Tizenegyedik rész
Átsiklott rajta. Hideg volt az érintése, mintha egy medúza vagy egy rája úszott volna el mellette apró áramütéseket csípve a bőrére. A fájdalom ébresztette fel. Laurent sosem viselte jól a kis fájdalmakat. A nagyok ellen szeretett küzdeni vagy egyszerűen csak semmibe venni őket, de a kicsik idegesítették, mint az olyan szálkák, amiket nem lehet sem tűvel sem csipesszel kipiszkálni. A szobában félhomály volt, mintha köd ereszkedett volna az ágyra. A szürkeségből lassan rajzolódott elő a nő áttetsző alakja. Pascal felett lebegett. Hosszú hajának szőkesége elvesztette csillogását és tépett-szakadt hajóvitorlaként lobogott. Színtelen nyári ruhája a testére csavarodott, ráfeszült telt kebleire, formás fenekére, a hasa domborulatára. Laurent lélegzetvisszafojtva figyelte a jelenést. Monique élettelen, lila ajkai Pascal szája felé közeledtek. A csók nem zavarta meg a férfi álmát. A nő lejjebb ereszkedett, csontos kezével megragadta a takarót és ledobta a földre. Férje meztelen testét megpillantva, Laurent felé fordult. Óriásira tágult pupillái elrejtették szemei színét, tekintete feneketlen kútként nyelte el a belehulló hajnali fényszilánkokat. Laurent szíve a torkába ugrott. Megrémítette a rábámuló kísértet dühe. A nő fenyegetően mosolyodott el. Halott mosolyából bűzös enyészet áradt.
– Húzz el innen! – legyintett felé Laurent. El akarta hessegetni, mint egy betévedt legyet.
Monique erre felkacagott. A hang végre felébresztette Pascalt.
– Mi a… – Nem tudta befejezni, mert felesége csókja belefojtotta a kérdést.
Pascal egy ideig ellenállt, de aztán megadta magát, és karjai közé vonta Monique-ot. A nő combjaira tekeredett ruha semmivé foszlott, és Laurent tisztán láthatta, ahogy a Pascal hímvesszője eltűnik halott felesége testében. Szeretkeztek. Monique velőt rázó szellemsikolyokkal élvezett. Pascal sóhajai elvesztek a nő mellei között, olyan szorosan ölelte magához.
Laurent dermedten bámulta őket, aztán lassan kiolvadt a döbbenetből, és az ágy végébe araszolt. Fogalma sem volt, mit tegyen. Megbénította a félelem és a csalódottság. Hosszú percek teltek el így. Óráknak tűntek. Aztán, amikor Laurent elég erőt gyűjtött magában ahhoz, hogy tenyerével eltakarja a szemét, Monique váratlanul hátravetette magát, és hullafoltos ujjaival megragadta a fiú torkát.
– Ő az enyém – sziszegte. Fekete nyelvén botladoztak a szavak.
– Baszódj meg! – nyögte Laurent elszántan, miközben a levegő rohamosan fogyott a torkában.
Ekkor végre lefoszlottak az ujjak a torkáról, és ő zihálva bukkant fel az álomból.
Sötétség vette körül. A hold óriási ezüst korongja bebámult az ablakon. Pascal hason fekve, egyenletesen szuszogva aludt mellette. Kezén megcsillant a jegygyűrű aranya.
– Azt a kurva! – zihálta Laurent még mindig reszketve a rémálomtól.
A szoba csendes volt, nem tanyázott benne kísértet. Monique-nak nyoma veszett.
Laurent tenyerébe temette arcát. Szíve zaklatott dobogásától bedugult a füle. Nem volt hozzászokva az álmokhoz. Főleg nem az ilyenekhez.
Felkelt. Kitámolygott a konyhába, hogy egy pohár hidegvizet töltsön magának. Nem volt kedve felkapcsolni a villanyt, mert nem akarta, hogy Pascal felébredjen, és megkérdezze, miért virraszt. Bizonyos rémálmok és bizonyos vágyálmok kizárólag arra tartoznak, aki álmodja őket.
