Kilencedik rész

2016.03.26 19:11

 

Laurent kétrét görnyedt a játékbolt Monster High babákkal telezsúfolt polca előtt, és megvakarta az állát. Komoly fejtörést okozott neki a kérdés, hogy a húga valóban ilyen gnóm szörnyszülöttre vágyik-e. A tuti kedvéért előkereste mobiljából az üzenetet, amit az anyjától kapott.

– Hm, és tényleg – konstatálta csodálkozva. – Anya csak jobban tudja, mit akar Audrey.

– Segíthetek? – lépett mellé mosolyogva egy eladólány.

– A kiscsajoknak frankón ez a szar minden vágyuk? – kapott Laurent a lehetőségen, hogy meginterjúvoljon egy szakértőt a témában. Mivel a lány kissé megszeppent, és csak arra volt képes, hogy ámulattól fátyolos tekintetét ráragyogtassa, folytatta a hangos töprengést: – Csak azért, mert én azt hallottam, hogy a kislányok olyanok akarnak lenni, mint a babáik, de ezek kurva rondák, minden jóérzésű emberre a frászt hozzák.

– Nagy divat most – nyögte ki nagy nehezen az eladó.

– És a divat nagy úr, nem igaz? – kacsintott rá Laurent. – De én nem veszek meg egy ilyen izét. Van normális babájuk is? Mármint olyan emberien normális forma? Nem akarom, hogy a húgom testképzavaros legyen ettől a bazi nagy fejű rémálomtól. Miért ilyen nagy a feje?

– Nem tudom – vallotta be a lány szomorúan. – Már évek óta ez a…

– …divat – fejezte be a mondatot Laurent. – Találok itt esetleg olyan babát, ami kiment a divatból?

– Vannak Mattel Barbie-jaink – lelkesült fel az eladó, de a fiú legyintett.

– Azok még inkább szétcseszik az énképet. Nekem valami különleges kellene, mert a csajszi, akinek veszem, sem egy mindennapi termék, valami igazán szépet érdemel.  – Laurent pillantása polcról polcra ugrott. Egyszer csak megpillantott egy katicabogár ruhába öltöztetett babát. – Aszta! – csapta össze a tenyerét. Átvágott a bolton, és mohó örömmel ragadta meg az Anne Geddes baba elegáns dobozát.

 

Az eladólány úgy érezte, nem sok választja el a szerelembe ájulástól. Már majdnem megkérdezte a fiút, hogy nem lenne-e eljövendő gyermekei – minimum három – apja, de a kiszemelt férjanyag flegmán hátat fordított neki, és elégedetten lépett a kasszához kincsével.

 

 

Pascal lehunyt szemmel ízlelte meg a csészében gőzölgő kávé zamatát.

Sophie kihasználta az alkalmat, és szemügyre vette a férfi arcát. Nem találta a szeme körüli fáradt karikákat, a homlokán szomorkodó ráncnak is nyoma veszett. Pascal kirobbanóan jó formában volt. A fotózás alatt sem kapott idegrohamot, és még a modellekkel is egészen emberi hangot ütött meg.

– Pascal… – köszörülte meg a torkát a nő, mire a fotós kelletlenül nyitotta ki a szemét. – Történt valami?

– Biztos vagyok benne, hogy egy nagy csomó minden történt, Sophie – vélte Pascal. – Olvassál híreket!

– Nagyon vicces.

– Szerintem meg tragikus.

– Nem a hírekre gondoltam! – fonta össze mellkasán Sophie a karjait. – Veled történt valami. Ugye nem csináltál semmi hülyeséget?

Pascal letette a kávéscsészéjét. Még önmagát is meglepte a hirtelen rátört önvédő lelki nyugalom.

– Sokat jelent, hogy te és Hugo törődtök velem – szögezte le. – De felnőtt ember vagyok, aki azt tesz, amit akar, és azzal, akivel akar.

– Össze vagy zavarodva – vetette ellen Sophie. A stúdióban szöszmötölő modellek és sminkesek egyre gyakrabban tekintgettek feléjük, ezért közelebb hajolt a férfihoz, hogy a fülébe suttoghasson. – Sebezhető vagy, és ez a fiú pontosan tudja, hogyan használjon ki.

Kihasznál? – nevette el magát Pascal. – Maximum rám mondhatnánk azt, hogy kihasználom. És talán igaz is lenne. Valóban felhasználom a szépségét. Általa találtam rá a művészetemre és önmagamra is.

– Szentséges ég! – takarta el tenyerével az arcát Sophie. – Elszúrod az életedet egy fellángolás miatt.

– Ne most beszéljük ezt meg! Sőt, egyáltalán ne beszéljük meg! – emelte fel a hangját Pascal, mert kezdett fogyni a türelme.

– És mit szólna ehhez Monique? – csúszott ki Sophie száján. Azonnal megbánta, de már késő volt, mert Pascal homlokára visszaköltözött a ránc. – Ez gonoszság volt tőlem. Ne haragudj!

