Ötödik rész
– Túl sokat bagózol – állapította meg Pascal, miközben Laurent azzal volt elfoglalva, hogy egy magazin borítójából hamutartót rögtönözzön.
– Azt mondod? – pillantott a fiú a dohányzóasztal túlsó végén ülő férfira. – Igazad lehet. Vajon hová baszarintották el a hamutartót?
– Tilos a szobában dohányozni.
– Akkor minek van dohányzóasztal? Kérsz egy spanglit?
– Jöhet.
– Álszent!
Laurent átnyújtott egy szál cigit Pascalnak, majd felkattintotta az öngyújtóját, a láng azonnal csábos táncba kezdett.
– Akarod, hogy beszéljünk róla? – kérdezte.
– Miről?
– A hüvelygombáról – vihogta Laurent, de aztán elkomorodott. – A tegnap estéről, vagyis a ma hajnalról.
– Nem tartom szükségesnek.
– Úúúúú… Mintha NATO csúcson lennénk. Szex közben is így beszélsz? Szinte látom magam előtt: „Leszopjalak?” „Nem tartom szükségesnek, drágám” – imitálta Laurent Pascal mély zengésű, kimért hangját.
– Sajnálom, ha kellemetlen helyzetbe hoztalak – szabadkozott Pascal.
Laurent elmosolyodott. Amikor mosolygott, olyan lett, mint egy kisfiú, vidám gödröcskék ültek az arcra.
– Nem volt kellemetlen – vallotta be. – Inkább érdekes. Eddig csak a húgom meg az anyám bőgött előttem. De az csak bőgés volt, viszont amit te csináltál, az egészen más.
– Nem kellene indulnunk? – próbálta Pascal finoman jelezni, hogy valóban nem kívánja kitárgyalni a könnyeit, de Laurent immunis volt a finom jelzésekre.
– Még van bő két óránk a kezdésig, elég, ha félóra múlva indulunk. Szóval…
– Ritkán sírok.
– De akkor aztán odateszed magad. – Laurent fújt néhány csinos füstkarikát. Fel akarta vidítani Pascalt. Nem volt híve a lehetetlen vállalkozásoknak, de ezt most makacsul a fejébe vette. – Tudod, nem vagyok bunkó – magyarázkodott. – Csak… Ha kiveszed a gyászod a vitrinből, talán könnyebb lesz magaddal cipelned a hétköznapokban.
Pascal rácsodálkozott a fiúra. Soha nem találkozott még csak hasonló emberrel sem. Először azt hitte róla, nem több egy egyszerű, ösztönös srácnál, aztán meglátta a mélységeit, most meg ízelítőt kapott a bölcsességéből.
Laurent kinyitotta az ablakot és kihajolt rajta. Hideg reggeli levegő osont be a szobába.
– Ha nem tudnám, hogy vagy, akkor te hiányoznál az életemből – súgta egy kósza fuvallat. Pascal körülnézett, de Monique nem volt sehol. Laurent egyik vakmerő hajtincse kiszökött a copfból, meg-meglibbent a hideg suttogásban.
– Hoztam fánkot is – jelentette be Pascal, és átadta a fiúnak a zacskóba csomagolt reggelit.
– Hú… Ez hizlal – fintorgott Laurent, de rögtön el is nevette magát. – Nyugi, ez is vicc volt. Bármit megehetek, feltéve, ha kihányom. Na jó, befogom és zabálok.
– Elég vékony vagy – szögezte le Pascal, miután végignézett a fiún.
– Igen, vékony vagyok és szép, ezért vagyok modell. Komolyan nem fogyózom. Basszus, kezdem bánni, hogy szóba hoztam a témát.
Pascal bekötötte a biztonsági övét, majd besorolt a forgalomba. Bravúros ügyességgel oldotta meg a fél kézzel vezetést.
– Felszedjük valahol azt a csajt? – kérdezte Laurent.
– Sophie-t?
– Hát, ha így hívják, akkor őt.
– Nem jön a bemutatóra. A délutáni fotózást készíti elő.
– A francba, még az is! – sóhajtott Laurent fáradtan. – Húzós lesz a mai nap. Mmmm. Jó ez a fánk. Megnézhetem? – mutatott Pascal táskájából kikandikáló tabletre. – Ezeket te csináltad? – csodálkozott rá a fotózás terveire.
