Nyolcadik poszt - Ragyogás
Kellemesen izgató szexuális álomból ébredtem. Az igaz, hogy az ipsének, akivel keféltem, hiányzott a feje, de farka volt, szóval nem rázott meg az álom rém része.
Nyűgösen nyújtóztam egyet, alaposan kiélvezve, hogy van testem, amit nyújthatok, amiben recseghetnek-ropoghatnak az ízületek. Ritkán kelek arra, hogy örülök a létezésemnek, no persze sose bánom, de mindig találok valami vitathatót benne.
Mivel a sötétítőfüggöny beüzemelése még várat magára, a nap mind a hét ága telibe ragyogta a képemet. Hunyorogva dörzsöltem ki szememből a vakító fényességet.
Bizsergett bennem az álom emléke. A fejetlen pasi nagyon tudta, mit és hogyan kell csinálni.
Éppen bedugtam a kezem a pizsamanacimba, és már majdnem nekiláttam a reggeli rejszolásnak, amikor Adam beleköhögött a pillanatom mámorába.
– Húzzál innen a picsába! – Igen, ez történt. Elszállt az agyam, de talán érthető okból.
– Hé, nyugalom, öcskös! – Az íróasztalomnak támasztotta a csípőjét, és jelét sem mutatta, hogy eleget akarna tenni a kérésemnek.
– Takaroggyá’ kifelé! – A matracon térdeltem, és a nyálam undorítóan fröcsögött a szavaim nyomában.
– Mi bajod van? Bal lábbal keltél? – Adam nem szándékozott megérteni engem. Mondjuk nehéz valakit úgy megérteni, hogy nem ismerjük az indítékait.
– Még fel se keltem, baszod! – Íme, ez az én alpári oldalam.
Mivel most már ő is marhára ki volt sértődve, villogó tekintettel meredtünk egymásra. Zöldnek indult, aztán minden átmenet nélkül sötétkékre váltott a szeme.
Az illata térített észhez, vagyis inkább elbódított, mint a marihuána, és lecsillapította a haragomat.
– Figyu… Bocsi… De a masztizás magánügy – mentegettem magam.
– Azt vágom. – Adam megtörölte a homlokát a kézfejével. Vajon mit törölt el róla? Lehet, hogy egy gondolatot? – Nem leskelni jöttem, te idióta! Tehetek én róla, hogy egyből a farkadhoz nyúlsz, ahogy kinyitod a szemed?
– Mert te nem…
Adam megrántotta a vállát. Ennyi volt, részéről téma lezárva.
Zsebre dugta a kezét – még a szexi pincérszerkót viselte, és látszott rajta, hogy alukálni vágyik –, és valami csillogót húzott ki belőle.
– Szerinted ez tetszeni fog neki?
Na, erre megint lekapcsolt bennem az értelem, és tapogatózhattam a sötétben.
– Faszom tudja! A te nőd. Mi közöm nekem hozzá? – Nyálbuborék landolt a szőnyegen.
Adam fáradt sóhajjal vakarta meg állán a szőke borostát. Ellökte magát az asztaltól, de aztán visszatámaszkodott rá.
– Megrohant a depresszió, vagy mi a halál farka van veled? – találgatott. – Amúgy ezt anyád szülinapjára szánom, szal’ valamicske közöd azért van hozzá.
– Oh… – Hát, ez égő volt. (Ráadásul még csak az elején tartok, és senki sem szexelt, de már hemzseg a sok férfi nemi szervtől ez a bejegyzés.) – Szép. – Meg sem néztem igazán.
– Mehetnénk robogóval. – Adam kibámult az ablakon a verőfénybe. Újra zöld volt a szeme.
Tudni kell, hogy Adam tökre odavan anyámért, no, nem ödipálisan, hanem olyan igazi gyermekien. – Szerintem ez érthető anélkül is, hogy megsérteném az első posztban tett ígéretemet, és kitérnék a részletekre. – Régen minden felnőttben potenciális szülőket keresett, akiknek az álomképét eldédelgethette magában.
Ahogy ott állt, kezében azzal a ronda nyaklánccal, vagy fülbevalóval, vagy karkötővel, iszonyatosan erős késztetésem támadt egy ölelésre. Ha hagynám, hogy az ilyen rohamok legyőzzenek, ahányszor csak rám törnek, akkor Adam a karjaim között élné az életét.
– Semmi kedvem szétrázatni a seggem a robogón – nyafogtam, pedig nagyon is volt kedvem szétrázatni a seggem Adam mögött kuporogva, belélegezve őt és a muslicákat.
