Negyedik poszt - Angyalok
Gyerekkoromban nem hittem az angyalokban.
Amúgy a démonokban sem és a szellemekben sem. Isten és az ördög is hidegen hagyott. Nem féltem az ágy alatt vagy szekrényben rejtőző szörnyektől sem.
…
Most eltöprengtem, mert még néhány sem és kiderül, hogy nem féltem semmitől sem. Rettenthetetlen gyerek voltam.
Gyáva felnőtt lettem. :(
Az életben vannak fordulópontok. Például, amikor rendőrök rúgják rá az ajtót az ártatlanságodra… de ez nem az én fordulópontom.
Szóval ami az enyémeket illeti, mindre emlékszem. Színesek, illatosak, szinte tapinthatóak, igazi 4D-s élményt nyújtanak, amikor visszagondolok rájuk. A legszebb közülük az a pillanat, amikor hinni kezdtem az angyalokban.
Adam ajándékozta nekem őket.
Fél öt volt. Anya elindult hazafelé a munkából. Már csak félórám maradt az Adammel töltött délutánomból, ezért ki kellett használnom minden percet. Ő már gimnazista volt, én még az általánosban csücsültem, és éppen a felvételire készültem. Baromira hajtottam, mert Adam sulijába akartam bekerülni.
– Ez a mondat túlságosan összetett – görnyedtem sopánkodva a nyelvtan füzetem felett. – A sok határozó eltakarja az állítmányt. Te látod, hol van?
Adam sem látta. Mondjuk nem is nézett rá a mondatra. Az ablaküveget nézte, vagy azon át az eget. Nem tudtam eldönteni, melyik igézte meg, de végül is mindegy volt, mire tekintett, mert valójában befelé nézett.
Néha egészen elmerül magában. Ilyenkor olyan, mint egy robot, amit kikapcsoltak. A teste beledermed egy pózba, a lelke meg pörög-forog, rohangál benne.
– Adam! – A nevét kell kimondani, mert semmi mást nem hall meg ebben az állapotban.
– Mi az? – fordult felém. Hosszú szempillái kipislogták tekintetéből a homályt.
Ekkor kellett volna előhozakodnom az összetett mondatok elemzésének problematikájával, de jobban érdekelt az, hogy min merengett el.
Nem kellett kérdeznem, mert általában megérezi, ha kíváncsi vagyok.
– Hiszel az angyalokban? – nézett rám. Smaragdzöldben pompázott szemében a szivárványhártya.
– Nem igazán – vallottam be. – Még egyet sem láttam – tette hozzá a materialista énem.
– Nem is érzed őket?
– Úgy érted, hallok-e néha szárnysuhogást? – vihogtam, de mivel Adam komoly maradt, gyorsan el is szégyelltem magam.
– Azt hiszem, van egy őrangyalom.
Ezen úgy ledöbbentem, hogy kinyitottam a számat, vagyis, ha író lennék, úgy kellene fogalmaznom, hogy leesett az állam, ami, valljuk be, elég horrorisztikus lenne, ha valóban megtörtént volna. A fogorvosom egyszer elmondta, hogyan kell visszarakni az állkapcsom, ha netán kiugrana. Rohadt macerás művelet, úgy kell visszatolni, mint egy fiókot a szekrénybe. Szopás közben mindig nagyon vigyázok… Basszus, elkalandoztam! Térjünk vissza oda, hogy Adam kijelentette, van egy őrangyala.
– Igaz, hogy nincsen neme? Vagy még nem vagytok olyan bizalmas viszonyban, hogy beláthass a lábai közé? – érdeklődtem meg. Ilyen az, amikor én komolyan veszek valamit.
Adam elmosolyodott, mert a szeretet elviseli a hülyeséget.
– Ő nem etalonangyal.
– Hanem olyan Angyalok városás, fekete ballonkabátos?
– James Dean az angyalom – bökte ki végre Adam.
– Mi van? – Ekkor még értetlenkedtem, de azóta hozzászoktam, hogy Adam bele van esve James Deanbe. Nem vagyok rá féltékeny, mivel halott, meg hát ez nem olyan szerelem, amilyennel én szeretem Adamet. És hálás is vagyok neki, mert ha ő nem vigyáz Adamre, akkor nem is tudom, hogyan élte volna túl azt a bizonyos napot.