– Ki más? Csak vázlatok – szerénykedett Pascal.
– Nem rajzoltál nekem arcot.
– Mert a mozdulat és a póz a lényeg.
– Aha. De a hátteret kidolgoztad, még a repedés is látszik a ház falán. Mellesleg megfigyeltem, hogy van benned valami perverz vonzódás a pusztuláshoz. Először az a szék a nyikorgó parkettás szobában, aztán az a gyár, most meg ez – jegyezte meg Laurent, és visszatette a gépet, mert rákanyarodtak a célállomás felé vezető útra.
– Szeretem a múltat, még akkor is, ha romos.
– Igen, ez nyilvánvaló.
Pascal Laurent-ra sandított, aki éppen észrevett egy karcolást a karján, azt vizsgálgatta. Sima volt a bőre, márványosan fehér. Felrémlett benne az éjszaka emléke. Még senki nem ölelte úgy, mint ez a fiú. Monique ölelése egészen más volt. Megint azt a következtetést kellett levonnia, hogy Laurent egészen különleges jövevény, aki – varázsütésre – ott termett az életében. Úgy tűnt, nem csak a tragédiák érkeznek váratlanul, és ez a tény sárga napsugarakat rajzolt Pascal borongós egére.
A bemutatóhoz szalagkordonnal rögtönöztek kifutót. Már akkor nagy volt a tömeg, amikor leparkoltak az egyik mellékutcában. A városrész romantikus hangulata különleges bájt kölcsönzött a modellek felvonulásának, lehozta őket az éteri magaslatokból a halandók világába.
Laurent bevágta maga mögött a kocsiajtót, és futásnak eredt. Félúton hátrafordult, hogy pajkosan odainthessen Pascalnak, aki ráérősen babrált a fényképezőgépével.
– Együtt ebédelünk? – kiáltotta.
Pascal meglepetten pillantott fel, mert még nem szokta meg, hogy újra van valaki, aki igény tart a társaságára. Tartózkodóan bólintott. A fiú intett még egyet, aztán rohant tovább.
Mivel elkésett, a sminkesnek bele kellett húznia. Laurent alig bírta megállni, hogy ne tüsszögjön a szerteszét szálló púderszemcséktől. Lehunyta a szemét. Szerette a sötétet nézni. Figyelte, ahogy fények cikáznak fel a feketeségen. Ezek a villámok vajon a gondolataim? – tanakodott. Ajkait rúzs érintése simogatta meg.
– Helló – hallotta. Kelletlenül nyitotta ki a szemét.
– Nocsak, az én Nicolas barátom. Úgy tűnik, mi sose szabadulunk egymástól.
– Elragadó vagy, mint mindig. Láttam, Pascallal jöttél.
Laurent kihasználta, hogy a szempilláira még nem került festék, és gyorsan megdörzsölte a szemét. A lidérces álmokat mindig el tudta így tüntetni, de Nicolas maradt, és kitartóan bámult rá.
– Mi szépet látsz rajtam?
– Azon tűnődöm, igaz-e. – A fiú úgy rágta a szavakat, mint a rágógumit, még csámcsogott is közben.
– Mi igaz? – érdeklődte meg Laurent, pedig általában nem izgatta, min tűnődik egy ilyen Nicolas féle fickó.
– Hát, hogy ti… Izé.
– Mizé?
– Hallottam egyet-mást.
– Esetleg óhajtod velem is megosztani, mit hallottál, vagy kétségek között hagysz? – tréfált Laurent, pedig egyszeriben elment a kedve a tréfától. Lúdbőrös lett a balsejtelemtől.
– Jóban vagy ezzel a fickóval – rágta tovább a szavakat Nicolas.
– A haverom.
– Aha.
Laurent vett egy mély lélegzetet, mielőtt feltette a kérdést.
– Elszabadult a pletyka, miszerint Pascal és én kefélgetünk? Ez érdekes, már csak azért is, mert Damiennel öt éve lógok együtt, mégsem boronált össze vele senki.
– Mert ő buzi.
Laurent szemei erre a megállapításra fennakadtak. A sminkes gyorsan meg is célozta őket a fekete tussal, hogy még jobban kiemelje a szépségüket.