– Akkor menj busszal.
– Undok vagy. – Adam ezen meglepődött. Igaza volt.
– Te küldtél el a picsába engem, és még én vagyok undok! – Hát, ez nem volt éppen egy tartalmas beszélgetés, de nem filozofálhatunk állandóan. – Lefekszem tentikélni, addig döntsd el, mi legyen a seggeddel.
Fogmosás közben a végszaván járt az eszem, és röhögve állapítottam meg, hogy közel-távol én vagyok az egyetlen olyan ember, aki úgy istenigazából eldöntötte már, mi legyen a seggével.
A hűtőben ráleltem a tortára, amit Adam anyának vett. Nem nézett ki rosszul. Tele volt ültetve marcipán-rózsabimbókkal.
Amióta a szüleim kiköltöztek a kertvárosba, mi meg az albérletbe, mindig kivárjuk az ünnepi alkalmakat egy-egy összeborulás megszervezéshez. Csak Adam látja különlegesnek az őseimet, részemről nem ragaszkodok a jelenlétükhöz a hétköznapjaimban. És ez nem azért van, mert kettővel növelik azoknak a létszámát, akiknek hazudnom kell. Nekem Adam a családom. Anyám akkor szúrta el a nevelésemet, amikor beengedte őt az ajtón, és hagyta, hogy legózzon velem.
A délelőtt nagy részében nem csináltam semmit. Azt szokták mondani, hogy a semmit nem lehet csinálni, pedig nagyon is lehet, ráadásul komoly összpontosítás szükséges hozzá. Nem gondolni Adamre fárasztó meló.
Úgy délig sikerült is nem gondolnom, de aztán megadtam magam a készetetésnek, és résnyire nyitott ajtaján át meglestem az álmát. Ő kénye-kedve szerint járkál be hozzám, de én általában bekéredzkedek előtte. Persze csak akkor, ha itthon van. Azt már meséltem, mit művelek, és mit nem a távollétében.
Nélküle is izgi a szobája, de vele együtt olyan, mintha beülnék életem legjobb filmjére.
Milliószor láttam már aludni, mégsem unom meg soha a látványát, mert mindig másmilyen. Ma tényleg fáradt lehetett. Nagyon lassan és mélyen vette a levegőt. Átöltözött. Egyik meztelen lába kilógott a takaró alól. A combjáig tudtam követni egy izomköteg útját a bőre alatt.
Egészen belemerültem a csodálatba, amikor megszólalt az ébresztő a telefonján. Úgy iszkoltam el az ajtóréstől, mintha rosszban sántikáltam volna.
Ebédre csak egy szendvicset burkoltunk, mert anyáméknál várt ránk a terülj-terülj asztalkám.
– Ebben jössz? – Adam szája csillogott a kenyerére kent vaj fényétől.
Farmer volt rajtam meg egy fekete póló, mivel nem minden buzi jár rózsaszínben.
– Mi a baj vele? Vegyek tán frakkot?
– Fázni fogsz a robogón a szél miatt. – Ilyenkor van az, hogy átváltozik az anyámmá. – Vegyél fel egy pulcsit.
– Ha akarod egy anorákot is magamra kapok. – Sosem voltam arról híres, hogy frappáns replikákkal tudnék szolgálni, de Adam udvariasságból magára erőltetett egy mosolyt.
Ekkor döntött bennem úgy a tudatalatti, hogy megmozdítja a lábam. Én is meglepődtem, nem csak Adam, amikor az arca elé tartottam a talpam, majd a nagylábujjammal megböktem az orrát.
– Hé! – Fintorgott, és elhessegette a hívatlan vendéget.
Újra támadtam. Most már a hasát bökdöstem. Az égvilágon semmi értelme nem volt annak, amit csináltam, de jó volt csinálni. Kacagtam a zsenialitásomon meg Adam döbbent képén.
Azt hiszem, ezt hívják felszabadulásnak, vagy más néven idegösszeomlásnak. A lényeg, hogy mindkét esetben feltett kézzel hagyjuk, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek.
Adam végül megunta, és elkapta a lábam. Csavart rajta egyet. Ez amolyan ösztönös önvédelmi fogás lehetett. Meglepően fájdalmas volt. Rácsodálkoztam az ujjaira, melyek a bokámra kulcsolódtak, aztán szabadulási célból levágtam magam a padlóra. A terv bevált, Adam elengedett. Újból felnevettem. És talán itt követtem el a hibát, ha ez hiba volt egyáltalán. Adam puffanva landolt mellettem a szőnyegen, és most a karomat ragadta meg.
