkedett a férfi. – Nocsak.
Gabe-et egy pillanatra elöntötte a harag, de legyőzte, mert eldöntötte, hogy most tényleg nem róla lesz szó.
– Ez volt a cél, vagy nem? Szép nagy ez az egyetem. Gondolom, sok benne a könyvtár.
– Van néhány.
– Szeretném, ha alkalmaznátok valakit… az egyik neveltemet. Intelligens srác.
Gabe apja kíváncsi pillantást vetett a fiára. Más volt, mint amilyennek megszokta.
– Nézd, örülök, hogy egyszer az életben komolyan veszel valamit, de priuszosokat nem foglalkoztathatunk. Arról nem is beszélve, hogy ez a Harvard, itt még a takarítóknak is két diplomájuk van.
– Dolgozhatna a könyvraktárban. Én is csináltam, amikor gimis voltam.
– De te a rektor fia vagy.
– Pontosan, apa. Én a Harvard rektorának a fia vagyok, aki egy szívességre kéri az apját. Életemben először kérek tőled valamit. – Gabe elhatározta, hogy egyenesen a szívre megy, de be kellett látnia, hogy először az észre kell hatnia. – Köthetnénk egy megállapodást, amelyről az újságok könnyfakasztó cikkeket írhatnának. Lehet, hogy egy egész oldalas fotót is megjelentetnének rólad. Kineveznének a volt sittes fiatalok támogatójának és védőszentjének. Még a glória is ott ragyogna a fejed felett. Oké, vicceltem. Nyugi, nem szándékozom rázúdítani a csőcseléket az elitre, csak ezt az egy kölyköt engedd ide. Kérlek!
A férfi pislogott néhányat. Túl régóta várta, hogy észhez térjen a fia. Most, hogy megtörtént, nem akarta elhinni.
– Miért pont ezt a fiút? – kérdezte gyanakodva. – Mit akarsz tőle?
Gabe megdermedt. Még az ideges dülöngélést is abbahagyta.
– Semmit sem akarok tőle. Jézusom, hogy jut eszedbe ilyesmi?! Minek nézel te engem?
– Annak, akinek mutatod magad. Kétszer hoztalak ki a börtönből, harmadszorra nem foglak.
Gabe újra tehetetlen gyereknek érezte magát. Hátat fordított apjának, és megindult az ajtó felé, de a küszöb előtt megtorpant.
– Ha már nekem nem adsz új esélyt, legalább neki adj!
– Jöjjön be! – intett Pipnek.
A fiú kissé bizalmatlanul engedelmeskedett. Most nem viselt öltönyt. Kezében egy kifakult farmerdzsekit szorongatott. Pólóján Iron Maiden felirat díszlett.
– Kedveli őket?
– Kiket?
– Őket – bökött a fiú mellkasa felé Gabe.
– Ja. Nem különösebben. Egy havertól kaptam. Sajnálom, hogy nem tudtam rendesen felöltözni, de munkában voltam. Ha hamarabb szólt volna, hogy be kell jönnöm…
– Tőlem fügefalevélben is jöhet. Nem ez a lényeg.
Pip tartózkodóan mérte végig az új nevelőtisztet. Túl fiatal volt ahhoz, hogy megbízzon a szakértelmében, és túl jólfésült, úri fiú ahhoz, hogy kinézzen belőle egy szemernyi együttérzést is. Az igaz, hogy meleg, barna tekintete barátságosan csillogott rá, de rövidre vágott, fényes, fekete haján hidegen törtek meg az ablakon beszűrődő piszkossárga napsugarak. Az íróasztalon ott feküdt a teljes személyi anyaga. Pipre rátört a kiszolgáltatottság érzése.
– Akkor mi a lényeg? – kérdezte.
– Elküldte az önéletrajzát?
– Az önéletrajzomat? Hová? – értetlenkedett Pip.
– Hát arra az álláshirdetésre, amiről a levelében írt.
– Elolvasta a levelemet?
– Nem azért adta ide?
