I ♥ Budapest
Meggyőződésem, hogy mindenkivel esett már meg valami olyan csodás dolog, amelyet feltétlenül el kell mesélni. Ebből következik, hogy mindannyian mesehősök vagyunk. Persze csak amolyan hétköznapiak, de mivel a hétköznapokban élünk és nem az Óperenciás-tengeren túl, el kell fogadnunk, hogy néha a legegyszerűbb dolgokban kell meglátnunk a csodát.
Nem jó ötlet közhellyel indítani, de a szerelem is egy ilyen dolog, sőt ha a saját életemet nézem, akkor szerelemre találni nemhogy nem mindennapi, hanem olyan ritkaság, hogy be kellene jegyeztetni a kihaló állatfajok, eltűnő esőerdők és olvadó jégtakarók közé.
Az iménti felvezetésből kiderülhetett, hogy love story, vagy valami olyasmi következik. Akinek nincs kedve a szerelemhez, ne olvassa tovább. Nem fogok megsértődni, mert nekem sem volt mindig kedvem a szerelemhez. Aki nem hisz a szerelemben, az pedig feltétlen olvassa tovább, mert én sem hittem benne, most mégis egy olyan történet elmesélésére készülök, amelyben két ember minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak egymásba szeret.
Márknak hívnak. Ha a szüleim huszonhét évvel ezelőtt nem ilyen multikulti nevet választanak nekem, akkor most nem lenne mit elmesélnem. Adózzunk hát egy perces néma csenddel ennek a remek döntésnek.
Tikk-takk…
Azért húzom az időt, mert nem vagyok egy Jókai Mór, viszont igényes vagyok. Bár, ahhoz, hogy valaki összeirkálja-firkálja a netet, és még komoly rajongótáborra is szert tegyen ezzel az életcélnak kitűzött hobbijával, nem kell különösebb tehetség.
Nem szorongok tovább, inkább belekezdek a mesélésbe, mert még elmúlik az ihlet, mielőtt kicsorgathatnám írói vénámból a könnyfakasztóan megmosolyogtató romantikát.
Már megint gúnyos vagyok. A gúny és az irónia a leghatásosabb fegyver az élet unalma és kegyetlensége ellen. A gúny úgy odacsap, mint Bruce Lee, az irónia meg olyan zen nyugalomba ringat, mint Cain mester tanmeséi. (Mondjuk a zen nyugalom erejébe vetett bizalmam megingott, amióta David Carradine véletlenül megöngyilkolta magát fojtogatós szex közben.) Nem voltam ám én mindig ilyen véderőmű, csak ki kellett fejlesztenem magamban a gyémántszilárdságot, mert vattapamacs lélekkel nem lehet túlélni a multis csapatépítő tréningeket. Teljesen átlagosnak mondható gyerekkoromban pont úgy elhittem mindent a felnőtteknek, mint Nyilas Misi, és később pontosan akkorát csalódtam bennük, mint ő. De ez a csalódás nem hagyott mély nyomot bennem, mert négy évesen véletlenül lerántottam apámról a télapó-szakállt, és attól kezdve hozzá voltam edződve a kellemetlen meglepetésekhez. Később azt is megtanultam, hogy nem árt néhány álarcot és jelmezt a helyén hagyni. Shakespeare mondta, hogy színház az egész világ. Ha elfogadjuk, hogy igaza van, akkor én jelenleg az ügyfélszolgálati menedzser szerepét alakítom heti öt napon át reggel kilenctől este hatig. Jól fizető szerep, de hiányzik belőle a világmegváltás lehetősége.
Na, de nem nyafogni jöttem, hanem mesélni.
Szombat reggel nyolc óra van. Egy órája még nem sejtettem, hogy sürgős mesélhetnékem lesz. Egy órája még azt hittem, hogy ez a történet túl hamar fog véget érni, olyan rémisztően hamar, hogy emlékezni sem lesz kedvem rá. Mondjuk, még véget érhet, de nem fogom hagyni, mert szintén közhely, de igaz: A boldogság rajtunk múlik. Meg kell keresnünk, és amikor megtaláltuk, jó erősen bele kell kapaszkodnunk, mint egy mentőövbe, kötélbe, vagy fűszálba… vagy valami homályos elképzelésbe arról, hogy mi is az a szerelem.
Visszaheverek az ágyra… oda mellé. Érzem a párnán kócolódó barna hajfürtjei samponillatát. Vigyázok, hogy fel ne ébresszem, miközben, a telefonom képernyőjén matatva, mókás tündérmesét rakok ki az ábécé betűiből.
Tündérmesém kezdetén péntek délután fél hat van, és én a céges bögre céges logóját bűvölöm. Általában mindig ezt teszem munkaidő vége előtt félórával, mert már totál befordulok a sok panaszos e-mailtől. Három nyelven beszélek folyékonyan, ezért három különböző vérmérsékletű embertípus sirámai találnak meghallgatásra (illetve meglátásra) a monitoromon. Legalább elmondhatom, hogy van némi változatosság a munkámban.
