Kiss The Rain
– Csokoládét? – kérdezte Yoite, és Alan felé nyújtotta a bonbonos dobozt.
Alan szórakozottan tekintett fel az előtte heverő számlahalomból. Annyira lekötötte a heti bevétel rejtvénye, hogy teljesen megfeledkezett a japán fiú jelenlétéről.
Yoite az utóbbi időben rászokott arra, hogy miután átvette az óráért járó fizetségét, még elüldögélt egy kicsit a boltban. Ilyenkor vagy körbe-körbe járt és mindent megtaperolt azokkal a hosszú ujjaival, vagy csak ült egy öreg hintaszékben, nézett maga elé, és csak az ég tudta, min jártak azok a furcsa gondolatai. Alant ez utóbbi tevékenysége idegesítette a legjobban. Elvett egy csokoládébonbont, majd az ajtóra pillantott, de Yoite nem óhajtotta figyelembe venni a tapintatos célzást, miszerint ideje lenne távoznia, mert hát zavar. December közepe volt már, és a kis régiségbolt kirakatát sárga fényfüzérek kuszára sikeredett hálója világította meg.
– Ha kibújsz a könyvelésből, elmehetnénk inni egyet – indítványozta Yoite, és ő is bekapott egy csokoládét.
– Milyen egyet? – kérdezte Alan továbbra is a számlakönyvbe mélyedve, mire a másik fiú elnevette magát.
– Nem tudom, de ezek után akár kettőt is!
Alan végre félretette a munkát, és sóhajtva dőlt hátra a széken. Yoite ezen a napon kontyba fogta rasztafürtjeit, és ez a frizura tagadhatatlanul jól állt neki. Most, hogy félprofilba fordult, óriási, mandulavágású szemei úgy ragyogtak elő arcából, mint az ékkövek. Alan egy pillanat erejéig elgondolkodott azon, hogy vajon milyen lehet a fiú, amikor elmegy valakivel inni egyet, és vajon gyakran teszi-e meg ezt.
– Ez a kérdés ilyen hosszú gondolkodási időt igényel? – türelmetlenkedett Yoite.
– Nem tudom… – bizonytalankodott Alan. – Nagyapa vár, és…
– Nem vár, mert szóltam neki, hogy ma este velem jössz zülleni.
Amíg Alan gondosan elhelyezte a széfben a legértékesebb tárgyakat és az aznapi bevételt, Yoitének rengeteg ideje volt arra, hogy szemlélődjön. Megfigyelte Alan minden mozdulatát, és összehasonlított. A fiú testén meglátszottak az elmúlt évek, de a lelke, úgy tűnt, még mindig ugyanaz a távoli sziget maradt. Hogy lehet valaki, aki ilyen vonzó, ennyire antiszociális? – töprengett Yoite.
Némán ballagtak a karácsonyi fénybe öltözött város szűk utcáin a bár felé. Most valahogy Yoitének sem akaródzott beszélgetést kezdeményeznie, mert Alan ott sétált mellette, és ezt a csodát teljes lényével át akarta érezni. Az emberek megbámulták őket, és ezekben a futó, kíváncsi pillantásokban Yoite néhány pillanat erejéig annak láthatta magát, ami szeretett volna lenni. Ő azt gondolja, hogy barátok vagyunk! Ő meg – igen, az a huncutszemű – azt, hogy szeretők! Eközben Alan határozott léptei közömbösen ropogtak mellette a hóban.
Yoite szórakozottan simított végig mutatóujjával a borospoháron.
– Sosem szerettem a havat – mondta. – Már attól náthás leszek, ha csak ránézek.
Alan vetett egy pillantást a kinti hóesésre, majd Yoitére, és elmosolyodott.
– Pedig illik hozzád.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte a japán fiú meglepetten.
– Úgy értem, hogy hasonlítasz egy hópehelyre – felelte Alan.
Yoite ettől a kijelentéstől összezavarodott, mert nem tudta, hogy csak az elfogyasztott szeszmennyiség beszél-e a fiúból, vagy komolyan gondolja, amit mond, és ha komolyan gondolja, akkor érti-e, mit üzen vele. Az elmúlt két hónap alatt alkalma nyílt arra, hogy egy kicsit belelásson Alan életébe, és ha nem is sikerült átlátnia a falakon, de azért talált néhány rést rajtuk. Tudni vélte, hogy a fiúnak jelenleg nincs, vagy talán sosem volt szerelmi viszonya. Olyan ártatlan tisztaság tükröződött a szemeiben, hogy Yoite mocskosnak érezte magát a közelében.
