Tizenharmadik poszt - Lehulló lepel
Ez a tizenharmadik posztom. Most el kell töprengenem, legyek-e babonás. Kihagyhatnám, és ugorhatnék egyből a tizennegyedikre, ami egyébként is sokkal izgalmasabb vállalkozás lenne, mert még nem tudom, mi fog történni benne.
Őszintén szólva, szívesen mellőzném ezt a posztot, és örömmel feledkeznék meg a tartalmáról, vagyis egy csekély – de elég jelentőségteljes – részéről a tartalmának, mert azért voltak az elmúlt napokban lelket és testet simogató, szép élményeim is.
A kérdés tehát a következő: Elfojtsak, vagy ne fojtsak el?
Elszívok egy cigit, amíg eldöntöm, mi legyen.
Voltaire azt tanácsolta, hogy ne fojtsak el, mert az káros a pszichémre, és különben is kíváncsisággal elegy kéjes borzongással olvasgat lelkem éppen aktuális neurotikus állapotáról.
Igen, Voltaire olvassa a posztjaimat, mivel megmutatom neki őket. Ebből helyesen vontad le a következtetést, kedves olvasóm, ha arra gondolsz, hogy Voltaire és köztem időközben komollyá fejlődött a kapcsolat.
Barátom van.
Hadd ízlelgessem ezt kicsit.
Azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Egy barát többfunkciós: szexpartner és lelki segélyszolgálat egyben. Ha azt mondanám, hogy szeretőm van, akkor az már nem lenne igaz, mert Voltaire több, mint az a pasi, akivel rendszeresen és rutinosan lefekszem. Ha a pár kifejezést használnám, akkor… Nem, olyan nem létezhet, hogy én a számra, illetve monitoromra vegyem ezt a rongyosra divatolt, üres kifejezést, amit csak az olyan emberek használnak, akik kapcsolatfüggőségben szenvednek.
Tehát barátom van, akivel, minden fenntartásomra és félelmemre fittyet hányva, járok.
És elfojtásom is van, amitől sürgősen meg kell szabadulnom.
Szóval hol hagytam el életem fonalát?
A buzizásnál.
Meglepő módon, nem haragudtam öt percnél tovább Adamre, mert egyrészt nem tudok igazán haragudni arra, akit szeretek, másrészt megértem, hogy nem lelkesedik hetero létére a buzikért. Sőt, azt is értem, hogy valójában semmi baja a buzikkal, csak szüksége volt egy okra, amiért nem állhatja Voltaire-t. Azt mégsem mondhatta, hogy féltékeny.
Ugyanis féltékeny az én kicsi szentem, szívemnek színváltós szemű csücske. Rájött, hogy iránta érzett szeretetem nem kizárólagos. Adam egy önző gyerek, és egy gyerek előbb-utóbb felnő, így nem érdemes huzamosabb ideig haragudni rá.
Miután beszólt Voltaire-nek, rém vakmerően természetesen a távollétében, megkértem rá, hogy hagyja el a szobám. Ez még azon az öt percen belül történt, amikor is képes lettem volna puszta kézzel kivájni a csodaszép szemeit.
Adam elment. Én az ágyra vetettem magam hasmánt, hogy ha minden kötél szakad, belefulladhassak a saját nyál-, takony- és könnytengerembe. De egyszeriben arra lettem figyelmes, hogy egyáltalán nem kívánom a halált.
Le kell szögeznem, hogy utálom a féltékenységet… az ésszerűtlent. Viszont egyáltalán nem esett rosszul a tudat, hogy Adamnek ennyire fontos vagyok. Azt eddig is tudtam, hogy bizonyos mértékben szeret. De ha egy ember ennyire színvonaltalan hülyeségre ragadtatja magát, akkor annak komolyak az érzései. És a komoly érzéseket meg kell becsülni, főleg, ha viszonzottak. Tudom, hogy Adam sosem fog úgy szeretni, ahogyan én őt, de amióta Voltaire megjelent a szerelmi életemben, nem vagyok telhetetlen, megelégszem ezzel az abnormális kötődéssel is.
Ezután a felismerés után lezuhanyoztam, és édesdeden álomba ájultam. Délben tértem magamhoz. Vonatunk indulásáig volt még három teljes órám, ami tökéletesen elégnek tűnt arra, hogy felöltözzek, átmenjek Voltaire-hez, visszajöjjek, újra lezuhanyozzak, hátizsákommal szép nyugodtan leballagjak a szálloda recepciójára, és úgy nézzek szembe Adammel, mintha mi sem történt volna.