Játszani vágyott. Időutazást akart tenni a múltba, csakhogy az időutazás nem lehetséges.
Néha rájön a birkózhatnék – a múltkori rohama nyomai még mindig nem szívódtak fel teljesen a lelkemből –, de a felnőttek rendes körülmények között nem birkóznak. Egyébként tiszta hülyének tartom azokat a felnőtteket, akik közönség előtt verik pépessé egymást, és sportnak becézik az erőszakot, de ez nem tartozik ide, csak megemlítettem.
Miközben a szőnyegen hemperegtünk, próbáltam gyereknek képzelni magam, de nem ment, mert már túl régóta kötődik össze bennem a szex a hempergéssel.
Beborított Adam illata, ráadásul nemcsak az illata, hanem a teste is. Egy ideig próbáltam küzdeni, de hamar menekülőre fogtam megint. Mentettem a vágyaimat, az erekciómat, a rám tört kétségbeesést.
Adam valamiért nem értett a szóból, vagyis a mozdulatból, és mászott utánam. Egyik erős karjával átfogta a derekamat. Rosszul tette, mert egyszeriben dermesztő rémületbe váltott bennem a para. Ha Adam megérzi, hogy áll a farkam, akkor nekem lőttek! – hasított belém a gondolat. Jobb ötletem nem lévén, behúztam neki egyet.
– Baszki! – Az arcához kapott, és olyan meglepetten nézett rám, mintha a semmiből kerültem volna elő.
A haja összekócolódott, félrecsúszott pólója V kivágásából kikandikált a fél mellkasa. Őrülten izgató látványt nyújtott. Muszáj volt behúznom neki még egyet, mert túl nagy fájdalmat okozott a szépsége, és bosszúra áhítoztam.
– Mi a…? – Nem folytathatta. Záporoztak rá tenyeremből a pofonok.
Eltartott egy ideig, mire magához tért a döbbenetből.
A játék bunyóvá mutálódott. Először csak védekezett, de, mikor látta, hogy totál nem vagyok magamnál, támadásba lendült. Seperc alatt a szőnyeghez passzírozott és rám feküdt, hogy lenyomjon, amíg lehiggadok. Meleg és izzadt volt a teste, fülembe szuszogott a lehelete. Végem volt. Nem söpört rajtam végig vad orgazmus, a kéj kicsi, lágy hullámokban jött, csak a lábujjaim feszültek meg, de gondosan elrejtettem őket a szőnyeg bolyhai közé. Mivel Adam még mindig csodálkozott, én kedvemre élvezhettem. Lehunytam a szemem, talán egy kicsit el is ájultam, mindenesetre a következő néhány perc kitörlődött az életemből. Fogalmam sincs, Adam mikor kászálódott le rólam. Miután magamhoz tértem, már mellettem ült, és az arcát tapogatta. Nem volt kedvem felkelni. Úgy döntöttem, spermától ragacsos gatyában, a földön fekve töltöm életem hátralevő részét.
– Nagyon fáj? – kérdeztem.
Adam durcásan hallgatott, szóval eléggé fájhatott neki.
– Haragszol rám? – Efelől azután érdeklődött, hogy jó öt percig kussolt. Ez alatt az öt perc alatt átgondoltam a jövőmet, és az árulkodó foltokat eltakaró, eléggé kényelmetlen kuporgásba gyömöszöltem magam.
– Nem. – Nem hazudtam, mert a düh nem harag.
– Akkor mi a fasz volt ez? – (Na, már megint egy nemi szerv!)
– Nem volt kedvem marhulni.
– Ezt pofozkodás nélkül is elmondhattad volna. – Látszott rajta, hogy nem hisz nekem. – Hé, jól vagy? – Felém lendült a keze. Nem támadni akart, inkább simogatni.
– Ne nyúlj hozzám! – Fejhangon üvöltöttem. Még nem sikerült visszavedlenem magamra a vastagabb bőrömet.
Adam arcára a lila folt mellé kiült az őszinte aggodalom és tanácstalanság. Azon a bizonyos napon nézett így a lépcsőház falára…
– Felveszek egy pulcsit. Aztán induljunk, mert lekéssük anyám szülinapját. – Nehéz helyzetekben a legjobb megoldás a terelés. Részemről nem vagyok híve a mindent jó alaposan beszéljünk meg taktikának, mert nyilvánvaló, hogy egy bizonyos kor után az ember igazán őszinte csak a pszichológusával lehet.