– Tudod, néha furcsa dolgokat mondasz. Sőt, tulajdonképpen már az is furcsa, hogy egyáltalán bármit is mondasz.
Alan erre elnevette magát.
– Furcsának találod, hogy tudok beszélni?
Yoite töltött magának egy újabb pohár bort, és közelebb hajolt Alanhez.
– Azt találom furcsának, hogy hozzám beszélsz – mondta, közben érezte, hogy az ital lassan kezd a fejébe szállni, de nem bánta, mert a vére felpezsdülő mámorában egyre több bátorságra lelt magában ahhoz, hogy közeledjen. – A gimiben csodáltalak – folytatta. – Pillanatok alatt képes voltál kiakasztani a tanárokat. Sokszor töprengtem azon, hogy vajon honnan van benned ennyi magabiztosság, de amióta megismertem a nagyapádat, már értek mindent. Azt is értem, miért akartál olyanná válni, mint ő.
– Olyanná válni, mint ő… – ismételte Alan csodálkozva.
– Igen. Egyszer azt mondtad, hogy olyan akarsz lenni, mint ő, amikor az osztályfőnök a jövőről kérdezett – magyarázta Yoite.
– Erre nem emlékszem.
– Hát persze, hogy nem! – sóhajtott a japán fiú. – Te rám sem emlékszel.
– Túl sok jelentőséget tulajdonítasz az emlékeknek.
– Az emlékeim tesznek azzá, aki vagyok.
Alan erre a poharára szegezte a tekintetét, és az alján maradt vörös borcseppeket figyelte, majd hirtelen felpillantott, mintha csak a meglepetésre játszana.
– Én az emlékeim nélkül szeretnék az lenni, aki vagyok – mondta végül.
Yoite érezte, hogy egy pillanatra megszédül, ahogy Alan tekintete egyenesen rászegeződött. A szivárványhártyák hideg kékje most néhány árnyalattal sötétebben ragyogott rá. Vajon képes lennél-e bárkit is úgy szeretni, mint ahogy a nagyapád szeretett? – fogalmazódott meg benne a kérdés, de nem volt bátorsága szavakba önteni, ehelyett csak nézte Alan szépségét, ami ezen az éjszakán nem tűnt olyan ridegen elutasítónak. Összeszedte minden bormámoros bátorságát, és viszonozta Alan pillantását.
– Lassan éjfél, és a bár mindjárt bezár – mondta. – Nincs kedved feljönni hozzám még néhány pohár borra?
Alannek a szeme sem rebbent az ajánlatra. Kicsit balra döntötte a fejét, és így nézte a japán fiút néhány végtelenül hosszúra nyúló másodpercig.
– Rendben – felelte végül a megszokott közömbös nyugalommal a hangjában.
Amikor Yoite felkapcsolta a villanyt és az apró, egyszobás lakás előtűnt a sötétből, Alan ámulva nézett körbe. Pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte. Tökéletesen illett Yoitéhez. A halvány mahagóni színű falak úgy ölelték körbe a fehér bútorokat, a fehér szőnyeget és a fehér zongorát, mint egy elegáns képkeret. Igazam volt! Olyan, mint egy hópehely! – állapította meg magában.
– És gyakran esik meg, hogy férfiakat hívsz fel magadhoz az éjszaka közepén? – tudakolta Alan, miután Yoite már a második pohár bort töltötte ki neki.
– Nem esik meg olyan gyakran, mint szeretném, és általában csak egy férfit hívok fel, szóval a többes szám kissé túlzó.
– És nőkkel is szoktad csinálni? – faggatta tovább Alan, mint valami kisiskolás a felvilágosító órán.
Yoite felnevetett, de közben idegesen birizgálta pulóvere nyakkivágásában a violinkulcsmedált.
– Néha igen – felelte.
– De ritkábban, mint férfiakkal?
– Hát, ha a néha ritkábbant jelent, akkor igen – mondta Yoite, és már úgy nevetett, hogy majdnem lefordult a kanapéról.