– Iszonyú felelőtlenség nem kulcsra zárni a szállodai szobád ajtaját. – Ezt csak ezért jegyeztem meg, mert Voltaire elég meglepettnek tűnt, mikor arra ébredt csipkerózsika-álmából, hogy szopom a farkát a takaró alatt. – Mi lett volna, ha valaki más surran be hozzád oboázni? – érdeklődtem meg.
– Lehet, hogy lányos zavaromban felsikoltottam volna. – Voltaire egyik legnagyobb csábereje a humorérzéke. Kicsit gyűrött és aszott volt a fáradtságtól, de a farka délcegen meredt. – Ha így folytatod, el fogok élvezni – figyelmeztetett.
– Akkor így folytatom.
Fordultunk néhányat egymáson, majd pilledve nekiláttunk kiheverni a többszörös orgazmus fáradalmait. Közben rám tört a beszélhetnék. Árulkodnom kellett.
– Adam azt mondta, hogy buzi vagy.
Voltaire megrántotta a vállát.
– Igaza van, az vagyok.
– De úgy mondta! – Nagy bánatomra elmaradni készült a dráma, ezért forszíroztam a témát még egy kicsit.
– Tőlem el is énekelheti. – Újabb vállrándítás. Mivel rajta nyugtattam a fejecskémet, kezdtem agyrázkódást kapni.
– Ugye nem baj, ha hozzád költözöm? – Sajnos mégis szükségessé vált a témaváltás.
Voltaire rám nézett.
Istenem, hogy lehet az, hogy valakinek ennyire eltökélten legyen varázslatszép a pillantása?! Nincs az a melankolikusan narancssárga naplemente, sem az a borzongatóan vörös napfelkelte, amely képes lenne átszínezni ezt a kékséget.
– Ez azt jelenti, hogy nem csak jössz-mész az ágyamban, hanem néhanapján maradsz is? – Voltaire másik nagy vonzereje az éleslátása.
– Lehetséges, sőt egészen biztos. – Ahogy ezt kimondtam, rám szakadt a szerelem kontrollálhatatlan elmeállapota. Kis híján sírva fakadtam a boldogságtól. Jó alaposan lesmároltam Voltaire-t, megölelgettem test szerte, végül visszatértem a kedvenc alkatrészemhez és tenyerembe vettem, hogy elbabusgassam.
– Lemerült – sóhajtotta Voltaire szomorúan.
– Nem baj, csak pro bono cirógatom, még töppedten is imádom.
Voltaire felpillantott a plafonra. Nem lett könnyes a szeme, de majdnem.
Turbékoltunk, mint a galambok.
Na, ezért nem basztam föl magam azon, hogy Adam és Emma végigcsőrözték az utat a Riviéráig.
Bele lehet szeretni egy házba? Bele bizony. Alig tettem be a lábam a kapun, máris elbűvölt a falakon zöldellő repkény, a kertben illatozó virágok színpompája, a tenger közeli morajlása. Mindez abba a csalfa illúzióba ringatott, hogy kár lett volna kihagyni a vakációt.
Vakáció. Mi is ez? A lehetőség, hogy az ember kipattanjon kicsit az életéből, otthon hagyva az összes létező stresszfaktort. Persze, aki olyan hülye, hogy élete titkos szerelmével ruccan ki, az ne csodálkozzon, ha a stressz vele tart.
Európában a nyár is más, olyan európai, elegánsan napfényes. És a francia pasasok helyesek. Voltaire csaknem elvegyült a sok hasonszőrű férfiideál között, de egyiknek sem volt olyan csökönyösen szép a szeme, mint neki.
Azt hiszem, szemfétisem van. Ez kezd nyilvánvalóvá válni.
Apropó, szemek! Adam türkizkéken ragyogó tekintettel kopogtatott be hozzám, és felajánlotta, hogy segít kipakolni. Hajtotta a bűntudat. Belekukkantottam a hátizsákomba. Nem vetette szét a sok holmi.
Megjegyzendő: Ha egy számunkra fontos és értékes ember a bocsánatkérés bármely formájával környékez meg, azt illik elfogadni! Persze, ha szeretsz az áldozat hamis szerepében élményfürdőzni és önsajnálni, akkor őrizgesd csak a sértettséged mindhalálig!
