Nyolcadik rész
Laurent pillantása megpihent a csipkefüggöny mögött ébredő hajnalon. Fázott. Sok idegen ágyban ébredt már, de Pascalé még a szokottnál is idegenebbnek tűnt a nyugtalanítóan kék ágyneművel, és a mellette fekvő férfi mosolygó álmával.
Ezen a reggelen elmaradt a napfelkelte. Az ég egyetlen fénysugár nélkül váltott feketéből borongós szürkébe. Eleredt az eső.
Laurent vacogva fészkelődött a kékségben. Pascal szuszogása meleg levegővel cirógatta meg a fülét, mintha szerelmes szavakat suttogott volna öntudatlanul is.
Felsóhajtott, de csak halkan, mert nem vágyott társaságra. Szerette a magányos reggeleket. A magányos reggelek egyszerűek voltak, következménymentesek, nem kellett rajtuk gondolkodni. Ráadásul egy idegen lakás mindig bosszantó kihívások elé állította, például, hogy merre található a WC.
Kibújt az ágyból, és lopakodó üzemmódban elindult, hogy felfedezze Pascal otthonát. A ruhái, mint az elszórt kenyérmorzsák, a bejárati ajtó felé vezették. Egy pillanat erejéig megfordult a fejében, hogy most kellene lelépnie, de elvetette az ötletet, mert az ajtó egy könnyes és szomorú világra nyílt.
Először a konyhára talált rá. Szemügyre vette a hűtőt díszítő mágneseket.
– Hát, Monique… – cirógatta meg a nő fotóját. – Remélhetőleg az éjjel másfelé támadt kedved kísérteni. Apropó, Pascal veled is ilyen szenvedélyes volt? Hm… Attól tartok, kedves Monique, hogy a férjecskéd akkor is rám gerjedt volna, ha te életben vagy.
A hűtőmágnesek rá sem hederítettek, a vidámság sem fagyott le a fényképen mosolygó nő arcáról.
Laurent folytatta útját végig a ház kanyargós folyosóin. Rábukkant a sötétszobára, de hiába tapogatta végig a falakat, nem lelt rá a villanykapcsolóra. A madzaghálóra felcsipeszelt fényképek úgy suhogtak a sötét csendben, mint a szellemjárta erdők lombkoronái. Laurent nem volt kíváncsi a szellemekre. Óvatosan kihátrált az ajtón, és betért a fürdőszobába. Kivételesen nem volt idegen a helyiség, mert járt már benne. Korábban nem jutott ideje megfigyelni a részleteket, például a polcokon sorakozó női kozmetikumokat, mivel nem egyedül tartózkodott a zuhany alatt. Most kihasználta a magányt, és mindent végigtapogatott, szaglászott, mint egy kisgyerek. Megízlelte Monique rúzsát, csak hogy tudja, milyen íz kísért Pascal ajkán, amikor csókolja.
Pancsolni támadt kedve. Az apró kád hamar megtelt habos meleg vízzel, és ő sóhajtva hajtogatta bele hosszú lábait.
– Nem éppen kényelmes – állapította meg, miközben a padlón heverő nadrágjában cigaretta után kutatott. – Aucs! – szisszent fel a fájdalomtól. – Bassza meg! Vagy inkább ne. Vagy ki tudja… Ha nekem így fáj, akkor neki hogy fájhat – kuncogott fel, majd kidugta lábait a kádból, és elmerült a vízben.
Figyelte a felszínen úszó fürdőhab-felhőket. Nem látott bennük sem sárkányt, sem bárányt, csak alaktalan pacákat. Váratlanul egy arc jelent meg közöttük, mintha kisütött volna a nap.
Hangok csapódtak neki a kád oldalának. A víz eltorzítva tolmácsolta Laurent-nak Pascal szavait.
– …reggel…
A fiú eltöprengett, vajon milyennek találhatja a férfi ezt a reggelt. Jó reggel? Rossz reggel? Különös reggel?
Előbújt a habokból, mert vészesen fogyott a tartaléklevegő a tüdejéből.
