Hallgatag szavak
Adrian elmerengett a plakát előtt.
Az esőcseppek, mint a meztelen csigák, lassan araszoltak lefelé a neonnal megvilágított műanyagon. Nedves nyomokat hagytak maguk után, amikben megcsillant az utcai lámpák párás fénye. Adrian ezeket a halvány folyókat nézte egészen addig, amíg tekintete előtt össze nem folytak egy eső-erek kusza hálójából szőtt portrévá: az Ő arcává. Régóta ismerte ezt az arcot, régóta szerette ezt az arcot. A száj pimasz mosolyba görbülése, a szemek kihívó csillogása és az orr öntörvényű piszesége úgy beleivódtak az érzékeibe, mint tintacseppek az itatósba. Chris pacát rajzolt az addig makulátlan, tisztalap életére.
A plakáton nagy, ezüst betűkkel ez állt: Chris Christopher felolvasóestje. A név alatt vékony zárójelbe bújtatva egy fontos információ rejtőzött, ami elárulta, hogy Chris költő.
Az estre érkező tömeg sodrásában Adrian úgy állt, mint egy kis sziget, vagy talán inkább mint egy zátony, amin megfeneklett a külvilág zaja. Nézte Christ, és elképzelte, ahogy ujjaival megérinti a fiú állát pettyező fekete borostakezdeményeket, pontosan úgy, ahogy reggel tette, amikor a fürdőszobatükör előtt álltak:
– Izgulsz? – kérdezte Chris.
Mindig olyanokat kérdezett, amire nem tudta, mit kellene felelnie. Végül is nem ő fog felolvasni az első verseskötetéből egy rakás ember előtt. Gondolkodott, mit is kellene mondania. Vajon mit várt tőle Chris? Vallja be, hogy rettenetesen aggódik, vagy kölcsönözzön neki egy keveset a nem létező nyugalmából? Micsoda dilemma már kora reggel! Végül diplomatikus útra terelte a problémát, és rajzolt egy smiley-t a bepárásodott tükörre.
Chris szemügyre vette magát a vigyorgó arcban, majd Adrianre pillantott.
– Mondtam már, hogy szeretlek?
Adrian bólintott, és pirulva bújt a fiú karjaiba.
– A fenébe! A szóismétlés csúnya hiba – jegyezte meg Chris, miközben a tenyerébe szökő, szőke hajtincsekkel játszadozott. – No, nem baj, majd azt mondom, ez a stilisztikai névjegyem.
Adrian háromszor elismételte magában: szeretlek, szeretlek, szeretlek. Tetszett neki, sőt egyenesen rajongott Chris költészetéért.
A dedikálást mégis túlzásnak tartotta. A kötet első oldalára szép, cirádás betűkkel volt rányomtatva: Adrian. Nem volt mellé írva, hogy -nek, vagy szeretettel, esetleg örök hálával, epedő szívvel. De pont ebben az egyszerűségben rejtőzött a minden, az egész kapcsolatuk.
És Chris éppen arra készült, hogy néhány perc múlva beengedje ezt a sok műkedvelő idegent az ő belső világukba.
Hm. Csak magát hibáztathatta. Miért kellett pont egy költőbe belehabarodnia? A válasz azonnal ott türelmetlenkedett a gondolatai között: kellett, és kész. Van néhány kell, ami minden magyarázat és ok nélkül, valóban csak úgy kell.
Nagy nehezen eltépte tekintetét a plakáttól, és belesodródott a tömegbe, ami átszivárgott a forgóajtókon, és az épületben megbújó színházterem felé áramlott.
Odabent lehajtható székek huppantak a helyükre az előkelően felöltöztetett fenekek alatt: puff-puff. Adriannek mosolyogni támadt kedve. Gyakran szórakoztatta magát olyan hangokkal, amiket a legváratlanabb pillanatokban volt képes elképzelni: például egy nadrág diszkrét szakadásának reccsenő dallamával.