– És jólesik?
– Ez a kérdés most a nőkkel, vagy a férfiakkal szerzett tapasztalataimra vonatkozik?
Alanben ezen a ponton kezdett el tudatosulni, hogy nem kellene többet innia. Nem akart fájdalmat okozni Yoitének, de tudta, hogy ha ez így folytatódik tovább, akkor bántani fogja. Felállt, és a zongorához sétált. Amikor lerakta rá a poharát, észrevette, hogy pókhálóvékony, fátyolszerű porréteg rakódott a tetejére, ami a billentyűzet megkopott fekete festékén is ott csillogott.
– Nem szoktál itthon gyakorolni? – fordult Yoite felé.
– Hogyan? – kérdezte Yoite meglepetten, mert túl gyors volt a témaváltás.
– Poros a zongorád – mondta Alan.
Yoite is felállt, hogy szemügyre vehesse a hangszer állapotát. Alaposan végignézett rajta, majd Alan felé fordult.
– Tán elfelejtetted, hogy fizetsz azért, hogy a tiéteken gyakoroljak? – kérdezte mosolyogva.
Alan szórakozottan bólintott, majd ráfújt a billentyűzetre, amitől halvány porfelhő szállt fel, és úgy tűnt, mintha odabent is havazna.
– Azt mondtad, olyan vagyok, mint egy hópehely – hallotta Yoite suttogó hangját a fülében. – De szerintem inkább egy esőcseppre hasonlítok. Játszak neked valamit?
– Valami szépet – felelte Alan, és érezte, hogy felforr a vére, de ez már nem a bor hatása volt, hanem a japán fiú közelségéé.
– Valami szépet… – ismételte Yoite egy huncut mosollyal az ajkain, és leült a zongorához.
Mielőtt ujjait a billentyűkhöz érintette volna – mint ahogy az már szokásává vált –, ránézett Alanre, mintha belőle merítené a művészi áhítatot.
A zene olyan hirtelen törte meg az éjszaka csendjét, hogy Alan bőrén csiklandó borzongás futott végig.
A dallameső cseppjei úgy hullottak bele Alan lelkébe, mint egy frissítő nyári zápor. Meglepetten nézett körbe a szobában, ahol néhány percre véget ért a tél, és perzselő forróság költözött az átfagyott falak közé. Yoite tekintete végig rajta pihent, miközben ujjai előcsalták a zongorából ezt a varázslatot, és Alan nem érzékelte, mikor ért véget a zene és mikor vette kezdetét a csók. Amikor ügyetlenül levette róla a pulóvert, Yoite haja kibomlott, és az éjfekete tincsek kócosan hullottak a vállaira. Alan ámulva fogta két keze közé a japán fiú arcát, mert még soha életében nem látott hozzá fogható szépséget. Érezte, hogy eközben Yoite tenyere a mellkasára siklik, és megpihen vadul vágtázó szívén. Alan! – hallotta a saját nevének dallamát szétszóródni a csendben, miközben Yoite ajkai a nyakát csókolták. De akkor egy másik hang is felcsendült a fülében, és a szobában hirtelen újra dermesztő hideg lett. Óvatosan eltolta magától a japán fiút.
– Nem lehet! – suttogta még rekedten a vágytól. – Nem akarom.
– Engem nem akarsz? – kérdezte Yoite remegve, mire Alan újra megsimogatta az arcát.
– Nem erről van szó – mondta, és ujjaival megérintette a fiú telt ajkait. – Nem akartalak bántani.
– Ha nem akarsz bántani, akkor mondd el, miről van szó!
Alan, mintha meg sem hallotta volna, fogta a kabátját, és megindult az ajtó felé. Mielőtt becsukta volna maga mögött, még hátraszólt:
– Holnap megmondom nagyapának, hogy nem jössz többet.
Lerohant a lépcsőkön, majd átvágott a ház belső udvarán, csak akkor kezdett el sírni, amikor már biztonságos távolban járt Yoite ablakának sárga fényétől. Lekuporodott a hóban, és a kézfejére hulló könnycseppeket figyelte. Haza kell mennem! Haza kell mennem! – hajtogatta magában, de képtelen volt felállni. – Haza kell mennem!
Megjegyzés: Yoite = evening rain
Zene: Yiruma - Kiss The Rain