Csodálatos napsütésben suhantunk. Akár élvezhettem volna is az utat, ha nem egy korábbi élvezés problematikájával lett volna tele az agyam. Az ülés hátsó fém részébe kapaszkodtam, mert Adam derekát átölelni olyan lett volna, mintha a mennyországba csöppentem volna, és én nem akartam kizuhanni onnan, és jól pofára esni, amikor megérkezünk a valóságba.
– Ugye nem mondjátok komolyan, hogy ezzel a lélekvesztővel jöttetek? – Ez már csak azért is volt halál felesleges kérdés, mert még rajta ültünk a robogón fejünkön a bukósisakkal.
– Megvan a lelkünk, anya – nyugtattam meg. Reméltem, hogy nem veszett el útközben, és a szőnyegen sem hagytuk ott.
Az őseim közelében Adam zavarba ejtően kedvessé és előzékennyé válik – azaz a szokásosnál is zavarba ejtőbbé és kedvesebbé. Ez a kétségbeesett szeretet-akarása mindig a markába szorítja a szívemet. Körbejárta a kertet, és megcsodálta a frissen ültetett virágágyásokat. Mindentől el volt ragadtatva. És nemcsak megjátszotta, hanem tényleg.
A teraszon terült az asztalka telis-tele finomságokkal. Sajnos öklömnyire töpörödött össze a gyomrom, így csak ültem, és néha-néha belecsíptem egy sütibe vagy a krumplipürébe.
– Ne játssz az étellel! – próbált nevelni az anyám.
Adam szürke tekintete rám villant, és megérdeklődte, mi a fene bajom van ezen a csodálatos, verőfényes napon.
– A barátnőd intézett el így? – Apámra mindig lehet számítani. Ha azt akarom, hogy alaposan megkínozzanak, azonnal hozzá fordulok. Nem direkt csinálja, de mindig telibe találja a legsebezhetőbb részemet.
Adam szégyellősen mosolyodott el. Arcán megjelent a két kis gödröcske, amitől egyszerre ölelgetni valóan kisfiús és szexisen nagyfiús.
Nem árult el. Minden titkomat megőrzi, csak az a baj, hogy én is.
Természetesen Emmanuelle egyből belibbent a beszélgetés középpontjába. Anyámékat roppantul érdekelte, mikorra tervezik a gyermekáldást. Na jó, gonosz vagyok. Erre nem is kérdeztek rá. Csak azt akarták tudni, Adam boldog-e.
Adam boldog volt, Nicholas boldogtalan.
Az igazán fontos események mindig akkor következnek be, mikor a legkevésbé számítunk rájuk. A meglepetés ereje teszi különlegessé őket. Talán ezért van az, hogy sosem emlékszem tisztán ezekre a pillanatokra. A jelentéktelen dolgokat könnyebben tartósítom, mert nem fúj rájuk homályt semmilyen érzelem vihara.
Amikor már okádnom kellett Adam boldogságától, felálltam, és sétára indultam a kertben.
Kezdett besötétedni. A virágágyások megalkotása után anyám energiája kifogyhatott, mert a kert végében térdig ért a gaz. Belefeküdtem. Pont eltakart a világ elől. Kellő távolságra kerültem a terasztól ahhoz, hogy végre megszabaduljak attól a nőtől, akibe Adam életében először szerelmes lett.
Az este kellemes hűvöse körbecirógatta az önutálatomat.
Megígértem magamnak, hogy jó kisfiú leszek, aztán ripsz-ropsz elélvezek, mikor Adam lebirkóz a padlóra. Szánalmas alak vagyok.
Amíg utáltam magam, jutott időm egy kis ábrándozásra is.
Ölelt már magához Adam azelőtt is, de ez a mai közelség valahogy más volt. Lehet, hogy a küzdelem heve varázsolta át, vagy az én pánikom. Tökmindegy! Klassz volt.
Megpróbáltam felidézni a testét, rám nehezedő súlyát, a bőre érintését, a zihálását. Még ha nem is érte el, de megközelítette a majdnemet. Okés, ez nem volt szex, de egy kis fantáziával elég sok mindent lehetett kezdeni vele.
Biztos voltam benne, hogy az elkövetkezendő években erre verem majd reggel, este, és ünnepnapokon délben is.
– Szép, igaz? – Anyám hangja volt a legutolsó, amelyre abban a pillanatban számítottam.
