Őrült exem
Nem hagyott nyugodni egy gondolat, vagyis több gondolat zúgott-zakatolt a fejemben – tudják, mint azok a régifajta mosógépek, amikre rá kellett ülni, hogy egyhelyben maradjanak, miközben ment a nagymosás –, de közülük egy különösképpen ráment az idegeimre.
– Térjen a lényegre! – dobbantott bosszúsan az ügyész.
– Szerintem ez lényeges, uram – közölte Felipe sértődötten –, mert amikor túl nagy hangzavar támad a fejemben, hajlamos vagyok butaságokat elkövetni.
– Haladjunk, kérem! – szólt közbe a bíró.
Szóval ott volt ez a gondolat, az hogy, ha nem állok neki a takarításnak, akkor mindez nem történik meg. Mindig is utáltam takarítani. Valahol mélyen éreztem, hogy a tisztaság egyszer bajt hoz rám. És hát én olyan ember vagyok, aki bízik a megérzéseiben… Csak sajnos viszonylag ritkán hallgatok rájuk.
A kanapéban találtam rá. Kihúzhatós, és minden szír-szar beesik az ülés meg a támla közötti résbe, ezért takarításkor mindig könyékig benyúlok oda. Hozzá vagyok szokva, hogy általában összecsoffadt kotonokat találok, de azon a napon egy irattárcára leltem rá. Teljesen kizártnak tartom, hogy itt bárkinek halvány sejtelme lehet róla, mit éreztem, miközben kezemben tartottam azt az izét.
Nyilván nem Raúlé volt. Ezt már akkor fogtam, amikor megpillantottam. Raúl soha nem vigyáz semmijére – én vagyok erre a legjobb példa –, de ez a tárca, még ha meg is kopott a sok farzsebben hordástól, kitűnő állapotban volt. Letettem a dohányzóasztalra, én meg leültem a kanapéra, és bámultunk egymásra. Oké, nyilván csak én bámultam rá, bár néha az az érzésem, hogy a tárgyaknak is van szemük. A falak kihallgatják a beszélgetéseinket, és ha nem vigyázunk eléggé, a tenger messzire sodorja a szavainkat.
Gyerekkoromban sokat társalogtam a babáimmal. Már akkor lehetett sejteni, hogy nincs rendben valami velem, mármint abból, hogy babáztam, ahelyett, hogy fociztam volna, vagy vízipisztollyal lövöldöztem volna a szomszéd nénire.
Sokáig néztem, mielőtt elkezdtem kipakolni belőle a cuccokat. A személyi igazolvány nyitotta a sort. Az fájt a legjobban. Szembesülni vele, hogy kapcsolatod megrontója még az igazolványképén is jól mutat, a legnagyobb arculcsapás, igazi KO. Kitettem a kártyákat magam elé, mintha passziánszoztam volna. Volt ott minden a kondibérlettől a könyvtárbelépőig.
Megjegyzem, rendkívül felelőtlen dolog, ha az ember begyömöszöli az egész életét egyetlen irattárcába, nagyjából akkora felelőtlenség, mint beleszeretni valakibe. Mert mi van, ha egy napon elveszíted, vagy netán ellopják tőled? Akkor aztán odalesz minden.
Az egyik zsebben készpénzt is találtam. Nem volt valami nagy összeg, de gondoltam, veszek belőle valamit. Egy másodpercre fel is dobott ez az ötlet, mert hát kevés összetört szívű szerelmes kap fájdalomdíjat. De ahogy letelt a másodperc, újra visszazuhantam a kétségbeesésbe.
Öt év nagy idő. Már azt is elhittem, hogy halálomig boldog leszek… vele. Nehéz volt kiradírozni az aprólékos műgonddal csinosítgatott terveimet.
Tizenhét voltam, amikor megismertem Raúlt. Rajta kívül nekem nem létezett senki. Ma már fogalmam nincs, miből gondoltam, hogy az ő számára sem létezett rajtam kívül senki. Ez az igazi álomvilág, nem meseország. És most ott volt az a tárca, és a városban ott volt valahol a tulajdonosa, aki nemrégiben az én lakásomban, az én kanapémon, az én pasimmal szexelt. Persze megfordult a fejemben, hogy talán csak egy haver vagy a vízvezeték szerelő. Én is hajlamos vagyok belekapaszkodni a levegőbe, ha nincs kötél. De a megérzésem biztosra vette, hogy áltatom magam. Miután elég időt töltöttem az irattárca tartalmának bámulásával, elkezdtem kötődni hozzá. Fogtam hát magam, és besétáltam Raúl dolgozószobájába, hogy fénymásolatokat készítsek. Aztán kerestem egy füzetet. Gyűjtöm a szép füzeteket, ezért marhára sok idő volt, mire kiválasztottam a legszebbet. Egy órát elpepecseltem a ragasztgatással, de remekművet alkottam: Albumba rendeztem Raúl szeretőjét.