Laurent ujjai végigsiklottak a hűtőn, amelyről eltűnt minden emlék. Amióta egyre több időt töltött a házban, Pascal igyekezett kitakarítani belőle a múltját. Megreccsent a konyhaszekrény ajtaja. A fiú ijedten kapta oda a pillantását, de nem látott kísértetet. A sötét megnövelte a ház térfogatát, a falak kitágultak, a plafon feljebb emelkedett. A kacskaringós folyosók, mint az erdei patakok, csordogáltak keresztül-kasul a szobákon. Laurent elindult az egyiken. Számtalanszor fedezte már fel a ház zugait, de eddig sosem keresett semmit bennük, most, hogy az álom felébresztette benne a kíváncsiságot, úgy osont az éjszakában, mint egy tolvaj. Általában nem félt a sötétben, de jelenleg hajlamos volt hinni a kísértetekben, ezért kissé remegtek a lábai. Monique után nyomozott. Biztos volt benne, hogy Pascal nem dobta kukába az előző életét. De akkor hol rejtegeti? A nappaliban két tölgyfa burkolatú szekrény szunyókált. Laurent óvatosan kinyitotta mindkettő ajtaját, kihúzogatta a fiókjaikat. Nem talált bennük női holmikat. Indult tovább. Pascal dolgozószobájának nyikorgott az ajtaja. Fülelt, nem ébresztette-e fel a zaj a férfit. Nem hallatszott semmi nesz a hálószoba felől. Belépett. A másnap esti kiállítás-megnyitóra előkészített, fogason simuló öltöny a frászt hozta rá. Felkapcsolta az íróasztalon álló kislámpát, amely sejtelmes fényt szórt a szobára. Munkához látott. Belekotort minden fiókba, még a szőnyeget is felhajtotta titkos rejtekhely után kutatva, de csak saját magára talált rá, a képeire, a karórájára, amiről azt hitte, hogy elhagyta valahol, még egy ottfelejtett Vagabondot is felfedezett. Pascal helyette is óvta a tárgyait. Eközben a résnyire nyitott ablakon betáncoló hideg szellőben a függöny csipkéje rémisztő szellemtáncot járt. Laurent fázósan fonta össze karjait mellkasán. Kezdte hülyének érezni magát, amiért az éjszaka közepén settenkedik egy nyilvánvalóan kísértet járta házban. De ha ő elhatározott valami, azt véghez is vitte. Ma éjjel mindenképpen rá akart bukkanni Monique-ra.
– Tudom, hogy itt vagy – suttogta a sötétbe.
A válaszként felhangzó nyávogástól kiverte a víz. A macska esetlenül dörgölőzött a bokájához. Laurent leguggolt hozzá, hogy megsimogassa.
– Lassan fürgébb leszel, mint egy százlábú – jegyezte meg. – Szerinted hol rejtegeti az asszonyt?
Az állat dorombolva hempergőzött meg a padlón hullámzó fényképtengerben.
– Na, ha ezt apád látná! – nevetett Laurent, de ajkáról hirtelen lefagyott a mosoly.
Felpattant, és visszasietett a hálóba. Vetett egy pillantást Pascalra, de a férfi még mindig mélyen aludt, nem sejtve, hogy valaki éppen a titkai után kutat.
Laurent nagy nehezen rábukkant a mobiljára. Fogta, és határozott léptekkel megindult vele a sötétszoba felé.
Ettől a szobától mindig is tartott, az első látogatása óta nem tette be a lábát Pascal szentélyébe, de ezen az éjszakán legyőzte a félelmét. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, bekapcsolta mobilján a világítást. A kék fény végigsimogatta a helyiség berendezését, ami nem állt másból csak egy nagy asztalból, amelyen az előhívó tálcák sorakoztak, egy szekrényből és egy heverőből. A falak között kifeszített köteleken Laurent megint csak saját magára bukkant rá. Az ajtó közelében kapcsolót pillantott meg. Felkattintotta. A szobára vörös fény ömlött, mintha vérezni kezdett volna.
– Csessze meg! – dünnyögte a fiú. – Akárcsak egy kibaszott horrorban.
Hiába kereste nem találta a rendes világítás kapcsolóját, pedig valahol ott kellett lennie. A szekrényhez lépett és kinyitotta az ajtaját. Nem talált mást, csak előhívó folyadékokat meg fényképpapírokat. Az áporodott levegő és a kemikáliák szúrni kezdték a tüdejét. Megfordult a fejében, hogy ezen a ponton feladja, de valahogy nem akaródzott megtennie. Vonzotta ennek a szobának a rejtélyes magánya. Ez maga Pascal volt. Megmosolyogta a gondolatot, hogy itt is van egy kapcsoló valahol, pont úgy, mint a férfiban, amit, ha megtalál, fehér fény költözik majd a vörös helyébe.
