Virtuális/Valóság
Albert bekapcsolta a számítógépét.
A Windows vidám dallamfüttyel üdvözölte, és kitárta virtuális karjait felé. Olyan volt ez Albert számára, mint egy isten-hozott-itthon ölelés. Különösen azóta értékelte ezt a kis dallamfoszlányt, amióta a munkahelyén letiltottak minden társasági oldalt. Attól a naptól fogva megváltozott az élete, és Albert-rel megtörtént a lehetetlen: haza vágyott.
Élete elmúlt harminc éve alatt mindig elvágyódott az otthonából. Gyerekkorában azért, mert túl sokan voltak körülötte, felnőttként azért, mert a négy falon kívül nem vette körül semmi. Albert nem tudott magyarázatot adni a magányára. Szerette azt ismételgetni, hogy így alakult. Elvégre az ellen, ami így vagy úgy alakul, az ember nem tehet semmit.
Amíg arra várt, hogy életre keljen az internet, arcot mosott, átöltözött, és összedobott magának egy szendvicset. Ez amolyan rituálé volt számára, ami mélyen beleégett az idegpályáiba, és kis áramütéseket küldött a gerincébe, hogy a teste is érezhesse a várakozás örömét. A szendvics ízét később nem is érezte, mert akkor már mással volt elfoglalva. Ahogy megnyíltak előtte a közösségi oldal kapui, Albert, mint egy óriási pók, megkezdte vándorlását a virtuális hálóban. Rótta a tiszteletköröket a levelezőrendszereken és a hírportálokon át. Bebarangolta a Facebookot, hogy dobjon egy-két like-ot, de tudta, mindennek csak egyetlen célja van: gyűjteni a bátorságot, és egyre közelebb jutni hozzá… Tristanhoz.
Tristan a Twittert részesítette előnyben. Öt éve volt aktív felhasználója a madárkás oldalnak, Albert nagy örömére.
Ha megkérdezték volna tőle, hogyan kezdődött, nem tudta volna megmondani. Egyszer csak ott volt az oldalán, és többé nem tudott elszakadni tőle. Nap mint nap az ő posztjaira várt, leste, mi történik vele, kíváncsi volt, vajon boldog-e, vagy éppen szomorú, másnapos-e, vagy fáradt… nevetős, vagy megfoghatatlan tekintetű. Látni akarta, merre járt, hol vacsorázott és kivel.
Amikor először megpillantotta a profilját, Tristan még csak egy szeleburdi kölyök volt. Albert nem is értette, mi érdekeset talál benne. Egy kép és egyetlen mondat alatta:
Jó buli volt!
Nem túl fantáziadús, Albert mégis lejjebb görgette az üzenőfalat. Üres párbeszédekre bukkant egy a sajátjánál annyira különböző életből.
Tristannak rengeteg barátja volt. Igazi barátai, akikkel moziba járt meg koncertekre, kocsmákba és bulikba. Igazi barátok, igazi szavakkal, igazi testtel és igazi élettel. Talán ez volt olyan hívogató Albert számára, ez az igazi, ez a még virtuálisan is tapintható létezés. Tristan. Egy ilyen szomorú név nem illett egy ennyit nevető archoz… A nevébe szeretett bele először. Egy névbe, amely nem a tulajdonosához, hanem hozzá illett tökéletesen.
Néhány hét kellett csak, és Albert függő lett. Életéhet pont úgy tartoztak hozzá Tristan mindennapjai, mint a reggeli kávé és a cigaretta. Bejárta a fiúval a város kocsmáit, sétált vele részegen egy autópálya közepén, és gitározott a metróaluljáróban.
Ült a számítógépe előtt, kattintgatott a képek és a posztok között. Néha átkóborolt Tristan barátaihoz, hátha náluk még többet megtudhat a fiúról. Olyan apró információkat keresett, amelyek eddig rejtve maradtak előtte.
Egyre több fénykép és egyre több mondat, egyre több mosoly és egyre több élet. Albert körül leomlottak a falak, és mint egy fekete lyukként tátongó párhuzamos univerzum, magába szippantotta Tristan világa.
Két éven át csupa buli és vígság volt az élet. A madárka vidáman dalolt a weboldal kékjén.
Aztán egy napon Tristan szerelmes lett. Úgy igazán szerelmes, olyan szerelemmel, amit az ember nem kiabál ki az egész világnak, hanem megtart magának és őrzi a szívében. Ritkultak a posztok, majd lassan eltűntek, és Albert magára maradt.
Nehéz időszak volt ez mindkettőjüknek. Tristan barátkozott a frissen felfedezett valóságával, a ténnyel, hogy meleg. Albertben meg tudatosult, hogy mennyire magányos. Egyik dolgon sem lehetett változtatni. A természet az természet. Ahogy a szexuális beállítottság adottság, úgy a magány is. Egyesek szerint mindkettőből ki lehet gyógyulni. Voltak napok, amikor Albert minden pénzt megadott volna a gyógyszerért. Vajon vízben oldódó készítmény lenne az ellenszer, vagy tabletta formájú? Mert nem mindegy ám! Albert nehezen tudott lenyelni bizonyos dolgokat, mint például az igazságtalanságot és a kapszulákat.