Pip hátradőlt. Kócos, szőke hajszálai a homlokába hullottak. Szép vonású arcán kisfiús volt a mosoly.
– Nem hittem, hogy elolvassa. Úgy tűnt, nem igazán érdekli a dolog.
– Ne ítéljen meg senkit első látásra! – tanácsolta Gabe.
– Ha nem akarja, hogy bunkónak higgyék, akkor ne viselkedjen úgy, mint egy bunkó – szaladt ki Pip száján, de rögtön meg is bánta. – Bocsásson meg, kérem! Két műszakban dolgozom, keveset aludtam. És ha fáradt vagyok…
– Kimondja, amit gondol – fejezte be a mondatot Gabe. – Paraszt voltam, de lépjünk túl ezen a témán. Szóval elküldte vagy nem?
Pip egyik meglepetésből a másikba esett. Kényelmetlenül fészkelődött a székén.
– Elküldtem, de nem én kaptam az állást.
– Király! – csapott az asztalra az új, igencsak különc nevelőtiszt.
– Örülök, hogy díjazza a kudarcaimat – vonta fel szépen ívelt szemöldökét a fiú.
Gabe felemelt egy papírt az asztalról, és meglobogtatta Pip előtt.
– Ez itt sokkal jobb, mint egy nyomda. Egy könyvtár. Nos, mit szól hozzá?
– Pontosan mihez? Ne haragudjon, de úgy érzem magam, mintha valami kvízműsorban szerepelnék. Nehezére esne kevésbé rejtélyesen fogalmazni?
– Elnézést. Hozzá vagyok szokva, hogy csak nekem kell értenem magam – nevetett Gabe.
Pip lebontott pár darab téglát a falából, és kikönyökölt a résen.
– Mindig arra vágyott, hogy nevelőtiszt legyen?
Gabe-et meglepte a kérdés.
– Vágyik valaki is arra, hogy nevelőtiszt legyen?! Nem hinném. Bár meg kell hagyni, az emberi vágyaknál nincs betegesebb valami. Ott vannak például az objektum-szexuálisok, meg a nekrofilok, a pedofilokról meg ne is beszéljünk. – Mivel Pip arcán megjelent a már ismert árnyék, Gabe felhagyott a poénkodással, és komolyra fordította a szót: – Választhattam a börtön és e között a meló között. Az utóbbit választottam.
– Ez vicc?
– Nem az.
Pip Gabe-re bámult. Hosszú ujjai nekiláttak egymás idegesítő ropogtatásának.
– Milyen könyvtárról beszélt az előbb?
– Nos, van egy program, amelynek az a célja, hogy segítse a deviáns útra tévedt fiatalok társadalomba való visszailleszkedését. – Gabe marha büszke volt magára, hogy ezt a mondatot csak úgy a semmiből elő tudta rángatni. És még hitelesnek is tűnt, majdnem saját maga is elhitte, hogy van ilyen. – A Harvard a legkészségesebb résztvevője ennek a programnak. Örömmel értesítem, hogy kiválasztották.
– Mi alapján?
Gabe felsóhajtott. Pip egyáltalán nem volt hülye, sőt idegesítően okos volt, nem volt könnyű átverni. De ez a tény csak még inkább megerősítette az elhatározását, hogy ha fene fenét eszik is, segíteni fog neki.
– Rendkívül szorgalmas. Az elmúlt hat hónap alatt két szakmát szerzett. Jól fogalmaz – sorolta.
– És ki választott ki?
Baszd meg! Most direkt szívatsz?– dühöngött magában Gabe.
– A program ötletgazdája.
– És az ki? – firtatta tovább Pip.
– A Harvard rektora… vagyis a fia.
– És ki a Harvard rektorának a fia?
– Hát… én – vallotta be Gabe.
Pip beletúrt a hajába. Lábával feszült ritmust dobolt a padlón.
– Mit akar maga tőlem?
Na, már megint ez a kérdés! Gabe agya elszállt.