Alkotás közben az embert megszállja a béke, csak az volt a baj, hogy elfogyott a ragasztgatni való. Akkor kinyitottam Raúl szekrényét, azt, amelyikben a méregdrága öltönyei úgy lógtak a fogason, mintha valami halálos bűn miatt akasztották volna fel őket. Először kézzel próbáltam felhasítani az egyiket, de az anyag megmakacsolta magát, vagy az én ujjaimban nem volt elég düh. A kudarc után nekiestem a fogaimmal. Ez valami evolúciós ösztön lehet, árnyék állati múltunkból. Ha valami nem nyílik, én mindig bevetem a fogsoromat, és általában úgy sem nyílik, de legalább megpróbáltam. Eszembe jutott, hogy egy éles kés csodákat tehetne, ezért kirohantam a konyhába, és összeszedtem az összes kést. Krízishelyzetekben sosem tudok dönteni.
Ettől kezdve úgy ment az őrjöngés, mint a karikacsapás. Hipp-hopp kivégeztem az öltönyöket, jöhettek az ingek meg a nadrágok. Már térdig gázoltam a ruhacafatokban, mikor kulcs zörrent a zárban.
Raúl hazajött.
Igazából innentől nem sokra emlékszem tisztán, mert köd ülte meg az agyamat, és a szememre is ráereszkedett valami homály. Nagyon furcsának láttam Raúlt, egy visszataszító idegennek. Persze megkérdezte, mit csinálok – nyilván nem ilyen cizelláltan fogalmazott, de nem óhajtok lesüllyedni az ő szintjére, hogy pontosan idézzem. Ekkor rámutattam az irattárcára, ami úgy hevert a dohányzóasztalon, mint egy kibelezett hulla. Raúl ránézett a tárcára, majd vissza énrám, újra a tárcára, újra énrám, aztán úgy sóhajtott fel, mintha térfelet cseréltünk volna, és én lennék a galád. Nem tagadott. Bevallotta, hogy olyan szexre vágyott, amit én nem tudok megadni neki.
Leroskadtam a padlóra, és elég sokáig ott maradtam… úgy egyhelyben. Az óramutató is úgy maradt… úgy egyhelyben. Időtlennek tűnt a fájdalom. Aztán a végtelenből visszazökkentem a végesbe, amikor Raúl megállt előttem az összepakolt holmijával, és közölte velem, hogy megkönnyítettem a dolgát.
No hát, ki az, akiben erre nem szakad el legalább egy szál cérna?!
Bokán haraptam. Oké, erre egyáltalán nem vagyok büszke, és csak azért hiszem el, hogy ezt tettem, mert bízom a pszichiáterem szavában. Az utolsó emlékem Raúlról az, hogy üvöltve ismételgette, amíg az ajtóhoz ért: Neked elment az eszed!
Magával vitte az irattárcát.
– Rátérhetnénk végre a szóban forgó estére? – érdeklődte meg az ügyész.
– Azon vagyok, uram – jelentette ki dacosan Felipe. – Csakhogy bizonyos előzmények nélkül az az este nem történt volna meg.
– Folytassa! – dörrent bele a tárgyalóterem fullasztó csendjébe a bíró operaénekest megszégyenítő baritonja.
Egyedül maradtam. Szörnyűséges egyedül maradni az ürességgel. Ilyenkor még hangosabbak a gondolatok. Lassan egy egész város zsibongott a fejemben, utcáin arctalan tömeg skandálta, hogy Raúl nélkül nem élet az élet. Hittem nekik. Felmerült bennem, hogy elvághatnám a torkomat, vagy harakirit követhetnék el a kenyérvágókéssel, de elvetettem ezeket az ötleteket, mert irtózom a vértől. Mi van, ha még az előtt elájulok a látványtól, hogy befejezhetném a dolgot? Nagy nehezen feltornáztam magam a padlóról, és az ablakhoz mentem. Odakint szakadt az eső. Milyen regénybe illő lett volna, ha az ablakon kiugorva az esőcseppekkel együtt loccsantam volna szét a betonon.
Pechemre a földszinten lakom.