Leheveredett a kanapéra. Kicsit nyikorgott, de egészen kényelmes volt. A kötelekre felcsipeszelt fényképeken megörökített pillanatok mozdulatlanná dermedve bámultak rá. Még a legfelszabadultabb mosolyát is ijesztőnek találta ebben a hullamerevségben. A hangszigetelés fullasztóvá tette a csendet. Laurent hallani vélte a saját gondolatait, amelyek ezúttal nem csak a fejében szóltak hozzá. Fülében eltorzított éneknek hallotta a zúgást. A vörös fény altatót dúdolt neki.
Amikor a fiú elaludt, Monique előmerészkedett rejtekéből. Halk léptekkel sétált fel-alá a szobában. Kezdte idegesíteni, hogy ruháján örökös nyár nevet. Szeretett volna már átöltözni. És szerette volna lófarokba kötni a haját, vagy csinos kontyba fogni a feje búbján.
– Ez így nagyon nem jó – állapította meg, és letérdelt a kanapé mellé, hogy szemügyre vehesse Laurent-t.
Sokáig gyönyörködött az alvó fiú szépségében, majd sóhajtva hajtotta fejét a foszladozó szöveten elterülő barna hajhullámokra. Észrevette a mobiltelefont. Támadt egy ötlete. Remélte, hogy Laurent álmából felriadva is olyan éles eszű, amilyennek eddig gondolta. Koncentrált. Egyszer-kétszer sikerült tárgyakat mozgatnia, de ez a procedúra mindig nagyon kifárasztotta. Egy teljese órába telt – bár ő már régen nem tartotta számon az időt –, mire próbálkozását siker koronázta. A mobiltelefon hangos csattanással landolt a padlón. Képernyője megrepedt.
Laurent ijedten ült föl. Megdörzsölte a szemét. Először azt sem tudta, hogyan került Drakula kastélyába, aztán szép lassan emlékezni kezdett.
– Kurva jó ez az éjszaka! – zsörtölődött.
Felállt, hogy a lehető leggyorsabban kimeneküljön a szobából. Ekkor lépett rá a már így is több sebből vérző mobilra, ami reccsent egy nagyot.
– Fasza! – hajolt le érte.
Tekintete a telefonról a kanapé ágyneműtartójára tévedt. Nagyot dobbant a szíve, mert azonnal rájött, hogy megtalálta, amit keresett. Kicsit ráncigálnia kellett, mert a fa elvetemedett a sínben, de végül sikerült kihúznia.
Ott volt. Minden. Ruhák, cipők, fényképek, szívecskét ölelő plüssállatok, gyerekholmik.
Laurent elsírta magát. Olyan keserűség telepedett rá, hogy már az sem izgatta, ha zokogásával felébreszti Pascalt. De a férfi nyugodtan és mélyen aludt, mert azt hitte, hogy a fiú ott van mellette.
Reggel jégeső kopogására ébredtek. Laurent nyűgösebb volt a szokásosnál, szemei alatt karikák sötétlettek.
– Jól aludtál? – kérdezte Pascal a fiúhoz bújva.
– Remekül – hangzott a kissé rezignált válasz. – Figyu, most nincs ehhez kedvem.
– Oké… Semmi baj.
Pascal tekintete ártatlan fénnyel ragyogott Laurent-ra.
– Ne nézz így rám!
– Rendben – fordult el Pascal, és összegömbölyödött a paplan alatt, mint egy kiscica.
– Miért csinálod ezt velem? – hisztizett Laurent, mire a fotós újra felé fordult.
– De hát mit?
Laurent-ban összegubancolódtak az érzelmek. Ilyen lenne a szerelem? Arra jutott, hogy igen, mert mi más facsarta volna péppé a szívét. Hol a sírógörcsig imádta Pascalt, hol iszonyodva akarta ellökni magától a szomorú kiskutya nézésével és a kanapéja alá rejtett, soha el nem múló gyászával együtt. Jelenleg ellenállhatatlanul vonzónak találta. Benyúlt a paplan alá, és megmarkolta Pascal merevedését.
– Összezavarsz – nyögte a férfi.
– Fél perce még nem volt kedvem, de most már van. Szeszélyes vagyok. Lehet, hogy meg fog jönni – kuncogott Laurent, és pont úgy hajolt Pascal szájára, mint rémálmában Monique.
Miután elélvezett a férfiban, kéjesen nyújtózott el az ágyon, és viszonzásképpen felkínálta a testét, hogy a fotós azt tegyen vele, amit csak kíván. Imádta ezt az egészen újfajta szexet, amiben egyszerre két szerepet játszhatott. Bármennyire is haragudott Pascalra vagy önmagára, erről a mókáról képtelen volt lemondani.