– Mi fasz van?! Szóval a buzival nem kúrogatok, ellenben az özveggyel orrba-szájba nyomjuk a mókát? Hol ebben a logika?
A sminkes végzett, Laurent sóhajtva hajolt a tükör felé.
– Tudod te azt nagyon jól – csapott a vállára Nicolas, és Laurent tükörképére mutatott.
– Nem akar nővel lenni, mert akkor megcsalná a felesége emlékét. Nem akar férfival lenni, mert nem meleg. És itt jössz te a képbe. Nézd, én csak jót akarok, szívességet teszek neked, hogy felnyitom a szemed.
Laurent elmosolyodott, de most nyoma sem volt a gödröcskéknek.
– Kérlek, tedd meg a szívességet, hogy azt a sok jót, amit nekem óhajtasz adni, gombóccá gyúrod és jó mélyen feldugod a seggedbe.
Nicolas megrántotta a vállát, és továbbállt, Laurent-t pedig gondjaiba vette a stylist. Amíg öltöztették, szélsebesen röpködtek fejében a gondolatok. Mókásnak találta a pletykát, de félt, hogy mi lesz, ha Pascal fülébe jut a dolog. A férfi nem tűnt olyannak, aki félvállról veszi az ilyesmit. Pascal mindkét vállán cipelt mindent.
Mielőtt kilépett volna a kifutóra, megleste magát az egyik állótükörben. A ruhát leszámítva egész jól festett, de nem volt egy kifejezetten férfias jelenség.
– A francba! – konstatálta, hogy fészket rakott benne a gyanú.
Pascalnak először az tűnt fel, hogy Laurent járása nem volt olyan kimért, mint Versailles-ban, aztán észrevette a szája szegletében megbújó halvány mosolyt. Már megfigyelte, hogy a fiú átváltozik valaki mássá a fényképezőgépek és kamerák előtt, de ezen a napon hiába volt más, megőrizte a valódi arcát és azt a lezser felszabadultságot, amit annyira szeretett benne. Az ő társaságában játéknak tűnt az élet.
Az arra tévedt nézelődők tömege buzgón filmezte a bemutatót. Pascal fejében megfordult, hogy ezek az emberek elvesztegetik a jelen pillanat varázsát, csak azért, hogy örökre megőrizhessék a modellek szépségét. Kedve lett volna odakiáltani nekik, hogy tépjék el a tekintetüket a mobiltelefonjuk képernyőjéről, és nézzék meg milyen szép a mulandóság. De nem tette. Mást tett. Elvette arca elől a fényképezőgépet, és úgy ahogy volt – a kifutó végében térdepelve – felnézett az előtte elvonuló modellekre. Laurent kitűnt közülük. Rettentően fiatalnak látszott gyerekes, ártatlan arcvonásaival, sima bőrével. Ő volt a legszebb. Pascal eltűnődött, hogy miben áll ez a szépség. Laurent azokra a régi porcelánbabákra hasonlított, amiket a nagyanyja vitrines szekrényben őrzött. Azoknak volt ilyen megfoghatatlan szépség festve az arcára. Nemtelen szépség. Pascal újra felemelte a fényképezőgépét, és megörökítette a múló pillanatot, vitrinbe zárta Laurent szépségét.
Laurent nem tudott koncentrálni, pedig általában nem okozott gondot neki, hogy ne gondoljon semmire. Amikor megpillantotta Pascalt, aki, mintha megbabonázták volna, csak bámult rá, ahelyett, hogy buzgón fotózta volna, elszabadult a fantáziája. Nicolas szavai jártak a fejében. Egy ilyen kaliberű férfi minek keresné az ő barátságát? Mit adhat ő neki a kéjes borzongáson kívül, amit a szépsége vált ki belőle? Nem. Pascal soha nem közeledett úgy felé. Hülyeség! De ahogy most nézi… Miért néz így rá?
Szerencsére hamar véget ért a bemutató. Laurent átöltözött, majd leroskadt a fésülködőasztalhoz, és nekilátott a sminkleszedés procedúrájának. Először a rúzstól szabadult meg, aztán a szemfestéktől, végül a púder került sorra. Nem esett át nagy átváltozáson, androgün szépségét nem tudta lemosni. Belekócolt a hajába, kiélvezte, hogy kivételesen nem ragadt sem lakktól, sem zselétől.