Épp elégszer voltam igazi áldozat, ezért rámosolyogtam Adamre, és a táskámra böktem:
– Oké, fogd a sortot és a fürdőgatyát, én megragadom a pólót meg a tangát, és háromra tegyük le egyszerre!
– Fura vagy. – Adam helyet foglalt az ágyon, és a rugózását próbálgatta.
Nem, csak viszonzottan szerelmes, de neked erről nem kell tudnod.
– Miért vagyok fura?
– Fel vagy dobva.
– Ja, engem is meglep, hogy ma még nem próbáltam felvágni az ereimet.
Adam szeme átváltott szürkébe. Mikor rajtakaptam, gyorsan barnába sötétlett.
– Nem ismerek rád.
Én meg ezt a megállapítást találtam furcsának. Elmondhatjuk-e, hogy Adam ismer engem? Ez egy ravasz kérdés. Bűntudatot kelt bennem.
– Lehet, az változtatott meg, hogy egy buzival barátkozom. – Be kellett volna fognom a pofámat, de nem fogtam. Ez a legnagyobb jellemhibám. Sosem tudom, mikor kell egy vitában időben elkussolni.
– Na, látod, ezért nem bírom Voltaire-t. Rossz hatással van rád.
– Rossz, ha fel vagyok dobva? – Amikor ilyen magas labdát passzolnak feléd, akkor le kell csapnod rá.
– Tudod, hogy nem így értem.
– Szerintem csak te tudod, hogyan érted.
Ennyiben maradtunk, mert Emma megállt az ajtóban, és megkérdezte, tetszik-e a nekem kiutalt padlásszoba. Közöltem, hogy el vagyok ragadtatva tőle, el se hagyom a vakáció végéig, és akkor legalább senki nem talál majd furcsának.
Természetesen nem váltottam be a fenyegetésemet, és másnap megjelentem a reggelinél, befaltam két croissant-t, aztán biciklire pattantam, hogy Adam, Voltaire és Em társaságában letekerjek a tengerpartra.
Valószínűsítem, hogy unatkozni fogok a mennyországban. Számomra teljesen kielégítőek a földi élet szépségei:
1, Adam, aki hófehér bőrével úgy csillogott ki a part homokfövenyéből, mint egy kagyló.
2, Voltaire, akit először láttam úgy (majdnem teljesen) meztelenül, hogy közben nem szexeltem vele.
3, A tenger, ami egyfolytában dúdol, és fehér hab-csipkés szegélyével fáradhatatlanul nyaldossa a partot.
4, Az ég, ami felhőtlen, és olyan kék, mint szerelmeim tekintete.
– Tetszik a tetoválásod. – Miért van az, hogy a nőknek egyfolytában járatniuk kell a szájukat? Miért nem hagyják az embert autista módra, órákon át némán bámulni az életet?
– Kösz. – Ez inkább volt vakkantás, mint szó.
Adam rám sandított. Azon morfondírozott, mondja-e vagy ne a véleményét. Végül mondta:
– Szerintem kissé túlzás. Képzeld el, hogy fog festeni ezzel a lemoshatatlan festékkel hatvan év múlva! Össze fognak aszni a madarak.
– Nekem is van tetkóm, de eddig még nem emeltél kifogást ellene.
Emma monokinire vetkőzött, hogy álomszép teste ne foltosan, hanem álomszépen barnuljon.
– Az kevésbé szembetűnő helyen van. – Adam szemei majd kigúvadtak, pedig láthatta már éppen eleget a nője melleit.
– És hatvan év múlva aligha kerül szemközelbe, mi? Így gondoltad? – Em megsimogatta Adam hátát. Undorítóan virított róluk az intimitás.
– Édesem, hatvan év múlva nyolcvanhárom leszek. Mi tévők leszünk, ha fennakad a sövényen a protkóm?
– Olyan hülye vagy! – Emmának jól állt a pipacspirosság.
Voltaire eközben se látva se hallva belemerült egy könyvbe. Gyönyörű teste ott hevert mellettem, de én nem érhettem hozzá. Adam vézna meztelencsiga hozzá képest. Izmos mellkasán és hasán olyan művészein göndörödik a selymesen puha, aranybarna szőr, mintha festékszóróval alkották volna rá. Ott is van meg nem is.