– Csináljak rántottát?
Laurent nyűgösen vonta meg a vállát válaszképpen.
Pascal a fiúra sandított. Minden percet meggyanúsított azzal, hogy éppen abban fogja elhagyni. Amióta együtt voltak, nem igazán kedvelte a perceket, jobban örült a pillanatoknak, mert azok túl rövidek voltak ahhoz, hogy Laurent meggondolja magát bennük.
– Akkor csinálok – vette elő a serpenyőt a konyhaszekrényből.
Recsegő nyöszörgés krákogott bele a túlmelegített vaj bugyborékolásába.
Laurent füléhez emelte a pókhálómintássá zúzódott képernyőjű telefont.
– Szeva! Mizu? – szólt bele. – Nem jó, ma van a megnyitó… Oké… Jó… Majd meglátom… Na, csá!
Már javában falatoztak, amikor Pascal rá mert kérdezni, hogy min van annyira ma reggel elgondolkodva a fiú.
– Semmin – tért ki előle Laurent. – Meddig tart az az izé?
– A megnyitó? Ha jobb programod van, nem kell eljönnöd.
A fiú a plafonra bámult.
– Utálom, amikor így beszélsz – bökte ki.
– Hogyan? – érdeklődte meg Pascal.
– Akarod vagy nem, hogy menjek?
– Rád bízom.
– Baszd meg! – tört ki a fiúból. – Ilyenkor kurvára idegesítő vagy.
– Sajnálom.
– Baszd meg jobban!
Laurent felpattant és járkálni kezdett. Pascal dermedten ette tovább a rántottát. Azt hitte, elérkezett az a perc, amitől két hónapja rettegett.
– Most meg miért hallgatsz?
– Mondtam már. Ha jobb programod van, nyugodtan menj…
– Igen, sokkal jobb programom van – könyökölt a fotós elé a fiú, hogy a szemébe nézhessen. – El akarok menni egy buliba, ahol majd jól betéphetek, és megdughatok végre egy puncit.
Pascal erre kirúgta maga alól a széket, de csak ennyire futotta a dühéből, aztán visszavonulót is fújt.
– Szíved joga – mondta halkan.
Laurent nem akart hinni a fülének. Pascal folyton ezt csinálta. Soha nem mondott ellent neki, úgy élt mellette, mintha nemcsak a felesége, de ő maga is szellem lenne. Legalábbis a fiú így értelmezte örökös, csendes beletörődését a szeszélyeibe. Eszébe sem jutott, hogy Pascal éppen ezzel akarta megóvni a szerelmüket.
– Na jó, most elhúzok. Momentán elegem van belőled. Majd adj enni a macskának! – jelentette ki, és úgy száguldott ki a konyhából, mint a szélvész.
Pascal sokáig üldögélt és gondolkodott. A rémület elfeledtette vele a kiállítás izgalmát.
Monique a konyhapultra telepedett.
– Ha én mondtam volna ugyanezt, mit tettél volna? – kérdezte.
– Mármint ha kijelented, hogy puncit akarsz? – mosolyodott el Pascal.
Monique-nak fájt ez a mosoly, mert azt jelentette, hogy még az ilyen nyomorúságos pillanatokban is boldoggá teszi az emléke. Laurent-nak esélye sem volt vele szemben.
– Szereted ezt a fiút?
– Szeretem – tekintett rá komolyan Pascal. – Most azt gondolod, hogy papucs lett belőlem, igaz?
– Azt gondolom, hogy idióta lett belőled.
Pascalt meglepte a válasz. Úgy tűnt, ezen a reggelen nem állt népszerűsége csúcsán szerettei körében.
– Ha így folytatod, el fogod veszíteni – figyelmeztette Monique. – Rémes álma volt az éjjel. Rám nézve elég sértő… De te tehetsz róla, hogy fél tőlem.
– De hát tudja, hogy szeretem.
– Persze hogy tudja, de nem érzi. Főleg ha olyan baromságokat mondasz neki, mint ma reggel. Közölted vele, hogy nem kell eljönnie a megnyitóra, ha nem akar. Ezt ő úgy értelmezi, hogy nem ragaszkodsz a jelenléthez. Neked hogyan esett volna, ha azt mondom, hogy nyugodtan kefélj meg másokat, szívem, mert nekem a te elégedettséged és boldogságod a legfontosabb?
– Én ezt nem így értettem – csóválta a fejét Pascal.