– Mennem kell. Majd este elküldöm a retusálást – mondta Pascal sápadtan, és kiviharzott a stúdióból.

 

Eszeveszett tempóban hajtott végig a városon. Nem tudta, hová mehetne, mert az, akire a leginkább szüksége lett volna, éppen egy Dél-Franciaország felé suhanó vonaton ült. Nyomta a gázt, tekerte a kormányt, hol erre, hol arra kanyarodott, nem nézve az útjelző táblákat. Az első rendőr félórányi ámokfutás után kapcsolta le, a második tíz percre rá.

– Ez a kiborulás drága mulatság – jegyezte meg Monique az anyósülésen.

Pascal nem volt kommunikatív kedvében.

– Ismerhetnéd már Sophie-t – folytatta a felesége szelleme. – Előbb jár a szája, mint az esze.

– Nem erről van szó – sóhajtotta Pascal.

– Akkor miről?

– Igaza van. Megcsúfolom az emlékedet.

– Te megőrültél! – kiáltotta Monique, és most tényleg olyan volt, mint egy igazi szellem kísértés közben: rémisztően áttetsző és nyugtalan.

Pascal ijedtében satufékezett. A kocsi kerekei csikorogva cövekeltek le az útpadka mellett.

Egy újabb közlekedési rendőr kopogtatta meg a szélvédőt.

– Bassza meg! – szitkozódott a fotós.

 

– Végül is ez is egy élmény, ilyen helyen még úgysem voltunk – vette szemügyre Monique a fogda szűkös celláját.

– Ezt nem hiszem el – ismételte el már századszorra a férje, aki az egyik kényelmetlen padon kuporgott.

– Nem kellett volna hatósági személyt sértegetned.

– Ezt nem hiszem el.

– Hívj fel valakit, hogy tegye le az óvadékot – javasolta Monique.

– Ezt nem hiszem el.

– Ez nem túl konstruktív hozzáállás.

– Ezt nem hiszem el.

– Pascal, kincsem! – térdelt le a nő a férfi elé, és megsimogatta az arcát. – Ezt már megbeszéltük egyszer. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy szerettél.

– De ők igen.

– Milyen ők?

– Az emberek.

– És kit érdekel, mit gondolnak? – lepődött meg Monique.

– Azt, aki közöttük él.

Monique felállt, és a rácsos ablakon beszűrődő fénybe lépett. Meglibbent testén a lenge nyári ruha selyme.

– Ha igazán élni akarsz – tanácsolta –, akkor szellemmé kell válnod, át kell suhannod az embereken és a véleményükön.

 

 

Laurent a mobilja rezgésére riadt. Ásítva nézett ki a vonatablakon, de nem látott mást csak ugyanazokat az unalmas szántóföldeket, amiket álomba szenderülése előtt.

– Felébresztettél – köszöntötte Pascalt morcosan.

– Sajnálom. Ha megadom a számlaszámom, át tudnál utalni róla egy nagyobb összeget a hetedik kerületi rendőrőrsnek?

– Basszus! Még mindig büntetik a szodómiát?! – vihogott Laurent, de közben érezte, hogy nyugtalanság fogja vágtára a szívét.

– Lekapcsoltak hatóság elleni erőszak miatt – vallotta be Pascal.

– Megvertél egy zsernyákot? – döbbent meg a fiú.

– Szóbeli erőszak…

– Beszarok.

– Félreértés az egész.

– Ja, minden sittes azt bizonygatja, hogy ártatlan – heccelte Laurent Pascalt. – Mennyi kell?

– Lediktálom a számlaszámom…

– Hagyd a picsába! Mennyi az annyi?

– Nem. Erre nincs szükség. Diktálom…

– Ne húzzál már föl! Szexelünk meg minden, szóval egy óvadékot csak kifizethetek! – Laurent ezután a mondat után a vagon sztárjává avanzsált elő. Minden tekintet rátapadt, még a szunyókáló utasok is felijedtek.

– Ötszáz euró.

– Király! Máskor ne sértegesd a jardot! Mellesleg óvadékot csak készpénzben lehet letenni. Szólok Damiennek, hogy hozzon ki.

– Köszönöm.

– Találtam egy klassz babát a húgomnak – újságolta el boldogan Laurent.

– Tessék? – kérdezte Pascal értetlenül, mert túl gyors volt a témaváltás.

– Megvettem végre a szülinapi ajándékát. – Mivel a vonal másik végén a fotós feltűnően sokáig hallgatott, még hozzátette:  – Ilyen mosolygós izé… baba, katicabogár ruhában. Frankón néz ki. Odáig lesz érte.

– Szeretlek! – súgta bele Pascal a telefonba.

Laurent elpirult.

 

 

Damien a hátsó ülésen kuporgó férfit leste a visszapillantó tükörben. Igazi bús képű lovag – gondolta magában. – Sármos, ez igaz. De aligha a két szép szemével hódította meg Laurent-t. Akkor mivel? És miért éppen Laurent kell neki?

– Lehetek indiszkrét? – kérdezte fennhangon.