Elmerengtem. Romantikus hangulatba ringatott az álomszép díszlet.
Sajnos újfent kirángattak az idillből.
– Honnan jött a motívum ötlete? – Mi az isten ütött ebbe a nőbe? Tudnia kellene, hogy egy tetoválás intim dolog, a tulajdonosa lelkéről árulkodik, amihez senkinek semmi köze. (Nyilván ezért varratjuk a legszembetűnőbb helyekre. Logikus, nem?)
Ez a fordulat megérlelte rá az időt, hogy Voltaire végre felfigyeljen a jelenlétemre.
– Ezek a madarak csak madarak – felelte helyettem.
Adam tekintete hínárzöld színt öltött.
– Jobb, ha tudod, hogy ha Nicholasról van szó, akkor semmi nem az, aminek látszik.
– Tényleg? – csodálkozott Voltaire.
– Mit akar ez jelenteni? – Jeges borzadály járt át. Mi van, ha Adam rájött a titkomra?!
– Azt, hogy a madaraid azt hirdetik, mennyire vágysz a szabadságra. – Hála az égnek, a lófaszt jött rá!
– Te csak ne elemezd az én motívumaimat!
Méghogy szabadságvágy! Én, aki húsz éve önként és dalolva rostokolok egy viszonzatlan szerelem rabságában! Röhej!
Tüntetőleg felpattantam az egyre forrósodó homokfövenyről, és visszabicikliztem a mesebeli házikóba.
Be kellett látnom, hogy Adamnek igaza van. Fura vagyok. De ő is az. Sajnos ez az állapot mindkettőnknél végleges és visszafordíthatatlan.
Ennek bánatára betörtem a szobájába. (A berögzült szokásokról nehezen mond le az ember.)
Em kacér nyári ruhái szanaszét hevertek, még a padlóra is jutott belőlük, pontosan oda, ahol Adam alsógatyái találtak helyet maguknak. Összeillenek, ez kétségtelen. Lehevertem az ágyra. Semmiféle szándékom nem volt, se jó se rossz, csak feküdtem kicsit Adam illatában és a közös múltunk viharos sebességgel patinásodó emlékáradatában.
– Félek – nyöszörögtem.
– Nincs ott semmi – bizonygatta Adam.
– De van! Éjfélkor szokott előmászni.
– Csak álmodod.
– Nem álmodom!
Adam megvakarta hirtelenszőke buksiját. Kisvártatva kisütötte a megoldást:
– Veled alszom ma éjjel, és meglátjuk előbújik-e.
– Zseniális!
Már öt évesen roppant agyafúrt voltam, ha arról volt szó, hogy az ágyamba csábítsam Adamet. A rosszsebet féltem én az ágy alatt lakó szörnytől! Mint mondtam, sosem hittem semmi természetfölöttiben. Egyedül maga a természet izgatott, ami tele volt fákkal meg virágokkal és mosolygós, színváltós szemű, szőke kisfiúkkal.
– Mi a csudát művelsz itt?
Voltaire kérdése logikus volt, de ez nem szolgált mentségül arra, hogy majdnem kinyírt vele.
Ijedtemben levetettem magam az ágyról, és arccal landoltam Adam egyik földre dobott alsóján.
– Inkább használnál lőfegyvert vagy kötelet, ha minden áron ki akarsz csinálni – tanácsoltam a saját szívdobogásomban fuldokolva.
Voltaire felsegített, közben újra megkérdezte:
– Mi a csudát művelsz itt? – Kitartó, az kétségtelen.
– Nosztalgiáztam.
– Aha.
– Adam megváltozott.
– Aha.
– Én is megváltoztam.
– Aha.
– Szétköltözünk…
– Aha.
– Eltávolodunk…
– Aha.
– Miért aházól? Haragszol, csak mert Adamék ágyában leltél rám?!
– Aha.
Voltaire elviharzott.
Ezzel kezdődött az utam lefelé a lejtőn. Szerencsémre ekkor még nem sejtettem, hogy a lejtő alja alá van aknázva.
Utána mentem. A nappaliban duzzogott.
– Újrakezdjük a vitát az Adam iránt táplált érzéseimről, vagy inkább kúrunk? – állítottam választás elé. Mivel szívem második szerelme makacsul hallgatott, hozzátettem: – Ugye nem hitted, hogy egyik napról a másikra túlteszem magam rajta?