– Ilyennek kellene lennie az összes bemutatónak – hallotta meg maga mellett Pascal hangját, mire riadtan tekintett fel.
A férfi valóban ott állt mellette, csípőjét a fésülködőasztalnak támasztva, és a fényképezőgép monitorját tanulmányozta. Ugyanaz a zakó volt rajta, mint előző éjjel. Mély kivágású pólót viselt, amely azt sejtette, hogy izmos mellkas rejtőzik alatta. Arcáról most sem hiányzott a halvány borosta. Laurent érzett valami furcsát, valami olyat, amit nem tudott beazonosítani, de emlékezett rá, hogy érezte már, például akkor, amikor Pascal a karjai között zokogott. Körbenézett. Kíváncsi tekintetek össztüze zúdult rájuk, de úgy tűnt, hogy a férfi ebből nem vett észre semmit. Hogyan is gondolhatta, akár egy percig is, hogy talán igaza van Nicolasnak? Laurent fellélegzett.
– Baj van? – kérdezte Pascal, mert túl hangosra sikeredett Laurent sóhaja.
– Semmi. Éhes vagyok.
– Akkor menjünk enni. – Pascal letette kezéből a fényképezőgépet és egy rúzzsal kezdett el babrálni. Sosem szerette a rúzsok ízét. Monique ajkán mindig cseresznye illatú volt a fény. – Mosolyogtál – jegyezte meg halkan.
– Hogy? – kapta fel a fejét Laurent.
– Mosolyogtál a kifutón.
– Ezek szerint elszúrtam a képeket.
– Hülye! – nevetett Pascal, és Laurent megint érezte azt a furcsa borzongást. A tükörképére bámult, aztán a mellette álló férfira. Mint ahogy szikra pattan ki a lángból, úgy született meg benne egy új én. Egy még ismeretlen valaki, akinek annyira tetszett Pascal mosolya, hogy bármire képes lett volna azért, hogy újra láthassa. És ez az új én félt, rettegett, hogy elveszítheti azt, aki nem is volt az övé.
– Mesélj Monique-ról!
Pascal megforgatta a szájában az utolsó szem licsit.
– Mit meséljek róla? – kérdezte, és elcsodálkozott, hogy kevésbé fájtak a név magánhangzói, de a mássalhangzók még mindig belekarmoltak a lelkébe.
– Hogyan ismerkedtetek meg? – faggatta Laurent.
– A gimiben.
– Nem hol, hanem hogyan.
– Hallottam. Elsős voltam, ő másodikos. Az egyik szünetben odajött, és megkérdezte, járnék-e vele.
– Izgi. Főleg ilyen terjengősen előadva. Tetszett neked?
– Persze, hogy tetszett. Olyan… volt, mint egy tündér. Tina volt az első szerelmed?
– Tina? Mondtam már, hogy nem nagyon izgat a szerelem. Tina valóban más volt. Egy szakmában dolgozunk, megértettük egymást, de semmi komoly. Tényleg nem volt más neked? Mármint úgy.
– Mármint hogy? – játszotta az értetlent Pascal.
– Hát úgy.
– Már mondtam, hogy nem.
– Tudom, csak elég hihetetlen a te külsőddel.
– Nem minden a külső – hívta fel a fiú figyelmét Pascal.
– Jónak mondod! – vihogott Laurent. – Ma lesz egy parti. Sok dögös modell hivatalos rá.
Pascalt olyan gyorsan kerítette hatalmába a düh, hogy nem maradt ideje rájönni, miért dühös.
– Nem érdekelnek az ilyen partik – közölte szárazon Laurent-nal.
– Tudom, hogy mindenki ezzel jön, de lehet, hogy igazuk van. Jót tenne neked egy kis szex.
Pascal kirúgta maga alól a széket, úgy pattant fel.
– Mehetünk? – kérdezte türelmetlenül.
Laurent a tálkájában úszó két szem licsire pillantott.
– Még van kettő – mutatott rájuk szomorúan, mire Pascal visszaült.
– Bocsánat – mondta. – Értem, hogy jót akarsz, csak elegem van abból, hogy mindenki jót akar.
– Ja, ma nekem is – értett egyet Laurent. – A töri tanárom mondta, hogy még a legvéreskezűbb diktátor is jót akar. Csak az a baj, hogy relatív, kinek mi a jó.