Kirohantam a lakásból. Furcsa mód teljesen normálisnak tűnt nekivágni az éjszakának a szakadó esőben. Ezt csak azok tarthatják őrültségnek, akiknek még sosem törték össze a szívét. Elég hideg volt. Öngyilkos hangulatában nem jut eszébe az embernek kabátot venni. Egy férfi utánam kiáltotta a kérdést, hogy hová megyek, én meg futtomban visszakiáltottam a választ, hogy még fogalmam sincsen, de mindjárt kitalálom. Akkor vettem észre, hogy cipő sincs rajtam. Egyre többen fordultak utánam. Szörnyű ez a kíváncsiság! Már megtébolyodni sem lehet nyugodtan. Ámokfutásomnak a vonatállomáson vetettek véget. Letepertek. Azt hitték, hogy a sínekre akarok feküdni, pedig dehogy akartam, mert az biztos rohadtul fájhat, ha elcsap egy vonat, és okoztak már nekem eddig is épp elég fájdalmat. Egy kicsit zokon vettem, hogy öten ugrottak rám. Láthatják, milyen nyüzüge vagyok! Azok ott majdnem palacsintává lapítottak. Úgy éreztem, menten kinyomják belőlem a szuszt. Üvölteni kezdtem meg rugdosni. Ekkor jöttek ki a mentők. A lényeg az, hogy az egész félreértés volt, ugyanis én a síneken túli erdőbe tartottam, hogy felakasszam magam egy fára. Egyszer láttam egy japán horrort az öngyilkosok erdejéről, onnan jött az ötlet. A pólómat használtam volna kötélként, de ez tényleg lényegtelen részlet.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban megkedveltem a pszichiátriát. Rácsos ablakomból pont a kertre láttam. Madarak csiripeltek a fákon. Az orvosom is rém kedves volt. Egyáltalán nem kezelt úgy, mint egy debilidiótát. Az öngyilkosjelölteket mindig sajátos aura lengi körül, a konformőrültek messzire elkerülik őket, mert hát attól, hogy valaki meg akar halni, még nem zavarodott meg. Az orvosommal jókat vitatkoztunk arról, hogy miért jó vagy nem jó, ha kinyírja magát az ember. Szerinte még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ilyen komoly kérdésben döntsek. Ezt beláttam, és meg is ígértem neki, hogy várok még néhány évet, és csak azután öngyilkolom meg magam. Nem volt elégedett a terápiám eredményével. Fixa ideája volt, hogy el kell felejtenem Raúlt, mert nyilvánvaló, hogy az a szerelem véget ért. Én ezt sehogy sem akartam belátni, mert nekem meg fixa ideám lett, hogy Raúl nem hagyott volna el, ha nem harapom bokán, vagyis, ha nem szedi fel az a szemétláda, mert egészen biztos voltam benne, hogy az a dög volt a csábító. Ezt a gondolatot jó sokszor átforgattam magamban. Egészen addig rágódtam raja, amíg egyszer csak jobban lettem. Elmúlt a levertség, az étvágyam is megjött, pirospozsgás lett a pofim. Az orvosom annyira megörült ennek a változásnak, hogy nyomban hazaküldött – kellett a szabad ágy az újdonsült hibbantaknak.
Napsugaras kedvemben hagytam el a kórházat. Persze azt nem árultam el senkinek, hogy a halál helyett új életcélt találtam. Nem magamat, hanem őt akartam megölni, őt, aki elvette tőlem Raúlt. Szerintem ez óriási személyiségfejlődés volt részemről.
Otthon bazi nagy kupleráj fogadott, az a kupi, amit én magam csináltam, mielőtt beutaltak a pszichiátriára, meg az, amit Raúl hagyott maga után, miután távollétemben visszasunnyogott, és lenyúlta a házimozi rendszert. Nem kezdtem neki a rendrakásnak, mert érthető okból kifolyólag viszolyogtam a takarítástól. Ellenben magamat sürgősen helyre kellett pakolnom. Új frizurát vágtam. Könnyen ment, mert amúgy fodrász vagyok, csak ezt még elfelejtettem eddig megemlíteni. Nem az a tipikus buzifodrász, hanem mesterfodrász. Amíg csattogott az olló, elképzeltem, hogyan végezhetném ki vele Raúl szeretőjét. Valószínűleg ollóval nehezebb ölni, mint késsel, de minimum macerásabb, ezért nem is terveztem tovább. A fürdőszobapolcon találtam egy fél flakon világoskék hajfestéket, ami még szilveszterről maradt meg. Egy óra múlva úgy nézett ki a fejem, mintha nekimentem volna az égnek. Felhőkupaccá csomósodott a hajam ott, ahová túl sok peroxid jutott. A szemöldökömre is tettem a kékségből, amitől hideg tekintet költözött a szemembe.
Egy szakítás után elengedhetetlen sérót váltani. Valaki egészen újat kell alkotni magunkból, akire reménykedve pillanthatunk, ha tükörbe nézünk, nem lesajnálóan.
Szóval ott álltam csilli-villin, ragyogóan, gyilokra készen.
Leendő áldozatomat Mateónak hívták. Szépséges füzetkém sok mindent elárult róla, csak éppen azt nem, amire igazán kíváncsi voltam: Miért jobb nálam?
Persze simán odamehettem volna a lakcímkártyára nyomtatott címre, és lecsaphattam volna rá éjnek évadján mondjuk egy baseballütővel, de akkor sosem kaptam volna választ a kérdésre. Különben is a tökéletes gyilkossághoz idő és türelem kell.
Végighevertem a kanapén kezemben a füzettel, és lapozgattam. Összefuthattam volna vele a konditeremben, vagy a könyvtárban, vagy abban a melegbárban, ahova tagságia volt, és ahol valószínűleg felszedte az én Raúlomat. Mateó névjegykártyákat is gyűjtött. Megtaláltam a sajátját is. Akár telefonbetyárkodhattam volna, de abból a korból már kinőttem. Egyetlen hely tűnt megfelelőnek a megfigyelésre: a munkahelye, azaz a Prado múzeum.
Az volt a tervem, hogy a bizalmába férkőzöm, kiszedem belőle, mivel csábította el Raúlt, aztán leszúrom, vagy megfojtom, vagy megmérgezem, vagy megtanulok vezetni, és elgázolom… Szóval a hogyan még képlékeny volt.
Felipe benyúlt a zsebébe, hogy elővegye a zsebkendőjét. Miután kifújta az orrát, füle mögé igazított néhány selymes hajtincset, amelyek már nem voltak kékek, ártatlan szőkeséggel csillantak meg a tárgyalóterem neonfényében.
Mateó a Goya kiállításon volt tárlatvezető. Mivel elég nagy a Prado, hálás voltam az információs pultnál unatkozó hölgynek, hogy megosztotta velem ezt az információt… annak ellenére, hogy kék volt a hajam. Én az ő helyében tutira nem árultam volna el magamnak.