Bögrebűvölés közben abszolút nincsenek értelmes gondolataim. Az arcom visszatükröződését figyelem a porcelán felszínén. A nyitott terű iroda egyik óriási előnye az, hogy teljesen immunissá teszi az embert a körülötte lévőkre, amely tulajdonság sikerrel alkalmazható az irodán kívüli szociális életre is. Nincs az a közlekedési dugóban szentségelő tömegközlekedő, sem az a ridegen búcsúzó egyéjszakás kaland, aki ki tudna billenteni közönyös nyugalmamból. Nem hallani és nem látni éppen olyan művészet, mint meghallani és meglátni. Visszatérve a bögreképemre, rendkívül elégedett vagyok a fizimiskámmal. A szőke-haj-kék-szem sosem megy ki a divatból. Már csak a fiatalságomat kellene valahogy megőriznem, de arról lekéstem, amikor két évvel ezelőtt betöltöttem a huszonötöt, és bekerültem ennek a multinak becézett, óriási szörnyetegnek a szájába, ahol szép lassan pépesre rágnak a hétköznapok. Mázlimra a főnököm jó fej, és ő is felismerte, hogy húsdarálóban melózunk. Féléve kezdtem el haverkodni vele, amikor megkért, hogy tanítsam magyarra. Elég hamar elfogyott belőle a motiváció, és a tanórák kedélyes angol nyelvű sörözésekbe csaptak át. Néhanapján kódorogni is eljön velem.
A kódorgás a kedvenc időtöltésem (még a szexért sem rajongok ennyire). Ilyenkor járom a várost. Újra meg újra felfedezem magamnak Budapestet.
Tehát, fél hatkor a főnököm kizökkent a bögrebűvölésből, és megérdeklődi, megyek-e ma is kódorogni. Nem terveztem, de ha már bedobta az ötletet, lecsapok rá.
Huszonhárom fok van. Az ablaküvegnek ütköző napsugarak kiprovokálják belőlem az életkedvet. Mosolyogva révedek el az épület belső udvarán terebélyesedő cseresznyefa fehér virágainak szépségében, és még azt sem bánom, hogy nem rózsaszínek – mert azért mégiscsak az lenne az igazi. (Jókait még nem értem utol, de Danielle Steelhez határozottan közelítek.)
A hátralevő fél órában a főnökkel csevegek. Alig idősebb nálam, de már bejárta a fél világot. Ír lévén, róla sem maradt le az égővörös haj és a szeplők. Ő irigyli tőlem a lazaságomat, a szabad életformámat, én felnézek rá, hogy ennyi meló mellett van energiája este mesét olvasni a három éves kislányának.
Hatkor úgy startolunk el, mint a gyalogkakukk, amikor meglátja, hogy jön a prérifarkas. A metrón megbámulnak minket. Be kell valljam, élvezem a félreértésen alapuló figyelmet, és kéjesen sütkérezek abban a hamis képben, amelyet rám vetítenek. Simán elmegyek angolnak, talán még amerikainak is, ha rágó van a számban. Mihez is kezdenénk sztereotípiák nélkül az emberi sokszínűséggel?
A 4-es villamoson már kevésbé keltünk feltűnést, ott jobban hozzáedződtek az idegenekhez. Az Oktogonnál betérünk egy kínai étterembe. A főnököm szerint rám van kattanva a kiszolgáló csaj, és hülye vagyok, ha kihagyom a lehetőséget, hogy életem végéig el legyek látva szezámos-mézes csirkével. Azt felelem, hogy ez van, meg hogy hobbiként űzöm az önsorsrontást. Ezen jót mulat, pedig ha jobban belegondolok, egyáltalán nem nevetséges igazság ez. Én is vele nevetek, mert elsősorban önmagunkon kell megtanulnunk nevetni ahhoz, hogy jogunk legyen mások hülyeségein szórakozni.
Kaja után a Bazilika felé vesszük az irányt. Egyik kedvenc helyem. A lépcsőn ülve órákig tudom bámulni a turisták jövésmenését. Ma van idén az első nap, hogy kinyitott Gelarto Rosa. Óriási sor kígyózik előtte. Beállunk a végére, mert szerencsére nem nőttünk még eléggé fel ahhoz, hogy ne hozzon izgalomba minket a rózsa alakú fagyi. Ekkor csap meg először az érzés, hogy milyen jó lehet valódi turistának lenni ebben a városban, ahol csipketerítő alakú a Parlament, és szirmokat bont a fagylalt.