Pascal éppen a borostáját sercegtette a tükör előtt. Láthatóan nem hozta zavarba sem a saját, sem Laurent meztelensége.
– Még egyik szeretőmmel sem borotválkoztam együtt, de sebaj, szeretem az újdonságokat. Apropó újdonságok! Hogy van a segged? Az enyémet kissé megviselte a tegnap esti papás-papás – közölte a fiú két füstkarika között.
Pascal megfordult, de nem szólt semmit. Pillantása Laurent vizes hajára tapadt.
– Öh… Hát, oké. Láttam már, de örülök, hogy nappali fényben is elgyönyörködhetek benne. Méretes darab.
– Bocsánat – kapott észbe Pascal, és lerántott egy törülközőt az akasztóról, hogy a csípője köré csavarja.
– Bocsánat?! Kértél volna akkor bocsánatot, amikor beraktad a számba, vagy amikor bedugtad a seggembe. Fogadok, most azon töröd a fejed, hogyan szerethetsz egy ekkora tahót?
Pascal elmosolyodott.
– A tiéd is megjárt engem itt-ott. Tehát egálban vagyunk.
– Ja, emlékszem – vigyorgott rá Laurent. – Mondanám, hogy ugorj be mellém, de még egyedül sem férek el ebben a szarban.
Pascal ledobta magáról a törölközőt, és sejtelmes arccal indult el a kád felé. Nem törődve a benne kuporgó fiú döbbenetével, óvatosan belépett a habos vízbe, majd megeresztette a zuhanyt. A vízpermet esőként záporozott Laurent arcára és vállaira, amitől kapálózni és prüszkölni kezdett. A padlókövek között megbúvó lefolyó alig győzte nyelni a kiloccsanó vízpatakokat.
Laurent kacagott. Már régóta kacagott, amikor rájött, hogy talán gyerekkorában nevetett utoljára ilyen ártatlanul és őszintén. Ettől a gondolattól elkomorult. Nem akart kötődni Pascalhoz. Nem akart belebonyolódni egy efféle kapcsolatba.
A férfi rögtön észrevette a változást, és elzárta a vizet.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Mi lenne? – rántotta meg a vállát Laurent. Hogy elejét vegye a további faggatózásnak, közelebb csúszott a kádban Pascalhoz, és csókokkal borította a combját, a csípőjét, az ágyékát. Nekilátott annak, amihez a legjobban értett: Felhasználta a testét arra, hogy elrejtse a lelkét.
– Nem borotválkozol?
Pascal újra végigfuttatta ujjait a borostáján.
– Nem. Ez még elfér.
– Szúr – nyafogta Laurent.
Mindketten a púderes doboz mellett heverő borotvát fixírozták. Kétpercnyi áhítatos csend után Laurent felnyúlt érte és leemelte a polcról, aztán átnyújtotta Pascalnak.
– Parancsoljon, uram.
– Köszönöm.
– Ezt most mind be kellene zabálnom? – mutatott a gazdagon megterített asztalra Laurent. – Ennyitől még én is kövér leszek!
– Nem tudtam, mit szeretnél reggelizni, ezért mindent kiraktam, amit találtam – magyarázta Pascal.
– Miért nem kérdeztél meg?
– Mert az sokkal egyszerűbb és logikusabb lett volna. Ez itt halpástétom, az ott anyám házi baracklekvárja, de van sonka és gabonapehely is.
– El vagyok kényeztetve.
Amíg a fiú evett, Pascalnak volt ideje megfigyelni a mozdulatait. Nem vett észre semmilyen változást, ugyanolyan lazák és magabiztosak voltak, mint általában, nem hagyott nyomot rajtuk az elmúlt éjszaka. Nem volt benne biztos, de erős volt a gyanúja, hogy ez egy olyan szerep, amelyet Laurent veszélyes elszántsággal alakít már nagyon régóta. Hajának fekete tincsei arcába göndörödtek, hosszú, vékony karjain márványfehéren feszült a selymes bőr. Gyönyörű volt. Pascal arra gondolt, hogy a rózsa is tövisekkel védi a szépségét. Szúrták a fiú tövisei, bántotta, hogy Laurent látszólag nem tulajdonított jelentőséget az éjszakának. Meg akarta érteni, miért őrzi ilyen makacsul a látszatot.
