Vox caelestis
A nevem Jordan. Ezt csak azért tartom fontosnak elárulni, mert az emberek általában a keresztnevükön szólítják egymást, már ha olyan kapcsolatban vannak, hogy megengedhetik maguknak az ilyenfajta közvetlenséget. Nem ismerlek titeket, de megengedem, hogy így szólítsatok, mert az életemről szándékozok mesélni nektek, és ez eléggé bensőséges téma. Szóval könnyebb belevágnom a mondókámba, ha úgy gondolok rátok, mint az ismerőseimre a facebookon, akiknek ugyan fogalmuk sincs róla, ki vagyok valójában, de azért van bennük elég empátia ahhoz, hogy dobjanak egy like-ot a posztjaimra.
A kórussal minden karácsonyi fellépésen felszólítjuk az Urat, hogy jutalmazzon meg minket legalább egy felfelé mutató hüvelykujjal, de az én könyörgésemet még egyszer sem hallotta meg, ezért kénytelen vagyok az emberekbe vetni a bizalmamat.
Na, már el is árultam egy lényeges információt. Valójában többet is, de maradjunk először annál a ténynél, hogy egy elég neves férfikórusban énekelek. Ez a munkám, nem a művészetem.
A művészetem másban rejlik. Én az életem elcseszésében teljesítek kimagaslóan.
Éppen most is ezt teszem. Figyeljétek csak! Halljátok ezeket a csattanásokat? Ezek az én meztelen lépteim hangjai a kőpadlón. Szökésben vagyok. Danny elől menekülök. Ki Danny? A legszebb srác, akivel valaha találkoztam. Miközben a földön szétdobált ruháimat keresgélem, folyton rá téved a tekintetem. A szoba félhomályában barnának tűnik a haja, de én tudom, hogy amint kisüt a nap, Danny tincsei szőkébe váltanak. Lehet, azért szököm, hogy ne lássam ezt a varázslatos átváltozást, mert ha újra a tanúja lennék, akkor már nem tudnám olyan könnyen elhagyni, mint most, ezen a hideg, varázslatmentes hajnalon, ami általában az olyan szeretkezéseket követi, amelyek azzal startolnak, hogy mindkét, de minimum az egyik fél, matt részegre issza magát.
Igen, velünk is így történt. A szokásos éves hajós kórus-partival kezdődött, majd Temzébe-hányással folytatódott. Danny pont azt a pillanatot választotta ki arra, hogy szerelmet valljon nekem, amikor áthajoltam a hajókorláton. Nem tudtam, mit kellene mondanom neki, ezért inkább megdugtam.
Várjunk csak! Ez így nem igaz. Nem ezzel kezdődött. Egy másik Temzébe-hányással indult az egész.
Egy évvel ezelőtt…
Danny áthajolt a korláton, én meg közben ott szobroztam mellette, biztosítva a lelki támaszt.
- Jól vagy? – kérdeztem csak úgy udvariasságból, vagy azért, hogy tudatosítsam benne a jelenlétemet.
Nem felelt. Miután beletörölte a száját az ingujjába (azt a szájat, amit annak ellenére kívántam, hogy egyfolytában csak a pasijáról mesélt vele), felnézett a holdra.
- Telihold van – mutatott az égre. – Ez vicces. Mindig telihold van, amikor megtudom, hogy megcsalt.
- A telihold kiszúrás – szögeztem le. – A kutyák sem csípik. Mellesleg miért nem hagyod ott a francba? – ismételtem el a kérdést, amelyre régóta tudtam a választ, mégis újra meg újra feltettem neki.
- Szeretem – felelte.
Na igen, a már oly jól ismert ok. Néha igazán előállhatott volna valami újdonsággal, mondjuk kicifrázhatta volna, de ő ragaszkodott ehhez az egy unalomig elcsépelt szóhoz.
- Jön még több róka? – tudakoltam meg.
- Egyelőre a reggelim úgy döntött, hogy bent marad.
- Oké, akkor húzzunk be a fedélközbe, mert befúj a cúg a seggembe – indítványoztam.
Danny megtántorodott, és a kezem után kapott. Átkaroltam a derekát.
- Baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel, minden áldott reggel. Haj, hé, de húzz rá egyet, haj, hé, de húzz rá egyet, minden áldott reggel* – énekeltem, miközben Danny a vállamra hajtotta a fejét.
- Gyönyörű hangod van – dorombolta a fülembe. – Igazi vox caelestis**. Figyu, nem akarok ma haza menni… hozzá. Csövezhetnék nálad?
- Sejtettem, hogy nem ingyen kaptam a bókot – jegyeztem meg csalódottan, és lazítottam az ölelésemen. - Baj van a részeg tengerésszel… - folytattam a dalt. – Haj, hé, de húzz rá egyet…
Segítek egy kicsit a tisztánlátásában néhány fontos részlettel. Szerelmes vagyok Dannybe. Azóta szeretem, hogy két éve felvették a kórusba, tehát azóta, hogy megláttam.