– De ő így értette. Felfognád végre? – toppantott dühösen a felesége. – Nem lehetünk hárman ebben a kapcsolatban. Engedj el, kérlek!
– Nem! – csapott az asztalra Pascal, mire felesége szelleme ijedtében semmivé foszlott.
– Szarul vagyok.
– Azt látom – konstatálta Damien végignézve a fiún. – Gyere be! Kicsit rumli van, mert Lincoln a fiával tölti a hétvégét.
– Van egy fia? – döbbent meg Laurent.
– Van.
– És én erről miért nem tudtam eddig?
– Bizonyos dolgok nem képezik megbeszélés tárgyát – jelentette ki bölcsen Damien.
– Hát, mindig meglep, hogy velem ellentétben másoknak vannak titkai.
– Kibököd végre, mi a gubanc, vagy továbbra is az én életemet elemezzük?
– Hé, ne hízelegj magadnak azzal, hogy izgat az életed! – vonta meg a vállát Laurent.
Damien ebből rögtön levette, hogy nagyobb a baj, mint gondolta. Betessékelte a fiút a nappaliba, és egy jointot nyújtott felé.
– Ez majd lenyugtat.
– Nem kérek.
– Uramisten! Ekkora a baj?
– Menj… – kezdte a fiú, de Damien a szavába vágott.
– A picsába. Tudom. Változtathatnál már a szövegen, mert ez így unalmas. Szóval mi történt?
Laurent hallgatott, pedig azért jött a barátjához, mert beszélni akart.
Damien türelmesen várt egy ideig aztán törökülésben letelepedett a szőnyegre, lehunyta a szemét, és hümmögni kezdett.
– Most mi a fészkes francot csinálsz? – érdeklődte meg Laurent.
– Átszellemülök pszichoanalitikussá.
– Menj a francba!
Csend telepedett a szobára. Laurent kezdte megszeretni a csendet. Pascalra emlékeztette a némaság.
– Soha nem fogja elfelejteni – kezdett bele végre a mondandójába.
– A feleségét?
– Igen.
– Miért akarod, hogy elfelejtse? Ez önzés. És mellesleg lehetetlen is. Szerintem elég okos vagy te ahhoz, hogy ezzel már régóta tisztában legyél. Nem értem, miért nyafogsz itt. De mivel idejöttél, megosztom veled az értékes véleményemet.
Laurent kivételesen komoly képpel figyelt, eszébe sem jutott tréfálkozni vagy beszólni.
– Az ipse oda meg vissza van érted – folytatta Damien. – Ezt még a vak is látja, és a hülye is tudja. Talán még te is felfogtad. A gond ott van, hogy Pascalnak olyan múltja van, amilyen neked nincsen. És mivel nem ismered, milyen az, amikor valaki egy régi szerelem árnyékát hordja magában, félsz tőle. A felesége halott, te viszont élsz. Veled akar lenni. Ennyi.
– Nem egészen – árulta el szomorúan Laurent.
– Mi nem egészen?
– A felesége visszajár.
– Hová?
– Kísérteni.
Damien a fiúra meredt.
– Le kellene állnotok a narkóval.
– Menj a halál faszára! Komolyan beszélek.
– Ez esetben a frászt hozod rám. Nem hiszek a szellemekben.
– Ha nem hiszel bennük, miért rémülsz meg tőlük? – tette fel a logikus kérdést Laurent. – Monique Pascal fejében van. És néha már az enyémbe is belemászik. Leszarom, hogy nem a szó szoros értelmében kísért minket. A lényeg, hogy nem hagy békén.
– Vagy ti nem hagyjátok őt békén – vélte Damien. – Tudtad, hogy kicsoda Pascal. Jól tudtad, mit vállalsz, amikor lefeküdtél vele.
– Nem. Nem tudtam. A sejtés vagy az elképzelés nem tudás.
– Ez igaz, de jól néznénk ki, ha mindig minden elől megfutamodnánk, csak azért mert nem olyan az élet, amilyennek elképzeltük.
– Hogy te milyen bölcs vagy!
– Ezért jöttél hozzam – tárta szét karjait Damien vigyorogva. – Picinyem, meddig rágjuk még ezt a csontot?
– Megtaláltam a cuccait.
Damien fáradtan sóhajtott fel.
– Minek keresel te mindig újabb és újabb problémát magadnak? Unod a boldogságot?
– Hallanod kellett volna ma reggel. Még azt is elnézné nekem, ha folyton félrebasznék. Milyen kapcsolat az ilyen?!