– Kitalálom, min morfondírozol – csámcsogta a férfi kutató tekintetének célpontja. – Ma ilyen gondolatolvasós hangulatomban vagyok. Szóval… Szerinted nekem te nem vagy több egy bohém kalandnál. Nahát, miket tudok! Figyeled?! Még soha életemben nem használtam ezt a szót. Bohém… Furán hangzik. Van egy ilyen opera is, nem?
– Igen. Mármint, van egy ilyen opera.
– Nincs mese, okos vagyok. Van rá esély, hogy ne elemezzük ki a történteket, vagy mindenáron ragaszkodsz ahhoz, hogy felszínre hozzuk lappangó ösztöneinket.
– Azokat már eléggé felszínre hoztuk – vélte Pascal.
– Nálam ez nem ösztön, csak kíváncsiság.
A fotós hátat fordított a fiúnak, és tett néhány lépést az ablak felé.
– Tudod mi a rejtett kép? – kérdezte.
– Fingom sincs róla, de ha jól sejtem valami olyan, ami nem látható.
– A rejtett kép a fénykép tudatalattija. A belső, amire felépül a külső. Egy váz, ami mindennek az alapja.
– Ezek szerint tudtad magadról, hogy... ? Szóval… Ezt, na.
Pascal visszafordult, és rámosolygott Laurent-ra.
– Nem tudtam… de most már tudom.
– Basszus! Ez roppant mélyen szántott, meg volt olyan izéje, na, öh… drámai hatása, de csak azért, mert velem jó volt, még nem biztos, hogy mással is az lesz.
– Ehhez a törvényszerűséghez hogy jön a melegség? – nevetett fel Pascal.
– Úgy értettem, másik hapsival.
– Elismerem, hogy egyetlen tapasztalat nem döntő. Amúgy is túlkoros vagyok már egy identitásválsághoz. De számít ez? Nekem te kellesz, és senki más.
– Na igen, te ilyen kizárólagos faszi vagy. Csak Monique, és senki más, csak én, és senki más – számolta az ujjain Laurent.
– Akárcsak te – vágott közbe Pascal. – Csak Te, és senki más.
A fiú kezében megremegett a kanál, amellyel a gabonapelyhet tömte magába. Ez volt az első jele annak, hogy van valaki a maszk mögött, és a fotós lecsapott a pillanatra.
Laurent-nak nem volt ideje felkészülni a csókra, idegeit eltompította a felizzó vágy. Magához ölelte Pascalt, mert nemcsak a száját akarta érezni, hanem a testét is. Simogatása felsiklott a hátán, a nyakán, ujjai belekalandoztak a fekete hajszálak elvarázsolt rengetegébe.
– Eléggé el vagyok használva – jegyezte meg Laurent nyűgösen.
– Gyönyörű vagy – cirógatta meg Pascal a fiú mellkasát.
– Öcsém, te aztán tényleg jól belém estél! Tudhatok valamit… Fotózol a ma esti bemutatón?
– Nem.
– Nem?! Pedig a záró show mindig nagy durranás.
– Nem vállaltam a melót, mert nem szeretem a túl nagy felhajtást.
– Ugye felfogtad, hogy a divatszakmában melózol, Esőember? – villantotta rá Laurent a fotósra a legszebb mosolyát. – Kérsz? – nyújtott felé egy cigarettaszálat.
– Aha.
– Kérdezhetek valamit?
– Kérdezz!
Laurent felült az ágyban, hogy kényelmesen rágyújthasson. Csinos füstkarikák keltek útra a plafon felé.
– Miért küldted el nekem azt a képet?
– Melyiket?
– Az első képet, amit akkor csináltál, amikor még totál bunkó voltál.
– Tetszett a tekinteted, és sajnáltam, hogy bunkó voltam.
– Miért? Milyen a tekintetem? – bújt Laurent Pascalhoz olyan közel, hogy összeért a homlokuk, miközben farkasszemet néztek. – Igéző?
