Tizenötödik poszt - Nicholas
Te jó ég, hogy én milyen kretén voltam, amikor két évvel ezelőtt befejeztem ezt a blogot! Vagyis nem fejeztem be, csak elvágtam, mint ahogy a köldökzsinórt szokták. Megvan az a jelenet a Gravitációból, amikor George Clooney, rögzítő kötelét vesztve, elszáll a fene nagy semmibe? Na, körülbelül a blogom sorsa is ez volt. Hagytam, hogy belevesszen az internet végtelenjébe. Ráadásul a tizennegyedik poszttal befejezni gáz. Az olvasók jobban szeretik a kerek fejezetszámokat, tehát ötre vagy nullára kell végződniük.
De rátérek végre a lényegre.
Hogy akkor miért hagytam abba, és most miért folytatom?
A kérdés első részére könnyű felelni. Blogot vezetni akkor érünk rá, ha az életünket önmagunkban, a lelkünk kis világában éljük. Amint lesz egy olyan életünk, amely igénybe veszi azt az érzelmi kapacitásunkat, amelyet addig saját magunkra fordítottunk, máris elmegy a kedvünk az időnk virtuális világban való pazarlásától.
És hogy miért folytatom?
Hát, hogy meglegyen a tizenötödik poszt!
Na, jó. Nem.
Ezt a blogot azért kezdtem el, mert szeretem Adamet. (Muszáj leszögeznem, hogy az előbb nem hazudtam, és nem azért hagytam el a klaviatúrát, mert időközben megszerettem Voltaire-t.)
Szóval, akkor, két évvel ezelőtt, titokban szerettem Adamet, olyan nagyon szerettem és olyan titokban, hogy muszáj volt megosztanom ezt a nagyont és ezt a titkot.
A visszatéréshez pedig az vezetett, hogy tegnap, miközben először tartottam a karjaimban Adam újszülött fiát, Voltaire megkérdezte, mit érzek.
Hát, ezért vagyok újra itt, elmondani, mit érzek, elmondani azt, amit neki akkor és ott nem mondtam el.
Meg azért is, hogy ne maradjon el a csattanó.
De előtte elregélem, mi történt közvetlenül a fasza meg a kurva élet után.
Sírtam. Elég sokat, de korán se eleget, ahhoz képest, hány dézsányi víz gyűlt össze a könnycsatornáimban abból a viharból, ami bennem dúlt.
– Meddig bőgsz még? – Adam nem akart siettetni, csak hát valószínűleg kellett neki a válla, melyet önkényesen kisajátítottam. – Lassan uszonyom nő.
Sírni a legjobb dolog. Amíg sírsz, addig nem kell semmit sem csinálnod, addig nem kell ésszerűen gondolkodnod, addig csak a fájdalmad van. Szükséges néha nem gondolkodni. Pihentető.
Kibújtam az öleléséből, és elárvultan szipogtam tovább a kanapén.
Adam sem tűnt feldobottnak.
Ez a pillanat volt az, amit nem akartunk, hogy eljöjjön. Ez volt az az ok, amiért nem vallott egyikünk sem.
Szerettük egymást. Nem a hétköznapi szerelemmel, már ha van olyan, hogy hétköznapi szerelem, hanem egy egészen különlegessel, amelyet mi találtunk fel. És tudtuk, hogy örökké szeretni fogjuk egymást, bármilyen messze is sodorjon minket egymástól az örökké. Mi, ha nem ez, a legtisztább szerelem?
– Utállak, Adam! – Ezt nyilván muszáj volt kijelentenem.
– Sajnálom.
– Fogd be!
– Miért kellett éppen most feladnod a titkolózást? – Még én vontam őt kérdőre. – Egy hülye virágszirom miatt?
Adam megvonta a vállát. Tiszta könny volt rajta a póló, rásimult a bőrére.
– Ezt nem intézheted el egy vállrándítással! Te kezdted el az egészet a műfelháborodásoddal, hát fejezd is be! Mellesleg minek kellett csapkodni az ajtókat, ha nem ért semmi meglepetés?
– Mégis hogyan kellett volna jól csinálnom? Ha ott helyben mondom meg, hogy tudom, és nyomban kezet is szorítok Voltaire-rel, akkor sokkot kaptál volna.
– Így is sokkot kaptam – jegyeztem meg halkan.
– Szereted őt? – Először kérdezte, aztán állította: – Szereted őt.
– Tehát legyek hálás.
– Ja, lehetnél. Nemcsak beletörődtem végre, hogy elveszítelek, hanem még meg is könnyítettem a dolgodat.
– Hős vagy. – Ez ironikusan hangzott, de komolyan gondoltam. Megmentette az életemet azzal, hogy nem hagyott tovább hazudni. Hiába, ő az én fénylő páncélú hercegem!