Nem mert az első sorba ülni, mert attól félt, hogy akkor elvonná Chris figyelmét, vagy feszélyezné a közelségével. A harmadik sor szélét választotta, mert előtte egy magas nő ült nagy paradicsomkonttyal a fején. Tökéletes hely volt. Könnyedén el- és feltűnhetett, akár a nyúl a bűvész kalapjában.
Figyelte a gyülekező közönséget, de egy idő után elunta ezt a tevékenységet, mert túl ideges volt most az összpontosításhoz. Inkább beletemetkezett a műsorfüzetbe. Áttanulmányozta a versek listáját, pedig betéve tudta az egészet, hiszen együtt állították össze, mégis kitartóan meredt a szemei előtt lassan összefolyó fekete hangyabetűkre. A sorok hullámozni kezdtek, és a hangyakirálynő külön kupacokba parancsolta a magánhangzókat a mássalhangzóktól, mire a szavak szerteszét futkostak a papíron. Amikor Adrian nagy nehezen kikászálódott az álomvilágából, Chris már a színpadon állt, és kedélyesen csevegett a közönséggel.
Hoppá! Vajon hány percet szalasztott el az előadásból? Gyorsan kilesett a hajparadicsom mögül. Chris tekintete azonnal rávilágított, mint egy spotlámpa. Összemosolyogtak.
A második vers volt Adrian kedvence. Kicsit csalódott volt, hogy már az elején túl lesznek rajta, mert szeretett várni az élvezetre, de nem rakhatták a végére azt, amivel az egész elkezdődött. Chris a színpad szélére sétált, hogy mindenkihez elérjen a hangja, még Adrianhez is, aki kívülről fújta az egész kötetet. A vers első sorai veszedelmes lendülettel száguldottak végig a széksorok között, és megszállták Adrian sajátos kis világát. Úgy érezte a szavak zümmögését a mellkasán, mintha Chris ölelésében hallgatná őket.
Amikor megleltük egymást, csend lett a világban
És én már csak téged hallottalak, hallottalak
Tekintetünket visszhangozták a falak, falak
Összeforrtak ajkainkon a néma szavak, szavak
Adrian négy éve, egy nyáron, teljesen felelőtlenül beült egy cukrászdába fagylaltot enni. Ha tudta volna, hogy ez az elhatározása megváltoztatja majd az egész életét, talán nem lett volna elég bátorsága hozzá, hogy megkívánja a csokoládéfagyit, de szerencsére a jövőt nem szokás előre látni. Ott ült hát, és egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy fiút bámul. Nem tudta, mikor felejthette rajta a tekintetét, de a gondolatai már egy ideje körülötte száguldoztak. A fiú egy füzet fölé hajolt, és kék betűket rajzolt a fekete vonalakra. Adrian ezt valamiért egyedülállóan szépnek találta. Nem mintha nem látott volna még író embert, de ez most más volt. Ez a fiú alkotott.
Ha valaki néz minket, azt előbb-utóbb megérezzük. A pillantás is ragályos, olyan, mint az ásítás. Chris is feltekintett, mert egy idő óta birizgálta valami a tudatalattiját. Meglepődve vette észre, hogy bizony fixírozzák. És nem is akárki! A merénylő, egy veszélyesen szép, szőke fiú, gyorsan menekülőre fogta, ahogy rájött, hogy lebukott, de elkésett. Már nem akadt a világon akkora fagyikehely, ami elrejthette volna egy költő ihlete elől. Chris azonnal felpattant, fogta a füzetét, meg a félig teli kávéscsészéjét, és becélozta a vadászból lett prédát.
– Helló! – köszönt, és lehuppant Adriannel szemben. – Christopher vagyok.
Adrian csak bámult rá meglepetéstől elkerekedett nagy, kék szemeivel.
– Oké, tudom, hogy fura csak így rátörni egy emberre, de te kezdted a bámulást, szóval viseld a következményeit.
Adrian szemei erre még nagyobbra kerekedtek, Chrisből meg egyre csak dőltek a szavak.