Félórás ácsorgás után jól esik leülni a Bazilika lépcsőjére. Kinyújtom a lábam, megtámaszkodok a könyökömön. Élvezem a kellemesen hűvös szellőt. Fuvallatai belefésülnek a hajamba. Lekívánkozik rólam a farmerkabát, a cipő is, mert rohadtul töri a kisujjamat. A főnököm megkérdezi, hogy a gatyámat magamon hagyom-e, mire megint vihogunk, mint az igazi, gondtalan turisták.
Az éttermekben és sörözőkben kigyúlnak a fények, pedig még érzem a bőrömön a simogató napsugarakat.
Mennyi élet vonul fel előttem! Honnan jöttek? Milyenek a hétköznapjaik? Hogyan szeretnek?
Egy közeli albérlet ablakából zene szól. Hangos, olasz cserediákok adják tudtunkra, hogy milyen királyság az élet, amíg az ember túl fiatal ahhoz, hogy féljen a megöregedéstől.
Vonz a fiatalság. Mindig fiatal húsra vadászok.
Párok. Külföldiek, magyarok. Összeölelkezve, kézen fogva, csókolózva sétálnak át a színpadon. Talán irigy vagyok rájuk. Kipróbálnám, milyen lehet ilyen szerepet alakítani.
A főnököm a családjáról mesél. Lankadni kezd a figyelmem, mert ez a téma távolabb áll tőlem, mint az űrkutatás. A leghosszabb kapcsolatom egy évig tartott. Az egyetem alatt még hittem a monogámiában, manapság csak vágyom rá.
Tekintetem turistáról turistára vándorol. Egy srác mezítláb csoszog át a téren. Megtippelem, hány üvegszilánk fúródik majd a talpába, amíg elsántikál a szállodáig. Két francia leszbikus telepszik mellénk. Olyan közel húzódnak egymáshoz, mintha egymásból vennék a levegőt. Őket is irigylem. Nem azért mert egymásból veszik a levegőt, azért meg főleg nem, hogy leszbikusok. Az igazságot irigylem tőlük, mert én hazugságban élek. Még annak sem árulom el, hogy meleg vagyok, aki már réges-régen tudja rólam. Beszélni éppen olyan nehéz, mint hallgatni.
Kutyasétáltatók, macskasétáltatók, gyereksétáltatók.
Aki átrohan ezen az izgalmakkal teli téren, csakis ostoba magyar lehet. Aki lelassítja a lépteit, és körbepillant, az okos honfitárs. Aki szelfizik a Bazilikával, az pedig a boldog külföldi.
Megfűszerezi a levegőt a közelgő naplemente illata.
A távolban felbukkan egy alak. Olyan messze van, hogy nem látom tisztán, mégis fixálódik rajta a tekintetem. (A csillagok is messze vannak, mégis észrevesszük a ragyogásukat.) Először fel sem tűnik, hogy nézem. Öntudatlanul figyelem a mozgását. Egyre izgatottabb leszek. Félek, hogy befordul egy mellékutcába, és eltűnik a szemem elől. Milyen kár lenne elveszíteni azt, aki még nem is volt az enyém. Sokszor megesik, hogy közel kerülök egy idegenhez, akár fizikai valóságban, akár képzeletben. Mindkettő egyformán izgalmas, bár a fizikai kontaktus kétségtelenül több lehetőséget rejt magában.
Ahogy közeledik, úgy lesz egyre élesebb a kép. Már sejtem, hogy a haja színe barna, de a szeme színét még csak találgatom. Magas. Hosszú végtagjai sajátságosan laza eleganciával mozdulnak a járása ritmusára. Megáll. Lefényképezi a pocakos rendőr szobrát.
Még mindig nem látom tisztán, de már tudom, hogy szép. Az ereimben felpezsdült vér árulkodik a bőre bársonyáról, a haja selyméről.
Aki azt állítja, hogy első látásra nem lehet szerelembe esni, csak vágyba, az valószínűleg csukott szemmel jár-kel. Sok kalandom volt, de egyik sem volt üres, mert megajándékozott azzal az illúzióval, hogy sok-sok egyetlen éjszakára jelentettem valakinek valamit. A kielégülés eszközének lenni is valami. Semmi sem semmi.
A fiú a térre ér. Lassan vonások rajzolódnak az arcára. Szemei mandulavágásúvá keskenyednek, ajkai puha lágysággal öltenek érzéki formát, haja sötétbarna tincsei rágöndörödnek a vállaira. És tényleg szép!
Vászontarisznyájából üdítős palackot vesz elő. Amíg iszik, a tarisznya feliratát próbálom megfejteni. Hunyorgok. A térdemre támasztom az állam, kicsit előre dőlök. Hopp! Megvan!
I ♥ Budapest
Elmosolyodok. Az emberszabású majmok félelmükben mosolyognak. Hogyan mutálódott boldogsággá a rettegés? Vagy a boldogságban eleve benne rejtőzik a félelem? Vajon sejtem, hogy valaki olyan lép az életembe, aki összetörheti a szívemet? Mert hát a szívet nemcsak egy hosszú, szenvedéllyel teli kapcsolat felbomlása tépheti atomjaira, hanem egy pillanat is. „Akit egyszer megláttunk…”, verseli Ady Endre. És mennyire igaza van. Akit egyszer megláttunk, az örökké velünk marad. Még akkor is rávésődik a tudatunk falára, ha közömbösen fogadtuk a látványát.