– Kurvára nem akarok semmit magától! Belehalna, ha hagyná, hogy végezzem a munkámat? Végre valami értelmeset teszek ebben a tetves életben. Szóval szedje össze magát, és holnap reggel jelentkezzen munkára a Harvard fizika tanszékének a könyvtárában! Az lesz a dolga, hogy összeszedje a raktárban a kikért könyveket. Ezúttal sikerült elég világosan fogalmaznom?
Párperces néma csend után Pip megköszörülte a torkát.
– A fizika tanszéken? – kérdezte.
– Ott – bólintott Gabe.
– Köszönöm.
Ebben a hónapban nem tűztem ki semmilyen célt. Szerintem néha szükség van egy kis céltalanságra. De mivel megígértem, hogy folytatom a levélírást, kerestem egy témát, ami talán érdekelni fogja. A múltkor, amikor az emberi vágyakról beszélt, említett egy olyan dolgot, amiről én még soha nem hallottam. Megjegyeztem hát, és ahogy hazaértem, rákerestem a neten. Ja, az objektum-szexualitásra gondolok. Látja, én sem vagyok hozzászokva, hogy nem csak nekem kell értenem a gondolataimat. Hát, ez egy nagyon fura dolog… tárgyakba beleszeretni. Tudja, ha elfelejtem, hogy valójában beteges dolog, elcsodálkozom rajta, milyen rejtélyes valami az emberi szív. Azt hiszem, én ismerek – persze csak látásból – valakit, aki szerelmes a villamosokba. Majdnem minden nap látom. Azelőtt is láttam, hogy sittre kerültem. Vicces, hogy amikor szabadultam, ő volt az első ismerősöm, akivel összefutottam. Ott állt a megállóban, kezében a megszokott aktatáskával – vajon mi lehet benne? –, és olyan izgatottan várta a villamost, mintha ez lett volna az első randijuk. És amikor megérkezett, nagyon boldog volt. Nézte és nézte és nézte, beszívta a képzeletébe, szeretkezett vele. Aztán a villamos elment, és ő ott maradt a megállóban, egészen addig követve a tekintetével, amíg egy kanyarban el nem tűnt a szeme elől. Szép szerelmes történet, nem gondolja?
Hogy írjak valami értelmesről is, elújságolom, hogy letelt a próbaidőm, és véglegesítettek a könyvtárban. A raktár olyan, mint egy labirintus, és olyan sok a könyv benne, hogy sosem fogom tudni kiolvasni mindet. Most elárultam magam. Szinte egész nap olvasok. A világítás nem túl jó, ezért estére mindig megfájdul a fejem, de az is lehet, hogy a sok-sok tudás feszíti az agyamat. Tegnap este a testvéreimmel teafilter-sárkányokat reptettünk. Reptetett már teafilter-sárkányt? Fogjon egy teafiltert, vágja le a tetejét ott, ahol össze van tűzve. Öntse ki belőle a teát, és a formázzon hengert a filterből, aztán állítsa rá egy tányérra. Gyújtsa meg a tetejét. Ahogy végigég, hopp, egyszer csak fel fog röppenni. A gyerekek nagyon sokat nevettek, de apa aggódott, hogy felgyújtjuk a házat. Erről jut eszembe! Tegnap apa azt mondta, hogy nem haragszik rám. Önmagára haragszik, mert ha nem sérül meg azon az építkezésen, akkor nem lennénk szegények, és én nem tettem volna azt, amit tettem.
Miután ötödször is elolvasta, bámulta még egy kicsit a levelet. A papírra kékes fényt szórt a mobiltelefon képernyőjén hullámzó tenger. Az éjszaka szörnyei árnyékokká szelídültek Gabe körül. Pip volt a legjobb dolog, ami valaha történt vele.
Követte őket. Nem volt könnyű dolga, mert a két gyerek fel-alá rohangált-csúszkált a jeges utcán, és Pip hol megállt, hol elindult a hógolyózápor közepette. Gabe kapualjról kapualjra osont. A fiú szőke haja fénylő csillagként ragyogott előtte. A város legsötétebb zugába vezette, oda, ahová azokat a turistákat viszik, akik túlságosan unatkoznak ahhoz, hogy beérjék a közhelylátványosságokkal.
