Összezárva
– Szerintem nyomd meg a vészcsengőt – javasolta azon a vékony, lányos hangján.
– Már megnyomtam – világosítottam fel bosszúsan.
– Akkor nyomd meg még egyszer!
Király! Összezárva, pont Vele…
Hatéves voltam, amikor beköltöztek a házba. Emlékezetes nap volt, mert azon a reggelen lógatta ki a szomszédunk a feleségét az ablakon. Az volt ám a nagy vígasság! Össze is csődült az egész lakótelep. Sajnos a kiérkező tűzoltók hamar véget vetettek a műsornak. Miután az őrjöngő férjet elvitték a kijózanítóba, a megviselt feleséget meg gondjaiba vette az egyik szeretője, apám vállamra tette a kezét, és csak ennyit mondott: Látod, fiam, szép dolog is a szerelem!
Azóta valahogy az ablakon való kilógatás és a szerelem fogalma összekapcsolódott az agyamban. Nem is voltam soha igazán szerelmes. Arról meg ne is beszéljünk, hogy iszonyat tériszonyom van.
Szóval, visszatérve a lényegre, azon a bizonyos napon jelent meg ő is az életemben. A legkisebb lakást vették meg a negyediken, pedig voltak vagy öten, ha a kutyát is beleszámolom. A pletyka hamar szárnyra kapott, hátára vette őket, és körberepülte az egész lakótelepet. Csórók-csórók, szállt a szélben, mint a konfetti szilveszterkor.
Szilveszter. Szilveszter éjszakáján találkoztunk először, amikor szó szerint belém botlott a lépcsőházban. Szerencsére nem esett nagyot, csak néhány lépcsőfokot gurult lefelé.
– Mit csinálsz te itt? – kérdezte, miközben kibicsaklott bokáját simogatta.
– Ülök – feleltem szűkszavúan, mire rám nézett, és én megállapítottam, hogy görbe az orra.
– Ülhetek veled?
– Nem – vágtam rá. – Abban nem lenne semmi poén. Egy sötét lépcsőházban egyedül kell ülni, mert úgy a legnyomorúságosabb.
Erre a kijelentésemre pislogott néhányat, aztán megpróbált lábra állni, ami elég nehezen ment neki.
– Hát, jó. Akkor boldogtalan új évet neked! – mondta végül, és elsántikált, én meg csak néztem a lépcsőfokot, ahol néhány perce még ő ült, aztán legyintettem.
Á, hagyjuk! Nem láttad, milyen görbe az orra?!
Következő találkozásunkra három év múlva került sor, amikor az a nagy tél volt. Végre hó fedte a szeméthalmokból emelt mesterséges dombot, amin marha jókat lehetett szánkózni. A két nagy panelház közötti játszótéren kiáltozó gyerekek vidám hangja felszállt az égig, és még azt az öreg, mélabús Istent is megmosolyogtatta.
Ő is ott volt a dombon, pont mellettem húzta a törött, régi szánkóját, amin a húga ült. Emlékszem rá, mert idegesített, hogy azt a görbe orrát folyton abba a ronda egyujjas kesztyűjébe törölte.
– Zsebkendőt? – kérdeztem, amikor már nem bírtam tovább a látványt, és felé nyújtottam a szép anyagzsebkendőmet, amit még a nagymamámtól kaptam.
Meglepetésében elkerekedtek a szemei.
– Nahát! Ezt miért kapom? – csodálkozott.
– Mert undorító vagy – feleltem, és még fintorogtam is hozzá. – Na, fújd már ki, és tartsd meg nyugodtan.
– Te meg vicces vagy. Egyébként köszönöm – mondta, és nevetett, olyan vidáman, ahogy még senkit sem hallottam nevetni.
Gyorsan rá is ültem a szánkómra, és szélsebesen siklottam a mélybe, oda, ahová nem ért el a hangja, ahol már csak én voltam egyedül, meg a hó fagyos csendje.
Ezután nagyon sokáig nem találkoztunk. Persze néhanapján láttuk egymást a liftben vagy a lépcsőházban, de egy pillantásnál sosem vesztegettünk többet a másikra. Talán, mert közben mindketten felnőttünk és túlságosan el voltunk foglalva magunkkal, a saját kicsi, zárt univerzumunkkal. Amikor pedig egy új, ijesztő világot fedeztem fel magamban a költő, meg a nagymenő playboy után kutatva, és úgy jártam, mint Columbus, aki India fűszerillatú partjai helyett Amerika sötét dzsungeleire bukkant, megijedtem.