– Élő… Au! – kapott a férfi az ajkához ott, ahol kiserkent belőle egy kis vér. – Megharaptál.
– Bocsi, direkt volt – viháncolt Laurent, pedig egyáltalán nem dobta fel Pascal válasza. – Azért az jó hír, hogy nem vagyok zombi. Jöhet egy újabb kérdés?
– Jöhet.
– Mi a fenének lősz rólam ennyi képet? Tele van velem a mobilod is.
– A sötétszobám is tele van veled, a napjaim is tele vannak veled, sőt a gondolataim is tele vannak veled.
– Hé, nem vagyok nő! Engem nem lehet ilyen baromságokkal hülyíteni – kopogtatta meg a fiú Pascal halántékát, majd lenyalt egy csepp vért az ajkáról.
– Egy egész világ van az arcodon. Fel akarom fedezni minden csodáját. Régen városokat fotóztam, tájakat, de a te tekintetedben egyszerre lehet lekapni a naplementét és a napfelkeltét.
– Bandzsa vagyok? – kapta maga elé ijedten Laurent a mobilját, és megszemlélte magát. – Nem vagyok bandzsa – konstatálta megnyugodva. – Most meg mit csinálsz?
– Felöltözök.
– Minek?
– Túl szégyellős vagyok ahhoz, hogy meztelenül jelenjek meg a bemutatón.
– Mégis jössz? – csodálkozott Laurent.
– Egy szóval sem mondtam, hogy nem megyek, csak azt mondtam, hogy hivatalosan nem fotózok.
– Hivatalosan? Rosszat sejtek.
– Kell még néhány kép a portrésorozatodhoz – árulta el Pascal.
– Mert ez a száznéhány nem elég – bólogatott Laurent.
– Akarok kulisszák mögötti fotókat is.
– Nahát, mióta lettél ilyen akaratos? Amúgy muszáj megjegyeznem, hogy jó ez a fordított sztriptíz – kuncogott a fiú. – Sok pasit láttam már öltözködni, de egyik sem csinálta ilyen szexi eleganciával.
– Kérsz valamit enni?
– Miért akarsz te egyfolytában etetni engem? Ez valami mániád?
– Ebédidő van – mutatott az órára Pascal.
– És mi történik, ha nem eszünk pontban tizenkettőkor? Agyonver a percmutató? – tudakolta meg Laurent, miközben úgy hempergett az ágyon, mint egy kiscica. Kék selyemhullámokat vetett körülötte a lepedő. – Nem vagyok éhes. A záróbulin úgyis bucira zabálhatjuk majd magunkat.
Pascal leült Laurent mellé. Megsimogatta a kékségen lebegő fekete hajtincseket.
– Gyere el ma este ide. Főzök vacsit. Nem baj, ha a buli után jössz… csak gyere.
– Melyik században neveltek téged? Szoknyát is veszel majd a tiszteletemre?
– Nem akarom, hogy azt hidd, csak a tested kell.
– Ezért tömöd a testem állandóan kajával? Hol ebben a logika? – csapott a homlokára Laurent. Nevetett, de közben arra gondolt, hogy Pascal világa – a gyertyafényes vacsora és a holtig tartó szerelem illúziója – túlzottan távol áll tőle. Képtelen hinni benne. Elképzelni sem tudja magát benne. – Egyébként nem gondolom, hogy csak a testem kell. Totál nem érdekel, mim kell. Bírlak, és jó veled a szex. Nekem ennyi elég, a többit leszarom.
– Oké. Azért eljössz vacsorára? – kérdezte halkan Pascal.
– Atyaég! Ha te belekapaszkodsz valakibe, azt nem ereszted el egykönnyen, igaz?
Laurent azzal kezdte a bemutatóra való készülődést, hogy megbotlott egy földön heverő vállfában, és teljes száznyolcvanhat centis testmagasságában elterült a padlón. Senki nem rohant oda hozzá, hogy felsegítse, így egyedül kellett feltápászkodnia. Keresett egy gazdátlan tükröt, és szemügyre vette magát benne. Megérintette az ajkait, az orrát, végighúzta ujjbegyét a szempilláin. Nem vett észre változást az arcán. Még mindig ugyanaz volt, és mégis más, mert övé volt Pascal szerelme. Vajon mivel érdemelte ki? Olyan közel hajolt a tükörhöz, hogy hozzáért az orra hegye. Kereste, hogy mi olyat láthatnak rajta az emberek, amit ő képtelen felfedezni magán. Semmi különöset nem talált abban a híresen szép tekintetében.