Egy év nélkülözés után Tristan végre életjelet adott magáról.
A világ másik végéről érkezett a poszt, és a szívbajt hozta Albert-re. Messze volt tőle, most igazán messze. És ez a Tristan már nem az a kelekótya kölyök volt, hanem egy felnőtt. Véget értek a bulik, a flörtök. Tristan komolyan gondolta az életet.
Hogy a kíváncsiságból indult-e a vonzalom, vagy a vonzalomból a kíváncsiság, azt Albert nem tudta eldönteni. Tetszett neki ez az új Tristan, ez a rejtélyes, tartózkodó Tristan, aki napszemüveg mögé rejtette a pillantását, és aki szellemes-szerelmes párbeszédeket folytatott férfiakkal az üzenőfalon. Albert féltékeny lett, és ez az érzés meglepte. Valahányszor érkezett egy új poszt, a boldogság mellett ott szúrt a lelkében egy apró fájdalomszilánkocska. Tristan eddig oly távoli világa, hirtelen egészen közel került hozzá.
Nagyon régen történt. Akkor még nem léteztek társasági oldalak, és Albert vesztére levelet írt – kitépett füzetlapra – egy fiúnak, aki később megmutatta azt a barátainak. Az egész iskola Albert-en nevetett. Néhány nagyobb srác elkapta az udvar végében, lehúzták a nadrágját, és a fenekére írták, hogy buzi. Sosem heverte ki ezt a traumát. Egy órán át szappanozta a fenekét, de a tinta csak nem akart eltűnni. Megrémült, hogy egész életét ezzel a felirattal kell majd leélnie. De aztán annyit ült rajta, hogy lekopott magától. Egész álló nap csak a szobájában kuksolt, és nem mert emberek közé menni. Lassan hozzászokott és megszerette a magányát. Ott legalább senki nem írt semmit a fenekére.
Végül Tristan hazajött.
Megosztotta a kilátást a lakásából, még azt is, hogy mit evett reggelire. Közlékenyebb volt, mint valaha. De Albert tudta, hogy valójában hallgat. Olyan néma, mint a hal. Mozog a szája, ezért azt hinni, beszél, de ez csak megtévesztés. A felnőttek világa már csak ilyen.
Albert néha eljátszott a gondolattal, hogy mi lenne, ha ők ketten beszélgethetnének. Mániája volt a beszélgetés. Valamiért azt hitte, hogy a szavaknak bűvös erejük van. De mit mondana? Annyi mindent mondhatna, mégsem tudna kinyögni egyetlen értelmes mondatot sem. Mert mi értelem van abban, ha egy idegen azzal jön egy másik idegennek, hogy szereti? Hogy hosszú évek óta csak ő van és senki más? Hallgatott hát, akárcsak Tristan.
Mindketten némán tátogtak életük akváriumában.
Albert szerette, amikor Tristan nevet, mert ilyenkor mindig a régi, szép napokra emlékeztette. Akkor még nem vágyott ennyire utána, csak az életét irigyelte. Óriási a különbség az irigység és a sóvárgás között, majdnem akkora, mint az álom és a valóság között.
A nevetésben mindig van valami megfoghatatlan csoda, legalábbis Albert így gondolta. Nevetni csak őszintén lehet. Az igazi, önfeledt nevetés pillanataiban, még a legnagyobb bűnös is ártatlan. Vajon milyen lenne Tristannal együtt nevetni? – töprengett. – Milyen lenne Tristannal együtt…
Amíg Tristan nyaranta járta a világot, addig Albert a saját hálójába gabalyodva leste számítógépe képernyőjét. Várta a posztokat, a vidám képaláírásokat. Kíváncsi volt, hogy Tristan kivel boldog éppen. A Twitter kék egén mindig sütött a nap, mert a felhasználók nem szívesen osztották meg a bánatukat a nagyközönséggel.
Ha elment a net, Albert dührohamot kapott, vagy csak kétségbeesetten kuporgott a sarokban, a szürke falak ölelésében. Néha megcirógatták a feje búbját a hámló tapétacsíkok. Többször próbált leszokni a függőségéről, de hiába. Mert hát minek? Az nem bűn, ha valakit szeret. Vagy igen? Talán Tristannak jogában állna tudni róla, hogy mennyire szeretik… Albert utálta a jogot. Hagyta hát az egészet a fenébe.
Mostanában Tristan egy fotóssal járt, és ez jelentős változást eredményezett a profiloldalán. A fiú szép volt a profin beállított képeken, de többé nem nevetett. Albert sokat gondolkodott azon, hogy mi tetszik neki annyira ebben az új, szomorú szépségben. Végül arra a következtetésre jutott, hogy maga a szomorúság. Végre volt bennük valami közös.
Lehet, hogy ideje lenne valóban megismerkedniük?
…
– Hé, Albert! – szólt utána a kollégája, pedig Albert már majdnem elérte a kijáratot. – Te nem jössz?