– Olyan kapcsolat, amelyben az egyik fél attól retteg, hogy egy halottért hagyják el, a másik meg attól, hogy egy élőért. Nem mondom, jól beleválasztottál a sürejébe!
– Bassza meg! Erre nem gondoltam.
– Na, látod, ezért keresik degeszre magukat a pszichológusok.
Pascal megigazította a nyakkendőjét. Barátkozott a tükörképével. Nem egészen így tervezte ezt az estét. Laurent-nak ott kellett volna lennie mellette. Mindenkivel szemben kiállt ezért a szerelemért, csak önmagától nem tudta megóvni. Dühösen rántott egyet a nyakkendőjén, hogy letépje magáról. A meggondolatlan mozdulatnak az lett az eredménye, hogy kis híján megfojtotta magát. A halál közeli élmény után rögtön szebbnek és egyszerűbbnek tűnt előtte az élet. Még azt is megértette, hogy miért volt annyira dühös reggel Laurent, és boldoggá tette ez az ok. Hiába, apróságok vezetnek a nagy felfedezésekhez. Elszállt a rosszkedve, és megengedte magának, hogy örüljön az első saját kiállításának.
Laurent dideregve lépett ki a virágboltból. A korán sötétedő égen fényesen ragyogtak a csillagok. Igyekeznie kellett, mert a temetők hétkor zártak, és már háromnegyed hat is elmúlt. Pascal egyszer mesélt neki a holttest nélküli temetésről, de térképet nem rajzolta a sírhoz, ezért Laurent-nak jó félórájába telt, mire megtalálta az egyszerű szürkemárvány kriptát. A Père-Lachaise temető fáinak csontvázai úgy nyikorogtak a szélben, mint egy szellemkastély ajtói. Pascal azt is elmondta, hogy a felesége szülei ragaszkodtak a kriptához, ő maga temetést sem akart. Laurent kinyitotta a kripta ajtaját, és belépett a szűk márványemlékműbe, ami nyomokban sem tükrözte vissza azt a nőt, akit Pascal szeretett. Hideget leheltek ki magukból a falak. A kő virágtartókban megfagyott rózsák lógatták búbánatosan fejüket. A márványlapra, amely alá egy üres koporsó volt eltemetve, ezt írták: Szeretett leány és feleség.
– És anya – tette hozzá halkan Laurent. Elővette zsebéből a virágot, és a sírra tette. – Selyemszirmai vannak. Jobban szeretem a művirágot az igazinál, mert nem hervad el, no meg a locsolással sem kell vesződni.
Toporgott. Zavarban volt. Odakint meg-megreccsentek a fák ágai.
– Tiszta para ez a temető – húzta össze magán az elegáns, fekete szövetkabátot. – Van egy olyan érzésem, hogy mi jól meg tudjuk érteni egymást. Te sem számítottál a halálra, én sem számítottam a szerelemre. Oké, hogy kettőnk közül én vagyok a szerencsésebb, de nélküled nem lennék itt. És… ez bánt. Ez marhára fáj. Akkor is fáj, ha ez hülyeség.
Megszólalt a zárórát jelző harangszó.
– A francba! Mennem kell. Nem tudom, hogy visszajövök-e. Lehet, hogy még hozok virágot. Most nem vettem meg de, láttam egy irtó szép műorchideát. Szerintem tetszene.
A kripta ajtajához érve hátrapillantott a sírkőre.
– Olyan ez az egész, mint amikor a dezodor mellé fogkefét csomagolnak. Árukapcsolásnak hívják, többnyire reklámcélokat szolgál – magyarázta. – Én a dezodort akarom megvenni, semmi szükségem a fogkefére, mert szeretem saját magam kiválasztani az ilyesmit. Elég érzékeny az ínyem, nem mindegy mivel dörzsölöm, de ez most nem lényeg. Szóval, ott van az a rohadt fogkefe a dezodor mellett, és simán kivághatnánk a kukába, de mégsem tesszük. Én is éppen így jártam a férjeddel. Odacsomagoltak mellé, és én képtelen vagyok kivágni téged a kukába. Megtehetném. Ugye tudod, hogy csak kérnem kéne, és Pascal soha többé még csak szóba sem hozna. Csakhogy én meg azt tudom, hogy ettől még ott ólálkodnál a fejében. Ma sokat töprengtem, és arra jutottam, hogy fogat fogok mosni veled, akkor is használni foglak, ha véresre marod a számat. Előbb-utóbb minden fogkefe sörtéje megpuhul és aztán szépen lassan tönkre megy. A te emléked is meg fog kopni. És én türelmesen kivárom. Egyszóval, üdvözöllek, Monique, a világomban! Mert mostantól kezdve nem én lakok a te világodban, hanem te az enyémben. – Laurent, miután kiszónokolta magát, elégedetten csukta be a kripta ajtaját, és elindult a temető kijárata felé. Gyorsan szedte a lábait, mert nem akart még több kísértetbe belebotlani.