Ez a fiú úgy íródik rá az érzékeimre, mint egy kezdő író első novellája a számítógép képernyőjére. Bizonytalanság vezeti a sorokat, felcserélődnek a betűk, a szerző ujjai izgatottan remegnek a kitárulkozás és a siker vágyától.
Meg akarom ismerni. Azt akarom, hogy megismerjen. Meg akarom hódítani. Azt akarom, hogy meghódítson.
De… Az is elég, ha rám néz. A pillantása is kielégít.
Ez egy játék. A bújócska ellentéte. Megtalálósdi.
Egyre közelebb ér. (Csaknem érintés közelbe.) Szürke kardigánja hosszú szárnyait meglebbenti a szél fehér pólója felett. Fényképezőgépe vakuvillanásai rászóródnak a Bazilika homlokzatára. Ego sum via, veritas et vita. Ez van odaírva arany betűkkel. Én vagyok az út, az igazság és az élet. Mialatt marhaságot válaszolok a főnököm értelmes kérdésére, annak a lehetőségét latolgatom, vajon ez a fiú magamfajta-e, és lehet-e az én utam, igazságom és életem.
Érzem a kölnije illatát. Farmernadrágja divatos szakadásából elővillan a térde.
Meddig tudja feltartani a Bazilika szépsége?
Még egy kicsit! Csak még egy kicsit maradjon velem ez a perc!
Mitől más ő, mint a többi? Attól, hogy nem egy bár cigarettafüstös levegőjéből bukkant elő. Nem egy diszkó izzadtságszagú táncparkettjén lépett oda hozzám. Ő is kódorog, és felfedezi Budapestet.
Néztem én már meg nem egy srácot az utcán, de őt nem egyszerűen nézem, őt bonyolultan csodálom.
Vaku villan a szemembe. Meg vagyok örökítve. Elvakít a fény. Kipislogom a szilánkjait, és felpillantok. Bátran, egyenesen… rá.
Ahogy azt a felütésben említettem, léteznek csodák. Ritkán, de azért egyszer-egyszer megesnek.
Két egymásra találó pillantás sokkal mesebelibb, mint a vasorrú bába, vagy a kacsalábon forgó palota. Megtörténhet, hogy két ember nem valaki mást, hanem egymást akarja.
Leül. Két lépcsősorral előttünk sóhajt fel, és túr bele a hajába. Ujjai nyomában, a barna hajtincsek között, titkos üzenet hullámzik felém.
Egy turistába beleszeretni egyszerre mennyország és pokol. Mennyország, mert az illúzió örökre megmarad, nem rontja el a megszokás. Pokol, mert fáj, ha a szerelemnek nincs ideje megkopni.
Éppen úgy figyel engem, ahogy én őt. Néha hátra pillant, mintha a Bazilikát csodálná, de a tekintete nem a szépen faragott kőbe, hanem belém ütközik. Arcán keleti vonások keverednek az európaiak közé.
Nem érdekel, honnan jött, vagy mi a neve, de tudni akarom, mi a kedvenc íze és illata, milyen zenét szeret, hogyan csókol.
Nem a származása, vagy a foglalkozása ír regényt egy emberről, hanem az, hogy gyerekkorában hitt-e a fogtündérben vagy, hogy hányszor sír titokban éjjelente, esetleg nevet-e akkor, amikor mindenki szomorú körülötte.
Elérkezik a kaland legizgalmasabb része: Kitalálom, hogy ki ő. Megalkotok neki egy személyiséget. Múltat, jelent, jövőt képzelek köré, és elhelyezem benne, mint egy fészekben. Ő vajon kinek képzel engem?
Nincs olyan, hogy futó kaland. Én mindig egy egész élettel szeretkezek.
Lássuk csak! Kínai vagy koreai (sose tudom megkülönböztetni őket) vérvonal, mondjuk anyai ágon. Tehetős szülők. Önnön szépségének tudatában, magabiztosan közlekedik az életben. Kiegyensúlyozott gyermekkora megvédi az érzelmi viharoktól. Bátran néz az emberek szemébe, mert nem fél a tekintetekben visszatükröződő önmagától. Sosem hitt a Mikulásban, a fogtündér létezésében is vannak kétségei. Elhamarkodottan alkot ítéletet másokról, de majdnem mindig igaza van. Dacos. Miért? Talán a dac a mankója a túl korán rászakadt önállóságnak. Racionálisan szerelmes, meghagyja a szenvelgést a költőknek. Nem ismeri a magányt, szereti az egyedüllétet. Sírt-e már úgy igazán? Lehet, de az titok, hogy miért.