– Hány éves vagy? Rettentő fiatal lehetsz. Vagy már húsz? Hogy hívnak? Ne, várj, kitalálom! Vagy mégse! Inkább te áruld el, mert tőled akarom hallani. Mondták már, hogy szép vagy? Mert iszonyú szép vagy ám. A régi görögök nőknek képzelték a múzsákat, de szerintem ez diszkriminálja a homoszexuális költőket. Egy egész versciklust tudnék írni a szempilláidról. De ezt most nem csak úgy mondom, ez nem olyan elszállt költői maszlag. Egyébként költő vagyok, de egyáltalán nem szálltam el magamtól, viszont tőled annál inkább. Mi ez? Csokifagyi? Én vaníliapárti vagyok, de a kedvedért átszoknék a csokira. Gyönyörűek az ujjaid, nagyon elegánsak. Az én ujjaim elég otrombák. Mit gondolsz, megijednének az ujjaid, ha megfognám a kezed? Mielőtt bármit is mondasz, feltétlenül tudnod kell, hogy hosszú távra tervezek. Te nem csak egy egyéjszakás kaland vagy, te vagy az örökké nekem. Ja, és általában nem dumálok ennyit, de te most hallgatsz, szóval helyetted is küszködnöm kell az első randi cikis hangulatával…
Amint alábbhagyott az első döbbenete, Adrian figyelni kezdett. Úgy érezte magát, mint egy hajótörött, aki éppen egy szótengeren hánykolódik, és minden egyes új szóhullámmal csak még messzebbre sodródott a part halvány vonalától. Nézte Chris ajkait, ahogy azok elképesztő gyorsasággal formálták a hangokat. Meg sem próbálta felfogni a fiú kusza mondanivalójának értelmét, megelégedett a látványával. Tíz perc után beleszeretett Chris szájába. Úgy rémlett neki, hogy talán még soha nem látott ilyen szépen rajzolt, érzéki ajkakat. Szerette volna látni, hogy vajon milyenek, amikor nyugton vannak, és nem gimnasztikáznak ki magukból gondolatokat. A mai napig nem tudott magyarázatot adni a tettére, mert ő maga sem értette magát. Lehet, hogy megszállta valami, vagy Chris megbabonázta, vagy csak megártott a boldogsághormonszint drasztikus megemelkedése az agyában. De bármi is idézte elő az azóta legendássá vált cselekedetét, Adrian örökké hálás volt érte, mert amilyen félénk volt általában, még elszalasztotta volna ezt a szerelmet. Szóval, amikor Chris éppen rímet keresett az igéző szemek-re, Adrian egyszer csak felpattant, megkerülte az asztalt, és nagy lendülettel a fiú nyakába borult. Chris ajkai elhallgattak, mert orvul rájuk támadt, és becserkészte őket egy szenvedélyes csók. Adrian még sosem csókolt így senkit, ezért a kezdők minden lelkesedését és kalandvágyát beleadta. Még a levegővétel luxusáról is szívesen lemondott volna, ha cserébe tovább ízlelheti Chris végre elnémult száját, de szerencsés áldozata már érezhetően nagyon vágyott egy kis szuflára, ezért lassan eltávolodott tőle, majd olyan szelíden mosolygott rá, mint egy angyal.
– Várj, most át kell gondolnom az énképemet – lihegte Chris. – Azt hittem, én hajtok rád veszélyesen rámenősen, de mégis te ugrottál rám.
Adrian megvonta a vállát.
– Hűha, azt hiszem, éppen beléd szeretek – vallotta be Chris. – Borzongató egy folyamat. A németek pillangószárnycsapásokhoz hasonlítják, de szerintem inkább csillagok születnek a gyomromban.
Adrian a plafon felé fordította a tekintetét, majd gyöngéden a fiú szájára tapasztotta a tenyerét.
– Kussoljak? Oké, megdumáltál.
Amikor Adrian kikeveredett az emlékei közül, Chris odafent a színpadon már legalább öt verssel előrébb járt. Karjai néha felemelkedtek, és a levegőbe rajzolták a szavakat, mintha nem bízna eléggé a hang erejében és segítségül hívná a mozdulatokat. Adrian megbabonázva nézte Chris ujjainak érzéki táncát.