Sétáltam a termekben, nézegettem a festményeket, pontosabban úgy tettem, mintha műélveznék, mert annyira lekötötte a figyelmem a tervem, hogy nem igazán láttam, amit néztem. Rengeteg turistacsoporttal futottam össze, de mind külföldiek voltak. Türelemmel kellet hát lennem. Eltelt a délelőtt, megkezdődött a délután, de Mateónak nyoma sem volt, és én kezdtem fáradni. A biztonsági őrök is egyre többször tekintgettek rám. Kedvem lett volna odakiáltani nekik, hogy: Nyugi, nem lopni akarok, hanem ölni! Csakhogy akkor visszavittek volna a diliházba.
Elérkezett a záróra. Nem baj, gondoltam magamban, holnap is lesz nap. Elszántságom termőföldjén szárba szökkent még az optimizmus is. És másnap tényleg lett nap!
Vittem magammal egy vázlatfüzetet, hogy úgy tehessek, mintha én is egy lennék azok közül a képzőművészetis srácok közül, akik a földön kuporogva rajzolgattak meg jegyzeteltek. Így sokkal kényelmesebb és biztonságosabb lett a les.
Délelőtt tíz óra tizenkét perckor végre megpillantottam Mateót. Egyedül volt. Valahonnan tartott valahová, ráadásul eléggé sietve. Járása ritmusára lebbent a haja. Fekete fürtjei jóval a vállán túl értek. Farmert viselt, fekete pólót, felette lezser-elegáns fehér inget. Igazából ennyi is elegendő lett volna belőle, ez a rohanás, mert nem volt többé kérdés a miért ő és miért nem én, de túlságosan beleéltem magam a bizalomba férkőzős tervbe, ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla, és előreugorjak a gyilkolásra.
Léptei gyanútlanul kopogtak a márványpadlón.
Őrület milyen sokat meg lehet tudni egy emberről abból, hogy csupán megfigyeled.
Mateó hétfőn, szerdán és pénteken vezetett tárlatot napjában háromszor, így a keddeket meg a csütörtököket felhasználhattam az anyagbeszerzésre. Vettem egy drótkötelet, egy vadászkést, és újítottam egy kis patkánymérget, azt a fajtát, ami emberre is hat. Szó sincs róla, hogy ezeket egyszerre akartam volna bevetni, egyszerűen csak meg akartam adni magamnak a választás lehetőségét.
Belemerültem sajátos kis világomba, és egész jól szórakoztam benne.
A múzeumban mindig máshova ültem. Lassacskán kívülről fújtam az egész kiállítást.
Mateónak olyan hangja volt, amely még a partvist is képes lett volna elcsábítani: se nem túl mély, se nem túl magas, határozott, de mindig bujkált benne egy kis mosoly. A hölgyek őt nézték a festmények helyett… mert hát szép volt, ez tagadhatatlan. Szimmetrikus arcára a legteljesebb természetességgel rajzolt magabiztosságot az az önbizalom, amely Raúléra csak beképzelt vigyort tudott felskiccelni. Mozdulatai elegánsak és szabadok voltak. Ha kérdeztek tőle valamit, akkor mindig a kérdező szemébe nézett mandulavágású, mélybarna tekintetével. Öntudatlan hódító volt, olyan férfi, amilyen én sosem leszek. Most már nem csak gyűlöltem, hanem irigy is voltam rá. Vagy ez a kettő egy tőről fakad? Azt hiszem, a gyűlölet meg a harag legmélyén mindig lappang egy kis irigység. Erre a következtetésre akkor jutottam, amikor elnyertem a fodrász suli legrangosabb kitüntetését, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a barátaim eltünedeztek mellőlem. Mindegyikük talált okot rá, hogy miért haragudott meg rám, és én sokáig el is hittem, hogy rossz vagyok, aztán jött a megvilágosodás, amitől persze nem éreztem jobban magam, de legalább nem keserítette meg többé az életemet az önutálat. Na, ilyen gondjai Mateónak nem voltak, mert magasról tett az emberek véleményére, nem arrogánsan és sértődötten, hanem azzal a töretlen hittel, hogy megtalálta a saját útját, amelyen biztos lábakkal haladt. Szinte táncolt a festmények között. Könnyed léptekkel libbent egyik képtől a másikig. Néha olyan érdekes dolgokat mondott, hogy kénytelen voltam odafigyelni. Sajnos egy poénján még el is nevettem magam, mire mindenki úgy nézett rám, mint egy eszelősre. Amióta gyengélkednek az idegeim, kissé megszállott-gyanúsan nevetek.
Éppen a háború borzalmait ábrázoló metszeteknél ültem, amikor Mateó odaért a csoporttal.
Felfoghatatlan brutalitás – sopánkodott egy középkorú nő.
Jaja – értett egyet Mateó –, ezeket nézve legalább akkora sokkhatás suhintja meg az embert, mint mikor véletlenül betéved Pornhubon a bondage kategóriába.
Na, ezen kezdtem el vihogni, mert hát eléggé vicces belegondolni, hogy a mai kor embere nem vallott, hanem élvezett volna a kínpadon. Mateó rám nézett. Egyből tudtam, hogy most fog bekövetkezni a fázisugrás a megfigyelésről a beférkőzésre.