Hm. Ilyen lenne ő? Vagy ilyen lennék én, ha megalkothatnám magamat?
A főnököm oldalamba fúródó könyöke eltéríti a tekintetemet a fiúról. Elnyafogott angol szavak firtatják, van-e kedvem betérni valahova egy üveg sörre. El is felejtettem, hogy nem vagyok egyedül, mert a szerelembe esés magányossá tesz. Egyszer csak ott van a szívben egy érzés, és egyúttal megnyerjük a felelősséget is, hogy mit kezdünk vele. Döntéseket pedig csak egyedül lehet hozni.
Nos tehát, ott ülök a Bazilika lépcsőjén, és azon tépelődök, menjek-e sörözni vagy ne, miközben a fiú fázósan húzza össze magán a kardigánt.
Didergése adja az ötletet. Talpra kecmergek, és hangos, gyönyörűen kiejtett angol szavakkal – hogy elkápráztassam a hallgatóságomat – adom főnököm tudtára, hol szeretnék sörözni.
Ha akar engem, utánam jön, ha nem, akkor elteszem emlékbe a szépségét. Így se, úgy se távozom üres kézzel ebből a kalandból.
Nem húzom az időt, nem tartok hatásszünetet, mert már úgyis elárultam, hogy most mellette fekszek, és a szuszogását hallgatom. Ez a romantikus idill elég nehezen lenne kivitelezhető, ha nem jött volna utánam.
A bárban elnyomja a zene üvöltését a hangzavar.
Gyötrelmes negyedórába telik, mire észreveszem a jelenlétét. Ez alatt a negyedóra alatt búcsút intek magabiztos nyugalmamnak, és átültetem gyakorlatba a regényekben ábrázolt drámai hősök önmarcangolását. Miért nem jön? Miért nem vagyok elég jó neki? Miért nem küzd értem?
Mint egy travi tragika, könyökölök kétségbeesetten az asztalnál, és kortyolom a sörömet, csak a flitter és a paróka hiányzik rólam.
Aztán végre rábukkan a pillantásom.
A fiú bort iszik, és minket figyel. A főnököm kíváncsi tekintetét elkerüli, de az enyémet arról faggatja, valóban akarom-e őt. Ebben már gyakorlott vagyok. Szavak nélkül is ki tudom fejezni egy alig észrevehető bólintással, sejtelmes hunyorgással, rejtőzködő félmosollyal, hogy kívánok valakit. Fiatalsága ellenére ebben ő sem marad el mögöttem. Tizenkilenc-húsznak tippelem. Megrohan a vágy, hogy legalább megsejtsek róla egy aprócska igazságot, de leküzdöm. Mire lenne jó az, ha kivételesen (mivel ez a fiú kivételes) nem elégednék meg a képzelettel és a kalanddal?
Hosszú ujjai vannak. Elegánsan ölelik körül a borospoharat.
Egy szót sem szóltunk még egymáshoz, mégis értjük egymást. Nem mutogatunk, nem grimaszolunk, csak figyelünk.
Már kívülről tudom az arcát. Talán ő is az enyémet. El tudnám szavalni a haja kócos hullámait, a szeme barnaságát, az ajkai pirosát. Ő is ismeri a szemem kékségét és a hajam szőkéjét. Sőt, ő sokkal többet tud nálam, mert hallotta a hangomat is.
Ez a bár egykor a törzshelyem volt. Manapság eléggé megszállták a tudatlan turisták, akik mit sem sejtenek arról, hogy jelenlétük megzavarja azoknak a férfiaknak a szórakozását, akiket bujkálásra kárhoztattak az előítéletek, és akiknek a vére forrón pezsdül fel a legapróbb, legfelszínesebb érintés gondolatára is, és akik olyan felszabadultan élvezik a kéjt, ahogyan ők sosem fogják.
A főnököm jelenléte határozottan zavaróvá kezd válni. Kilenc múlt. Miért nem megy már haza mesét olvasni a lányának? Nagyon illedelmesen, óvatosan puhatolózva megérdeklődőm, meddig szándékozik még a társaságával kitüntetni. Megtudom, hogy ma a nagymamánál van a gyerek, mert anyuci külföldön osztja az észt egy konferencián. Igaz is, mondta már, csak én mással voltam elfoglalva, és akkor még nem volt olyan életbevágóan fontos, hogy végre egyedül (önmagam) legyek.
Ha az embert akadályozzák a körülményei, akkor sürgősen valami meggondolatlan bolondságot kell tennie. Például WC-re kell mennie. Oké, ez az információ így önmagában nem elég. Szóval… ahogy említettem, ennek a bárnak – éppen úgy, mint nekem – két arca van, és az egyik szemet huny az emberi paráznaság minden bűne felett (már ha az élvezet bűn). A turisták bosszúságára, és a melegek örömére, a férfi mellékhelyiség egy hosszú, kacskaringós folyosó végén rejtőzik.