De számomra a szerelem szitokszóvá aljasult. Olyan sokszor hagytak el, hogy már számon sem tartom. Ha megszokod, hogy mindenki csak kefélni akar veled, akkor egy idő után te is csak kefélni akarsz, semmi többet. Egyszer régen tettem egy fogadalmat: Nem adom oda senkinek a szívem. Csakhogy a fogadalmakat általában képtelenség betartani, ezért módosítottam a szövegen: Ha valaki ellopja a szívem, annak sose mondom el, hogy az övé.
Van, aki karatézni tanul, hogy meg tudja védeni magát, és van, aki hazudni.
Danny hamar rám talált, mivel a kórusban én vagyok az egyetlen meleg hapsi, legalábbis az egyetlen, aki nyíltan felvállalja, hogy a másik csapatban játszik. Van Dannyben valami kedves ártatlanság, annak ellenére, hogy véresre tudja marni a lelkem a közömbösségével. Nem értem, mit lát bennem? A bátyját, a pszichológusát, a gyóntatóját, vagy talán mindegyikből egy keveset? Ez még nem került tisztázásra köztünk, de a mindkettőnkben egyre csak halmozódó kérdőjelek nem tartanak vissza minket attól, hogy együtt bandázunk a próbák után. Ha nem lennék szerelmes, még azt a kijelentést is megkockáztatnám, hogy barátok vagyunk.
No, és akkor most visszatérhetünk ahhoz a bizonyos első Temzébe-hányós estéhez.
- Klassz a kéglid – hízelgett.
- Szerintem is, szóval, ha lehet, ne hányd össze!
Erre megállt a hálószoba közepén, és tétován a hajába túrt.
- Már nincs ingerem – biztosított róla bizonytalanul, majd végigdőlt a franciaágyon. – Irigyellek – vallotta be.
- Engem? – mutattam magamra kételkedve.
- Szeretnék olyan lenni, mint te. Szeretnék lelkiismeret furdalás és félelem nélkül bárkivel dugni, de ehhez a te csáberőd és magabiztosságod szükségeltetik.
- Részeg vagy – közöltem vele a tényt, mintha ez tompíthatná a hízelgésnek szánt sértés belém vágott késének élét.
- És a részeg ember köztudottan mindig igazat mond – incselkedett velem. Kigombolta az ingét, kibújt belőle és a földre dobta.
Nem, nem akart elcsábítani. Abban a percben még biztosan nem. Az ötlet csak azután rakhatott fészket benne, hogy végiggondolta a nyomorát.
- Kérsz vizet? – kérdeztem, mert időre volt szükségem, néhány percre nélküle. Talán ezzel vétettem a legnagyobb hibát magam ellen: alkalmat adtam neki a gondolkodásra.
- Aha.
Kibotorkáltam a konyhába. Megszédített a gondolat, hogy végre valaki olyan van az ágyamban, akit valóban akarok, akire valóban vágyom.
A pohárban úgy csillogott a víz, mintha gyémántok úszkáltak volna benne. A lámpa fénye felé tartottam.
- Mit csinálsz? – hallottam Danny hangját. Az ajtóból indult el és a dobhártyámon fékezett le a csengése. Megremegett a kezem, a pohárból víz löttyent a padlóra.
- Nézem a vizet – feleltem.
Nem kommentálta az információt. Először lehajtotta a fejét és a lábujjait tanulmányozta, vagy a küszöböt alattuk, aztán rám emelte a tekintetét.
- És te mit csinálsz? – kérdeztem, amikor elfogyott belőlem a lelkierő, és ki kellett lesnem a közömbösség maszkja mögül.
- Nézlek téged – mosolygott rám.
- Miért?
- Te miért nézted a vizet?
- Mert szép. Úgy ragyog, mint a gyémánt – mondtam, és éreztem, hogy az izzadtság lassan kilöki a kezemből a poharat.
- Én is ezért nézlek. – Nagyon lassan tagolta a szavakat. A nyelve kicsit akadozott a szervezetében diszkózó alkoholmolekuláktól.
Tett felém egy óvatos lépést. Nem az egyensúlyvesztéstől félt, hanem attól, hogy vissza fogom utasítani, de nem tettem. Miért tettem volna? Ki az a hülye aki, nem akarja, hogy valóra váljon az álma?