Azt hiszem, elengedhetetlen, hogy kialakuljon valamiféle perverz viszony az áldozat és a gyilkosa között. Én is kezdtem úgy érezni, hogy Mateó halála az életem része lett.
A rám villanó tekintet tüzében nagy erőfeszítésembe tellett, nem kimondani azt, amire gondoltam: Nézz meg jól, te piszok! (Nem ezt a szót használtam, de ismét moderálom magam a tisztelt bíróság kedvéért.) Én vagyok az, akinek tönkretetted az életét.
Nagy show lett volna, ha kimondom, de inkább csak megrántottam a vállam, és rajzoltam tovább azt a nem is tudom, micsodát a vázlatfüzetembe.
Elhatároztam, hogy következő alkalommal befizetek egy tárlatvezetésre.
Miközben Mateóra vártunk, több gyülekező műélvező is próbált szóba elegyedni velem, de úgy tettem, mintha nem értenék spanyolul, ami azért volt nagy baromság, mert hát spanyolul volt a tárlatvezetés. Az a baj, hogy nem sok időm maradt arra, hogy megpróbáljak úgy viselkedni, mint egy tök átlagos srác. Kezdjük azzal, hogy kék volt a hajam. Erről ennyit. Folytassuk azzal, hogy nemrég szabadultam a diligyógyból. Zárjuk azzal, hogy egy elszánt gyilkos lappangott bennem. Mateó pontosan érkezett, úgy húzta maga után a kellemes after shave illatot, mint repülő a kondenzcsíkot. Megfigyeltem, hogy nagyon jó minőségű, sűrű és erős szálú a haja. Felmerült bennem, hogy ahhoz is éppen elég hosszú, hogy két tincset jó szorosan a nyaka köré tekerhessek.
A csoport végén kullogtam, hogy elkerülhessem a tekintetét, amely folyton kíváncsian rám tévedt. Bevallom, egy picit lámpalázas lettem. Muszáj volt rákoncentrálnom arra, amit mondott, mert félő volt, hogy elárulom magam. Mármint nem azt, hogy ki akarom nyírni, hanem azt, hogy valami hátsó szándék bujkál a fejemben, amin csak elterelés a kékség.
Mateó egy rézkarcról magyarázott. Közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem. A képen egy férfi aludt az asztalra borulva, körülötte baglyok és denevérek gyülekeztek: „Ha alszik az értelem, előjönnek a szörnyek.”
Hát, gondoltam, erről az állapotról tudnék mesélni, ráadásul nekem ébren is frankón megy a dolog.
A Los Caprichos sorozat egyik legbátrabb darabja – mutatott a képre Mateó. – Az összes rézkarc felér a legnyíltabb és legkritikusabb társadalombírálattal, de ezzel a címmel Goya rengeteget kockáztatott, mert Spanyolország ellenségének oldalára állt, hiszen abban a korban az értelem egyenlő volt a felvilágosodással, azaz Franciaországgal.
És ha csak a saját félelmét akarta kifejezni? – kérdeztem.
A félelmét? – Mateót meglepte a kérdésem. – Mitől?
Attól, hogy a siketség végleg bezárja a látomásai közé. Talán érezte, hogy meg fog őrülni – mondtam.
De hát nem őrült meg – mosolygott rám leendő áldozatom.
A tárlatvezetés után Mateó megfogta a könyökömet, és a fülembe súgta, hogy meghív egy kávéra. Iszonyú dühös lettem magamra, hogy reggel nem tettem zsebre egy kis patkánymérget.
A múzeum kávézójában Mateó bemutatkozott, mivel nem sejthette, hogy nála is többet tudok róla. Például ő tutira nem tudta volna megmondani fejből az adószámát, én viszont kívülről fújtam. Végre egészen közelről láthattam, csak egy asztal választott el minket egymástól. Nőiesen simának tűnt az arcbőre. Szemeinek szépségét kihangsúlyozta a két éjfekete szemöldök.
Roppantul érdekelte, hogy miért lebzselek annyit a Pradóban, ezért bekamuztam, hogy Goyát választottam szakdoga témának. Ekkor tisztára bepörgött. Totál bele volt esve Goyába. Lenyomott egy kurva hosszú monológot arról, hogy Goya miért olyan nagyszerű és egyedülálló és újító és elképesztő, meg még egy csomó minden más, amit a szuperlatívuszok közül nem tudtam megjegyezni. Miközben beszélt, a száját néztem, de érdekes módon eszembe sem jutott, hogy ezekkel az érzéki ajkakkal az én Raúlomat csókolta. Annyira dühös voltam, hogy már nem érdekelt az ok, amiért dühös lettem.
Megkérdezte, melyik a kedvenc festményem. Eltöprengtem. Hazudni akartam, de az igazat mondtam: A kutya.
Na, látod! – gerjedt rá újra Mateó a témára, és megint belekezdett az ömlengésbe. – Pontosan ezért elképesztő. A barokk és a romantika kellős közepén megalkotta az expresszionizmust.
Sajnálom azt a kutyát – szakítottam félbe a szakértését. – Olyan elhagyott. Lassan betemeti a futóhomok, és senki nem segít rajta.
