Tizenegyedik poszt - Szemednek tükrében
Voltaire lehunyta a szemét. Hosszú, fekete szempilláin álom-harmatcseppek csillogtak.
– Mondjak egy mesét? – Egyetlen mese sem jutott eszembe, de muszáj volt még egy kicsit ébren tartanom őt.
Felpillantott. Szép volt a holdfényben.
– Mesélj a madarakról! Ne az égen szállókról, hanem a testeden szárnyalókról. – Felkönyökölt. Karja alatt összegyűrődött a párna selyme.
– Egyszer volt, hol nem volt… hol meg volt, az Óperenciás tengeren túl egy fele királyság.
– Csak fele? – Voltaire puha ajkai a számra tévedtek, és addig bolyongtak rajta, amíg csókra nem találtak.
– Igen, csak a fele. – Éreztem, ahogy a kihunyt vágy parazsa lassan újra fellobban bennem. – Van, akinek sosem jut egész.
Voltaire elgondolkodott. Amikor ilyesmit tesz, mindig megijedek, hogy az esze megsúgja neki, Adam az én hiányzó, pótolhatatlan másik felem.
– Azért madarak, mert a sárkányok sajnos kihaltak. Kinyírták őket a fele királyságokra aspiráló legkisebb királyfik.
Voltaire gyanakodva nézett rám. Egy bizonyos kor után megkopik a mesék varázsa, mert a valóság sokkal érdekesebb.
– Szóval a madarak csak madarak. – Azért egy kicsit csalódottnak tűnt.
– Így van. Madarak szimbolizálják a madarakat. Nem túl izgi mese, nem igaz?
Csókolózás közben Voltaire haja az arcomba hullott. Csiklandoztak a hajszálai.
Adammel egyszer felültünk a keresztapám szénásszekerére. Oltári magasan állt rajta a csiklandós-szúrós széna, és mi onnan a magasból lestünk lefelé. Adam akkor járt először vidéken, és akkor csinált először olyan dolgot, amit a városban nem lehet. Miután megunta a háztetők birizgálását, a hátára feküdt, és felnézett az égre.
– Látod azt a madarat? – mutatott a kékségen szálló fekete foltra.
Láttam.
– Jó lehet repülni. – Ahogy elengedte az akarat, karja visszazuhant a szénára. A rásütő nap fényében bőre sápadt fehérsége alatt halványkék érpatakok kígyóztak. Egy pillanatig azt hittem, átlátszóvá vált, és kíváncsian hajoltam fölé, hogy belé láthassak. Szemei megilletődött szürkeséggel kerekedtek rám. Csalódottan dőltem vissza a szénára.
– Én inkább a láthatatlanságot választanám. – Öt éves fejjel az ember pontosan tudja, kicsoda, nem azt, hogy meleg, hanem azt, hogy el akar tűnni.
(Persze manapság egyik szuperképességgel sem mennénk sokra. Egyből kiszúrnának a hőkamerák, vagy leszedne a légelhárítás.)
Voltaire jó szerető. Talán a legjobb, akivel valaha összehozott a mázli.
– Szép vagy. – Ezt mondta nekem. Komolyan ezt, és csak ilyen egyszerűen, minden köntörfalazás nélkül.
– Én? – Láttam a tekintetében, hogy nem üres a bókja, hanem tele van őszinteséggel, mégis kételkedtem benne, mert mindenben kételkedek.
– Miért? Tán van valaki más is a szobában? – Elővette azt a mosolyát, ami ellenállhatatlan.
– Persze hogy van: Te.
Szeretkezés közben abbahagyta a bókolást, én meg felhagytam a kötekedéssel.