Pascal lődörgött. Néha kattintott egy-egy képet a még üres kifutóról, a kifürkészhetetlen ábrázatú modellekről, a fodrászok fésűinek fogai között vergődő hajtincsekről, a földön kupacokban heverő, ruhapocsolyákról. Azelőtt nem látott semmi varázslatosat a divat csillogásában, de most, ahogy a felfordulás kellős közepén olyan lelki nyugalommal lépdelt, mint egy megvilágosodott Buddha, sok apró csodát vélt felfedezni benne. Nem a szépség volt az, ami vonzotta a tekintetét, hanem az a mód, ahogyan a modellek a szépséget viselték. Laurent ebben is különbözött a többiektől. Magabiztosságába könnyed irónia keveredett. Öntudatlan eleganciával tündökölt. Pascal azt is megfigyelte, hogy a fiú feltűnően sokat mosolygott a kulisszák mögött. Néha hirtelen elkomorult, és ilyenkor a padlóra tekintett. Szempillái eltakarták a tekintetét, így nem lehetett látni, merrefelé szaladt el belőle a fény. Aztán felpillantott, és újra mosolygott.
Laurent mindenkire mosolygott, egészen addig, amíg észre nem vette Pascal jelenlétét.
A sminkes az utolsó simításokat végezte az arcára kent fehér festéken. A rúzs kékje Laurent eszébe jutatta a kékségbe burkolózó elmúlt éjszakát. Vaku villanása szikrázott bele a szemébe.
– Elég művészi lett? – kérdezte, de nem kapott választ, mert a fotós úgy sietett el az elkészült képpel, mintha attól félt volna, hogy megbüntetik érte, hogy immáron másodszorra kapta lencsevégre Laurent valódi arcát.
– Hallom, tegnap együtt mentetek el a kedvenc fotósoddal – csapott Laurent hátára Damien.
– Ez így nem igaz, mert mindig ő ment el elsőnek – pontosított a fiú. – Mi a frászt keresel te itt?
– A bemutatóra gondoltam, de értékelem a potyainformációt. Nocsak, gyorstüzelő típus? Csinálok néhány kulisszák mögötti képet egy interjúhoz.
– Kiéhezett típus. Na, baszd meg, újabban erre a kulisszák mögötti izére van rágerjedve mindenki?!
– Látom, fel vagy dobva – vigyorodott el az ex-modell, és leült a fésülködőasztal sarkára. – Jó ez a smink.
– Úgy nézek ki, mint egy elfuserált bohóc. A baj csak az, hogy úgy is érzem magam. Jó nagy szarba keveredtem. Pascal komolyan gondolja ezt a dolgot kettőnk között.
– És ez miért baj?
– Normális vagy?! – förmedt rá Laurent.
– Hát meleg vagyok és a divatszakában dolgozok, de ettől eltekintve viszonylag normálisnak tartom magam. Ellenben a te fejedben komolyan hibádzik valami. Mi a francnak kavarsz hapsival, ha nem akarsz… Hogy is mondtad? Á, igen! Buzulni.
– Fogalmam sincs. Ez az egész totál abszurd, és rohadtul elegem van már belőle… De… Egyfolytában rá gondolok. Senki más nem tudta elhitetni velem, hogy vannak értékeim.
– Mert senki másnak nem hitted el.
Laurent hátradőlt a széken. Viszketett az arca a fehér festék alatt. A kifutó felől behallatszott gyülekező közönség lármája és a hangpróba dübörgése.
– Nem akarok szerelmes lenni – jelentette ki sóhajtva.
– Kevés dolog akarat kérdése – kapott a filozofálás lehetőségén Damien. – A cselekedeteinket is az befolyásolja, hogy éppen mi történik velünk.