– Nem a szelleméről beszélek – magyarázta. – Ez inkább egy érzés, egy energia.
Amikor olyan dolgokról mesél nekem, amelyeket senki másnak nem mond el, mindig nagyon közel húzódik hozzám. Ilyenkor ő lesz az én angyalom. Érzem az energiáját, a teste melegét, a jelenlétét.
– De honnan tudod, hogy ő az? – Ez szerintem totál logikus kérdés volt részemről.
– Ki más lenne?
– Ja, akkor jó…
Hallgattunk. Én nem értettem semmit, Adam meg túlkomplikálta magában az érzéseket. Az összetett mondat részei szétestek.
– Neked is lehetne angyalod – szólalt meg Adam pont akkor, amikor anya nyitotta a bejárati ajtót.
– Nem tudom, akarok-e angyalt. A szüleim még azt sem engedik, hogy halaim legyenek, mert szerintük elfelejteném megetetni őket.
Anya benyitott, és megkérdezte, jól vagyunk-e. Mindketten hevesen bólogattunk, pedig Adam nem volt jól, és én is kezdtem már annyira felnőni, hogy nem voltam többé rettenthetetlen.
Miután anya kiment, Adam újra odahajolt hozzám. Mentolos rágó illatú volt a lehelete.
– Az sem fontos, hogy halott legyen – súgta meg a titkot. – Az a lényeg, hogy szeresd.
A szája úgy fénylett, mintha ki lett volna rúzsozva, de csak egy kis nyál csillogott az ajkain, mert megnyalta őket, mielőtt megformálta volna velük azokat a szavakat, amelyek forróságot bizsergettek a fülcimpámra.
– Te szereted James Deant?! – álmélkodtam.
– Igen.
Ez azért furán hangzott. Majdnem elhittem, hogy csoda történt, pedig a csodában sem hittem. Aztán Adam elmagyarázta a dolgot, és én gazdagabb lettem néhány angyallal és szegényebb jó pár illúzióval.
A szeretet egy nagyon érdekes izé. Úgy is szerethetsz valakit, hogy soha de soha még csak a közelében sem voltál, egy szót sem váltottál vele. Azt hiszem, ez az angyalok lényege. Az angyal egy érzés, maga a szeretet, ami összeköt élővel vagy holttal.
Adam rajong James Deanért, elolvasott róla mindent, látta az összes filmjét, beköltöztette az életébe. És amikor szomorú, rá gondol, arra, hogy James is sokat küszködött, és egészen biztosan megértenék egymást. A tudat az – annak a tudata, hogy valaki megértené –, ami erőt ad neki a nehéz pillanatokban. Akkor is sokat gondol rá, amikor boldog, mert a boldogságon is jó osztozni.
A szeretetnek ezt a formáját egyesek rajongásnak nevezik, de ez nem helyes, mert az angyalai után nem futkorászik az ember úgy, mint annakidején a The Beatles után a fangörcsöt kapott csajok. Az angyalok ott ülnek a szobánkban, ott laknak a fejünkben, bármikor beszélgethetünk velük, vagy élvezhetjük némán a jelenlétüket. Ha élnek, rájuk kereshetünk a neten, és megmosolyoghatjuk a mosolyukat, de sosem szabad találkoznunk velük, mert akkor összetörne az álomkép, amit alkottunk róluk. Kell a távolság, hogy az angyal kiterjeszthesse a szárnyait.
Az én angyalaim többsége él. Ők jönnek-mennek, gyakran cserélgetem őket, de a halottakhoz hű maradok, mert egészen biztosan nem csalódhatok bennük.
Nagyon sokat lehet tanulni az angyaloktól. Elsősorban azt, hogy szeresd önmagad. Adam azért választotta Jamest, mert szerinte hasonlítanak egymásra, és benne elkezdte önmagát is szeretni.
Az a jó az ilyen angyalokban, hogy ők sem tökéletesek. Én tutira nem tudnék egy tökéletes lényt szeretni, mert folyton kisebbségi érzésem lenne, de az esendő angyalok egészen csodálatosak.
Mindezek után azt a következtetést kell levonnom, hogy az angyalok tulajdonképpen emberek…
Na de, miért is jutott eszembe éppen most ez az egész angyalosdi?
Az este miatt.