Pascal fáradtan bólintott.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy a srác beléd esett? És ez nem mindennapi dolog. Laurent nem osztogatja úton-útfélen az érzelmeit. Becsüld meg őket.

– Úgy nézek ki, mint aki nem becsüli meg mások érzéseit? – hajolt előre Pascal, és az anyósülés támlájára könyökölt.

– Hát, nem – ismerte el Damien. – Talán túl is becsülöd őket. Szelektálnod kellene.

– Kérdezhetek én is? – engedte el a füle mellett Pascal az utóbbi megjegyzést.

– Ja, de nem hiszem, hogy túl sok újdonsággal szolgálhatok, inkább te oszthatnál meg velem érdekes infókat. Mire vagy kíváncsi?

Pascal visszadőlt a kényelmes bőrülésre. Most, hogy megtudhatott volna egy kicsit többet a fiúról, elbizonytalanodott, hogy tényleg egy idegentől akar-e hallani róla.

– Nézd, Laurent jó srác – könnyítette meg a helyzetét Damien. – Azt nem teljesen értem, ő mit eszik rajtad, de azt tudom, hogy te miért zúgtál bele. Szép, ez nyilvánvaló. Okos, ezt nem képes felfogni akárhányan mondják neki, de azért így van. Törődik a barátaival, bár észre sem veszi, hogy ezt teszi, mert ő lényegesen többször szorul törődésre. Elég vastag a bőre, de még ő is sebezhető, így nem árt, ha észben tartod, hogy a külseje ellenére mégiscsak férfi.

Pascal hallgatott. Ujjaiba kényszerítette a dühét: idegesen kapargatta az ülés méregdrága bőrhuzatát.

– Sokan jöttek már ezzel neked, mi? – folytatta Damien. – Laurent is meg van győződve róla, hogy csak pótlék.

– Ez nem igaz. Éreznie kell, hogy nem az – kapta fel a fejét Pascal.

– Drágám, amikor érzelmekről beszélünk, nincs olyan, hogy kell – hívta fel a figyelmét az ex-modell. – És azt se felejtsd el, hogy a srác nem most kezdte a szakmát. Nem egy férfi akarta már megszerezni.

– Én nem akarom megszerezi. Itt fordulj balra!

– Kertváros… – húzta a száját Damien. – Azt hittem, ilyen helyen csak azok a szerencsétlenek tengetik az életüket, akiket családdal vert meg a sors.

– Engem azzal vert meg a sors, hogy elvette tőlem a családomat – emlékeztette Pascal.

– Ne vegyél már mindent magadra! Rosszabb vagy, mint egy igazi köcsög. – Damien hirtelen elhallgatott, mert felébredt benne a gyanú. Újra megleste a férfit a visszapillantó tükörben. – Az életmódváltás nem gyógyítja be a sebeket – filozofálta.

– Mi van?

– Hú, kezded felhúzni magad. Nem bántani akarlak, csak nem tudom, hogyan mondjam másképpen, és hát az is igaz, hogy nem komállak túlzottan, de rosszat sem akarok.

– A következő ház az.

– Oké. Kiteszlek, nyugalom, de azért ezt még végighallgatod. Minél előbb döntsd el, hogy ki vagy, mert ha Laurent lebontja a falait, és te megbántod, akkor egy kibaszott Pentagont épít majd maga köré, aminek a biztonsági rendszerén senki át nem jut soha többé. Ki az a hapsi az ajtódban?

– A kurva életbe! – káromkodta el magát Pascal, mikor meglátta Hugót. – Egy barátom.

– Hajtsak tovább? – ajánlotta fel gálánsan a menekülő utat Damien.

– Nem kell. Úgy látszik, ez egy ilyen nap. Visszatérve a kérésedre. Tudom, ki vagyok, és azt is, mit akarok. Az igaz, hogy ha Monique élne, nem kellene Laurent, talán észre sem vettem volna, hogy vonzódom hozzá, de Monique halott, és én beleszerettem Laurent-ba. Ennyi. Próbáld… Ti mind, ott a nézőtéren, próbáljátok ezt megemészteni, és ha sikerült, akkor tegyétek túl magatokat a tényen, hogy az ember bonyolult teremtmény. Hagyjatok úgy élni minket, ahogyan akarunk! A szenvedés és a szeretés is magánügy. Senki senkit nem védhet meg sem önmagától, sem valaki mástól.

– Ámen.

– Ámen, bizony. Kösz a fuvart és hogy letetted az óvadékot. Laurent pedig nagyfiú, tud vigyázni magára.

– A barátok azért vannak, hogy aggódjanak. Mint az a muksó ott, aki a küszöbödet rágja. Vele azért legyél elnézőbb, mint velem – javasolta Damien, majd, miután Pascal kiszállt, elhajtott.

 

 

– Tiszta hülye vagy! – hajította be a sarokba az ajándékát Audrey. – Nem vagyok már kisbaba.

Laurent fölvette a földről a dobozt, és óvatosan kihámozta belőle a méregdrága katicabogár-babát.

– Ez kollekció, és nem gyerekjáték – világosította fel a húgát. – A tervezője nagyon híres.