Pascal majdnem belesült a fáradtságosan megírt megnyitószövegébe, amikor megpillantotta Laurent-t. A fiú olyan vidáman intett felé, mintha a reggeli balhéjuk meg se történt volna. Besétált az egyik óriásira nagyított fényképet megvilágító reflektor fényébe, és színpadiasan meghajolt. A galériában felzúgott a taps.
– Szerintem sikered volt.
– Úgy tűnik – mosolygott szerényen Pascal. – Ne haragudj azért, amit reggel mondtam. Néha nagyon hülye tudok lenni.
– Én is. Ezért illünk össze – kacsintott rá a fiú.
Felhajtották a pohár bort, amit hazaérve töltöttek maguknak, majd a hálószoba felé vették az irányt. Amikor a folyosón a sötétszoba mellé értek, Pascal olyan váratlanul torpant meg, hogy Laurent beléütközött.
– Mi az?
A férfi csak állt, keze hol a kilincs felé nyúlt, hol visszabújt a zsebébe. Laurent azonnal vágta a szitut, és ezen úgy meglepődött, hogy majdnem hagyta, hogy megtörténjen valami olyan, aminek még nem jött el az ideje. Pascal lenyomta a kilincset.
– Csak nem melózni akarsz? – kérdezte Laurent nevetést színlelve.
– Van valami…
– Basszus, mindig van valami! Mi lenne, ha ma este nem lenne semmi?
Pascal meglepetten nézett a fiúra. Egész hazafelé úton a nagyjelenetet tervezte, amelyben majd felfedi Laurent előtt a heverője alá rejtett fájdalmát. Abban reménykedett, hogy talán ketten együtt elég erősek lesznek ahhoz, hogy szemeteszsákokba pakolják a múltat, de máris elbizonytalanodott. Keze megremegett a kilincsen.
– Ha most nem szexelsz velem azonnal, nagyobb hisztit vágok le, mint reggel – fenyegette meg vihogva Laurent, de a hangjában megbúvó játékossággal ellentétben az ölelésében szomorú elszántság érződött. Úgy szorította magához a férfit, hogy az ne érje el többet a kilincset.
– Szeretlek. Attól a perctől fogva odavagyok érted, hogy megpillantottalak – vallott szerelmet Pascal.
– Ugye nem sértődsz meg, ha én azt mondom, hogy az első percben, amikor megpillantottalak, utáltalak, mint a szart? – kérdezte Laurent, mire a fotós nevetni kezdett. – Nem emlékszem, mikor kezdtelek el szeretni – folytatta már komolyabban. – Lehet, hogy a piros ponttal vettél le a lábamról. Azt hiszem, azért szeretlek, mert szeretsz… meg, mert baromi dögös vagy.
Pascal a fiú szájára hajolt. Csók közben Laurent simogatása megcirógatta a nyakát és a hátát. Ez már igazi gyöngédség volt.
– Ácsorgunk még a folyosón, vagy megcélozzuk végre az ágyat?
Megindultak a hálószoba felé. Monique csalódottan vette tudomásul, hogy egy ideig még nem szabadulhat.
A fotózás helyszínéül választott kertben tombolt a nyári forróság. A virágok szirmai körül pillangók kergetőztek.
Sophie a laptop képernyőjén sorakozó képeket tanulmányozta.
– Csinálj még néhányat ebben a beállításban! – kiáltotta oda Pascalnak.
– Hallottátok, mit mondott a főnök – nevetett Pascal a modellekre. – Még egy kis kitartást! Gondoljatok arra, hogy meló után mindenkit meghív fagyizni.
– A francokat! – tiltakozott Sophie.
Laurent titokban elmosolyodott az arcára kényszerített álmosoly alatt. Pascalt egy idő óta kicserélték. Büszke volt magára, hogy ennek a változásnak ő az oka. Nem hitte volna, hogy bárkinek is megváltoztathatja az életét csupán azzal, hogy a részévé válik.