Ujjaim érintést szántanak a bőrödön
Szerelmet rajzolok – szavalta Chris, és Adriant megint körbefonta a közös múltjuk.
Azon az éjszakán, amikor először szeretkeztek egymással, Adrian elbőgte magát. Akkor osztotta meg a testét először egy másik emberrel. A könnyei mögött ott bujkált az ismeretlentől való félelem is, de nem ez volt drámai elérzékenyülésének fő oka, hanem az, ahogyan Chris megérintette: gyöngéden, óvatosan, féltőn. Szerették, ez nem volt vitás, és Adrian valahogy elképzelhetetlennek tartotta, hogy ezt a tényt ne könnyezze meg.
Egyszer Chris azt írta egy versében, hogy:
Szeretkező pillanatok mámoros fátyla takarja szemem elől a múlandóságot.
Adrian újra meg újra elolvasta ezt a sort. Eléggé giccses volt és szokatlan.
– Nem tetszik? – kérdezte Chris, aki akkor már egy szemvillanásából is tudott olvasni.
Nagy gondba került, mert sosem kritizálta szívesen a fiú verseit. Utálta az áthúzott, kifirkált szavakat is, mert úgy érezte, hogy ilyenkor Chris mindig elveszít valamit magából, vagy őt fosztja meg fontos információktól. (Két éve Chris véletlenül megtalálta nála a kukának szánt piszkozatait. Nem szólt semmit, mert értette. Attól fogva mindig a konyhaasztalon felejtette a verskezdeményekkel összefirkált papírfecniket, Adrian pedig gondosan tartósította őket a fiókjában, mint formalinos üvegben az elvetélt magzatokat.)
Chris úgy nézett rá, mint egy kisdiák. Várta a választ, de Adrian megint kicselezte: gyorsan levetkőzött, és bebújt az ágyba. Amikor látta, hogy Chris még mindig földbe gyökerezett lábbal ácsorog a szoba közepén, kidugta karjait a paplan alól, és a levegőbe emelte őket. Ölelést formált, amibe pont beleillett a fiú teste.
– Most azt akarod, hogy demonstráljam a szavaim igazát? – tudakolta meg Chris, és végre elindult az ágy felé.
Adrian hevesen bólogatott.
Miután a tétel bizonyítást nyert, Chris egy fáradt sóhajjal simította el Adrian homlokából az izzadtságtól nedves hajtincseket.
– Te vagy a legjobb kritikus a világon – jelentette ki határozottan. – Van még ám néhány hasonló elméletem! Mit szólnál, ha azokat is gyorsan átültetnénk a gyakorlatba?
Adrian kuncogott, majd kért még egy csókot.
Az utolsó vers következett, a ráadás ráadása, és a közönség lélegzet-visszafojtva várt. Chris tett egy kört a színpadon. Most nem nézett senkire, tekintete elhomályosult, de ezt csak Adrian vette észre. A teremben egyre sűrűbb lett a csend, szinte tapintható, mire a székek nyikorogni kezdtek, mert az embereket mindig zavarba hozza a váratlan csend. Chris végre újra előrelépett, és hanyagul zsebre dugta a kezeit, majd hirtelen hátat fordított a közönségnek. Ezt a verset kívülről szavalta, ahogy a franciák mondják: par coeur (szívből).
Amit most elárulok, az előtted örök titok marad
Nem fedi fel tinta, nyomdafesték, sem mozdulat
Nem mondom hát rímmel, dallammal, dísszel
Csak így egészen egyszerűen világgá kiáltom:
Hallak téged, hallom minden hallgatag szavad!
A rövid vers végén egy pillanatnyi zavar támadt, de a közönség hamar magához tért a meglepetésből, és kitört a tapsvihar. Chris megpördült a sarkain, és elegáns mozdulattal meghajolt, közben megleste, hogy elérte-e a kívánt hatást. Diadalmasan konstatálta, hogy bizony el, sőt túl is szárnyalta a tervet: Adrian döbbenetében még pislogni is elfelejtett, nagy kék szemei opálosan ragyogtak át az összecsapódó tenyerek árján – Az ő süketnéma világába nem jutott el az utolsó vers.