Az Édentől keletrét adták a tévében, amit természetesen nem lehetett kihagyni, még akkor sem, ha megvan DVD-n, és akkor nézhetjük meg, amikor csak akarjuk.
Már annyiszor láttuk, hogy kívülről fújjuk a dialógusokat.
Nem tudom, azért szeretem-e, mert amúgy is szeretném, vagy azért, mert Adam szereti. Túlságosan összekapcsolódnak.
Adam pattogatott egy kis kukoricát, hogy meglegyen a moziélmény, aztán bekuckóztunk a nappaliba a tévé elé.
Az Édentől keletre nézése nekünk, mondhatni, családi hagyomány. Adam és én valamilyen szinten egy egészen jól működő család vagyunk.
Nyilvánvaló, hogy Adamnél ebből a filmből indult az egész James Dean mánia. Szóval Adam angyala nem is James, hanem Cal, a karakter, akit játszik.
A mai is csak egy szokásos filmnézésnek indult, de valami egészen szokatlannal végződött, ezért gondoltam, hogy kerekítek belőle egy posztot. És amíg írom, újra átélhetem azt a néhány percet, mialatt Adam hagyta, hogy a tenyerem a csupasz mellkasán pihenjen, a szíve felett.
Mivel Adam sosem sír, így én bőgök helyette is.
Első papír zsebkendő: Amikor James, vagyis Cal, a vonat tetején kuporog.
Második papír zsebkendő: Amikor Abra kijelenti, hogy fél Cal tekintetétől, mire James megvadul, és nem éppen szakszerűen beüzemeli a jégcsúszdát.
Harmadik és negyedik papír zsebkendő: Amikor Cal a földön fekve figyeli, ahogy nő a bab.
Rengeteg papír zsebkendő: Amikor Cal apja visszautasítja a pénzt.
A száz darabos papír zsebkendős csomag utolsó darabja: Amikor Cal lecsücsül egy székre az apja betegágya mellett.
Vörösre fújtam az orromat.
Ismered a filmet? Keress utána a neten! Okés, egy kicsit megkönnyítem a dolgodat, meg az enyémet is, mert az nem poén, ha olyanról magyarázok, amiről gőzöd sincsen. A lényeg az, hogy egy mélyen vallásos apa meg van győződve róla, hogy a kisebbik fia rossz… pedig Cal jó és okos, és szép. Sokkal értékesebb ember, mint a műmájer bátyja, aki hiába tökéletes, mert végtelenül unalmas. Csakhogy Cal elhiszi, hogy ő rossz. Amikor az apja tönkremegy, elhatározza, hogy megszerzi neki az elvesztett pénzt. Titokban babtermesztésbe kezd, mert zajlik a világháború, és a babtermesztés valami miatt baromi nagy üzlet akkoriban. Persze van benne szerelem is, és James Dean tényleg jól néz ki, és lubickol a szerepében.
A slusszpoén… Ami miatt Adam rákattant erre a filmre az, hogy a fiúk anyja, aki a gyerekei születése után elhagyta a családját, egy jégszívű kurva, a szomszéd városka madamja. Az egyik csúcspont az, amikor Cal, aki elég hamar rájön az igazságra, családegyesítést rögtönöz, és bemutatja a tökéletes bátyjának a tökéletlen anyját.
– Jó ez a film – adott hangot Adam a véleményének, miután véget ért. Ezzel nem mondott újdonságot. – Bőgőmasina!
– Ne cikizz! – Olyan volt a hangom, mint egy influenzásnak, akinek egyszerre dugult be mindene.
Kikapcsoltuk a tévét, és ültünk a tök sötétben. Adam egyszer csak megmozdult, összekuporodott, és az ölembe hajtotta a fejét. Na, ez már az újdonság erejével hatott. Elég nagy erővel…
– Szerinted a rossz vér örökletes? – A kérdés úgy kapaszkodott bele a sötétségbe, mint egy gyerek tesi órán a bordásfalba. Azért használom rá ezt az idiótának tűnő hasonlatot, mert a szívem izomzata a hallatán egyből heves nyújtózkodásba kezdett.
Nem tudtam, mit kellene felelnem, mert sosem beszélgettünk eddig Adammel az anyjáról. Fogalmam sincs, mit gondol róla, csak feltételezéseim vannak, amelyek ritkán helyesek.