Azon a napon, amikor a sors úgy döntött, hogy újra összehoz minket, éppen nagyon ki voltam akadva. Jobban, mint általában, mert reggel a tükörbe nézve nemcsak az egész világot utáltam, hanem már intenzíven magamat is. Legszívesebben le is köptem volna, mármint a tükröt, ha utána nem nekem kellett volna letakarítani. Már elmúlt éjfél, amikor félrészegen hazatántorogtam abból a rosszul sikerült házibuliból, amit a haverjaim a tizennyolcadik születésnapom ürügyén rendeztek. A lépcsőházban találkoztam vele. Ott állt a lift mellett, és egy nála jóval idősebb pasival smárolt.
– Aszta, mire leltem! Buzik a sötétben! – kiáltottam vodkától rekedt hangon, mire a pasas fénysebességgel robogott ki a kapun. Ő meg csak állt, mint akit odaszögeztek, és a száját nyalogatta zavarában.
– Micsoda hős lovagot sikerült felszedned! – vetettem oda neki röhögve, mire végre megmozdult.
– Szemét vagy – jelentette ki nyugodtan és olyan halkan, hogy alig hallottam, aztán lassan elindult felfelé gyalog.
Nem tudom, miért mentem utána. Nem tudom, miért gyűlöltem őt annyira. Már az első ütésre összeesett. Négykézláb próbált menekülni, de visszarántottam, és addig ütöttem, amíg el nem ájult. Ahogy a karjaim között tartottam, abban a furcsa morbid ölelésben, olyan érzésem volt, mintha egy törékeny porcelánbabát szorongatnék. A szemöldökénél felszakadt bőr alól sötétpiros vérfolyó csurgott lefelé. A mutatóujjammal óvatosan eltérítettem, hogy bele ne folyjon a szemébe. Fogalmam sincs, meddig bámultam a sötétben a szépségét, amit talán csak elképzeltem. Kétségbeesetten kívántam, hogy szép legyen, mert aznap éjjel össze akartam törni minden szépséget magam körül.
Nem jelentett fel. Egy szót sem szólt senkinek. És ettől csak még jobban szégyelltem magam. Attól a naptól fogva kezdtem el szándékosan kerülni. Mindig lépcsőn jártam, hogy véletlenül se kerüljünk össze a liftben, hogy még véletlenül se kelljen a szemébe néznem és elmondanom, miért is tettem azt vele.
De ma… Ma, annyi év után, valamiért beszálltam abba a tetves liftbe.
A vészcsengő berregése visszhangot vert a lépcsőházban. Vártunk. Semmi. Kellemetlen. Roppant kellemetlen dolog összezárva lenni valakivel, akit egyszer alaposan összevertél. Vetettem rá egy óvatos pillantást, de nem látszott ijedtnek. Sötétbarna tekintete szinte rátapadt a sárga gombot nyomkodó ujjamra.
– Nyomjam még? – tettem fel a kérdést, mert már kezdett görcsbe állni a mutatóujjam.
– Szerintem nincs értelme – felelte, és levette a hátizsákját, majd nekidőlt a lift oldalának. A telefonjával kezdett el babrálni. – Nincsen térerő – állapította meg sóhajtva.
– Csodálatos – foglaltam össze a helyzetünket.
Úgy kúsztak a percek, mint a csigák. Nyálkás testük nyomot hagyott a közöttünk lüktető feszült csenden.
– Egyszer tuti kiszednek minket innen – mondtam csak úgy magamnak, de lehet, hogy neki is, vagy csak a lift közömbös, összefirkált falainak.
Erre nagyon lassan megnyalta az ajkait, és nekem, mint a villámok hasítottak bele az agyamba annak az éjszakának az emlékképei. Elmosolyodott.
– Láttad a gyilkos felvonót? – kérdezte.
Most beszélgetnem kellene vele? Tudok én egyáltalán beszélgetni?
– Nem láttam – feleltem, és leültem, mert már untam az álldogálást. – Basszus, csak cigiért akartam leszaladni! – tettem hozzá magyarázatképpen a szürke mackónacimra mutatva.
– Van nálam csokoládé. Kérsz? – hangzott felettem az a csilingelő, vékony hangja.
Miért? Miért ilyen kedves hozzám? Hol lehet a csapda?
Felnéztem rá, ami enyhe pirulást eredményezett a füleimen, mert hát ugyebár ő még állt, és így pont a slicce került szemmagasságba velem. Na, itt a csapda, tökfej!