Felállok. Mielőtt nekiindulnék, hogy leereszkedjek a nyúl üregébe, azaz a sloziba, egy vállrándítással intek a fiúnak, hogy ha akar, kövessen. Meglepődik, de csak egy pillanatra, aztán felcsillan szemében az izgalom.
A folyosó zugában várok rá. Kijöttem a gyakorlatból. Nemcsak a vágytól reszketek, hanem a félelemtől is. Az utóbbi időben csak ismerős srácokkal keféltem, de ez a fiú vadidegen.
Vadidegen. Milyen fura ez a szó. Miért feltételezzük, hogy minden idegen vad? Az igaz, hogy a történelem folyamán, ha idegenek hordái kopogtatták meg a határt védő falakat, az általában nem jelentett semmi jót. Felteszem, a jelenben sem kecsegtetne boldogságos utópiával egy ilyen kopogtatás. De a hétköznapok egyedül életünkbe tévedő idegenei mit árthatnak nekünk? Mit árthat nekem ez a fiatal fiú? (Feltéve, hogy nem pszichopata.) Megajándékozhat egy kis herpesz vírussal, netán egy nagyadag szomorúsággal, amit majd akkor érzek, miután búcsút intettünk egymásnak. Manapság ez nem kockázat. Annyi minden rejt veszélyt magában, hogy felértékelődik a pillanat, és átértékelődik a veszteség. Ha túl sokáig sokat vesztesz, belefásulsz a szorongásba. Csakhogy a szerelem izgalmába nem lehet belefásulni.
Három nő megy el mellettem, mire meghallom végre az ő lépteit. Pontosan ugyanúgy szólnak, ahogy a Bazilika lépcsőin megismertem őket: határozottan, lelkesen, fiatalon. Megáll.
Várnunk kell, mert foglalt a helyiség.
Szemügyre vesszük egymást. Végre megnézem… úgy igazán.
– Lehetnél szobor – mondja aranyosan tört angolsággal, de szép kiejtéssel. – Szép vagy, mint az.
– Mint a pocakos rendőr? – kérdem, és egyre jobban tetszik a személyes terembe tolakodó jelenléte. Még egy lépés, és összeér az orrunk. Érzem a lélegzetét.
– Mint egy szobor – mosolyogja.
Sosem ment a bókolás, ezért inkább csak megrántom a vállam, és megérintem az állát.
– Szereted Budapestet? – teszem fel az üresnek tűnő kérdés, pedig egyáltalán nem üres, mert azt kérdem, van-e bennünk valami egészen egyszerűen és elemien közös.
Ránéz a piros szíves feliratra, majd halkan felnevet.
– Igen, szeretem. Szép város. Ma különösen, mert te is benne vagy.
Hű! Ez a srác tud valamit, és nem csak azt, hogyan tűnjön fel a semmiből és dúlja fel egy ember életét.
Nyílik az ajtó. (Megkönnyebbült turista balra el.)
Besurranunk a WC-be. Kattan a zár az ujjaim alatt.
Nem tétovázik, azonnal megcsókol. Nem sok időnk van, kihasználunk minden másodpercet. Bor ízű a szája. Hogy van a mondóka? Sörre bor mindenkor… Megérinti az arcomat, hajamba túrnak az ujjai. Térde befurakszik a combjaim közé. Nyelve vad táncot jár a számban.
Hű! Mert hát, hűha!
Rámarkol az ágyékomra. A farmerom anyagán át is érzem a tenyere melegét.
Lekapcsolódik a villany, mert nem érzékeli a jelenlétünket. Lehet, hogy megszűntünk valósak lenni?
Rászívom magam a nyakára, de gyöngéden ellök, és úgy mozdul, hogy újra valósággá váljunk.
Felvillan a fény.
– Mi a neved? – érdeklődik. Úgy tűnik, mások a játékszabályai. Látja, hogy tépelődök. – Lazíts! – mondja. – Csak udvariasságból kérdem, meg mert kíváncsi vagyok. – Engem Hainak hívnak… a dédapám után.
Megadom magam. Túlságosan el vagyok bűvölve.
– Márk vagyok… az utónév jegyzék után.
Megint nevet. Tetszik a nevetése. Valaha én is éppen így nevettem.
– Nem beszélem túl jól az angolt, de csókolózni minden nyelven tudok – kacsint rám.
– Bizonyítsd! – szólítom fel, és ő készségesen tesz eleget a kérésemnek… újra.
Finom a szája. Pókhálóvékony nyálfonál csiklandozza meg az államat.
– Bukok az idegenekre – árulja el.
– Bejön E.T.?
Tenyere mögé rejti a kacagását, majd elkomorul. Úgy vált mosolyt és bánatot, ahogy a nappalt követi az éjszaka. Nem ijeszt meg a változás, mert előbb-utóbb mindig eljön a hajnal.