Mivel kussoltam, Adam a hátára fordult, és megpróbált a sötétségen át a szemembe nézni. Elég komfortosan érezte magát az ölemben.
– Szerinted én jó ember vagyok?
Meg voltam győződve róla, hogy még egy hasonló kérdés, és elpattan bennem egy húr, és akkor aztán össze-vissza fog muzsikálni bennem a sok érzelem.
– Milyen a jó ember? – kérdeztem, hogy ne csak ő kérdezzen.
– Például James Dean jó ember… volt.
Itt azért álljunk meg egy pillanatra, és időzzünk el a tényen, hogy az a heteroszexuális fiú, akibe halálosan szerelmes vagyok, egy már majdnem homoszexuálisan biszexuális filmsztárra gerjed érzelmileg.
– Az én egyik angyalom szerint: „Valamilyen szinten bárki, aki elég indíttatást érez, hogy alkosson és ne elvegyen, tiszteletet érdemel.” – idéztem.
– Ki ez az angyal? – Adam rettenetesen kíváncsi típus.
– Titok.
– Miért van az, hogy én mindent elmondok neked, de te semmit sem mondasz nekem? – cserélte Adam a jó emberek témáját egy felettébb idegesítő és az utóbbi időben egyre gyakrabban előkerülő dilemmára.
– Az én életemben nem történik semmi izgalmas – vontam meg a vállam.
– Mert az enyém kalandregény – sértődött ki Adam. Előbújt belőle a kisgyerek.
Ha ő tudná, hogy én milyen kalandosan élem meg az ő életét! Mintha örökjegyet váltottam volna egy színházba vagy egy hullámvasútra.
Az éjszaka feketeségén át is jól láttam Adam hajában az aranyszálakat. Utat mutattak a lelke egyik rejtett szegletébe.
Ösztönösen mozdultak simogatásra az ujjaim, mivel szavakkal nem fejezhettem ki magam.
A kezem besiklott Adam pólójának nyakkivágásán át egészen a mellkasáig. Egyértelműen a póló tervezőjének kreativitása vezetett a szokatlan intimitásig. Véletlen tévedtem bele a saját fantáziámba.
Adam bőre hideg volt… selymes… libabőrös ott, ahol megérintettem.
A tévé sötét képernyőjére szegeztem a pillantásomat, mert nem akartam, hogy találkozzon a tekintetünk.
Nem mozdult, én sem. Szíve dallamosan dobogott a tenyerem alatt.
– Te egészen biztosan jó ember vagy – vélte Adam, pedig szerintem nem vagyok az, de ha ő mondja, még azt is képes vagyok elhinni, hogy valóban jó vagyok.
Nem mertem megszólalni. Féltem, hogy Adam megmozdul, vagy egy meggondolatlan szavam megtöri a varázst…
De Adam nem mozdult meg. Ő is hallgatott. Lehet, hogy a szívem dobogását figyelte. Az összes vénám őrült ritmust dobolt, szóval nem volt nehéz meghallani. Főleg az ölembe fekve nem.
Amikor feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért nem mozdul meg, bolond gondolatokkal lett tele a fejem. Szerencsére elég gyakorlatra tettem szert, pontosan húszévnyire, ahhoz, hogy ne engedjem elburjánzani őket.
Kihúztam a kezem Adam pólójából. Az egyik ujjam siettében véletlenül megsimogatta a száját. Ez az este a véletleneknek volt szentelve.
– Lefekszem, bratyó. – Igen, valóban így szólítottam. Emlékeztetnem kellett magam a dolgok valódi állására.
Most elsüthetnék egy poént a dolgok állásáról, de nem illene ide, mert ez az este nem a vágyaimról szólt, hanem az érzelmeimről. És még velem is megesik, hogy ez a kettő nem jár kéz a kézben.
Az éjszaka közepén felriadtam. Kicsámpáztam a klozetra. Visszafelé jövet észrevettem, hogy Adam még mindig ott kuporog a kanapén.
Porcelánfiú. Ez a szó jutott először az eszembe. Talán a bőre fehérsége miatt asszociáltam erre, vagy amiatt, hogy a porcelánfigurákkal nagyon óvatosan kell bánni, mert rendkívül törékenyek.
Nem ébredt fel, amikor ráterítettem a pokrócot. Nyugodtan és mélyen aludt.
Kettőnk közül csak engem zaklatnak az álmok.