– Ez már súlyos – ítélte meg a helyzetét Gabe, miközben olyan izgatottan settenkedett, mintha vadászaton lenne.
Nem először kísérte árnyékként Pip lépteit. Szinte minden nap a nyomában járt. Ahogy letelt a munkaideje, elballagott ahhoz a villamosmegállóhoz, amiről a fiú írt. A fazon tényleg ott szobrozott, és nézte a villamosokat. Gabe a szemközti gyorsétterembe vette be magát, mert Pip sajnos sokszor túlórázott. Most már nemcsak a villamost várta valaki szerelmes áhítattal, hanem az egyik utasát is.
Amikor először követte, meglepődött, hogy Pip milyen rossz körülmények között él, aztán, miután egy napon az ablakon is belesett, rájött, hogy az, amit ő olyan rémesnek ítélt meg, valójában sok örömet és nevetést rejt. Az apró, egyszobás lakás zsúfolásig volt bútorokkal, a padlón úgy sorakoztak a könyvkupacok, mint a vakondtúrások. Pip apja mankóval járt egyik rakástól a másikig. Néha felmutatott egy könyvet, mire megindult a Gabe számára csak pantomimjátéknak tűnő nevetős beszélgetés. Gabe órákon át el tudott gyönyörködni Pip mesevilágában. Késő este, hazafelé menet, azon töprengett, hogyan tudna még többet segíteni a fiúnak. Megszállottja lett a gondolatnak, hogy nem véletlenül hozta össze a sors ezzel a lehetőséggel.
Elmélázott, hogy vajon mi teszi olyan különlegesen széppé Pip arcát, a gödröcske-e az állán, vagy a mosoly a száján. Nem tudott dűlőre jutni. Mind a kettő egyformán elbűvölte.
– Szociális támogatás – ismételte a fiú
– Az.
– Nem hiszem, hogy járna egy volt sittesnek.
– Melyik gyerek volt sitten? – nézett Gabe csodálkozást tettetve a fiúra.
– Már megint kinevet engem?
– Ön tehet róla. Olyan jó a humora, hogy sérvet kapok az állandó röhögéstől. – Gabe, nem törődve Pip sértődött mozdulatával, amellyel elterelte szeme elől az odakószált tincseket, űrlapokat vett elő és kirakta őket szépen sorban az íróasztalra. – Ezeket a lehetőségeket találtam. Válassza ki, melyik a szimpatikusabb.
– Miért?
– Mit miért?
– Miért ilyen kedves velem? Vagyis a kedveset visszavonom. Nem is tudom, mi erre a jó szó – nézett Pip Gabe-re gyanakodva.
– Kiváló munkaerő vagyok. Ez egyből három jó szó. Önnek adom őket, tegye el emlékbe. És ha megkérhetem, még ma válasszon, mert félóra múlva egy anyósgyilkossal lesz randevúm.
Pip a papírok fölé hajolt. Tincsei visszahullottak az arcába. A hullás pillanatában Gabe elfordult, mert félt, hogy a teste elárulja az érzéseit.
– Várjon csak! Ezeken mind kikötés, hogy az eltartó iskolába járjon.
– Nem szeretne tanulni? Esetleg leérettségizni? – kérdezte Gabe félvállról.
– Szeretnék, de akkor ki ad enni a családomnak?
– A szociális segély, és ha belehúz a tanulásba, az ösztöndíj hozza a karácsonyi ajándékot.
Pip belátta, hogy Gabe-nek igaza van. Még soha senki nem segített neki semmiben, ezért nem mindig értette, hogy mi történik vele a nevelőtiszt irodájában.