Amikor hazaértek, Adrian még mindig duzzogott. Ujjai gyors mozdulatokkal formálták a szavakat, amiket aztán dühösen Chrisre zúdított, mint egy vödörnyi hideg némaságot.
– Akárhogy hisztizel, ez akkor is az én titkom marad – jegyezte meg Chris vigyorogva.
Adrian azonnal leolvasta a szájáról, és már jelelte is a replikát:
– A tied meg vagy száz idegené, akik hallhatták.
– Azok úgysem értették! – legyintett Chris.
– Akkor mire volt jó ez az egész?
– Mert el akartam mondani.
Chris először egy kicsi megrémült, amikor megtudta, hogy – költő létére – olyan tájra tévedt, ahol némák a szavak, de akkor már nem volt menekvés, a szerelembeesés megtörtént. A jelbeszéd megtanulása nagy küzdelmébe került, de végül sikeresen elsajátította, bár mindig vitt a mozdulataiba egy-egy olyan lírai újítást, ami mosolyt csalt Adrian ajkaira. Arra is rájött, hogy a fiú némasága nem teljes. Néha szivárogtak ki a torkából hangfoszlányok. Például amikor megcsiklandozta vagy amikor szeretkeztek. Ezt a felismerését követően rákapott a mókára, és azon volt, hogy minél több hangocskát csaljon elő Adrianből.
Teltek az évek, és Chrisben tudatosult, hogy ez a szerelem más, mint a többi. Ez valami nagyon igazi volt, amit gyorsan versekbe kellett vésnie, nehogy megszökjön előle. Amíg nem ismerte Adriant, elég volt mély, bársonyos hangon elrebegnie a vallomásait, és máris a lábai előtt hevert a kedves, de most, hogy nem élhetett a hangja varázserejével, kétségbeesetten kereste a módot érzelmei kifejezésére. Megírt egy egész verseskötetet Adriannek, de mégsem volt elégedett. Hogyan mondja el, hogy mennyire szereti? Na, tessék! Már a kérdés maga abszurd volt. Végül úgy döntött, hogy titok-ba foglalja, mert a titok érezhető, és így végre elér Adrianhez a mondanivalója.
Miután Adrian végre hajlandó volt fegyverszünetet kötni, és abbahagyta a jelelést, mert már nem volt elegendő ujja egyszerre a mutogatáshoz, meg ahhoz, hogy belebújtassa őket a Chris tarkóján göndörödő barna hajtincsekbe, nekiálltak a kedvenc időtöltésüknek: szeretkeztek.
Ahol nem volt szükség szavakra, végre mindketten otthon érezhették magukat. Érzékeik birodalmában az érintés beszélt, a kéjes remegés, és az élvezet gurgulázó nyögései. Imádtak így társalogni. Csókszavakat cseréltek, hosszú mondatokat simogattak egymás testére. Ők nem csupán szeretkeztek, hanem költeményeket írtak, és Chris meg volt győződve róla, hogy az ágyban Adrian a legnagyszerűbb poéta a világon.
Amikor a vágyaik elcsendesedtek, még sokáig elidőztek egymás néma tekintetébe rejtőzve, majd Chris Adrian füléhez hajolt, és elszavalta neki a titkot. Egy idő után a fiú megkopogtatta a hátát, és Chris kénytelen volt kikászálódni az öleléséből.
– Most elmondtad nekem is az utolsó verset? – kérdezték az elegáns, hosszú ujjak.
Chris bólintott.
– Éreztem a szavaid forróságát – jelelte tovább Adrian.
– Hogy te mennyit tudsz beszélni! – sóhajtotta Chris fáradtan.
– Szóval, azt akarod, hogy maradjak csendben? – kérdezte Adrian.
– Azt. Ígérd meg, hogy még véletlenül sem szólalsz meg soha!
– Megígérem – rajzolta Adrian az éjszakára. – De te meg ígérd meg, hogy ezután mindig megmutatod a szavaidat.
– Rendben. Nincs több titok.
Ebben megegyeztek… egy életre.
VÉGE.