– Elmész arra a partira? – tette fel a kérdést Pascal hosszú hallgatás után.
– Naná! Tinával dugtam utoljára. Mármint nem amikor jártunk, hanem múltkor a tetőn. Néha felelevenítjük a múltat.
A fotózás helyszínére tartva, Pascal azon töprengett, miért zaklatta fel, hogy Laurent is össze akarta hozni egy nővel. Laurent-nak nem féltékenynek kellene lennie inkább? Mi?! Pascal rátaposott a fékre.
– Bakker! – kiáltott fel mellette a fiú. – Nem sokon múlott, hogy lefejeljem a kibaszott szélvédőt.
Pascal egy pillanatra tenyerébe temette az arcát.
– Rosszul vagy? – kérdezte ijedten Laurent.
– Nem. Elvakított a nap – dünnyögte Pascal, és maga sem értette, mi ütött belé, elméje melyik sötét szegletéből bukkant elő az a groteszk kérdés.
Laurent kinézett a szélvédőn, kereste a nap vakító korongját, de nem találta. Dudaszó sikoltott fel mögöttük.
– Mi a fene volt ez? – Pascal úgy nézett körbe, mintha nem tudná, hol van.
– A mögöttünk feltorlódott sorban türelmetlenkedik valaki – világosította fel Laurent. – Ne is törődj vele.
Pascal összeszedte magát, és gázt adott.
– Azért máskor szólj, mielőtt satufékezel.
– Kösd be a biztonsági övet.
– Kényelmetlen – nyafogta Laurent.
Monique felkacagott a hátsó ülésen. Pascal régen nem hallotta már ilyen felszabadultan nevetni.
Sophie Laurent körül sertepertélt. A fotókat egy nem rég indult, új magazin rendelte meg, ezért nem futotta fodrászra és sminkesre a költségvetésből.
– Mutasd csak! – kérte el a fiú a tabletet, hogy újra szemügyre vehesse Pascal vázlatait.
– Itt most nem a ruhán van a hangsúly, hanem az arcon – magyarázta Sophie. – Olvasókat akarnak toborozni.
– Ezzel Pascal is tisztában van? – kételkedett Laurent.
– Miért?
– Mert nem rajzolt arcot.
– Nem erőssége a portré. Még soha nem rajzolt arcot a vázlataira.
Laurent odalépett az állványhoz, amin a ruhák lógtak. Sophie segített neki átöltözni.
– Hogy találtatok rá erre a helyre?
– A nagyanyám háza volt.
– Mióta ismered Pascalt? – kíváncsiskodott tovább Laurent.
– A fősuli óta. Itt laktak Monique-kal néhány hónapig, amikor felköltöztek Párizsba.
– Monique tényleg olyan csodás volt, amilyennek Pascal látta?
Sophie rámosolygott a fiúra.
– Attól tartok, igen – felelte. – Segítsek még valamiben?
– Kösz, nem kell. A sminkkel elboldogulok magam is.
Amikor magára maradt, Laurent szétnézett a szobában. A falak mentén és a padlón látszott a bútorok helye, az ablakon csipkefüggöny porosodott, de ennél több emlékre nem lelt rá Pascal múltjából. A tükörképére pillantott. Kedve támadt kipróbálni valamit. Kontyba fogta a haját, de egy-két tincset hagyott, hogy a homlokába hulljon. Nem használt rúzst, csak púdert és fekete szemceruzát. Ha mást nem is, de azt igazán megtanulta az elmúlt évek alatt, hogyan tegye még szebbé a szépet. Tudta, mi hozza lázba a fotósokat, tudta, mi izgatja fel a nőket, és tudta azt is, mi bódítja el a férfiakat. Nicolasnak igaza volt, Laurent pontosan tudta, hol van a logika az érzékek kuszaságában.
A percek mozdulatlanná dermedtek és összesűrűsödtek Laurent időtlen tekintetében. Pascal kezében megremegett a fényképezőgép. Arra gondolt, hogy még soha nem látta ilyen szépnek a fiút. És ez a rászegeződő, intenzív pillantás… Laurent még soha nem nézett így rá. Akkor látott hasonló vibrálást a szemében, amikor dühös volt, de most nem tűnt dühösnek. Ez a pillantás inkább csábítani akart. Laurent nyakán megfeszült a bőr, ahogy oldalra fordította a fejét. Pascal lélegzete elakadt.