– Nem, de azért köszi – feleltem, és kerestem gyorsan egy pontot a lift padlóján, amit olyan intenzíven bámulhatok, mintha oda lenne írva az életem értelme.
– Nem. Nem. Nem. Mondd, előfordult, hogy valamire egyszer igent mondtál? – nevetett, majd elkezdett kotorászni a hátizsákjában.
Megtalálta a csokoládéját, és lassan, óvatosan elkezdte kihámozni a papírból.
Az biztos, hogy semmit nem siet el!
Erről eszembe jutott, hogy egyszer láttam a nyári táborban. Egy padon ült, és szendvicset evett. Miközben néztem, az járt a fejemben, hogy olyan, mint egy kis állat, ahogy ott kuporgott magában, és zabálta azt a ronda, kockás szalvétába csomagolt száraz kenyeret. Elszégyelltem magam, hogy ilyeneket gondolok róla, amikor nem is tudom, hogy valójában milyen ízű az a kenyér.
– Mi az?
– Mi mi? – riadtam fel a bambulásból.
– Bámulsz – mondta, és úgy nevetett, hogy alig bírta a szájában tartani a falat csokit.
– Bocs! Nem téged bámullak. Vagyis téged, de a fiatalabb kiadásodat – magyaráztam, aztán amikor felfogtam, hogy mit mondtam, sóhajtottam egy nagyot kínomban. Olvastam valahol, hogy a bezártság furcsán hat a pszichére. Miről is szól az a gyilkos felvonó?
Abbahagyta a nevetést, és végre leült. Némán ette tovább a csokoládéját. Most ő bámult engem.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg nagy sokára.
Na, eljött az elkerülhetetlen!
– Kérdezz! – feleltem feszülten.
– Miért ültél minden szilveszterkor a lépcsőházban?
Ezzel sikerült meglepnie. Mielőtt válaszoltam volna, megvakartam az idegesítő borostakezdeményeket az államon.
– Mert jó poén volt. Hallgattad már a lépcsőházból a petárdák visszhangját? Király!
– Aha – hümmögte, és összegyűrte a csokoládé papírját, majd zsebre tette. – Amikor ideköltöztünk, az a pletykás házmester elmondta, mi történt. Te vagy az a fiú, akinek szilveszterkor halt meg az édesanyja. Azért ültél ott, mert őt vártad. Vártad, hogy visszajöjjön, igaz?
Még nem rúgtak gyomorszájon, de tuti, hogy ilyen lehet az az érzés is. Egy kicsit össze is görnyedtem tőle.
– Hogy mondhatsz ilyeneket?! – förmedtem rá. – Nem mondunk ilyet a másiknak!
– Miért nem? – csodálkozott.
– Miért nem?! Mert nem, és kész!
– Hát, ez elég nagy baj!
Erre már igazán ideges lettem.
– Te hülye vagy! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Te is – mondta csendesen.
– Rendben, akkor most, hogy teljes az egyetértés, kussolhatnánk egy kicsit – javasoltam duzzogva.
Ilyen is csak velem történhet!
Ő belemélyedt a telefonja nyomkodásába, én meg a körömpiszkálásba. A házban egy lélek sem mozdult, mindenki ült otthon, vagy gályázott valahol a városban. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a lélegzését figyelem. Szaggatottan vette a levegőt, néha bosszantóan hangosan, néha pedig alig hallhatóan. Nem is tudom, voltam-e kettesben valakivel egy ennyire kicsi, zárt helyen. Furcsa élmény. Senki más, csak ő. Semmi más, csak ő. Megkockáztattam egy pillantást, aztán még egyet. A neonfényben nem tudtam eldönteni, hogy szőke, vagy barna a haja. Szőkésbarna? Barnásszőke? A kis lófarokból kiszökő szálak lágy hulláma körbetáncolta ovális arcának szinte nőiesen lágy vonalát. A koncentrálásban elnyílt piros ajkai csábítóan teltek voltak. És az orra. Hát, az bizony görbe volt. A sebhely, az egyik ütésem örökre megmaradó nyoma, pedig halványan fénylett sötét szemöldöke vonalában. Tekintetem továbbsiklott az arcáról a testére. Nagyon sovány volt, de izmos, és ezért csinosnak tűnt. A vékony, fehér pólón át egy kis fantáziával látni lehetett a bőre selymességét. Hozzá se kellett érnem, mégis tudtam, éreztem, hogy milyen mámorosan jó lehet őt igazán megérinteni. A mesteri módon koptatott farmer ráfeszült a csípőjére és a lábaira. Szexi volt, tetőtől-talpig, mint mindig…
Felnyúltam, hogy elérjem a vészcsengő sárga gombját. Egy ideig erőlködtem, aztán rájöttem, hogy nem fog menni, és feltérdeltem. A fülsértő berregés újra meg újra végigvisszhangzott a lépcsőházon. Semmi.