– A te ruháidat is híres tervezők álmodják ilyen rondára – fintorgott a kislány.

– Jó, ha neked nem kell, majd ellesz az én szobámban – rántotta meg a vállát Laurent. – Anya hol kódorog?

– Vásárol. Valami spécit akar főzni apunak. Most meg hová mész?

– Valahová.

 

Laurent először a szobájába ment. A helyiség tele volt pakolva limlommal, az ágyon és a földön kacatokkal teli dobozok porosodtak.

– Hát, ide nem raklak – nézett a babára, ami békésen aludt a tenyerén.

Bejárta a házat. Úgy találta, hogy távozása nem rengette meg alapjaiban az otthonát. A szobák és a bútorok nem mozdultak el. A családi légkör sem színeződött át idillrózsaszínre. Nyomasztotta a tapéta szakadozott virágmintája. A falakból penészszag áradt, de az is lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, és a tapéta nem is volt szakadt, és a levegő is légfrissítőtől illatozott. Vállára rakta a babát, majd kisétált a verandára. A kisváros álmosan szuszogott az esőfelhőktől szürke ég alatt. Párás unalom gőzölgött a betonból. Elsétált a kapuig, az utca végéig, aztán onnan is tovább ment. Először azt hitte, céltalanul kóborol, de negyedórányi séta után rájött, merre viszik a lábai.

Az állatorvosi rendelő előtt egy nagy papírmasékutya csóválta a farkát. A fiatal nő, aki éppen akkor lépett ki az ajtón, hogy rágyújtson az ujjai között tartott cigarettaszálra, amikor Laurent szemügyre vette a szerkezetet, amely a kutya farkát csóválta, odakiáltotta neki:

– Ne játssz vele!

Laurent elvigyorodott.

– Anyám is ezt mondta, amikor hat évesen masztizáson kapott – nosztalgiázott. – Szia, Isabelle! Szépen kigömbölyödtél!

– Te viszont olyan vézna maradtál, amilyen voltál – mosolygott rá a nő, és lábujjhegyre állt, hogy a fiú nyakába borulhasson. Nagy hasa kissé megnehezítette a műveletet. – Hogyhogy újra itthon?

– Olaszban lesz fotózásom. Gondoltam, hazaugrom Bogárhoz. Csak nem felcsinált az a lúzer?

– Az a lúzer már a férjem.

– Nem hívtatok meg az esküvőre – duzzogott Laurent, közben kivette a nő ujjai közül a cigarettát, és beleszívott. – Ne bagózz, Isa! Árt a babának.

– Eljöttél volna?

– Nem. Tehát sikerült valóra váltani az álmod: állatorvos lettél.

– Műkorcsolyázó akartam lenni – kacsintott rá Isa. – Gyere, nézz körül! Nemrég festettük ki. A kutya Pierre műve, azért ilyen ronda.

– De legalább a farka működik – simogatta meg a nő hasát Laurent, mire kapott egy nyaklevest.

 

– Ezer éve nem láttalak. Kérsz még teát?

– Csak öt – pontosított Laurent. – Hát, ha már söröd nincs. – Miután körbesétálta a rendelőt, leült a vizsgálóasztalra. – Fura belegondolni, hogy ez a gyerek tőlem is lehetne.

– Tőled?! – kacagott fel a nő. – Téged vétek szaporítani. Van éppen elég önző csődtömeg a társadalomban.

– Na, szép! – Laurent levette válláról a katicabogár-ruhába öltöztetett, békésen alvó babát.

– Ez meg mi?

– Audrey ajándéka, de nem kellett neki, ahogy én sem kellettem neked.

– Te voltál a suli szépfiúja. Minden csaj veled akart járni, és én semmit nem utálok jobban a konformitásnál. Egy hónap bőven elég volt belőled. Elhagytalak, mielőtt te hagytál volna el – magyarázta a nő.

– Honnan veszed, hogy elhagytalak volna? – tudakolta meg Laurent.

– Mindenkit elhagytál – rántotta meg a vállát Isa, majd témát váltott. – Milyen a divat csillogó világa?

– Csillogó.

Egy sarokban álló ketrecből szomorú nyávogás hallatszott. Mindketten odapillantottak. Isa tejet vett elő, egy kis tálkába töltötte, majd kinyitotta a ketrecet, és kiemelte belőle a lakóját.

– Jól van, igyál egy kicsit! – suttogta a kismacska fülébe.

– Beteg? – kérdezte Laurent.

– Nézd! – emelte fel a nő az állatott, és így láthatóvá váltak a lábai, pontosabban a négy kis csökevény. – Holnap elaltatom.

Laurent a farzsebébe gyömöszölte a babát, és kinyújtotta egyik hosszú, vékony karját a cica felé.

– Most mit csinálsz?

– Megfogom, ha engeded. – Az állat nagy zöld szemei kétségbeesetten villantak rá. – Muszáj kinyírni?

– Életképtelen.

– De hát él! – ellenkezett Laurent, és lerakta a földre. A macska azonnal esetlen, kúszó mozdulatokat tett.