Azt hiszem, kezdem megkedvelni. Ne haragudjon, hogy bizalmatlan vagyok, és ne vegye magára. Úgy tartom, hogy jobb óvatosan közeledni az emberekhez, mert sok csapdát rejt a feltétlen bizalom. Tudja, hozzám még senki nem volt csak úgy egyszerűen, önzetlenül jó. Mindegy. A lényeg az, hogy szeretném megköszönni, hogy rávett a tanulásra. Először kicsit ijesztő volt visszaülni az iskolapadba, de most már egészen beleszoktam. Ha minden jól megy, hamarosan megszerzem az érettségit. De… Amit a múltkor mondott, hogy próbáljam meg beadni a jelentkezésemet az egyetemre, azt egy kissé túlzásnak tartom. Nagyon kedves, meg minden (és most már valóban mondhatom, hogy kedves), de ha olyan dolgokban kezdek el reménykedni, amelyek lehetetlenek, akkor csak fájdalmat okozok magamnak. Úgy tűnik, ön jobban hisz bennem, mint én magamban. Ebben a hónapban ezért azt tűztem ki célul, hogy elkezdek hinni önnek, ami persze nem jelenti azt, hogy ész nélkül átugrálom a saját korlátaimat, mert még pofára esek. Lassan letelik az egy év… Hiányozni fog nekem.
– Elég ótvar ez a hely – nézett körül Gabe a western filmbe illő sörözőben.
– Nekem tetszik. Szerintem klassz ötlet volt – nyugtatta meg Pip.
Miután leültek, és leadták a rendelést, feszengve, egymás tekintetét kerülve piszkálták az itallapok sarkait.
Gabe megfigyelte, hogy a fiúnak van egy mozdulata, melyet akkor ismételget, amikor zavarban van. Ökölbe szorítja a kezét, rátámasztja az állát, aztán szétnyitja az ujjait, és végigsimít a nyakán. A mozdulatsor közben kicsit oldalra billenti a fejét, és egy pillanata még a szemét is lehunyja.
– Tegeződhetünk? – tette fel a kérdést bátortalanul, mert a hivatalon kívüli világban védtelen volt.
– Persze – mosolygott rá Pip. – Megkérdezhetem, miért akartak lesittelni?
– Először vagy másodszor?
A fiú homlokán megjelent egy ránc, de nem adott hangot meglepettségének.
Gabe megtalálta a jó szót, mármint azt, amelyet egy ideje már keresgélt arra, hogy leírja a Pipet: pára. Pára, ami lecsapódik a hideg ablaküvegen, amikor rálehel az ember. Lehet bele napocskát meg szívecskét rajzolni.
– Kezdd az elsővel!
– Üzletszerű kéjelgésért.
– Ez kamu! – nevetett a fiú, de Gabe tagadóan rázta a fejét.
– Nem az.
– De miért csináltad?
– Mert senki nem mondta, hogy ne csináljam. Tizennyolc voltam, és kellett a pénz a heroinra.
Pip szeme összeszűkült, mintha olyan valamit kellett volna szemügyre vennie, ami alig látható. Gabe arca egyszeriben megváltozott Pip tekintetének tükrében. Fáradt, bizonytalan mosoly bujkált szája szegletében, növésnek és göndörödésnek indult tincsei egyre sármosabb külsőt kölcsönöztek neki.
– Sosem voltam igazán függő, és már régen nem élek vele – magyarázta. – A második csak balhé volt. Elkötöttem apám egyik járgányát és nekivezettem egy falnak.
– Meg akartál halni?
– Dehogy! Abban az időszakomban halhatatlanak hittem magam.
Pip belekortyolt a sörébe. Miután lenyalta a habot az ajkáról, Gabe-re tekintett.
– Egyszer nekem is adtak drogot. Kokaint a börtönben… a cellatársam… miután elkapott az a három srác. Én akkor meg akartam halni. Sokáig meg akartam halni, de egy ideje élni akarok.
Gabe az egyik poháralátétre bámult, mert nem tudta állni a fiú nézését. Már megint bűnöző lett. Barátságot hazudott Pipnek, pedig szerelmet érzett.
– Ezt eddig még soha nem mondtam el senkinek… azt, ami a börtönben történt – folytatta a fiú. – De most örülök, hogy neked elárultam, mert máris könnyebb. Nehéz volt titokban tartani. El sem tudom képzelni, milyen lehet a helyedben lenni. Hogyan vagy képes elviselni ennyi sorsot?