Amikor még csak elméletben gyakoroltam, azt hittem, hogy a szexnél nem létezik intimebb dolog a világon, két ember ennél közelebb soha nem kerülhet egymáshoz. Az a baj az elméletekkel, hogy köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. Nem tudom, más hogy van vele, de én tökéletesen el tudok szakadni a testemtől. Gyanítom, a kurvák is ezzel a fogással űzik a mesterségüket. A könyvek meg a filmek fenomenális élményként áradoznak a dugásról, de arról mélyen hallgatnak, hogy jó néhány aktus még a kézfogás intimitási szintjét sem üti meg. A szex nem automatikusan jó. Egy rémes partnerrel úgy ahogy el tudok vergődni az orgazmusig, de a lelkem egész idő alatt valahonnan nagyon távolról lesi, mit művelek a testemmel, és fintorog… és csodálkozik.
Voltaire eléri a lelkemet is. Felnyúl érte a magasba és szorosan magához öleli. Az egyéjszakás kalandjaim háttérmotívuma mindig a szimpla, állatias ösztön. Miközben Voltaire-rel vagyok, ez a halkan duruzsoló dallam felhangosodik, megtelik újabb hangokkal, érzelmek tolakodnak a kéjvágyba. Kevés ember szereti úgy a szexet, mint Voltaire. A legtöbben csak a kielégülésre hajtanak. Voltaire mámorral és elragadtatással fűszerezi meg az élvezetet. Időt szán rám és magára is.
Sokszor szeretkeztem Adammel képzeletben, de így sosem, mert egészen mostanáig nem tudtam, hogy így is lehet.
– Mi van? – Ezt Voltaire akkor kérdezte, mikor visszabotorkáltam a fürdőszobából. Látta a fejemen, hogy nagyon dolgoznak benne a gondolatok.
Egy modern műalkotás többféleképpen értelmezhető. Még ha úgy tűnik is, hogy a vászonra fröccsentett festékpaca nem több egy festékpacánál, a műélvező biztos lehet benne, hogy a festékpaca nem csupán egy snassz festékpaca, hanem az alkotó önkifejezése. És hát az emberi lélek nem fér el egy festékpacában, szóval egészen biztosan szimbólummal van dolgunk, ellentétben az én madaraimmal. Ezért van az, hogy az emberek olyan sokáig toporognak a galériákban egy-egy kép előtt. Próbálnak a festékpacák mögé látni, még akkor is, ha valójában nincs mögöttük az égvilágon semmi. Ez a modern művészet varázsa: A semmi kiváló marketingfogásokkal valami-nek adja el magát.
Miután idebölcseltem ezt a kis eszmefuttatást, elmagyarázom, miért rohant meg a művészet feletti elmélkedés.
Egyrészt azért, mert Voltaire műterme tele van műalkotásokkal. A mai napon pedig új remekműre tett szert: Rám.
Vajon egy snassz paca vagyok, vagy valami több? Az, hogy most itt vagyok, hordoz-e magában mélyebb jelentést annál, hogy itt vagyok?
Nos, semmi vagy valami az, ami Voltaire és köztem zajlik?
Szóval mi is van?
– Nem fogok járni veled, de akarlak, és nem csak a szex miatt. – Voltaire-rel olyan könnyű őszintének lenni. Természetesen jönnek a szavak, mint a lélegzetvétel. Beszív, kifúj. Kigondol, kimond. – Szerinted ez önzés?
– Nem. – Meztelenül feküdt a lepedő napsütötte fehérségén. Haja összekócolódott az ujjai között. – Én voltam önző. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy senki sem valaki más boldogságáért jött a világra. – Hasra fordult, a tenyerén futó életvonalat kezdte el tanulmányozni. – Húsz éves voltam, mint most te, amikor először próbálkoztam meg egy komoly kapcsolattal. Sármos volt, művelt, gazdag. Tipikus nagy Ő. Megígérte, hogy megszelídít, megtanít arra, hogyan kell együtt élni valakivel, hogyan kell szépen összecsiszolódni, összeölelkezve elaludni… és a többi baromságra. Én marha, elhittem, hogy tanulnom kell, pedig ha valamit tanulni kell, az már el van rontva. A tanárok a legnagyobb hazugok. Gyáva szájhősök. Mert aki tudja, az nem tanítja. Miután elaludtam, azonnal hátat fordított nekem. Tisztában voltam vele, hogy egy színdarabban vállaltam mellékszerepet, mégsem volt merszem kirepülni az aranykalitkából, mert a főszereplő szeretett. Ugyan kinek van elég bátorsága hozzá, hogy lemondjon a szeretetről?