– Milyen élet ez? Tegyük vissza a ketrecbe.

A fiú felvette a puha, szőrmók kis testet, és a nő kezébe adta.

– Érzed, ahogy dobog a szíve? – kérdezte.

– Mi ütött beléd? – csodálkozott Isa. – Mióta érdekel téged bárkinek is a szíve?

 

 

– Itt a söröd – nyújtotta Pascal Hugo felé az üveget.

– Kösz!

Szótlanul üldögéltek a kanapén a kínos csendben. Pascal beletúrt a hajába, megsercegtette a borostáját, megropogtatta a nyakát, majdnem a körömrágásnak is nekikezdett, de akkor végre Hugo megszólalt.

– Sophie azt üzeni, hogy nagyon sajnálja, amit mondott.

– Okés. Meg van bocsátva.

– Figyu, a legjobb barátom vagy – folytatta Hugo. – Örülök, hogy kezdesz visszatérni az életbe. És ha neked ez kell, akkor hajrá! Mellesleg én már a gimiben sejtettem rólad, hogy a másik csapatban játszol.

– Most szivatsz – köhögte Pascal. A félrenyert korty sör miatt könnybe lábadt a szeme.

– Dehogy!

– Még én sem tudtam.

– De Monique tudta.

Pascal megrökönyödve bámult barátjára. Azon se lepődött volna meg jobban meg, ha Hugo azt vallja be, hogy földönkívüli.

– Emlékszem – mosolygott bele a férfi emlékei ködébe –, matek óráról jöttem ki. Monique az ajtóban várt rám. Megragadta a karom, és kiráncigált az udvarra. Egy percig azt hihettem, hogy én kellek neki. Micsoda perc volt! Ha ezt elmondod Sophie-nak, kinyírlak.

– Nem mondom el – biztosította Pascal. – Mit akart tőled?

– Megkérdezte, hogy a lányokat szereted-e.

– Kamuzol!

– Nem én!

– És mit mondtál neki?

– Hát azt, hogy valószínűleg.

– Ma az, hogy valószínűleg?! – fortyant fel Pascal.

– Most mi bajod van? Megkaptad, vagy nem? Vagyis ő kapott meg téged.

– Hogy értetted azt, hogy valószínűleg? – kötötte az ebet a karóhoz a fotós.

– Nem jártál lányokkal, rájuk sem néztél, viszont az öltözőben stírölted a srácokat – felelte Hugo.

– Ez baromság! Soha nem stíröltem pasikat.

– Rajzoltál, meg verseket írtál – sorolta a bizonyítékokat Hugo.

– Te teljesen hülye vagy – vélte Pascal.

– Sophie azt mondja, hogy összejöttél egy fiúval, ergo annyira mégsem vagyok hülye.

Pascal felsóhajtott, mert, régimódi gondolkodású lévén, nem szerette kitárgyalni a barátaival a nemi életét.

– Térjünk vissza Monique-hoz – javasolta. – Mit kezdett ezzel a valószínűleg-gel?

– Ezt neked jobban kell tudnod nálam. Nekem csak annyit mondott, hogy akkor jó.

– Most jövök a sittről, fáradt vagyok ehhez az idióta beszélgetéshez – fakadt ki Pascal. – Kihagyhatnánk a feleségemet a jelenlegi életemből? A sors úgyis kiírta már belőle.

– Én csak azért mondtam ezt el – vallotta be Hugo. – Hogy ne legyen bűntudatod. Monique tudta ki vagy, és úgy szeretett.

– Tudom…, hogy… szeretett – tagolta Pascal lassan a mondatot a gyengébbek kedvéért. – És tudta…, hogy… szeretem. Boldogok voltunk.

– Várjunk csak! Sittről?! – kapcsolt Hugo párperces fáziskéséssel. – Mit csináltál te ott?

– Stíröltem a hapsikat – kacsintott rá Pascal.

– Oké, nem akarom tudni. De… Azzal a sráccal, tényleg…?

– Igen.

– Bakker!

– Most mit vagy úgy meglepődve? Hiszen sejtetted. Verseket írtam a gimiben, meg minden.

– Komolyan kérdeztem.

– Komolyan feleltem. Belezúgtam. És nemcsak azért, mert szép, hanem mert van benne valami, ami nem ereszt.

Hugo elmosolyodott. Mosolyába kis zavar is vegyült, ami pirosra színezte a füleit.

– Sophie szerint hasonlít Monique-ra, mármint nem külsőleg, inkább abban, ahogyan az élettel bánik, és veled.

Pascal nem tudott mit mondani erre, inkább kiment a  konyhába újabb két üveg sörért.

 

 

– Tényleg olyan vagyok, mint egy szappanbuborék? – tette fel a kérdést Laurent Isának, miközben elsétáltak a farkát vidáman csóváló kutya mellett.

– Kívül színes és csillogó, de belül üres? Nem tudom. Olyannak érzed magad?