– Kérdezhetek valamit? – Megvakarta vállán a vizes pólót. Csípték a könnyeim.
– Nem!
Adam elővett egy zacskó csipszet a konyhaszekrényből, és letelepedett a fotelbe. Kérdezett:
– Milyen melegnek lenni?
Rápillantottam a két résen át, melyek a szemeim helyén húzódtak, akár a lövészárkok.
– Kéjmámor.
– De, tényleg milyen? – A Pom-Bär macik jajveszékelve ropogtak a fogai között.
– Szopás.
– Szóval még mindig titokzatoskodsz. Pedig már smároltunk is. Elveszett a titok. – Bunkó volt, de ezt jól látta.
Valami tényleg elveszett. Adam megajándékozott a lehetőséggel, hogy annyi éven át sóvároghassak érte. Szörnyű volt, de egyben csodálatos. Nem fenyegetett a kiábrándulás veszélye. Nem tudom, jó-e rossz-e, hogy most már biztos lehetek benne, Voltaire az, aki jobban csókol kettőjük közül.
– Hogy kérdezhetsz ilyen baromságot éppen most? – Fel voltam háborodva. Kezdett visszatérni belém az életerő.
– Miért, mi van most? Semmi helyrehozhatatlan nem történt, csak egy kis félreértés. Megeszem a csipszet, te kielégíted a kíváncsiságomat, aztán mocira pattanunk, és kimagyarázzuk magunkat a szituból. Még egy kérdés! Miért más ő, mint a többi?
– Féltékeny vagy Voltaire-re? – Eddig is tudtam, hogy féltékeny rá, de tőle akartam hallani, mert az ilyesmi kimondva sokkal izgatóbb.
Megfogtam. Színt váltott a szeme.
– Egy kicsit. – Mosolygott, mert bízott benne, hogy értem. Valóban értettem.
Nemcsak őt vették el tőlem, hanem engem is elvettek tőle. Elszakított minket egymástól a boldogság.
Őszinte volt, nekem is annak kellett lennem.
– Sokkal jobb a szex, amikor pasival csinálód, főleg akkor, ha az a pasi tudja, mit hogyan kell csinálni – dicsekedtem. – És Voltaire tudja, de nem csak ezért szerettem bele. Pontosan azért szeretem, amiért te a húgát. Ez morbid, nem? Ha nem ismerkedsz meg Emmával… Basszus, tőled kaptam Voltaire-t!
– Még egy ok, hogy elöntsön irántam a hála. – Adam száján kajánul terpeszkedett az önelégült vigyor.
– Kapd be!
Voltaire nem volt otthon.
– Elkúrtam az életemet. – Amikor eluralkodik rajtam az elkeseredés, elkódorog az eszem. Ezért van szükségem valakire, aki kölcsönöz a sajátjából ezekben a pillanatokban.
– Itt lakik. Egyszer csak haza eszi a fene. – Adam nem hasonlítható Voltaire-hez, semmiben sem, de képes felvenni vele a versenyt racionalitás dolgában.
– Szerinted hazajön? – pánikoltam újabb könnyek közepette.
– Nicholas, szedd össze magad!
– Egy ilyen nap után kicsit szétesve kell maradni – jelentettem ki, és levetettem magam a kanapéra, arra, amelyen oly sokszor feküdtem már, csakhogy most hiányzott Voltaire, hogy betakarjon.
Adam leült mellém.
Vártunk. Nagyon sokáig vártunk.
Hogy elüssük az időt, kötöttünk egy megállapodást.
– Ugye nem fogsz elfelejteni? – kételkedtem a szeretetében.
– A szeretőd húgával járok – emlékeztetett Adam.
– Nem a szeretőm! Voltaire a barátom.
– És ki az aktív? – Adam, amióta megérkeztünk Voltaire lakásába, fenemód feldobódott.
– Fejezed már be!
– Kíváncsi természet vagyok. Lennél szíves kielégíteni végre?
Jól láttam, hogy Adam felszabadult? Te jó isten! Adamre legalább akkora súllyal nehezedett rá a titkolózás, mint rám. Nehéz lehetett neki ennyi éven át megtartania engem a tévhitemben. Ettől csak még jobban szerettem.
Mikor azt hiszed, a szeretett minden lehetséges szívdobbanását érezted már, akkor bedübörög egy egészen új ritmus a mellkasodba.
– Hol én, hol ő. – Ha máshogyan nem tudtam, hát így elégítettem ki.
– Nem tudlak elképzelni passzívnak – merengett Adam, az állán sarjadó borostát sercegtetve.