– Előbb-utóbb még a legstréberebb tanuló is megunja a magolást. – Voltaire mellé ültem. Érintésem rásimult a farkára. Nehéz volt elképzelni, hogy ez a jóképű, magabiztos férfi egykor éppen olyan kétségbeesett összevisszaság volt, mint én. – És hogy repült ki mégis a madárka?
– A madárka szívére vette a sok kiosztott elégtelent. – Megragadta a kezemet, és a mellkasára szorította. – Kellesz nekem! Bárhogyan, de legyél nekem!
Hogyan lehetséges az, hogy belül mindenki össze van törve?
Izzadt bőre a bőrömhöz dörzsölődött. Megcsúsztunk egymáson. Kinevettük magunkat. Összekoccantak a fogaink. Karamboloztak a simogatásaink. Gyűröttre markoltam a napsütötte lepedőt. Szégyentelenül hangosan élveztem. Az óvszer megfosztott Voltaire testembe ömlő gyönyörétől. Csak akkor hunyta le a szemét, mikor elaludt.
A farmer izgatóan simult rá a csípőjére. Incselkedve emlékeztetett rá, hogy mi minden csodát tettünk egyetlen délután alatt. Mialatt őt néztem, a sütőben ráolvadt a sajt a sonkás szendvicsre.
– És te szeretted? – Nem hagyott nyugton a vallomása, egyfolytában töprengenem kellett rajta.
Voltaire sóhajtva kócolta össze a haját, aztán a konyhapult márványára száradt kávéfoltot kezdte el kapargatni.
– Szeretni akartam – mondta végül.
– Hát, az akarásnak általában nyögés a vége.
Összenéztünk. Egymásra vigyorogtunk.
– Valóban sokat nyögtem alatta, főleg miután akkorára hízott, mint egy víziló.
– Hé! Ez gonosz volt!
– Néha nem lehet nem gonosznak lenni, mert az igazság néha bizony gonoszság.
Voltaire mögé léptem. Egy hús-vér embert érintettem, akit egyre vonzóbbá tett a tökéletlensége.
– Miért mondtad ezt el nekem? – Jogosan voltam kíváncsi, mert a legtöbben erősnek akarnak mutatkozni, nem gyengének.
– Nincs pénzem pszichológusra. – Nevetett, majd elkomorult. – Azt akarom, hogy annak láss, aki valóban vagyok. – Két tenyere közé zárta az arcomat, és úgy nézte magát a szememben, mintha tükörbe pillantott volna.
A metrón álomba ringatott a fáradtság. A végállomáson ébresztett fel egy lilahajú csaj. Jól állt neki a lila. El akarta kérni a telószámomat, de nem adtam meg. Azt mondtam neki: Bocs, de van valakim. Egy lemondó mosollyal vonta meg a vállát. Miután elment, arra gondoltam, hogy ő a nap hőse. Akart valamit és megpróbálta elvenni. Én húsz éve akarok valamit, de gyáva vagyok bármit is tenni azért, hogy megkapjam.
Adam este nyolckor ért haza a délutáni műszakból, és a főnökét meg a hőséget szidta. Félórán át kurvaanyázott, aztán leült a tévé elé, hogy befalja a rántottát, amit összeütöttem neki.
Csillogott a szőkeség a hajában. Egészen eddig a napig azt hittem, Adam gyáva, de Voltaire meséje rádöbbentett valamire: Sokkal több bátorság kell ahhoz, hogy véget vess egy kapcsoltnak, mint ahhoz, hogy küzdjél érte.