Ez volt az a pillanat, amikor Gabe megfogadta, hogy ezentúl nem csak Pip sorsával fog törődni. Újra körülnézett a sörözőben, hogy jól az emlékezetébe vésse a helyet, ahol először átértékelte az életét, és elkezdte szeretni magát.
Pip csillaga egyre fényesebben ragyogott az egén.
Csakhogy minden csillag fénye kialszik egyszer. Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, és hiszünk a csillagászoknak, akkor megállapíthatjuk, hogy az égen minden fény halott.
Azon a napon, amikor Gabe elkövette a végzetes hibát, perzselő forrósággal tombolt a nyár.
Pip hazafelé tartott az iskolából kezében a frissen megszerzett érettségijével. Levette a nyakkendőjét és a zsebébe gyűrte. Alig jártak az utcán. Lakcipőjének sarka visszhangot verve kopogott az aszfalton. Érezte, hogy az izzadtság foltot hagyott az ingén a hónalja hajlatában. Egy kirakatüvegben megszemlélte a haját, és hosszú, vékony ujjaival rendet rakott összekócolódott tincsei között. Toporgott párpercig, aztán döntésre jutott, és csinált egy gyors hátraarcot. Futni kezdett, hogy még munkaidő vége előtt ott érje Gabe-et a hivatalban. A nevelőtisztje volt az egyetlen ember, akinek teljes bizalommal meg merte mutatni az örömét, mert ő volt az egyetlen, aki valóban értette, mit jelent neki az érettségi.
Gabe megbökte az álmosan szuszogó ventilátort.
– Na, mi lesz? Működj! – nógatta, de a masina nemigen óhajtott szót fogadni neki. – Akkor cseszd meg!
Felállt, és az ablakhoz sétált. Kint is, bent is döglesztő volt a forróság. Gabe kezdett kimerülni, mert minden nap túlórázott, hogy elterelje a figyelmét Pipről. Miután belátta, hogy semmi esélye, fogadalmat fogadalomra halmozott, olyan rengeteget, hogy ha csak a felét tartja be, akkor is nagy eséllyel indult volna a szentté avatásért.
Kopogtak.
Gabe-et megrohanta a déja vu. Így kezdődött az új élete. Azóta minden kopogást szeretett, mert arra emlékeztette, hogy még ő is megérdemelt egy esélyt.
– Tessék!
Pip messze volt már attól a félénk, rosszul öltözött fiútól, aki egykor volt. Arcán büszkeség ragyogott.
– Megvan! – kiáltotta, és Gabe-hez lépett. Nem tudta, hogyan fejezze ki a háláját. Először csak a kezét rázta meg, de a nevelőtiszt félszeg, elfogódott mosolya láttán elérzékenyült. Nem gondolta végig, mit tesz, követte az ösztönből jövő mozdulatot, amely a karjait Gabe nyaka köré fonta.
Sokáig álltak összeölelkezve, szótlanul. Aztán Gabe józan esze elkóborolt Pip felhevült testének illatában. Szorítása a fiú csípőjére siklott, és magához húzta. Pip ajkai édesek és puhák voltak. Csókja néhány feledhetetlen másodpercre megízleltette vele a valódi, mindent elsöprő mámort.
A következő pillanatban Gabe nekitántorodott az ablaknak. Pip ökle fájdalmasan csapódott az arcába.
Gabe-nek nem volt ideje felfogni, mi történik, mert olyan gyorsan történt.
– Tudtam! – üvöltötte a fiú magából kikelve. – Ezért volt az egész! Hogy tehetted ezt velem?
– Én nem… – próbált szóhoz jutni Gabe, de Pip nem engedte.
– Álnok, képmutató szörnyeteg vagy! Én… Én nem is tudom, ki vagy… Undorító! Ugyanolyan vagy, mint azok ott a börtönben. De ők legalább nem hazudtak a szemembe.
– Nem hazudtam!
– Ezt sosem bocsátom meg neked!
– Mit? Hogy beléd szerettem? – Gabe tett egy lépést Pip felé, de a fiú borzadva hátrált el előle.