– Mi vagy te, pszichológus? Azok kérdeznek folyton vissza ilyen baromságokat? – Laurent felvett egy botot és messzire hajította. A papírkutya nem futott utána, hogy visszahozza.

– Nem tudom, milyen vagy – töprengett a nő hangosan. – Hiszen alig ismerlek. Soha senkit nem engedsz közel magadhoz, így honnan tudnánk, milyen vagy belül, csak a külsődet látjuk.

– Összehaverkodtam valakivel – újságolta el váratlanul a fiú, mire Isa vetett rá egy kutató pillantást. – Meghalt a felesége. Rajta volt azon a gépen, ami tavaly belezuhant az Atlanti-óceánba.

– Te jó ég!

– Az ég egyáltalán nem jó, sem elvontan, sem konkrétan – adott hangot határozottan a véleményének Laurent. – Hagyja, hogy csak úgy lepotyogjanak róla az olyan repülőgépek, amik telis-tele vannak valakik szeretteivel. Pascalnak hívják, mármint a barátomat.

A lány megtorpant, és a pocakjára tette a kezét.

– Rosszul vagy?

– Nem, csak rúgott egyet a baba.

– Terhes volt – nézett fel az égre Laurent. – Pascal felesége is babát várt. Te tudnál újra szeretni, ha elvesztenéd Pierre-t és a gyereket?

– Ez morbid, még tőled is – borzadt el Isa, de aztán kezdte megérteni a kérdés valódi értelmét, és ekkor lepődött meg igazán. Figyelte, ahogy a fiú felvesz egy újabb botot, és lendületet vesz vele. A diszkoszvető szobrára emlékeztette a látvány. Laurent maga volt a klasszikus, művészek által dicsőített szépség… kívül… és talán belül is. – Én úgy gondolom – szólalt meg nagy sokára –, az ember egyik leglenyűgözőbb sajátossága az, hogy olyan nagyon sok minden ellenére képes szeretni.

– Hú, ezt a bölcsességet ki kéne posztolni Facebookon – vigyorgott Laurent, és egy újabb bot után nézett, amit beledobhat a naplementébe.

 

 

– Ez egy brutál nap volt – állapította meg Pascal, miután végre magára maradt.

Leült a számítógép elé, hogy nekikezdjen a délelőtt készített fotósorozat retusálásának, de egyfolytában elkalandoztak a gondolatai.

Felállt, körbejárta a lakást. Szobáról szobára ballagott. Amikor körbeért, kezdte elölről a sétát. A lépteire koncentrált, a linóleum csúszós hidegére, a szőnyegpadló bolyhos puhaságára, a falak tapétamintájára, a plafon fehérjére. Kifelé figyelt, hogy ne kelljen befelé tekintenie. Nem akart olyan dolgokon rágódni, amelyek akarata ellenére történtek meg vele. Úgy vélte, véresre gondolkodhatja az agyát, akkor sem fog megváltozni semmi. Tiniként sok időt vesztegetett el azzal, hogy hol ostoba, hol világrengető kérdéseket tett fel magának. De még ha meg is válaszolta némelyiket, mire jutott velük? Többnyire semmire. Monique olyannak fogadta el, amilyen volt, a szótlanságával, a gátlásaival, a félelmeivel együtt. Nem volt már értelme az önmarcangolásnak, fel is hagyott vele, nem küldött több érzelmet a boncasztalra.

A hálószobához érve, végleg lemondott arról, hogy ezen az estén még dolgozzon. Kényelmesen elnyújtózott a nagy franciaágyon.

A lepedő gyűrődései megőrizték Laurent illatát. Az izzadtsággal keveredett parfüm aromája zavarba hozta Pascalt, mert eszébe juttatta a mámoros éjszakákat, és újra felkeltette benne a vágyat. Az első együttlétük óta Laurent sokat változott. Minden egyes alkalommal gyöngédebb és felszabadultabb lett. Kezdett hozzászokni, hogy ezúttal a teste használja őt, és nem fordítva. Volt néhány pillanat, amikor Pascal biztosra vette, hogy Laurent, önmagáról megfeledkezve, őszintén sóhajtott fel a kéjtől. Tudta, mikor játszik, vagy mikor hiteti el magával azt, hogy ez nem több játéknál, de tisztelte és szerette annyira, hogy meghagyta neki a harcait, és a felismerést, hogy mellette leteheti a fegyvereit. Tetszett neki Laurent fala, nem akarta lerombolni, mögé jutni talán igen, de semmiképpen sem akart kárt tenni benne, hiszen olyan sokáig épült fáradtságos munkával.

Pascal felmosolygott a mennyezetre. Olyan könnyűnek érezte magát, mintha szellem lenne. Lehunyta a szemét, és lebegett.

 

 

Laurent apja felé nyújtotta a törtburgonyát.

– Nem kérek – utasította vissza a magas, csontos ember. – Anyád elsózta.

– Honnan tudod? – érdeklődte meg Laurent. – Meg sem kóstoltad.

– Ismerem anyádat – hangzott a válasz.

– Szerintem nagyon finom – bizonygatta Audrey, de senki nem figyelt rá.