– Tartsunk szünetet – mondta, és átadta Sophie-nak a gépet.
– Nem vagyok fáradt – jegyezte meg Laurent.
– De én igen.
Hideg vizet locsolt az arcára. Örült, hogy nem volt tükör a falon.
– Szerettem ezt a házat – nosztalgiázott Monique a kád szélén ülve. Cipősarkai hozzákoccantak a megkopott zománchoz. – Emlékszel, hogy nevet adtunk a pókoknak?
– Emlékszem – mosolygott Pascal.
– Miért hoztad őt ide?
– Nem tudom… Illik hozzá ez a hely… Kicsim, nem tudom, mi történik velem.
Monique Pascal háta mögé lépett és a vállára hajtotta a fejét.
– Semmit sem változtál. Te mindig tudni akarod a mit és a miértet, pedig sokkal egyszerűbb az élet, ha nem tudjuk, mi miért történik velünk. Higgy nekem, én már csak tudom.
Halk kopogás hallatszott az ajtón.
– Folytathatjuk a munkát? – kérdezte Sophie.
A második képsorozatnál Laurent újra a régi volt. Eltűnt a csábító tekintet, helyébe a szokásos, fényképezőgépnek szánt csillogás költözött.
Feszült csend telepedett rájuk. A város éjszakai fényei megtörtek a kocsi szélvédőjén. Sophie elbóbiskolt a hátsó ülésen.
– Miért lógsz velem? – Laurent váratlan kérdése felijesztette Pascalt a bágyadt merengésből.
– Mert levakarhatatlan vagy.
– Mi van?
– Mindenhol ott vagy, folyton beléd botlik az ember.
Laurent végre észrevette Pascal mosolyát.
– Ez nem volt jó vicc – szögezte le duzzogva.
– Sajnálom, nekem csak ilyenre futja.
– Komolyan kérdeztem.
– Komolyan válaszoltam. Tényleg levakarhatatlan vagy. Elráncigálsz egy buliba, ahol szarul érzem magam. Megjelensz a szobám ajtajában az éjszaka közepén, felzabálod a minibár tartalmát. Megnevettetsz – sorolta Pascal.
– Nekem úgy rémlik, hogy bőgtél.
– De előtte nevettem.
– Ja, ez igaz – látta be Laurent. – De talán nem kellene egy magamfajtával barátkoznod.
Pascal a fékre lépett.
– Uh… Baszd meg! – tört ki Laurent-ból.
– Mondtam, hogy kösd be az övet. Hadd nézzem! – Óvatosan megérintette a piros foltot a fiú homlokán, majd a szélvédőre is vetett egy pillantást. – Nincs nagy gáz, mindketten megúsztátok.
– Megmarad a nyoma.
– Nem marad meg. – Pascal újra megsimogatta a piros foltot, ami máris halványodni kezdett. – Mellesleg, nem tudok semmiféle szabályzatról, amely előírná nekem, hogy kivel kellene barátkoznom. És mit akar jelenteni ez a magamfajtával?
– Nekem csak a szépségem van – mondta Laurent szokatlan komolysággal.
– Lófaszt!
– Hé! Látod, rossz hatással vagyok rád.
– Ez nem kétséges, de az sem, hogy fantasztikus vagy. – Pascal belepirult a kijelentésébe. – Kevés a hozzád fogható tehetség. Intenzitást viszel a képekbe. Mielőtt megismertelek, azt vallottam, hogy egy jó kép a fotóson múlik, a világításon, a beállításon, de nem volt igazam. Valóban lenéztem a modelleket, azt gondoltam róluk, hogy…
– Narkós kurvák – fejezte be Laurent a mondatot.
– Igen.
– Tudtam, hogy komolyan gondoltad, és nem csak beszólás volt. Hm. Még senki nem mondta nekem, hogy fantasztikus vagyok.
– Mert rossz emberekkel barátkoztál.
– Hát… – vigyorodott el Laurent elégedetten. – Először kaptam tőled egy piros pontot, aztán egy kisötöst, most meg már a diplomámat is átadtad.
– Mi?