– Hová? – kérdezte Albert, közben sóvárogva nézte a forgóajtó nagy lepkeszárnyait.
– Tristan búcsúztatójára.
– Tristan?
– Nem emlékszel rá? Négy éve te vetted föl még gyakornoknak a projektesekhez. Azzal érveltél, hogy ígéretes a Twitter profilja. Ezzel megreformáltad a cég humánpolitikáját.
Albert-nek elég nehezére esett értetlen képet vágni, mert sosem volt jó színész. Persze hogy tudta, hogy Tristan kilép a cégtől. Pontosan olyan jól tudta, ahogy az elmúlt négy éven át azzal is tisztában volt, hogy a fiú melyik irodában dolgozik és hányadik emeleten. Ha valakit el akarsz kerülni, akkor tudnod kell, hol van.
– Nem szoktam bulizni, csak elrontanám a hangulatot – próbálta kimenteni magát.
– Aki ismer, az tudja milyen hangulatgyilkos vagy – nevetett a kollégája. – Néha lazíthatnál egy kicsit. Elő kéne bújnod az elefántcsonttornyodból. Egyébként ő kérdezte, hogy jössz-e.
– Valóban?
– Naná! Tudja, hogy neked köszönhette ezt az állást.
A vendéglő zsúfolásig megtelt a cég alkalmazottaival. Albert ennek kifejezetten örült, mert sok széles hát és váll akadt, amelyek mögött elrejtőzhetett. Tristan jó messze ült tőle, nem érhetett el hozzá a hangja, nem hallhatta a nevetését. Ott volt és még sem volt ott, csak úgy, mint a fényképeken. Ez volt az utolsó esély, amit elszalaszthatott, alaposan kellett hát csinálnia, megélve a gyávaság és a szenvedés minden percét. Néha fogta a mobilját, és ráközelített a fiúra, aztán kiment, hogy elszívjon egy cigarettát, és közben a képekben gyönyörködött. Mit is kezdhetne ő ennyi energiával és életörömmel? Meggyőződése volt, hogy Tristant nem neki szánta a sors.
– Örülök, hogy mégis eljöttél – hallotta maga mögött egyszer csak a fiú hangját.
Albert bal karja zsibbadni kezdett. Amíg ő azon töprengett, hogy vajon szívinfarktuson esik-e át vagy csak pánikrohamon, addig Tristan rágyújtott, és mellé lépett a vendéglő apró teraszán.
– Tudod, sosem értettem, mi bajod velem – mondta. – Hallottam, hogy te ragaszkodtál hozzám a felvételnél, aztán levegőnek néztél négy éven át.
– Semmi bajom veled.
– Tényleg? Pedig, már az is megfordult a fejemben, hogy a szagomat nem bírod.
– Semmi baj a szagoddal – tiltakozott Albert kissé túl hevesen.
– Szóval, akkor tetszik – vigyorgott Tristan.
– Elviselhető.
– De csak azért, mert még rajtam van a csukám.
Albert nem nevetett. Túlságosan lefoglalta a fejében kavargó lehetséges párbeszédek áradata. Milliószor beszélgetett már Tristannal gondolatban, de most, hogy véget értek a próbák, és kezdődött volna az előadás, elfelejtette a szöveget.
– Oké, nem vagy vevő a humoromra – konstatálta csalódottan a fiú. – Akkor nem vesztegetem az idődet. Tessék.
– Ez mi? – kérdezte Albert döbbenten, és átvette a kis ajándékcsomagot.
– A Facebook profilodon láttam, hogy gyűjtöd az öngyújtókat. Gondoltam, megleplek egy különleges darabbal. Ha már nem adtál máskor lehetőséget arra, hogy megköszönjem, amit négy éve tettél értem, akkor ma kell kitennem magamért.
– Igazán nem kellett volna. Jártál a profilomon?
– Persze. Kíváncsi voltam rád. Én a Twitteren nyomulok.
– Különböznek a virtuális világaink – állapította meg Albert, és elnyomta a cigarettáját. – Köszönöm az ajándékot, és sok sikert az új helyen!
Remegő lábbakkal hagyta el a vendéglőt. Úgy érezte magát, mint egy tinédzser, aki váratlanul összefutott a bálványával. Ha van valami átmeneti lény az ember és a csoda között, akkor Tristan biztosan az volt. Albert fél éjjel a számítógépe előtt kuksolt, és várta a posztot. Kíváncsi volt, milyen képet fog felrakni a fiú, és vajon mit ír majd alá.
A várva várt poszt hajnalban érkezett:
A tegnap véget ért, hogy ma új nap kezdődhessen.
Milyen költői – gondolta büszkén Albert, és vetett egy pillantást az öngyújtóra.
Úgy határozott, hogy ideje elszakadnia végre Tristantól. Bezárta a Twittert. Lezárta az elmúlt négy év álomvilágát.
Mielőtt munkába indult volna, még vetett egy pillantást a Facebook profiljára. Ekkor érte a meglepetés.
Egy barátnak jelölés, és egy üzenet várta:
Most, hogy már nem különböznek a virtuális világaink, randizhatnánk ma este a valóságban.
VÉGE