– Jézusom, de jó ezt tudni! Most megváltottad az életem – vihogott Laurent, mire Damien sértődötten elvonult.
Amikor kilépett a kifutóra, nagyon furcsa dolog történt Laurent-nal. Újra érezte a régi, bizsergető izgalmat. Nem tudta, miért került elő hirtelenjében, bár azt sem tudta, hová tűnt, vagy hol volt az elmúlt egy év alatt, miközben szép lassan közömbösséggé szürkült a lelkesedése. Felpezsdült a vére. Újra vonzotta a reflektorfény. Kitárta hát szárnyait. Léptei ugyan felvették a zene ütemét, de a teste megőrizte saját belső ritmusát. Egyedi volt, különleges… És ezt mindenki észrevette, csak saját maga nem.
A bemutató végén kivételesen nem dobálta le magáról a ruhát, hanem lassan bújt ki belőle, és még abba is fektetett energiát, hogy szépen összehajtogassa. Laurent hajlamos volt törődni azzal, aki vagy ami iránt hálát érzett. Az arcára kent festéktől már kevesebb gyöngédséggel szabadult meg.
Pascal üldögélt a volán mögött, és a fényképezőgépe képernyőjét bámulta. Minden kétsége elszállt. Valóban szerelmes volt.
– Hogyan lehetséges ez? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Monique. – A halál nem tesz bölcsebbé. Komolyan gondoltad azt a dolgot?
– Milyen dolgot?
– Azt, amit a rejtett képről mondtál. Ha én nem akaszkodok rád, akkor talán máshogyan alakult volna az életed.
– Azt kérded, ha nem ismerlek meg téged, akkor felfedeztem volna-e magamban a vágyat, hogy férfit érintsek? Nem tudom. Az élet sem tesz bölcsebbé. Boldog voltam veled, nem akartam senki mást.
– És mi a helyzet vele?
– Ez jó kérdés. Talán ő is azon tanakodik éppen, hogyan lehetséges ez.
– Vagy inkább azon, hogyan lehetséges az, hogy valaki ennyire szereti – vélte Monique.
– Uncsi ez a buli – könyökölt Tina Laurent mellé a kastély egyik balkonján. – Van nálad valami anyag?
– Dílernek nézel? Mellesleg nem ártana leállnod a cuccal. Megkopik tőle a szépséged – tanácsolta Laurent a lánynak.
– Az már réges-régen megkopott. Bezzeg te úgy ragyogsz, mint a kibaszott Esthajnalcsillag. Csak nem szerelmes vagy?
– Szóval hallottad a pletykát.
– Milyen pletykát?
– Sok időt megspórolnánk, ha nem néznénk hülyének egymást – javasolta Laurent. – Mondjuk, tök nyíltan megkérdezhetnéd, hogy tényleg összejöttem-e Pascallal.
– Nem is tudtam, hogy így hívják. Fura fazon. Tudtad, hogy meghalt a felesége?
Laurent úgy nézett a lányra, mint aki kísértetet lát. Megelevenedett a múltja, és egyáltalán nem volt büszke arra az énjére, aki volt… aki Pascal nélkül lenne.
– Szálljatok le rólunk, és találjatok más szórakozást!
– Jól van, ne légy már ilyen nebántsvirág! – nevetett Tina. – Számíthattál rá, hogy ez lesz, ha belemész egy ilyen kalandba. Egyébként én mindig is sejtettem rólad.
– Mi a lófaszról beszélsz? Nem vagyok buzi!
– Biszexuálisra gondoltam. Azért az egy kicsit jobb. Damiennel is dugtál, vagy nem?
– Dehogy dugtam Damiennel! Honnan veszed ezt a baromságot?
– Mindig együtt lógtatok, meg mindig őt hívtad, ha gáz volt.
– Mert a barátom.
– De meleg.
– És?! A divattervezők kétharmada meleg, mégsem… Most meg miért nézel így rám? Baszd meg, te azt hitted, hogy faszikkal kavarok a hátad mögött? – Laurent lehajtotta fejét a kőkorlátra. Forró homlokának jól esett a kő hidege. Érintés cirógatta meg a tarkóját.