– Holnap délután utazom Peking – jelenti be.
Na jó, ez az infó nem dob fel, de meg sem lep. Ilyen az én formám, mindig az utolsó pillanatra hagyok mindent.
– Még előttünk az éjszaka – emlékeztetem.
Oldalra billenti a fejét. Hófehér fogai elővillannak a szájából és belemélyednek telt alsó ajkába.
– Te vagy az első ilyenem. – Szavai olyan lassúsággal követik egymást, hogy nem egyszerű összeraknom a mondat értelmét. Nem egy bonyolult kijelentés, mégis súlya van.
– Pasid, vagy egyéjszakásod?
– A második.
– Most első, vagy második? – húzom vihogva.
– Elmész te a fenébe!
– És ha nem megyek?
– Akkor rázd le a haverod!
– Lerázom. Tíz perc múlva találkozzunk a pocakos rendőr szobránál.
– Oké. – Megpaskolja a combomat, majd kiles az ajtón, és a következő pillanatban magamra maradok.
Bele lehet szeretni egy jelenlétbe? Lehetséges-e beleszeretni valakibe, csak azért mert van? Szétbonthatnám ezt a jelenlétet, mint szirmaira a rózsát, illatra, ízre, szépségre, gondolatokra… de akkor már nem lenne jelenlét, ahogy a rózsa sem lenne többé rózsa.
Amikor előkerülök a mellékhelyiségből, ő már nincs a bárban. A főnököm megkérdezi, jól vagyok-e. Kapok az alkalmon, és vérciki helyzetbe hozom magam azzal, hogy gyomorrontásra hivatkozom, ahelyett hogy a fáradtságot említeném, vagy a fejfájást (a nőknek állítólag mindig beválik). Túl izgatott vagyok az értelmes gondolkodáshoz, és túl látványosan örülök a szabadságnak. Zajosan csapódik be mögöttem a bár üvegajtaja.
Ma este nem vagyok hajlandó a presztizsem miatt aggódni, majd hétfőn kimagyarázom, mi történt. Sőt akár coming outolhatok is. Annyi mindent megoldana, az egész életemet megoldaná. Vagy mégsem? Izgató elbújni. Izgató titokban megérinteni egy férfit. Izgató egy sötét kapualjban faszt szopni. Izgató a kaland.
Vár rám. Amikor megpillant, átöleli a szobor nyakát, és megcsókolja az arcát. Gyerek!
– Csinálsz képet? – nyújtja felém a fényképezőgépét.
Kattintok néhányat, közben az agyam is kattog. Akármennyire elvarázsol, a lakásomra nem viszem. Ragaszkodó típus vagyok, nem csípem, ha elcsórják a cuccaimat. Kérdés, ő blamálja-e magát azzal, hogy egy férfit visz fel a szállodai szobájába? Egyáltalán egyedül jött? És ha a családjával? Kérdő tekintetéből ítélve, sanszos, hogy az ő agyában is hasonló gondolatok járnak. Várunk egymásra. Egyikünk sem áll elő megoldással. Világossá válik, hogy se hozzám, se hozzá nem mehetünk. Tudok egy olcsó motelt, de mindkettőnkhöz méltatlan lenne ez a rohanás.
– Sétálunk? – indítványozom.
– Sétálunk – bólint megkönnyebbülve.
Megint értjük egymást. Mi ez a szavak nélküli varázslat?
Budapesti éjszaka… Fényszimfónia.
Tetszik a fiú ámulata, ahogy a város ékszereit csodálja.
– Nem lehet megunni – lelkendezik, és újra előkerül tarisznyájából a fényképezőgép.
– Valóban nem – értek egyet.
Feltámad a szél. Elfúj minket egészen a Parlamentig. Hait megbabonázza József Attila szobra. Leül mellé, karjára hajtja a fejét. Elmesélhetném neki, ki volt ez a férfi, és miért néz olyan szomorúan az őt fényképező turistákra, de minek rontanám el a hangulatot. Egy szobor valóságát is elfedheti az a köpeny, amely a miénket takarja. Hai nem árul el többet magáról, mint amennyit a WC-ben mondott, én is őrzöm magam. Ujjaim bekíváncsiskodnak a farmere térdkivágásába. Az ő pimasz érintése meg sem áll a sliccemig.
– Térfigyelő kamerák vannak – hívom fel a figyelmét.
– Akkor ma este nem csak mi fogunk jól szórakozni.
Könny szökik a szemembe, amikor elélvezek.
A rakparton állva nézzük a folyó sodrását. Sirályok alszanak egy uszályon. Mintha egy bűvész bőröndjébe nyernénk betekintést – itt tér hát nyugovóra a varázslat.
Hai reszket az éjfél hidegétől. Karomba zárom, hogy felmelegítsem. Vállamra hajtja a fejét. Kicsit bosszant, hogy magasabb nálam.