Némán küzdötték le torkukon a vacsorát. Hallani lehetett, ahogy a falatok útnak indulnak a gyomruk felé. Laurent ezt felettébb mókásnak találta. A desszertnél jártak, amikor szóba merte hozni az iskolát, amit kinézett a húga számára. Nem aratott osztatlan sikert az ötletével.

– És ki vigyázna ott rá? – kérdezte az anyja.

– Bentlakásos az iskola, de nálam is csövezhetne.

– Még mit nem! Dehogy bízom rád a lányomat!

Laurent ezen a megjegyzésen megsértődött. Ritkán húzta fel magát ilyesmin, de az utóbbi időben kezdett megkopni a páncélja. Érezte, hogy be kellene fognia a száját a balhé elkerülése érdekében, de kikívánkozott belőle az igazság.

– Mert egy alkoholista sokkal jobb társaság neki, ugyebár – jegyezte meg.

Ezen a ponton az apja felállt, és átsétált a nappaliba. Pár perc múlva beleharsogott a tévé a konyhában feszülő csendbe.

Laurent követte.

– Apa, komolyan gondolom – mondta. – Az egy nagyon jó suli. Audrey irtó okos, még orvos is lehet, vagy bármi más, amihez diploma kell – érvelt sután. – És… jobb lenne, ha elkerülne anya mellől.

– Tudod, hogy tőlem azt csináltok, amit akartok – morogta türelmetlenül a férfi, miközben a csatornaváltó gombbal babrált.

– Igen, ezt tudom, de nem mindig jó az, amit akarunk. Például anya elmehetett volna elvonóra, vagy én főiskolára – hadarta Laurent. – Annyi rossz döntést hoztunk, hogy össze sem tudom számolni.

– És Párizs jó döntés lenne? – fordította végre figyelmét a fia felé az apja.

– Talán az lenne. Vannak ott barátaim, akik imádnák Audrey-t. Törődnének vele.

– Beszéld meg anyáddal!

– Láttad, hogy képtelenség. De ha te mondanád neki…

– Jó, majd meglátom, mit tehetek.

– Mit tehetsz?! – kapta fel a vizet újfent Laurent. – Azt teheted, hogy hazajössz, vagy elválsz tőle, vagy mit tudom én, de csinálsz végre valamit, ami észhez téríti. Nem látod, hogy Audrey szívja meg ezt az egészet?

– Nagy lett a pofád, fiam! Fejedbe szállt a siker – szólt rá az apja. – Csak nem felszedett az egyik köcsög divattervező? – nevette el magát. – Nyugodj le szépen, és ne csináld itt a feszkót. Pihenni jöttem haza, nem balhézni.

– Oké, befogtam – adta meg magát Laurent. Bánta már, hogy belekezdett a témába, hagyta volna a francba az egészet, sőt haza se kellett volna jönnie. Felpattant a kanapéról, és kicsörtetett a szobából.

 

A folyosón belebotlott a húgába.

– Nem szép dolog a hallgatózás, Bogár – húzta meg a kislány egyik kócos hajfonatát. – Szundizhatok ma este a szobádban? Az enyém kissé túlzsúfolt.

– Aha – nyújtotta felé a kezét Audrey.

 

Miután megágyazott magának a szőnyegen, bekapcsolta a laptopját.

– Nézünk egy mesét? Letöltöttem egy csomót. Mi van, Bogár? Olyan lejtős a szád, hogy lecsúszik róla a mosoly.

– Nincs kedvem hozzá – nyafogta a kislány. – Mesélj inkább arról a pasiról, akibe belezúgtál. Elmondtad neki, hogy szereted?

– Dehogy mondtam, az ilyesmit nem áruljuk el csak úgy.

– Miért nem?

– Mert az bonyodalommal jár. Nézd meg az őseinket. Ők a templomban mondták ki, hogy szeretik egymást, aztán hová jutottak – ásította Laurent.

Audrey lekuporodott mellé.

– Mégiscsak szeretném megkapni az ajándékomat – duruzsolta a fülébe. – Én vagyok a hülye, és nem te.

A bátyja erre ijedten kapott a farzsebéhez, és kihúzta belőle a babát.

– Egy csöppet kilapult.

– Nem baj, így is cuki – simogatta meg Audrey.

Laurent-nak támadt egy ötlete.

– Van kedved bűnözni, Bogár? – kérdezte, mire a kislány szeme felcsillant.

 

 

Pascal zavarban volt, ezért elég ügyetlenül tartotta maga elé a mobilt. Tekintete Laurent párnán göndörödő tincseire tapadt. Ha koncentrált, érezte a selymességüket az ujjai között, csakhogy a fiú nem hagyta koncentrálni, egyfolytában csacsogott.

– Azért suttogok, mert Audrey alszik. Most nála dekkolok, mert összebalhéztam az ősökkel, meg mert anyám kinyírta a szobámat. Tartsd egy kicsit távolabb a telefont, hadd nézzem, mi van rajtad!

– Pizsamaalsó – árulta el Pascal, de nem mutatta meg.