– Csak azért segítettél, hogy aztán megdughass.
– Nem. – Ennyire futotta az erejéből… egy fáradt nem-re.
Pip elviharzott. Gabe magára maradt az ürességgel, és azzal az érzéssel, hogy egyetlen meggondolatlan pillanaton múlott minden.
Harminc éven át hiába várta azt a halk, érzékeny kopogást, amelyet csak Pip ujja volt képes rásimogatni az ajtajára.
Aztán egy napon…
Nyílt az ajtó. Gabe bosszúsan pillantott fel az íróasztalán felhalmozott iratkupac mögül.
– Nem tanították meg kopogni? – mordult rá a férfira, aki belépett.
– Ó, bocsánat! – Az idegen kiment, becsukta az ajtót, majd kopogott rajta. – Most már bejöhetek?
– Jöjjön! – kiáltott ki Gabe, és levette az olvasószemüvegét.
A férfi újra belépett. Mosolyogva nézett körül az irodában, ami az elmúlt harminc év alatt mit sem változott.
– Miben segíthetek? – kérdezte Gabe, alaposan szemügyre véve a különös jövevényt, akinek a hajában az ősz tincsek között megbújt még néhány szőke fürt.
– Nem ismersz meg?
– Ja, te vagy az a baltás gyilkos – tréfált Gabe, de magában hozzátette: Feltámasztottál, hogy aztán megölhess.
– Látom, a humorod a régi. Nem gondoltam, hogy ennyi év után itt talállak.
Gabe a mellkasára szorította egyik karját. Remélte, hogy így nem hallatszik ki a szíve dübörgése.
– Ez az én életem – mutatott körbe, és olyan szeretettel érintett meg egy iratkupacot, mintha egy doromboló kismacskát simogatott volna meg.
Pip leült arra a székre, amin sok évvel ezelőtt olyan félve kuporgott, mint egy riadt kisgyerek. Most magabiztosan tette keresztbe lábait, kezét megtámasztotta a karfán.
– Már nagyon régen megbocsátottam…
– És mégis mit? – vágott a szavába Gabe hidegen. – Mit követtem el ellened, azon kívül, hogy esendő ember vagyok?
– … megbocsátottam magamnak – fejezte be nyugodtan Pip a mondatot. – Azért voltam dühös, mert igazad volt… de én nem akartam azt érezni… Nem akartalak szeretni.
– A hála nem szerelem.
– Valóban nem. A szerelem viszont szerelem.
Gabe nem tudta, mit kellene mondania erre. Azon a bizonyos napon elvesztette hitét a szavakban.
– Segíteni akartam – nyögte ki végül.
Pip arcáról lehervadt a mosoly, meghatott komolyság költözött a helyére. Felállt, a zsebébe nyúlt, majd egy fényes, tenyérnyi nagyságú aranyérmét tett Gabe elé az asztalra.
– Segítettél. Végül nem fizikus lettem.
– Ez a szép az életben – bólintott Gabe. – Sosem kiszámítható.
Miután Pip elment, Gabe megkönnyebbülten sóhajtott fel. Túl öreg volt már az érzelmi viharokhoz. Kezébe vette az érmét. Nehezebb volt, mint képzelte. Mit kezdjen vele? És mit kezdjen a felkavart emlékekkel? Megrázta a fejét. Nem! A múlt az elmúlt!
Fél ötkor kikapcsolta a számítógépét, és felhívta a feleségét, hogy elmondja neki, mennyire szereti. Most, hogy megkapta a feloldozást, harminc év után először nem félt kimutatni és kimondani az érzelmeit.
Mielőtt kilépett volna az irodájából, hogy hazainduljon, eltöprengett, hová tegye a különös módon elnyert Nobel-díjat. Végül úgy döntött, bedobja a fiókja legmélyére, oda ahol azokat az újságcikkeket gyűjtötte, amelyek beszámoltak Pip Porter kutatóorvos világraszóló felfedezéséről, ami talán életek ezreit menti majd meg.
VÉGE