– Még megvan – hallottam a hangját, mire abbahagytam a tornászást, és visszaültem.
– Micsoda van meg?
– A zsebkendőd.
– Vissza ne merd adni! – szólítottam fel ijedten, de közben valamiért nagyon rám tört a mosolyoghatnék.
– Nem is akartam – mondta vihogva. – Történelmi emlék, fel kéne vétetni a világörökség kincsei közé.
Újra kotorászni kezdett a hátizsákjában, és egy ásványvizes üveget vett elő. Felém nyújtotta.
– Kérsz?
– Ja – mondtam nagyon vigyázva, hogy még véletlenül se mondjak igent neki. Megértette a hátsó szándékot, mert gúnyosan mosolygott egyet, miközben átadta.
Jólesett a víz bársonyos hidegsége, ahogy végigfutott a torkomon és a nyelőcsövemen. Kezdett már aggasztóan meleg lenni idebent. Miután ő is ivott, sóhajtva dőlt neki a lift falának; ahogy felemelte a fejét, a nyakán hívogatóan megfeszült a bőre.
– Nagyon szép menyasszony volt a húgod – kezdtem bele egy új témába, nehogy ő hozzon fel megint valamit. – Apámmal az erkélyről néztük, amikor betuszkoltátok abban a nagy habcsók ruhájában abba a kicsi kocsiba.
Ezen nevetett egy keveset, és megint megnyalta az ajkait.
– Igen. Gyönyörű menyasszony volt – mondta, és esküszöm, láttam valami kis fényt megvillanni a szeme sarkában. Azon a téli estén is így csillogtak a szemei, amikor azt a rozoga szánkót húzta felfelé a dombon, rajta a vidáman sikongató kislánnyal. Fujj, de kínosan érzelgős egy alak!
– Én meg láttalak azzal a fiúval – mondta olyan váratlanul, hogy először fel sem fogtam, mit hallok.
Na, tessék! Egy pillanatra elkalandozom, és már megint kezdi.
– Ezt szándékosan csinálod? – kérdeztem, közben jajgatva nyújtottam ki törökülésben elgémberedett lábaimat.
– Lehet – vigyorgott. – Szeretem kihasználni a lehetőségeket. Szóval láttalak a játszótéren, amikor abban a bokorban fogdostátok egymást.
– Mondanám, hogy hülye vagy, de már mondtam, és utálom ismételni magam – vetettem oda neki, közben mind a tíz ujjamat belefúrtam a hajamba, és megpróbáltam kitépni néhány tincset, hátha ebből felfogja, mennyire idegesít, ha már a szavakból nem ért.
– Tudod, sokáig azt hittem, hogy egy felfuvalkodott bunkó vagy – jelentette ki, és ő is kinyújtotta azokat a hosszú lábait.
– De aztán rájöttél, hogy kedves vagyok, és ellenállhatatlan – szűrtem a fogaim között, miközben a zsebemben kotorásztam, hátha találok egy rágót.
– Nem. Aztán megbizonyosodtam róla, hogy az vagy. Felfuvalkodott és bunkó.
– Jó veled beszélgetni – mondtam, és próbáltam elnyomni magamban sértett önérzetem jajveszékelését.
Ezen valamiért hosszú percekig nevetett. Ilyenkor olyan volt, mint egy ártatlan kisgyerek. Az alatt az idő alatt még én is elfelejtettem, hogy láttam, mit csinált azzal a pasassal akkor este. Amikor kifogyott a szuszból, csak pislogott rám azokkal a nagy szemeivel. De akkor már nem láttam olyan ártatlannak, mert eszembe jutott, hogy gyerekkorában mindig felhorzsolta a térdét vagy a könyökét, hol itt vérzett, hol ott, a koszos kezeit meg beletörölte a nadrágjába. Irritált, amikor megláttam a játszótéren. Mindig odajött hozzánk, és megkérdezte, játszhat-e velünk. Mi meg elkergettük.
Nahát, hogy erről teljesen elfeledkeztem!