– A szívbajt hoztad rám.
– Bocs. A kert miatt döntöttem emellett a ház mellett.
– Megszállt a gyomnövény-romantika? – Nem volt kedvem beszélgetni vele, de ő leült mellém, és egy fűszállal kezdett el játszadozni. Vajon mi alapján választotta ki pont azt a szálat?
– A nők már csak ilyen gyomosan romantikusok.
– Tetszik Adam ajándéka? – kérdeztem. Volt valami fura abban, ahogy anya ült mellettem.
– Szép. – Hallgatott, aztán megsimogatta a hajamat. – Pont olyan szép, mint te.
– Jaj, anya! – Ez a baj az anyákkal! Elfogultak.
– Ugye vigyázol magadra?
Majdnem rávágtam, hogy igen, mindig veszek bukósisakot, amikor megéreztem a hangjában azt a remegést, amiről azt hittem, ha elég ügyes vagyok, soha nem hallom meg.
Úgy kúszott bennem végig az iszonyat, mint egy kígyó. Anya nem nézett rám, a sötétedő eget nézte. Nem sírt, és nem is mondott többet. Ujjai szórakozott szeretettel matattak tovább a hajamban. Jól esett, hogy nem undorodik tőlem. Megnyugtatott az érintése.
– Anya – szólaltam meg nagyon-nagyon sok perc elmúltával. – Szerelmes vagyok Adambe.
– Igen, tudom. – Még mindig az eget nézte, amit ekkor már vörösre festett a naplemente.
– Örökké boldogtalan leszek. – Csordultig ki akartam élvezni a vallomásomat.
Hallottam, ahogy anya elmosolyodott.
– Ebben ne legyél olyan biztos – mondta. – Az ember ritka szívós állat, mindenben megtalálja a boldogságot. – Profilja sötéten rajzolódott rá az ég pirosára.
Ennyi év elteltével, ekkor eszméltem rá először, hogy az anyám milyen gyönyörű.
Visszafelé majd befagyott a segglukam a robogón. Adam haza akart fuvarozni, de ragaszkodtam hozzá, hogy vigyen magával a csajához. Mivel egész nap úgy viselkedtem, mint egy eszelős, nem mert ellenkezni velem.
Elnyúltam a kanapén. A falakon lógó képek szépségét még mindig nem tudtam értékelni. Hallgattam Adam és Emma lépteit, néhány szavuk is eljutott hozzám, de nem mondtak semmi érdekfeszítőt. Miután bevackolták magukat az ágyba, és sötétbe borult a lakás, vándorútra indultam.
Egész hamar rábukkantam Voltaire szobájára. Üres volt. Ágyára gyűrődés nélkül simult rá a bársonytakaró. Felhajtottam, és megágyaztam magamnak. Az ágyneműből idegen férfiillat áradt. Néhányszor jó mélyen belélegeztem, hogy hozzászokjak. A negyedik belégzéskor már kellemesnek találtam.
Hamar elaludtam, és nem álmodtam semmit. Valószínűleg túl fáradt voltam az álmokhoz.
Földrengésre ébredtem. Aztán rájöttem, hogy nem a föld mozdult meg, hanem az ágy és a takaró.
– Hogy kerülsz te ide? – Voltaire kérdése abszolúte logikus volt.
– Robogón.
Olyan közel feküdt hozzám, hogy selymes hajszálai megcsiklandozták az arcomat. Ahogy kezdett hozzászokni a szemem az ébrenléthez meg a sötéthez, egyre többet láttam belőle. Tekintete feketén csillogott rám.
– Nem akarlak megdugni. – Hangjából dac suttogott.
– Hát, azt én sem akarom – értettem egyet. – Az szörnyű lenne.
– Akkor ezt tisztáztuk. – Durcája mosollyá változott. – A világért sem akarok indiszkrét lenni, de veszem a bátorságot és újra megkérdezem, hogy miért találtalak éjnek évadján az ágyamban.
– Nem akarok egyedül lenni – vallottam be őszintén. Jó volt őszintének lenni, majdnem olyan mámorító, mint egy orgazmus. – Túl sokáig voltam egyedül.
Voltaire megsimogatta a vállamat.
Úgy ért hozzám, mint ahogy a megkínzott kóbor kutyákat szokták megsimogatni a világmegváltó önkéntes állatvédő-kereszteslovagok.
Isteni fényéből nekem is jutott egy kis világosság, ami beragyogta az éjszakámat.