Pascal buzgón lőtte a képeket. A modellek nem mozdultak, de ő minden fotón másnak látta őket. Különösen Laurent tekintete változott úgy, mint a kaméleon színe. A fiú hiába tagadta, Pascal tudta, hogy a gondolatai vetnek árnyékhullámokat az íriszeire. Nem mondott igazat, amikor azt állította, hogy nem gondol semmire a fotózásokon. Most például biztos volt benne, hogy a húgán jár az esze. A lány éppen a felvételi vizsgáját írta Párizs egyik legjobb középiskolájában.
– Csináljunk egy buliképet! – dobta be valaki az ötletet a fotózás végén, mire a modellek mind nevetséges grimaszt gyűrtek a szépségükből.
– Akkor veszel nekem fagyit? – lépett Laurent Sophie mellé.
– Ne is álmodj róla!
Amíg várta, hogy Laurent átöltözzön és lemossa magáról a sminket, Pascal elszívott egy cigarettát a kert végében. Mivel tilos volt a dohányzás, lekuporodott egy bokor árnyékába. A közelében egy apró, díszes szökőkútból hideget permetező víz csobogott. Pascal beleszeretett a pillanatba. Amióta ismerte Laurent-t, gyengéi lettek a tökéletes pillanatok.
Monique lecsapott az alakalomra. Halk léptekkel közeledett férje felé a sötétzöld fűszőnyegen. Pascal csak akkor érzékelte a jelenlétét, amikor a vállára hajtotta a fejét. Ismerős samponillat csapta meg az orrát, annak a bizonyos utolsó reggelnek az egyik kitörölhetetlen emléke.
– Hiányoztál – vetette Monique szemére, hogy olyan sok időre magára hagyta.
– Te is nekem. Szép ez a kert.
– Szép… – simogatta meg Pascal Monique haját. A vékony, szőke szálak belegabalyodtak a jegygyűrűjébe. – Rafinált vagy.
– Ez fáj – nyafogta a nő. – Szabadíts ki!
– Jól van, te nyertél. – Pascal óvatosan lehúzta ujjáról a gyűrűt, és a nap vakítóan fényes korongja felé tartotta. A csillogás végigragyogott Monique haján. A szőke tincseket nem létező fuvallat táncoltatta meg.
– Mindig szeretni foglak – ígérte Pascal.
– Én is téged – sóhajtotta a felesége szelleme.
– Látlak még?
– Csak, ha megígéred, hogy boldog leszel.
– Már az vagyok – mosolyodott el Pascal, majd gondosan eltette a gyűrűt pénztárcája legrejtettebb zugába. Feltápászkodott, hogy megkeresse Laurent-t.
Monique hátradőlt a fűben, és a felhőtlen égre tapasztotta tekintetét. Olyan végtelen és kék volt, mint az óceán.
Utcalámpák romantikus, sárga fényében pancsoló éjszaka fogadta őket, amikor kiléptek az elegáns étterem ajtaján.
– Audrey, ne lógj azon a kurva mobilon! – szólt rá a húgára Laurent.
– Rám írt a pasim.
– Nem korai még ez a pasizás? Alig múltál tizennégy.
– Ha te pasizhatsz, akkor én is – feleselt vissza a lány, de azért zsebre rakta a telefonját.
Pascal még magához képest is szokatlanul csendes volt.
– Minden oké? – bökte oldalba Laurent.
– Minden – bólintott Pascal, és kézen fogta a fiút.
Már csaknem elérték a háztömböt, amelyben egy kis komfortos lakást béreltek, mire Laurent észrevette, hogy hiányzik valami. Pascal ujjai közé furakodott ujjai csupaszon szorongatták a kezét. Nem viselte a jegygyűrűjét.
Laurent lelassította lépteit, hogy kiélvezhesse a felfedezését. Pascal azonnal igazodott hozzá. Lemaradtak.
Audrey befordult egy utcasarkon. A két férfi, kihasználva a lehetőséget, szenvedélyesen átölelte egymást.
– Megcsókolsz? – búgta Laurent Pascal fülébe.
– Leselkednek a térfigyelő kamerák – húzódozott a fotós.
– A kamerák imádnak engem. Szerintem téged is pikk-pakk megszeretnek – erősködött a fiú.
Pascal erre forró csókot csempészett Laurent szájára, aztán belesúgta a fülébe:
– Hogy mi mindenre rá nem veszel!
– Ugye? És még mi mindenre foglak.
Összenéztek. Pascal kiolvasta Laurent tekintetéből mindazt, amit nem mondtak ki.
– Gyere! – ragadta meg újra kezét a fiú, és maga után húzta.
Pascal mosolyogva követte.
VÉGE