– Nekem nem hitem, hanem meggyőződésem van – jelentette ki Voltaire egy fokkal kevésbé sértődötten.
– Mondd, mivel tudnálak meggyőzni, hogy szeretlek? – kíváncsiskodtam. Egy csöppet sem szemérmes mozdulattal kibújtam a fürdőnadrágomból, és elindultam a padlásszobám felé.
– Szépek – gyönyörködött Voltaire a rajtam szálló, Adam szerint hatvan év múlva csúnyán szottyadásnak induló, tetovált madarakban.
Nem köszöntem meg a bókját, mert túlságosan lefoglalt a prosztatámat masszírozó méretes farka. Voltaire ujjai az ujjam közé bújtak, és odaszögeztek az ágyhoz. Izmos teste birtokba vette a testemet, uralkodott rajtam, vadul hajszolt a gyönyör felé. Régen rájött már, hogy ilyenkor ezer Adam sem szállhatna versenybe vele.
– Adam sosem fog rájönni. És tudod, miért nem?
Voltaire tudta. Voltaire mindent tud.
– Mert csak azt látja, amit akar.
– Ez önvédelmi mechanizmus, amire még gyerekkorában szokott rá – védtem Adamet. – Túl sok olyat látott, amit sosem szabadott volna látnia.
– Lassan szakdolgozatot írhatok Adam lelki állapotából. – Ez azt jelentette, hogy Voltaire kezdett besokallni.
– Jól van, megígérem, hogy a következő egy órában nem hozom fel a témát.
– Már öt percnek is örülnék.
Kérése teljesült, ugyanis, amint ezt kimondta, azonnal be is vágta a szunyát. Össze voltunk gabalyodva, így elég kényelmetlenül nehezedett rám az álma, de a látvány megérte a szenvedést. Sajnos Adamék érkezése túl hamar felverte.
Kiültünk a tetőre bagózni. Onnan fentről elláttunk egészen a tengerig.
– Most már értem, miért vagy ilyen. – Csodáltam meg őt és a tájat. – Ha itt töltöttem volna a fél gyerekkoromat, én is művésszé cseperedtem volna.
– Te is művész vagy. Legalábbis én nem ismerek még egy olyan embert, aki ennyire művészien bonyolítaná az életét, mint te.
– Szeretek veled beszélgetni.
– Ez csak azért van, mert egyfolytában bókolok.
Mivel senki sem látott minket, mert az okostelefon feltalálása óta az embereknek nem szokása felfelé nézni, ráérősen megcsókoltuk egymást.
Telt, telegetett a vakáció… nem is olyan rosszul.
Adam egy idő után békén hagyta Voltaire-t, sőt mintha meg is feledkezett volna róla. Elkezdték tervezni Emmával a költözködést. Nem akartak a mi régi albérletünkben maradni, de saját lakás szóba sem jöhetett, mert hiába lett volna Emnek pénze rá, Adam hallani se akart róla, hogy a nője fizesse az egészet, de neki egy lyukas garasa sem volt félrerakva. (Így jár az, aki a mai világban költésre adja a fejét.) Kiszámolták, hogy ha minden jól megy, akkor öt év múlva saját lakáshoz juthatnak, de csak akkor, ha megvonják szájuktól az éttermi kosztot, és moziba is csak ritkán mennek.
– Költs valami divatosan lélektelen szójátékosat! – tanácsoltam. – Vagy nyergelj át a prózára, és írj a náspángolós szexről, de nagyon vigyázz, hogy megőrizd a színvonaltalanságot, és egy csöpp irodalmiságot se vigyél bele!
Adam legyintett.
– Felnövök, és újra állást vállalok egy multinál.
Ez a lehetőség elszomorított. Így vesznek ki az értékek a világból.
Valahányszor Adam és Em elvonultak szeretkezni, Voltaire meg én is szobára mentünk.
– Még egyetlen pasimmal sem dugtam ennyiszer és ilyen változatosan. A monogámia csúcsára hágtam veled. – Virgonc jókedvemben csaknem csóváltam a farkam.
– Ezt megtiszteltetésnek veszem – fogadta a vallomásom visszafogott örömmel Voltaire.
Kibányásztam a polcain felhalmozott rengeteg könyvből egyet, amit a névrokona írt.
– Olvass fel nekem!
– Ez franciául van.
– Nem mondod!