– Hogyhogy nem?! – Ostobán besétáltam a csapdába. – Oltári nagy köcsög vagyok!
– Vicceltem.
– Utállak!
Ezután sokáig hallgatunk, majd végre kimondtuk a lényeget:
– Ígérd meg, hogy nem tűnsz el az életemből! – kértem.
– Megígérem, ha te is megígéred.
Megígértem.
Nyílt az ajtó.
Amikor megpillantottam Voltaire-t, a testem, mint egy rakéta, kilőtte magát. A nyakába borultam, és forrón szájon csókoltam.
Soha még olyan jó ízű csókot nem váltottunk. Nem a cigaretta keserűsége és nem a rágó mentol-frissessége adta a zamatát, sem az ajkak puhasága, a nyelv simogató gyöngédsége, hanem az önemésztő aggodalom újra meg újra megrágott gondolatai. Erről a csókról soha nem szőttem álmokat, erre a csókra nem vágyakoztam magányos éjjeleken. Ezt a csókot ajándékba kaptam az élettől.
– Szeretlek! Amit láttál, az nem az volt, amit láttál. Szeretlek! Ha nem hiszed el, hogy szeretlek, akkor hülye vagy. Szeretlek! Adam mindent tud, mindig is tudta, de ez most nem számít. Szeretlek! Ha nem bocsátasz meg, akkor gyilkossá válsz, mert kinyírod az önbecsülésemet. Szeretlek! Hogyan élhetnék együtt a tudattal, hogy elűztem magamtól az egyetlen embert, aki úgy szeret viszont, ahogy én szeretném?! Szeretlek! – Az érzelemkitörésem után újra egy véget nem érni akaró smárba kezdtem.
Adam közbeszólt:
– Oké, hogy én akartam tudni, milyen a melegszex, de demonstrációra nem vágytam.
Voltaire lefejtett magáról. Nem ment neki könnyen, mert nagyon kapaszkodtam.
– Az nem lepett meg, hogy tudod, de a csókra nem számítottam – vallotta be Adamnek. – Ennél sokkal többre tartottalak. – Csatt! (Ez a tenyerem landolása volt az arcán.) – Ezt meg miért kaptam?
– Tudtad? Te tudtad, hogy tudja?
– Sejtettem. – Elkapta a kezem, mielőtt újabb maflást utalhattam volna ki. – Nicholas, rád van írva, hogy a faszt szereted. Ezt csak az nem veszi észre, aki nem akarja. És én tiszteletben tartottam, hogy Adam nem akarja.
– Szóval mindenki okos, csak én vagyok hülye – összegeztem az elmúlt húsz évemet.
Álldogáltunk. Tanakodtunk magunkban, mit kezdjünk egymással. Adam zavarban volt. Gondolom azért, mert először látott pasival smárolni. Voltaire is zavarban volt, mert nem óhajtotta Adam előtt kitárgyalni a szerelmünket, de a jólneveltsége tiltotta, hogy elküldje a jó büdös francba.
– Egy kis bort? – Voltaire végül megtalálta a mit kezdjünk egymással feladvány megoldását.
– Jöhet!
Körülbelül így történt. Leültünk iszogatni a teraszon, és a jövőről beszélgettünk, arról, hogy vajon kinek mit hoz.
És ha már a jövőnél tartok, akkor elérkeztem a jelenbe.
Nos, Adamnek feleséget és gyereket hozott, ahogy előre láttam rémálmaimban. De ez koránt sem olyan elviselhetetlen, mint ahogy vártam.
Miközben a karjaimban tartottam a mini Adamet, és szemem sarkából láttam a felnőtt kiadását, egy pillanatra elábrándoztam.
Milyen lett volna az életem Adammel? Örökbe fogadhattunk volna egy gyereket. Együtt öregedhettünk volna meg.
A fantázia világában a lehetetlen is lehetséges.
Még mindig ugyanúgy szeretem. Soha nem fogom máshogyan szeretni.
És hogy mi olyat éreztem a keresztfiammal a karjaimban, amit nem mertem Voltaire szemébe mondani?
Azt éreztem, hogy bármilyen szép is az életem, a sors kegyetlen volt hozzám, mert összehozott Adammel, és ezzel halálig tartó sóvárgásra ítélt.
Minden karácsonyon a hajában megcsillanó fényfüzéreket fogom lesni, minden nyáron a bőre fehérségét fogom csodálni, és minden egyes napsugár szikrájában a szeme színét fogom fürkészni.
Ez vagyok én. Így vagyok az a Nicholas, aki vagyok.
És hogy nekem mit hozott a jövő?
Egy férfit, aki szeret, és akit szeretek. Egy férfit, aki soha nem lesz Adam, hanem sokkal több lesz: Valóság.