– No, és milyen volt a sitten? Kötöttél új örökbarátságokat? – vigyorgott Laurent.

– Éppen elég a régiekkel megbirkóznom – húzta el a száját a fotós. – Sőt még a te barátodtól is lelki fröccsöt kaptam.

– Damien beszólt? Ha visszaértem, megverem.

– Nem szükséges. Lerendeztem én.

– Őt is kikészítetted, nem csak a zsernyákot? – tettetett meglepettséget Laurent. – Tényleg, ha már verés… Mit szólnál egy kis skype-szexhez?

Pascal érezte, hogy ebbe belepirult, és ettől még inkább fokozódott a zavara.

– Szóval kívánod – mosolygott tovább Laurent csábítóan. – Látom rajtad. Előveszem, ha előveszed – incselkedett.

– Pihenned kell – próbált kifarolni Pascal a szituációból, pedig jól esett a testének a borzongás, amely átjárta az ötlet hallatán. – Holnap korán reggel indulsz Rómába.

– Ne terelj! Egyébként nem vagyok fáradt. Fel vagyok pörögve a bűnözéstől.

Bűnözéstől?

– Ja, megirigyeltem tőled. Elcsórtam egy macskát. Pontosabban egy háromnegyed macskát. Várj, megmutatom! Ne izgulj, egyelőre csak a macskát – kacsintott bele Laurent a kamerába.

Pascal nem hitt a szemének. Nem a kiscica állapota lepte meg, hanem a fiú tekintete, és az, ahogyan az állattal bánt. Legszívesebben átnyúlt volna a mobiltelefon képernyőjén, hogy magához ölelhesse, hogy megadhassa neki mindazt a szeretetet és gyöngédséget, amelyet soha senkitől nem kapott meg.

Laurent félreértette a hallgatását.

– Nem szenved – magyarázta. – Isa, a volt csajom, aki a volt haveromtól terhes, el akarja altatni, de szerintem semmi baja. Vagyis van baja, de attól még vígan élhet. Én úgy látom, szeret élni. Ellesz nálam. Ha meg fotózásra utazom, lepasszolom neked. Ugye bevállalod?

Pascal nem tudta, mit mondjon. Azt nem mondhatta ki, amit szíve szerint elárult volna, mert ismerte már annyira a fiút, hogy ne riassza el egy szenvedéllyel átfűtött szerelmi vallomással. Úgy döntött humorral hígítja a romantikát.

– Közös macskánk lesz? – kérdezte. – Az már felér egy házassággal.

– Azt nem mondtam, hogy közös lesz – szeppent meg Laurent. – Különben sem házasodom. A házasság egy nagy rakás fos. Ó, basszus! Bocsánat, a tiéd természetesen kivétel… volt.

– Szeretnélek megcsókolni – bukott ki Pascalból.

– Hát, az most nem fog összejönni. Bár olvastam valahol, hogy a japóknak már erre is van kütyüjük. Beraksz a szádba valami izét, gondolom, valami műnyelvféleséget, és a másik távolról irányítja. Perverz állatok.

– Mennyit is éltél Tokióban? Fél évet?

– Öt hónapot, szóval én már csak tudom – vihogott Laurent. – Nincs az a fantázia, ami el tudná képzelni, mi mindent csinálnak azok az ágyban, és mi mindennel. A csajoknak kész dzsungel van a lábuk között, mert szexinek tartják a szőrt. És az előjáték általában azzal kezdődik, hogy Ne, ne! Hagyjál! Ó, jaj! Veszettül játszák a szűzlányt, utána meg úgy rácuppannak a farkadra, mint Juliska a mézeskalácsra. Marhára buknak a fehér faszra. Upsz! Messzire mentem?

– Megszoktam már – legyintett Pascal.

Laurent elcsöndesedett. Miközben a békésen szunyókáló cica fölé hajolt, hogy megpuszilja a fülecskéi közti cirmos puhaságot, fekete fürtjei ráhullámoztak a mobiltelefon képernyőjére.

– Dorombol! – kapta fel a fejét, majd odatartotta a telefont, ahol a leghangosabban járt a cica motorja. – Hallod? Itt vagy? Hú!… Ö, most valami olyat látok, amit nem biztos, hogy meg akartál mutatni. Mindjárt előbújik az óriáskígyó a boxerből.

Pascal megtörölte a szemét, kifújta az orrát, majd felvette az ölébe esett telefont.

– Bocsánat, taknyolnom kellett – szabadkozott.

– Uh, ez aztán izgató. Mondj még ilyeneket! – bíztatta Laurent vihogva. – Mi az? Bebőgtél?

– Nem – hazudta a fotós.

– De igen.

– Nem is.

– De bizony.

– Válthatnánk témát?

Laurent ásított egy nagyot. Visszahajtotta fejét a párnára.

Pascal a telefonja képernyőjén figyelte, ahogy magára húzza a takarót és összegömbölyödik alatta.

– Mesélj valamit – kérte a fiú. – Beszélj hozzám, amíg elalszom.