Az éttermekben még mindig felbolydult méhkasként zümmög az élet. Budapest álmatlanságban szenved.
Bebolyongunk az épületek közé. A belvárosi házak nosztalgikus csendjét kutyaugatás zavarja meg. Hai megfogja a kezem. Vagy én az övét? Megzavarodik az időérzékem. Az elmúlt huszonhét év egy pillanatnak tűnik, és az a néhány óra, amióta ezt a fiút ismerem, évszázadokká nyúlik.
Ásít. Mivel az ásítás köztudottan ragályos, én is rákezdem. Ezt felettébb mulatságosnak találja. A nevetés is ragályos…
– Van a közelben egy diszkrét motel – bököm ki végre félórás rákészülés után.
– Oké – mondja szűkszavúan, és nekem ebbe az okéba kell beleképzelnem az örömét, a vágyát, a kétségeit. Nem könnyű eset.
A szoba tiszta és rendezett. Nem látszik az ágyon az a sok-sok történet, amelyet soha senki nem fog elmesélni. Pedig mind ott van, sőt nemcsak ott, hanem szobaszerte, a bútorokban, a tapétában, az áporodott levegőben.
A fürdőben vacak a zuhany csaptelepe. Hol forró, hol jéghideg víz permetezi tisztára a bőrünket. Vicces, ahogy felszisszenünk, de már nincs kedvünk nevetni, mert túl komolyan akarjuk egymást.
Összekeveredünk, egymásba olvadunk, kéjjel sóhajtjuk tele az éjszakát…
Hait a hajnal ringatja álomba. Én nem tudok elaludni. A főnököm szavai járnak a fejemben. Hülye vagyok, ha kihagyom a lehetőséget, hogy életem végéig el legyek látva szezámos-mézes csirkével.
Egészen Kínáig űzzem tán a szerelmet? Marhaság!
Kiosonok a fürdőbe, majd visszalopakodok a szobába. Hai tarisznyája, mint egy jéghegy bújik meg a köré dobált ruhák tengerében.
I ♥ Budapest
Tetszik a piros szív, pedig rühellem az ilyesmit. De Hai szíve tetszik… túlságosan is.
I ♥ Budapest
I ♥ Budapest.
I ♥ Budapest.hu
Pislogok. Kiszórom szememből a fantáziát, hogy tisztán láthassam végre a valóságot.
I ♥ Budapest.hu
Ritka lassan nyílik meg az internet a telefonomon. Zakatoló szívvel lesem Hait. Nem leszek okosabb öntudatlan szépsége látványától. Muszáj a technikára hagyatkoznom, mivel túl gyáva vagyok, ahhoz hogy felkeltsem.
Első ránézésre az I ♥ Budapest egy fotóblog. Másodikra is az. Harmadszorra már nem nézek rá, mert lefoglal a döbbenet.
Az életben vannak nagy felismerések, és ha rangsorolni kellene őket, a saját hülyeségünk felismerése vinné a pálmát.
Tudatosul bennem, hogy Hai azt hiszi, angol vagyok. A metrón is azt hitték, a fagylaltozóban is, és nekem tetszett ez a hamis kép.
A blog fotósai között ő a legfiatalabb. Önéletrajza említi a kínai ősöket, de Hai már második generációs magyar.
Leteszem a mobilt. Mivel a mesém másik főszereplője még mindig úgy durmol, mint egy mormota, gyöngéden megharapom a fülcimpáját.
Megdörzsöli a szemét. Egy pillanatig nem tudja, hol van, hogyan került ide, aztán megtalál a pillantása, pont ugyanúgy, mint a téren megtalált, és elmosolyodik. Még nem sejti, hogy valóban milyen mosolyogni való az, ami velünk történt.
– Jó reggelt! – köszönt angolul.
Még soha nem hatott meg így egy snassz Jó reggelt!
– Jó reggelt! – üdvözlöm én is angolul, mert ki kell várni a megfelelő pillanatot a varázslásra. – Mennyi időre mész Pekingbe? – kérdem.
– Egy hétre – feleli ásítva, majd megvakarja az orrát. Ezt akkor teszi, amikor zavarban van.
Várok. Arra várok, hogy ő is akarjon engem.
Óráknak tűnő másodpercek múltán végre megadja az esélyt rá, hogy boldog legyek. Most először félénk a hangja:
– Tudom, hogy nem akarod, meg értelmetlen az egész, de elárulhatnád a teljes neved. Bejelölhetnélek Face-en. Látom, hogy tetszik Budapest, talán nem árt itt egy ismerős, akinél meghúzhatod magad, ha erre jársz.
– Honnan veszed, hogy nem akarom, vagy hogy értelmetlen? – teszem fel a kérdést magyarul. – Régóta vágyom egy szívre, amelyben meghúzhatom magam.
VÉGE.