Adam sokszor mulat azon, hogy az ő álmait élem. Ezt azért mondja, mert miután Voltaire elolvasta a befejezett blogomat, azt mondta, hogy szerinte jól írok, és megírhatnám ezt az egészet egy könyvben. Mivel Voltaire mindig megmondja a frankót, hallgattam rá, és írtam egy könyvet Love-Journal címen. (Bizony-bizony, ezt a regényt olvasod éppen.) Odaadtam Adamnek véleményezésre. Neki is tetszett. Továbbkerült Emmához, és neki is tetszett, majd egy szerkesztőnél landolt, és csodák csodájára neki is tetszett, aztán kiadták, és egy nagycsomó embernek is tetszett, annyira, hogy a második, kiadásra rányomtatták, hogy bestseller.
Az olvasók szeretik az összetört szívű szerelmeseket, mert az ő szívük is legalább annyira össze van törve.
Voltaire egyszer megjegyezte, hogy a könyvemben mindenki túl szép, és hogy a valóságban Adamnek nem is színváltós a szeme, meg hogy ő sem annyira daliás, mint amilyennek leírtam, és nekem nincsenek tetovált madaraim test szerte, bár ha jobban belegondol, baromi szexik lenének.
Erre csak annyit feleltem, hogy a könyvben mindenki olyan, amilyennek én látom.
Azt hiszem, ennyi. Véget ért a történetem, azaz véget ért egy része a történetemnek, mert remélem, van még jó pár megíratlan fejezet hátra az életemből.
Remélem tetszett, kedves olvasóm.
Ha én nem is tetszettem neked, te nagyon tetszettél nekem. Mindig nagyon tetszenek az olyan emberek, akik olvasnak, főleg, ha tőlem olvasnak. Viccet félre téve, szerintem elbűvölő az a kapcsolat, amely olvasó és író között szövődik. Sosem találkoztunk, idegenek vagyunk, de pár napon át egymás életének részesei voltunk. Én megosztottam veled az érzéseimet, te megosztottad a könyvemmel a szívdobbanásaidat. Hát, nem romantikus!
Ezt nem én találtam ki, hanem Adam, még akkor, amikor költött.
Adamnek igaza van, valóban az ő álmait váltom valóra. Végül is valakinek meg kell tennie, ha már ő időközben új álmokra és egy egészen másfajta boldogságra tett szert.
Jaj, majdnem elfelejtettem! Voltaire megígértette velem, hogy ebben az új – kiadói könyörgésre –, bővített kiadásban (a harmadikban) elmesélem, hogyan talált rá az angyalára.
Egy téli reggelen törtét, amelyen kivételesen átsütött a nap a szürke hófelhőkön. Csókokra ébredtem. Voltaire teleszórta velük a nyakamat. Karácsony volt, és Adam hároméves kisfia már javában bontogatta a nappaliban az ajándékait. Lehet, hogy ez furán hangzik, de az ünnepeket mindig együtt töltjük, és nem csak azért, hogy én láthassam Adam hajában a karácsonyfaégők ragyogását.
– Ébresztő, álomszuszék! Szeretnélek szeretni!
– Akkor szeress! – Ugyan ki állna ellen a szeretésnek?!
Amióta Voltaire-rel vagyok, senki mást nem engedek be a testembe, és senki más teste nem kell, csak az övé. Az, hogy Adamet néha megkívánom, az olyan természetes, mint az éhség vagy a szomjúság, ezt igazán senki nem vetheti a szememre a történetem ismeretében.
Voltaire mindig ráérez, melyik pózra vágyom. Ezen a reggelen is eltalálta a hangulatomat.
Kényelmesen elnyújtóztam a paplan puha, fehér hullámain, lábamat megtámasztottam Voltaire vállán, és az élvezet közepette gyönyörködtem az elém táruló látványban: Voltaire izmos hasfalának rándulásaiban, formás szerszáma el- és feltűnésében.
Túl hamar elmentem, de ilyen körülmények között ez nem volt csoda, így pillantásom felsiklott Voltaire még kéjjel küszködő arcára.
És akkor megláttam! A szeme kékje egyszer csak zöldre váltott, aztán a zöld szürkébe árnyallott, majd az orgazmus pillanatában mélybarnába izzott.
Amikor hozzám bújt, jó szorosan magamhoz öleltem, és a fülébe súgtam, hogy neki is színváltós lett a szeme.
Elaludtunk.
Csiklandás keltett fel.
Voltaire mellettem ült az ágyon, és egy filctollal, nagy koncentrálás közepette, valamit rajzolt a hátamra.
– Mi a fenét csinálsz? – érdeklődtem meg.
– Szárnyakat rajzolok rád – felelte.
VÉGE