Mateó hátradőlt a székén, és már megint bámulni kezdett azzal a kutató nézésével.
Miért festette tele a háza falait azokkal a borzalmas képekkel? – kérdeztem, hátha megint felizgul, és felhagy a megfigyelésemmel.
Mateó elgondolkodott, de nem vette le rólam a tekintetét.
Mindenkinek van egy Quinta del Sordoja, csak nem mindenki festi tele a falait – felelte lassan rágva a szavakat –, azaz nem mindenki képes szembenézni a saját félelmeivel és indulataival a nap huszonnégy órájában.
Van valakid? – jött ki belőlem hangosan a kérdés, pedig becsszóra csak gondoltam rá.
Mármint hogy…? – dadogott meglepetten Mateó.
Egyéjszakás kalandokkal kefélsz, vagy hosszú távú kapcsolatra tervezett pasival dugsz? – pontosítottam, mert már úgyis mindegy volt, és hát kíváncsi voltam, hogy járnak-e Raúllal vagy csak hébe-hóba szexelnek. – Ezt mindenkitől megkérdezem – vigyorogtam. – A postást is meg a pizzafutárt is ezzel zaklatom.
És válaszolnak? – túrt bele a hajába Mateó. A fekete tincsek olyan lassan siklottak ki ujjai közül, mint a reklámfilmekben a lassított felvételeken.
Nem – rántottam meg a vállam. – Lehetnél kivétel.
Fura vagy – tévedett nagyot Mateó, mert én nem fura voltam, hanem egy megcsalt és elhagyott, bosszúszomjas szerelmes. – Nincs senki komoly – vallotta be végül, és én nem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz hír-e számomra.
Felipe körbenézett, mivel meglepte, hogy már jó ideje senki nem vágott a szavába. Az ügyész a körmét piszkálta, a bíró a tárgyalóterem hátsó falára révedve könyökölt a pulpituson. A nyilvánvaló érdektelenség ellenére folytatta vallomását.
Hazaérve kipróbáltam, milyen érzés ráfirkálni a falakra. És hát tényleg van benne valami! Kezdem megérteni a grafitizőket. Talán nem ártana propagálni, hogy mindenki vigyen egy kis művészetet a falaira. Egész éjjel pingáltam. Az volt a legmeglepőbb, hogy Raúl arcát alig tudtam felidézni, viszont Mateót tisztán láttam magam előtt, ezért többnyire őt örökítettem meg. Reggel jöttem rá, hogy elég nagy hülyeséget tettem, mert ha netán elszúrom a tökéletes gyilkosságot, és kijönnek a zsaruk, és meglátják a dekorációt, visznek rögvest a sittre. Elrohantam, hogy beszerezzem a legolcsóbb falfestéket. Spórolnom kellett, ugyanis a betegszabim alatt nem kaptam teljes fizetést, és egy gyilkosság előkészítése igen sok kiadással jár.
Most hupililák a falaim. El tudják képzelni, milyen frusztráló hupilila falak között élni?! A dobozra egyáltalán nem ilyen árnyalat volt festve. Kezdem azt hinni, hogy az életben minden átverés.
A festegetés annyira kifárasztott, hogy másnap csak délután voltam képes kikelni az ágyból, amikor már késő volt kibumlizni a Pradóba. Elszalasztottam egy teljes napot, ráadásul péntek volt. Rémesen hosszúnak tűnt a hétvége Mateó nélkül. Szombaton újra fellapoztam a füzetkémet, és sorra látogattam azokat a helyeket, ahol leendő áldozatom előfordulhatott. Persze nem jártam sikerrel. Este a bárba is elnéztem. Idegesítően sok buzi akart felszedni, csupán azért, mert kék volt a hajam, és mert látszott rajtam, hogy nem akarom, hogy felszedjenek. Mateónak nyoma sem volt. Vasárnap délután kétségbeesésemben lefeküdtem a nappali padlójára, és elhatároztam, hogy nem kelek fel onnan soha többé, … de aztán vécére kellett mennem, ezért mégis felkeltem.
Megfigyeltem, hogy amióta Raúl elhagyott, rengeteg új szokásra tettem szert. Elkezdtem például magamban beszélni. Azelőtt sosem beszélgettem magammal, ami hiba volt, mert kiderült, hogy egész jól megértem magam. Ez nem jelenti azt, hogy mindenben egyetértek magammal, de az embernek néha az is elég, ha szimplán meghallgatják. Aztán ott volt az a másik szokás. Embereket képzeltem magam köré, akikkel szintén remekül elbeszélgettem. Raúlnak sziporkázóan fantasztikus módon adtam ki az útját. Jó érzés volt megnyerni a képzeletbeli csatát ellene. Mateóval is sokat dumáltam, aztán az összes lehetséges módon véget vetettem az életének. A szüleim is nagyon megbánták, ahogy bántak velem, az óvónő bocsánatot kért, azért, hogy néha benyúlt a nadrágomba, és megfogta a kukimat, a történelem tanárom is nagyon sajnálta, hogy megalázott az egész osztály előtt.
Hosszú órákat töltöttem ilyesfajta beszélgetésekkel, és utána mindig sokkal jobban éreztem magam.