– Én hamarabb tudtam rólad, mint ahogy te tudtad rólam – zökkentett ki a hangja újra az emlékeimből.
Végre megtaláltam a rágómat. Az émelyítő eperíz szétáradt a számban. Ő meg csak nézett rám azzal a kihívó tekintetével.
– Akkor vert el az apád annyira, amikor rájött? – folytatta a kínzásomat, és a kellő hatás kedvéért a füle mögé simított néhány engedetlen, hullámos hajszálat.
– Jó tudni, hogy egy nyitott könyv előtted az életem – jegyeztem meg bosszúsan, de nem is voltam bosszús igazából, inkább csak kíváncsi és egy kicsit izgatott.
– Emlékszem, napokig jártál azzal a csúnya, lila monoklival a szemed körül.
Tett felém egy mozdulatot, de aztán meggondolta magát, és felhúzta a térdeit, hogy megtámassza rajtuk az állát. Én meg csak rágtam tovább némán a rágóm. Néhány perccel később megérzetem az illatát. Gyenge parfüm és arcszesz illat keveredett az izzadtság jellegzetesen szúrós, de egyáltalán nem kellemetlen szagával. Egyszeriben megéreztem, hogy rólam is patakokban folyik a víz, sőt nyomot is hagyott a hónaljam alatt a pólómon.
Ez de ciki!
Az ő teste, azon a bizonyos éjszakán… Amikor a karjaimban tartottam, véres volt, és összetört, mégis szép, ahogy azt kívántam. Kívántam. Mindig is kívántam. Fura ez a szó, olyan állatias. Kívánni. Csillapítani az éhséget. Megérinteni, megízlelni, beléhatolni, birtokolni.
Felsóhajtott, és úgy nézett körül a liftben, mintha még sosem látta volna ezeket a csúnya, szürke falakat.
Csak még öt percet adj! Tutira kinyírom azt, aki ki mer szabadítani minket innen öt percen belül!
Lassan mozdultam felé, mert látni akartam a tekintetét, látni akartam azt a pillanatot, amikor megért engem. Feltérdeltem. Annyira közel volt, hogy csak ki kellett nyújtanom a karjaimat. Olyan ösztönösen térdelt fel ő is, mintha öntudatlanul tenné. És már ott is volt, szorosan hozzám simulva, az ölelésemben. És én szorítottam, mint egy megszállott. Öleltem a taknyos orrú kisfiút, akivel sosem akartam játszani. Öleltem a fiút, aki egy idegen férfit csókolt helyettem. Öleltem őt, ezt a pimasz, gyönyörű srácot, akire azóta vágytam, hogy megpillantottam azon a bizonyos napon, amikor a szomszédunk kilógatta a feleségét az ablakon.
Óvatosan megérintettem a sebhelyet a szemöldökén, mire ő rám mosolygott.
– Úgy őrzöm, mint egy szerelmes levelet – mondta, és miután kihalászta a számból a rágót, megcsókolt.
Zakatoló szívvel csókoltuk egymást mámorba, izzadtságfelhőbe és a lift zárt magányába burkolódzva.
– Miért nem tettük ezt már meg sokkal hamarabb? – kérdezte, miközben hosszú ujjai bekíváncsiskodtak a pólóm alá, és megcirógatták a mellkasomat.
– Nem tudom – feleltem, és még erősebben szorítottam magamhoz, hogy érezhessem, ahogy a vágy lüktet benne.
Mielőtt újra megcsókolt volna, két keze közé fogta az arcomat, és a szemembe nézett. Végre megkaptam tőle azt az oly sok éven át várt pillantást.
És ekkor… Ekkor meghallottuk a házmester hangját.
Elengedtem, de ő még mindig hozzám simult, és a tarkómat simogatta.
– Ha a sors szeszélye nem zár össze minket, akkor ez nem történik meg, ugye? – suttogta, közben varázslatosan csillogtak rám a szemei.
– Nem – feleltem, és lágy csókot leheltem az ajkaira. – Akkor nem.
A lift hirtelen megindult, és mi ijedtünkben szétrebbentünk.
– Miért? Miért? – tette fel újra meg újra a kérdést, miközben a földszint felé közeledtünk.
Mielőtt kinyílt volna az ajtó, gyorsan felé hajoltam, és homlokon csókoltam.
– Mert görbe az orrod – mondtam nevetve, aztán megfogtam a kezét azzal az eltökélt szándékkal, hogy soha többé nem engedem el.
VÉGE