– Hogy van a tököd? – Na, ennél váratlanabbat hosszas agyalás után se tudott volna kérdezni, ráadásul csak úgy félvállról vetette oda nekem.
– Még nem rohadt le.
– Ez jó hír.
– Örülök is neki, mint majom a farkának. – Mi tagadás, tényleg fel voltam dobva… Voltaire miatt. Valami jó történt velem.
Adam elnevette magát. Félek a nevetésétől, mert ilyenkor mindig túl szép.
Sokáig nevetett, és túl sokáig volt túl szép. Kiröppent a fejemből a délután emléke. Tekintetem Adamre tapadt. Még friss volt bennem a jó szex bizsergető élménye. Könnyen el tudtam képzelni, hogy Adam teste adott gyönyört. Pólója kivágásából elővillant a bőre fehérsége. A napsugaraknak nincs hatalmuk e felett a szépség felett.
A szobám felé indultam, hogy kereket oldjak a rám váró fájdalom elől, de Adam utánam szólt:
– Húzzunk el valahová!
– Nincs kedvem bulizni – nyafogtam.
– Van egy ötletem. – Adam szeme elszántan sötétkéklett.
– Ötletelj a csajoddal!
Megszeppent, mire rögtön gyomorszájon vágott a bűntudat. Nem szép tőlem, hogy ennyire szeretem.
– Nos, mit ötlöttél ki? – adtam meg magam.
– Majd meglátod! – Adam felpattant a kanapéról, megragadta a kezem, és az ajtó felé rángatott.
– Hé, alsógatyában vagyok! – méltatlankodtam a bánásmód ellen. – Felveszek egy nadrágot, iszok egy kávét, és aztán engedelmeskedek a szeszélyeidnek.
Adam lelkesedése nem hagyott alább, pedig lajhár tempóra kapcsoltam. Ha ő valamit a fejébe vesz, azt nem lehet kiverni belőle.
Hollywoodi filmbe illően száguldottunk a robogón a forró nyári éjszakában. Miután túltettem magam a halálfélelmen, elkezdtem élvezni a kalandot.
A városból kiérve, letértünk az autópályáról, és a bányató felé vettük az irányt. Gyerekkorunkban sokat pancsoltunk benne, de felnőttkorunkra megfeledkeztünk róla. Vajon mi jött rá Adamre, hogy pont erről az emlékünkről fújta le a port?
A tó vizében ott ragyogott az éjszakai égbolt. Egy ideig szótlanul ültünk a part homokján, majd Adam vetkőzni kezdett.
Fasza! – gondoltam magamban, és lehunytam a szemem, csak akkor nyitottam ki, mikor meghallottam a csobbanást.
– Miért nem jöttél be? – Hideg vízcseppek csöpögtek rám Adam meztelen testéről.
– Mert van eszem. Vegyél már fel valamit!
– Még vizes vagyok. – Leült mellém. Felnézett az égre. – Nahát, mennyi csillag!
– Az éjszaka műve, ő festi rá a feketére, hogy feldobja kicsit az egyhangúságát.
Ez annyira költői kijelentés volt részemről, hogy mindketten jó ideig hallgattunk utána. Éppen azt a lényegre törő kérdést formázgattam magamban, amelyre majd ha megkapom Adamtől a választ, akkor végre megtudom, hogy mi a halál faszát keresünk az éjszaka közepén egy bányató partján, amikor meghallottam a szipogást.
– Kérsz zsepit?
– Aha.
– Nincs nálam. – Nálam sosincs, ezt Adam is tudhatná már.
– Van a nadrágzsebemben.
Ő is megtehette volna, de mivel én is megtehettem, hát én másztam el a földre dobott farmeréig, és előkotortam belőle egy papír zsebkendőt.
– Kösz!