Hétfőn délben Mateó odajött hozzám. A Saturnus felfalja gyermekét című festmény alatt üldögéltem, és csigavonalakat rajzoltam a vázlatfüzetembe.
Helló! – üdvözölt. – Meghívlak ebédre.
Sonkás-sajtos szendvicseket vettünk a büfében, és letelepedtünk egy padra a múzeumkertben. Finom volt a kaja, és szépen sütött a nap. Pár percre elszállt az ölhetnékem. Mateóra sandítottam, figyeltem, ahogy fehér fogai belemélyednek a szendvicsbe. Aztán ő is rám nézett. Valamiért mindketten nevetségesnek találtuk a szendvicsevést.
Múltkor nem mondtad meg a neved. – Mateó idegesítő kíváncsisága az agyamra ment.
Felipe vagyok – árultam el az igazat, mert sosem emlékszem pontosan a hazugságaimra, és féltem, hogy legközelebb esetleg más nevet mondanék.
Hát, Felipe, van számodra valamim – mosolygott rám Mateó, és egy kulcstartót nyújtott felém.
Nagyon meglepett az ajándék. Egy pillanatra még lelkiismeret-furdalásom is lett, de aztán emlékeztettem magam, hogy miatta lettem boldogtalan. Bár… Azon a napon egész jól voltam. Mint említettem, sütött a nap, és finom volt a szendvics.
Nahát! Ez a Kutya – csodáltam meg Goya festményének miniatűrjét.
Most már megsétáltathatod. Nem lesz többé magányos. – Komolyan ezt mondta. És én akkor lehunytam a szemem, és ő akkor megcsókolt.
Még sosem csókolt meg senki úgy, ahogyan Mateó. Mohóság nélkül tudott érzéki lenni, amire Raúl nem volt képes. Birizgálták az arcomat a hajszálai.
Tetszel nekem – közölte velem, miután nagy nehezen elszakadtak egymástól az ajkaink.
Tényleg? – kételkedtem. Felmerült bennem, hogy mi van, ha rájött a tervemre, és most ő akar az én bizalmamba beférkőzni. Teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy tetszhetek egy olyan srácnak, mint Mateó, mert az ilyenek Raúlokra buknak és nem Felipékre.
Tényleg. Helyes vagy, annak ellenére, hogy kék a hajad, és van benned valami megfoghatatlan rejtélyesség.
Rejtélyesség… Így is lehet mondani. A beférkőzést véghezvittem, következett az utolsó felvonás.
– Hála az égnek, ezt is megéltük! – sóhajtott fel gúnyosan az államügyész.
Felipe szóra sem méltatta a megjegyzést. Közel járt hozzá, hogy elbőgje magát, ezért rettentően kellett koncentrálnia.
Mateó meghívott magához. Rendkívül felelőtlen áldozat volt. Azt mondta, hogy rengeteg könyve van Goyáról, és bármelyiket szívesen kölcsönadja.
Először egy kést akartam vinni, de rájöttem, hogy ha a saját véremtől irtózom, akkor valószínűleg az övét sem bírnám jobban. A méreg jó megoldás lett volna, de valahogy nem vitt rá a lélek. Mateó olyan szép volt, hogy nem érdemelt csúnya halált. Végül a drótkötelet választottam. Abszolút kényelmes megoldásnak tűnt. Elfért a zsebemben, és rendkívül gyorsan lehet ölni vele, ha ez ember elsajátítja a megfelelő technikát.
Amikor beléptem a lakásába, elállt a lélegzetem. Nem a meglepetéstől, hanem attól, hogy a rengeteg könyv, amiből még a padlóra is jutott jó néhány kupac, teljesen kilopta az oxigént a szobából. Mateó lakása olyan picike volt, hogy egy helyiségbe zsúfolódott össze a konyha, a nappali és a háló, no meg egy egész könyvtár.
Megkínált kávéval. Mielőtt leültünk volna a kanapéra, a farzsebébe nyúlt, és kivette az irattárcáját. Muszáj volt a nyelvembe harapnom, hogy fel ne kiáltsak. Már megint ott volt, csak most egy másik dohányzóasztalról vigyorgott rám. Mateó, mintha csak ingerelni akart volna, fogta, és kivett belőle egy névjegykártyát.
Ezen rajta van a mobilszámom – nyújtotta felém.
Nem mondtam köszönetet, mert még mindig bőszen haraptam a nyelvemet.
Vérzik a szád – hívta fel a figyelmem a kellemetlen tényre Mateó.
Sejintem inkább a nyelvem – pontosítottam selypítve a fájdalomtól.
És akkor… Szóval megint megcsókolt. A keze betévedt a pulóverem alá. Mivel sokkal erősebb volt nálam, nyilvánvalóan nem fojthattam volna meg csak úgy, meg kellett várnom, hogy elaludjon, ezért hagytam, hogy levetkőztessen. Én is segítettem kibújni neki a ruháiból. Áttelepedtünk a franciaágyra, ami a hálónak becézett sarokban volt a falhoz préselve az étkezőasztal mögött. Miközben szerelmeskedtünk, egyfolytában az arcomba hullott a haja, összefogtam hát az ujjaimmal és kontyot formáztam belőle a feje búbján. Így már tisztán láthattam őt. Raúl arca előtt mindig úszott egy kis homály, de Mateó más volt. Végig a szemembe nézett, és én is végig őt néztem. A szemöldöke fekete ívét, az orra határozott vonalának elkeskenyedését, a szeme mandulavágását, az ajkai szépen rajzolt, piros vonalát. Tudatosult bennem, hogy az ő arcát sokkal jobban ismerem, mint az enyémet. Furcsa felismerés volt, már-már rémisztő.