– Bocsáss meg! Nem így akartam – mondta Tina. – Könnyebb eljátszani az idiótát, mint gondolkodni. Egy ideje fáj a gondolkodás. Mondd csak, milyen érzés a szerelem?
– Szar. Egyfolytában felcseszi az ember idegeit.
Pascal megleste a sütőben piruló csirkét, majd visszacsukta rá az ajtót, mert bőven ráfért még egy kis szolizás. Nekilátott az asztalterítésnek. Kirakta a gyertyatartót, de túlzásnak találta, ezért inkább visszarejtette a szekrény mélyére. Odakint az ég továbbra is őrizte búskomorságát, nem díszítette csillagokkal fekete köpenyét.
– Mi lesz, ha nem jön el? – kérdezte.
Nem kapott választ. Az éjszaka hallgatott.
Laurent teljesen átázott a szakadó esőben, amíg a buszmegállótól hazáig sétált. Vacogva csukta be maga mögött a bejárati ajtót. Lehajtott egy üveg sört, aztán beállt a zuhany alá. Hiába zuhogott rá a forró víz, a teste még sokáig reszketett, a fogai össze-összekoccantak. Amikor meghallotta a mobilja csengését, kelletlenül lépett ki a zuhanyfülkéből.
– Mi az? – nyögte rosszkedvűen.
– Lehetnél kedvesebb is – kérte ki magának Audrey a vonal másik végén.
– Megzavartál.
– Miben?
– A felmelegedésben.
– Szóval összejöttél azzal a pasival! – lelkendezett a kislány.
– Hülye vagy, bogár!
– Egy ilyen labdát le kell csapni. Ezért vagyok én a legjobb röpis a suliban.
– Térj a lényegre!
– Anya kérdi, hogy hazajössz-e a hétvégén.
– Miért mennék? – kérdezte meglepetten Laurent.
– Mondtam neki, hogy mész Olaszba. Ő meg azt mondta, hogy igazán útba ejthetnél minket. Apa is itthon lesz. És nekem is lógsz még az ajándékommal.
– Lehet – rántotta meg a vállát Laurent.
– Lehet? Most jössz vagy nem?
– Hulla vagyok, majd holnap eldöntöm, bogár.
– Jól van – adta meg magát Adrey. – Láttunk a tévében. Nagyon vagány voltál! Az összes barátnőm beléd zúgott.
– Király! Jó éjszakát, bogár! Ne felejtsd el megszámolni a szoba sarkait!
– Te meg ne felejts el hazajönni!
– Ígérem, hogy holnap felhívom anyát. Na, csá! – zárta le a beszélgetést a fiú.
Amint letette a telefont, kopogtattak az ajtón.
– Mi ez a marha nagy forgalom? – zsörtölődött.
Pascal állt a küszöbön.
– Nem úgy volt, hogy én megyek hozzád? – meredt rá döbbenten Laurent.
– Elmúlt éjfél.
– És?
– Eljöttél volna? – kérdezte kétkedve Pascal.
– Hát ezt már sosem tudod meg – kacsintott rá a fiú. – Öltözzek fel, vagy dugunk?
– Nem ezért jöttem.
– Kár, mert én szeretném, ha kihasználnánk ezt a lehetőséget. Még vetkőzésre se kell pazarolnom az időt.
Amikor Laurent ajkai a szájához értek, Pascal lehunyta a szemét. Az járt a fejében, hogy élete végéig nem fogja tudni kiheverni ezt a csókot, és hogy sosem fogja tudni túltenni magát ezen a szerelmen. Ekkor tudatosult benne először, hogy Monique valóban halott.
Hajnaltájt Laurent szuszogására ébredt.
A fiú álmodhatott valamit, mert a keze meg-megrándult a férfi tenyerében, ujjai megremegtek az ujjai között.
Pascal reggelig azon morfondírozott, hogy vajon miről álmodott… milyen lehet a világ Laurent öntudatlanságában, mert azt olvasta valahol, hogy az álmok birodalmában mindenki őszinte… még önmagához is.