Adam sírt. Nemcsak a könnyei folytak, hanem konkrétan bőgött, úgy, ahogy én szoktam a szobám rejtekében.
– Kérdezzem meg, mi a baj, vagy hagyjalak békén? – Szokatlanul nyugodt tudtam maradni, pedig a szívem veszettül zakatolt a mellkasomban. De hát, ha én is elkezdek bőgni, annak az égvilágon semmi értelme nem lett volna.
Adam megrántotta a vállát. Ez azt jelentette, hogy kérdezzem meg, mert elvégre ezért ráncigált el magával egészen idáig.
Közelebb húzódtam hozzá. Meztelen vállán megcsillant az éjszaka. Úgy karoltam át, mint egy felbecsülhetetlen értékű szobrot. Tudtam, hogy nem tehetek benne kárt egy egyszerű öleléssel, mégis féltem, hogy a kő pont az én karjaim között dönt úgy, hogy megreped és összetörik.
– Mi történt?
– Nem vagyok jó ember.
Ó, Istenem! Dehogynem vagy az! A legjobb ember vagy a világom, akit ismerek. – Ezt csak magamban mondtam ki. Hangosan ennyit tudtam hozzátenni:
– A jóság nem objektíven meghatározható fogalom.
Adam egy olyan pillantást vetett rám, amelyet a hülyéknek szoktak osztogatni.
– Megdugtam egy csajt a mosókonyhában.
– Miért a mosókonyhában? – Ez vagyok én. Különleges érzékem van a leglényegtelenebb dolgok megragadásához.
– Mert ha a recepciós pulton teszem, akkor kirúgtak volna.
– Világos.
– Szeretem Emmát. – Ez úgy szakadt ki Adamből, mint egy jó ideje tartogatott világfájdalom.
– Persze hogy szereted. – Most rajtam volt a vállráncigálás sora. – Csak hát nem tudod a farkad a gatyádban tartani, ha adódik egy lehetőség. Ez nem bűn. Senki sem angyal, de ez nem jelenti azt, hogy bűnös lenne. Én meg már azt hittem, valami tragédia történt.
– Igenis tragédia történt, bántottam Emmát – szipogta Adam. Időközben megszáradt az ölelésemben, csak a haja göndörödött még nedvesen. Nem mertem a testéhez érni, inkább a hajfürtjeit dédelgettem az ujjaimmal. A haj is meztelenség, mégis biztonságosabb benne bóklászni, mint a bőr bársonyát érinteni.
– Belezúgtál abba a csajba? – Úgy döntöttem, a rávezetés módszerével élek.
– Jézus, dehogy! Ez csak szex volt.
– Na, látod!
– Nem látom.
– Figyelj! Az bizonyítja, hogy mennyire szereted Emmát, hogy most úgy bőgsz, mint egy tini. Megkívántál egy másik bigét. És? A vágy ugyanolyan ösztön, mint a szomjúság vagy az éhség.
– De nem halsz bele, ha nem elégíted ki. – Adam minden áron haragudni akart magára.
– Ez igaz. Akkor ezentúl majd nem mászol rá a következő felkínálkozó lehetőségre. Legyen ez a kufirc az örök tanulság!
– Jaj, Nick! Vigyázz, hogy sose essél szerelembe!
Hát, ez a figyelmeztetés érkezhetett volna hamarabb is.
– Okés, majd igyekszem észben tartani. Amúgy legalább jó volt?
Adam kibújt az ölelésemből, megtörölte a szemét, kifújta az orrát, aztán visszabújt.
– Kielégítő. Gyors, vad, állatias.
– Aha. – Elfogyott a levegő belőlem, muszáj volt gyorsan lélegeznem néhányat. Adam teste ott szuszogott a karjaimban. Az a test, amely néhány órája gyorsan, vadul és állatiasan szexelt egy cafkával, aki pontosan tudta, hogyan cserkéssze be a kiszemelt prédát, egy gondolattöredék erejéig sem töprengve azon, hogy valaki más zsákmányára vetett szemet. Lefogadom, hogy ő most nem agyal azon, vajon jó ember-e.