Lemenőben volt a nap, amikor elaludt. Még álmában is ölelt. Nagy nehezen kibújtam karjai szorításából, és kitúrtam a földre dobált cuccok közül a nadrágomat. Olyan erősen feszítettem ki az ökleim között a drótkötelet, hogy fájdalmat vágott a bőrömbe. Megnyikordult az ágy, ahogy Mateó fölé térdeltem.
Most meg fogsz ölni? – kérdezte.
Azt hiszem – feleltem őszintén, mert nem volt időm hazudni.
Nagy kár – sóhajtotta szomorúan. – Egész jól meglennénk mi ketten.
De én már elhatároztam – magyaráztam.
Értem én. Általában tisztelem azokat az embereket, akik véghezviszik az elhatározásaikat, de véleményem szerint Raúl fele annyira sem jó pasi, hogy megérje érte sittre menni.
Te tudod, ki vagyok? – döbbentem meg annyira, hogy ráültem Mateóra, mert muszáj volt valami támaszt keresnem.
Amikor visszaadta a tárcámat, említette, hogy esetleg megkeresel.
Akkor azt is tudod, hogy elment az eszem – keseregtem, mert ciki volt a dolog.
Szerintem sehová sem ment az eszed. Nekem teljesen normálisnak tűnsz – mosolygott rám Mateó.
Pedig halál komolyan meg akarlak ölni – bizonygattam.
Elhiszem, hogy meg akarsz ölni, de azt már nem, hogy tényleg megtennéd. Te elhiszed magadnak?
Nem is tudom – bizonytalanodtam el. – Mindent alaposan elterveztem.
Én is terveztem már gyilkosságot. Ki nem? – simogatta meg a combomat Mateó. – Sajnálom, hogy lefeküdtem Raúllal. Vagyis azt bánom, hogy fájdalmat okoztam, de azt nem, hogy megismertelek. Legalább addig ne ölj meg, amíg nem láttalak az igazi hajszíneddel! – kérlelt.
Nem tudtam, mitévő legyek. Hirtelen minden összezavarodott bennem, és Mateó kihasználta az alkalmat. Kivette a kezemből a kötelet, és megölelt, aztán meg is csókolt, majd újra szeretkezni kezdtünk.
Reggel szemrehányást tettem neki, hogy végig tudta, mire készülök, mégis hagyta, hogy végigjátszam a kis játékomat. Erre azt mondta, hogy először arra volt kíváncsi, meddig merek elmenni, aztán meg már rám volt kíváncsi.
Azt hiszem, Mateó sem teljesen normális. Amúgy neki az a véleménye, hogy az embereket csak az különbözteti meg egymástól, hogy van, aki a diliház falain belül, és van, aki azokon kívül tombol.
Szóval először csak elnapoltam a megölését, aztán dobtam az egész tervet a csudába, mert végül egymásba szerettünk.
És akkor elérkezett az a bizonyos este.
Mateó elvitt egy olyan diszkóba, ahol pasik táncolnak pasikkal, és remekül éreztük magunkat. Az igazat megvallva, bárhol is vagyunk, mindig remekül érzem magam Mateóval. Egyszer csak megpillantottam Raúlt. Elkezdtem integetni, mert feltétlen meg kellett köszönnöm neki, hogy elvitte a lakásunkra Mateót, mert e nélkül a szemét és érzéketlen húzása nélkül most nem lennék ilyen boldog. Raúl odajött hozzánk. Ránézett Mateóra, aztán énrám, megint Mateóra, megint énrám, végül a tekintete odaragadt Mateóra. Hahotázni kezdett.
Beszarás! – vihogta. – Te összejöttél az őrült exemmel!
Erre Mateó, mint a villám, jól orrba gyűrte. Tiszta vér lett minden, és én elájultam.
Felipe elhallgatott.
– Ennyi? – kérdezte az ügyész.
– Az az idióta Raúl feljelentette Mateót testi sértés miatt, és most itt vagyunk – vonta meg a vállát Felipe. – De amúgy igen, ennyi. Nagyon kérem, bíró úr, ne ítélje el Mateót, mert nagyon szeretem! Ha ki kell fizetnünk azt a rengeteg pénzbírságot, akkor nem tudunk elutazni Velencébe, pedig már nagyon régóta terveztük azt az utat, és különben is Raúl minimum egy ekkora maflást megérdemelt.
– Köszönjük, elmehet! – intett a bíró türelmét vesztve.
Felipe tétova léptekkel hagyta maga mögött a tanúk padját. Amikor Mateó előtt sétált el, meglepetésére észrevette, hogy a fiú alig győzi tenyere mögé rejteni a jókedvét.
– Hé, mi olyan vicces? – szólt rá sértődötten.
– Te tényleg nem vagy százas – nevetett Mateó. – Szeretlek, kis őrültem!
Felipe elpirult.
VÉGE
Jegyzet:
Az említett festmények megtalálhatóak a képgalériában.