– Nem érdekes. Parkolj le a következő utcasarkon, onnan gyalog megyek.
Hideg volt a levegő, a fekete égen fekete esőfelhők gyülekeztek láthatatlanul. Laurent megszaporázta a lépteit. Ahogy közeledett a villához, a partiból kiszűrődő zene dallama egyre hangosabb, egyre sodróbb hullámokkal úszott bele az éjszakába.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy Laurent férfi? – kérdezte Sophie.
– Nem értelek – sóhajtotta Pascal. Most érezte meg, hogy mennyire belefáradt ebbe a napba.
– Hát, én sem téged.
A lány csókja marihuána ízű volt. Laurent lehunyta a szemét, és megpróbált elbódulni. Hosszú műkörmök cirógatták meg a mellkasát. Az odakint dübörgő zene eltorzult hangjai beszöktek a kulcslyukon.
– Hogy is hívnak? – kérdezte.
– Nem mindegy? – lehelte a lány a szájába.
Pascal nem tudott elaludni. Néhány hete még a repülőgépzaj miatt nem tudott aludni, ami folyton ott süvített a hallójárataiban. Ezen az éjszakán a csend nem hagyta nyugton. Ha az ember kérdéseket tesz fel, és csak a némaságot kapja válaszul, az nagyon bosszantó. Pascal felkelt. Kinyitotta a minibárt. Meglepetten látta, hogy nyoma sem volt benne Laurent étvágyának. A polcok újra roskadásig voltak pakolva mini üvegekkel és édességgel.
– Vajon mennyibe fog ez kerülni nekem? – tanakodott, és kivett egy csokoládés pudingot.
– El fogsz hízni – figyelmeztette Monique.
Pascal végignézett magán, és megállapította, hogy elfél még rajta néhány kiló, ezért megrántotta a vállát.
– Ma nem vagy beszédes kedvedben – konstatálta Monique.
– Ellenkezőleg. Ma túl sokat beszéltem. Finom ez az izé.
Pascal bekapcsolta a laptopját. Megnyitotta a másnapi fotózás tervét. Monique mellé telepedett, és követte a virtuális sétán a Tükörteremben.
– Lenyűgöző! – lelkendezett.
– Giccses.
– Hé, ne lépj ki a programból! Hadd csodálkozzak még egy kicsit! Még sosem jártam Versailles-ban.
– Dolgoznom kell.
Monique durcásan dőlt hátra a kanapén. Pascal vetett rá egy félénk pillantást.
– Szerinted mit értett Sophie azon? – tette fel bátortalanul a kérdést.
– Nekem elég nyilvánvaló, mit értett. Pontosan azt értette, amit Laurent tekintete üzent ma délután.
– Nem akarom, hogy Laurent félreértse a barátságunkat.
– Akkor ezt most miért csinálod? – mutatott Monique a laptop monitorján lassan előtűnő portréra.
– Nem tudom – dünnyögte Pascal. – De nem te mondtad, hogy nem kell mindig tudatában lenni a miknek és a miérteknek?
Laurent a mobilja üzenetjelző dallamára ébredt. A mellette fekvő lány meztelen testén úgy szaladgáltak a függöny csipkéjén átszűrődő holdsugarak, mint ujjak a zongorán. Hideg fuvallat táncolt be az ablakrésen. Laurent felült. Forgott körülötte a szoba. Érezte, hogy baj lesz. Óvatosan felállt, magára rángatta a nadrágját, és elbotladozott a fürdőszobáig. A farmer divatos szakadásain át belemart a térdébe a padlókő hideg márványa. Miközben hányt, a reggeli tréfájára gondolt, de most nem találta nevetségesnek. Amikor egy kicsit jobban lett, fáradtan terült el a hideg padlón. Fázott, de nem volt ereje felkelni. A plafonról kristálycsillár szórta rá a fényt. Elővette zsebéből a telefont, és a kijelzőre pillantott. Meglepően élethű lett a portré, amit Pascal készített róla. Laurent szeretett volna olyan lenni, amilyennek a férfi látta, de nem olyan volt, és ez a tény újra felkavarta a gyomrát. Úgy érezte, hogy már nem tud mitől megszabadulni a szervezete, hacsak nem a szíve vagy a lelke kívánkozott ki belőle ezúttal.