Egymásra néztünk, és Voltaire végre elhitte, hogy tényleg szeretem.
Másnap kaptam tőle egy angol példányt, hogy értsem is névrokona zsenialitását. A könyvbe rajzolt portré huncut pillantása nem akármilyen szellemről árulkodott.
Egy délelőtt alatt kiolvastam a Candide-ot.
Adam a nappali szófáján ütött rajtam, miközben éppen lefordulni készültem a szőnyegre nevettemben.
– Öregem, ez valami zseniális! – lelkendeztem.
Adam megleste a borítót. Nem találta elég férfiasnak. Vagy csak az zavarta, hogy megint Voltaire-be botlott.
Már-már azt hittem, túllettünk közös vakációnk összes drámai pillanatán, de szörnyűségesen nagyot tévedtem.
A katasztrófa egy hangulatos kis étterem tengerre néző teraszán csapott le ránk.
Asztalunk mellett egy két méter magas leander cserje virágzott, és ontotta bódítóan édes illatát. Mivel a szerelem mindkettőnk eszét elvette, Adammel a gyerekkorunkról kezdtünk el sztorizgatni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az angyalokról mesélek, akiknek a létezésével Adam ajándékozott meg.
– Ez aranyos – vélte Emma, és megcirógatta Adam szőkeségét.
Voltaire eközben a tengert nézte. Érintése az asztal alatt titkon a combomra tévedt.
– Én már nem is emlékszem erre. – Nem tudom, igazat szólt-e, de Adam ezt mondta.
Túlságosan belemerültem abba gondolatba, hogy vajon mikor vesztette el az angyalait, és hogy én ezt miért nem vettem észre, hiszen egyfolytában csak őt figyeltem. Hányszor ábrándoztam róla, és merengtem a szépségén, miközben csukott szemmel mentem el a valósága mellett. Lehet, hogy nem is vagyok olyan jó barátja Adamnek, mint azt eddig hittem?
Ezt a mindenkit máshogyan megrázó pillanatot választotta ki a leander egyik csodálatosan szép virágának rózsaszín szirma, hogy felpattanjon a pajkos nyári szellő hátára, és belevitorlázzon Voltaire hajába.
A selymes, barna hajszálak közé nyúltam, nyakon csípve a kis kalandort. Visszaültettem a szél hátára, és mint aki jól végezte dolgát, elégedett mosollyal tértem vissza a desszertemhez. A második falat után felpillantottam, mert gyanúsan mély volt a csend.
Emma Voltaire-t bámulta, Adam meg engem.
Hát így történt meg.
Egyetlen végtelenül hétköznapi, gyöngéd mozdulat lerántotta rólam a húsz év porától ólomsúlyú leplet.
Adam látott. Szerencsétlenségemre, kiválasztottam éppen azon ritka pillanatok egyikét, mikor Adam látni akart.
– Hogy tehetted ezt? – Emma kérdése a bátyjának szólt.
– Mit? – Voltaire hangja a szokásosnál kevésbé volt kiegyensúlyozott.
– Mióta tart?
– Elárulnád, mire fel vallatsz engem? Mindannyian felnőtt emberek vagyunk.
Emma elbőgte magát.
– Muszáj neked mindig mindent elrontanod? – hüppögte. A fene se érti a nőket.
Elérkezettnek találtam az időt arra, hogy közbeszóljak:
– Mégis mi van itt elrontva? – Ez egy teljesen jogos kérdés volt, sőt mi több, az eddig elhangzott egyetlen értelmes kérdés.
Adam, aki egészen eddig hallgatott, ekkor felállt, illedelmesen elnézést kért, és távozott. Nem tudtam meglesni, milyen színű a szeme.
Emma még Voltaire fejéhez vágott egy-két francia sértést, aztán ő is lelépett.
– Ó, baszki! – mondtam, és elrohantam hányni.
– Mi lesz most velem? – Voltaire karjai közt néztem a tenger fodros hullámsóhajait.
– Szeretve leszel.
Hazasétáltunk. Útközben fogtuk egymás kezét, néhányszor csókolózni is megálltunk. Már tök mindegy volt, ki lát meg.
Nem tudom, mi többet írhatnék még erről. Nem nagyon érzek semmit. Hibernált a sokk.
Megyek, leheveredek Voltaire mellé, és türelmesen kivárom, mi történik majd a tizennegyedik posztban.