– Ez jó. – Adam hangja kizökkentett a merengésből.
– Mi jó?
– Az ujjaid a hajamban.
– Tényleg?
– Tényleg.
Adam még szorosabban bújt hozzám, és én tovább kalandoztam a hajszálai között, hogy még sokáig jó legyen neki.
Nem sejtette, hogy a kínok kínját élem át. Megmondhattam volna neki, hogy ezzel most tényleg fájdalmat okoz. Emma sosem fogja megtudni, hogy megcsalták, nem fog neki úgy fájni Adam tette, ahogy most nekem fájt az ölelése.
Izgalmas dolog embernek lenni… gyávának lenni, kéjsóvárnak, gyengének… hús-vér, igazi létezőnek… érezni, még akkor is, ha fáj… szeretni… soha be nem beteljesülő, lehetetlen szerelemmel szeretni…
– Adam!
– Hm?
Pont úgy fogtam kezem közé az arcát, mint ahogy Voltaire zárta tenyerébe az enyémet.
– Mit látsz, ha a szemembe nézel?
Adam elmosolyodott. Okos, mindent értő pillantása sötéten csillogott.
– Feloldozást.
Üldögéltünk még egy kicsit a parton, aztán Adam felöltözött, és elindultunk hazafelé.
A városba érve, felvetettem az ötletet, hogy állítsunk be az éjszaka közepén Emmáékhoz. Adam először morbidnak találta a dolgot, de seperc alatt meggyőztem, hogy az élet egy félrekefélés után is ugyanúgy megy tovább, mint előtte, és a szerelem szerelem marad.
– Ezentúl mindig így lesz? – kérdezte Voltaire nyűgösen.
– Micsoda lesz így? – Addig tapogatóztam, amíg rá nem találtam a farkára. Forró volt és merev. A szavak terelhetnek, de a test nem tud hazudni.
– Kényed-kedved szerint fogsz jönni-menni az ágyamban?
– Azt hiszem, igen. Jöttem, hogy elmenjek, és aztán húzok a kanapéra, mert Adam is itt van.
Voltaire felült. Megfejthetetlen tekintettel meredt rám egy ideig, aztán segített levetkőzni.
– Mi ez a szag?
– Büdös vagyok? – Megszagoltam a hónaljam, dezodor illatot éreztem.
Voltaire tovább szimatolt. Hirtelen beugrott, mit érez.
– Ja, ez csak a bányató. Rám csöpögött Adamről.
Mohó csók zuhant a számra. A sötétben nem vetem észre, mikor indult el felém. Kibillentem az egyensúlyomból, és az ágyra hanyatlottam. Voltaire elsiette a behatolást. A fájdalom könnyeket csalt a szemembe. Nyüszítve mélyesztettem bele a körmeimet a vállába. Tudta, hogy pontosan ezért a fájdalomért jöttem el hozzá, a fájdalomért, ami lassan kéjbe és gyönyörbe fordul majd, ellentétbe azzal a fájdalommal, amit Adam ajándékozott nekem a tó partján, mikor megláttam az erekcióját, miközben az ujjaim a hajában kóboroltak.
– Ez jó – sóhajtottam Voltaire fülébe azokat a szavakat, amelyeket alig egy órája Adam suttogott el.
Voltaire elkísért a kanapéig, még a takarót is rám igazította.
– Kezdek beléd esni. – Ezt kicsit hitetlenkedve jelentette ki, még maga sem bízott igazán a vallomása teljes igazában.
– Nem vállalom a felelősséget az érzelmeidért.
– Nem is kell – mosolyodott el. – Majd én vállalom. Szép álmokat, bolond fiú!
– Szép álmokat, királyfi!