Belesimult a karjaimba. Ha az agyamban funkcionált volna még a szürkeállomány, megértettem volna, hogy csak menekülő út vagyok egy kihűlt párkapcsolatból, de aznap este hinni akartam a tündérmesékben. Igazat mondott, valóban nem volt hozzászokva a kalandokhoz. A szája tétova volt, az érintése mesterkélt. Az első csókjában még éreztem az idegenkedést. A második csókjának már megjött a bátorsága. A harmadik csaknem telhetetlenre sikeredett. A negyedik nem akart véget érni. Hagyta, hogy levetkőztessem, közben hol a pohárban ragyogó vizet nézte, hol a saját ruhadarabról ruhadarabra előbújó meztelenségét. Tetszett magának. Tetszett neki az új énje, ami a bennem lobogó szenvedélyből született. Egyre odaadóbb lett. Lehunyta a szemét, tenyere felfedezőútra indult a testemen, ujjai mohón simogatták rám a vágyat. Úgy éreztem, mintha lepelbe burkolt volna az érzékisége, egy egyszerre forró és hideg halotti lepelbe, amelyre majd örökre ráég, ráfagy ennek az éjszakának az emléke. A szeretkezésünk különleges volt, de ezt csak én tudtam, mert ő a kéjre figyelt. Vele én is másvalaki lettem. A sóhajaiban születtem meg, és a remegésében váltam felnőtté. Átvirrasztottam az éjszakát. Lestem az öntudatlanságát, tanulmányoztam a szempillái görbületét, megfigyeltem az álom súlya alatt lassan szétnyíló ajkait. Éppen csak annyi időre szundítottam el, amennyi elegendő volt neki arra, hogy elhagyjon. Elment. Vissza hozzá. A reggel szürkesége szürkébb volt, mint máskor, olyan volt, mintha bebetonozták volna a levegőt. Szúrószagú aszfaltot lélegeztem be. Éreztem már ezt az illatot. Azon az estén szúrt először az orromba, amikor tizenhét évesen egy könnyes szemű srácnak azt mondtam, hogy vége. Az illat megmaradt, csak a szerepek cserélődtek fel a sors markában: elhagyóból örökösen elhagyottá lettem.
Nos, ezek után talán mégsem tűnök akkora pondrónak, igaz?
Ezt az egész lelépősdit Danny kezdte. Én csak folytatom.
- Ne haragudj a tegnap éjszakáért – kérte másnap délután.
Megrántottam a vállam.
- Szexeltünk egy jót. Miért lenne okom haragudni? – kérdeztem vigyorogva.
Erre nem tudott mit mondani, és nem is nagyon akart. Megpaskoltam az arcát, mintha csak egy buta kisfiú volna.
- Nyugi, már elég régóta ismersz ahhoz, hogy tudd, nincsen szívem.
- Ez nem igaz – suttogta.
- Oké, nem ismersz annyira – kacsintottam rá. – De a farokméretemmel legalább már tisztában vagy.
- Nem emlékszem a részletekre, túl részeg voltam.
Ezzel sikerült megbántania, ezért igyekeztem a lehető legszebb mosolyomat rávillantani.
- Hát, te sem voltál valami emlékezetes – tudattam vele, majd sarkon fordultam, de ő megragadta a csuklómat.
- Nem akarom, hogy ez a… tévedés közénk álljon.
Még nem láttam ilyen elveszettnek, és általánosságban utálom, ha valaki drámázik. Amit meg a tévedésről mondott… az, ha lenne szívem, vagyis, ha nem csak titokban mernék szeretni vele, akkor fájt volna, de így csak megalázott.
- Most mit rinyálsz? – kérdeztem, és kirántottam a kezem az ujjai szorításából. – Nekem egy dugás nem jelent semmit, csak élvezetet.
Erre ő hagyott faképnél.
Két hétig kerültük egymást, aztán ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Szükségünk volt egymásra. Ő panaszkodott, én meghallgattam. Állhatatos mazochizmussal csüngtem a szavain. Ha elég közel ültem hozzá, a bár cigarettafüst-felhőjén át érezhettem a lélegzetvételét. Ajkai, amelyeket azon az éjszakán olyan szenvedélyesen csókolhattam, megint arról a másik férfiról meséltek.
Sietek, mert rohadt hideg a kurva kőpadló. Mellesleg miért lakik ilyen ódivatú házban? A normális lakásokban szőnyegpadló, vagy minimum linóleum van. Nem találom az alsónadrágomat. Gyanítom, hogy az ágyban maradt. Valahol ott lapít a paplan alatt Danny mit sem sejtő öntudatlanságba-ernyedt teste mellett.
Lapít… Erről szemembe jut, hogy azért történt egy-két változás a kapcsolatunkban az első szex óta, még ha nem is ment át teljes metamorfózison. A közösen átélt gyönyör ott lapított közöttünk, és minden közömbös szavunkba rejtett, hamis értelmet lopott.
Hogy hogyan jutottunk el a második Temzébe-hányós éjszakáig és az újabb szexig? Ezt magam sem tudom. Az elmúlt egy év sűrű ködbe vész előttem. Maximum a szeretőim számáról tudnék beszámolni, de arról semmit sem tudok, hogy Danny miért képzeli szerelmesnek magát belém.
És mondok még valamit: Nem is érdekel. Leszarom Danny érzelmeit. Fájdalmat okozott, hát most én is fájdalmat okozok neki. Lehet, mégiscsak pondró vagyok.
Az ajtót óvatosan csukom be magam mögött, és a lépcsőházban öltözök fel. Olyan vagyok, mint egy tolvaj, csak én magamat lopom el.
Amikor pár hónapja elmondta, hogy szakított a pasijával, a lelkem nem járt örömtáncot a hírre. Nem azért építettem magam köré falat, hogy a remény egyetlen csalóka szikrájára máris leromboljam.
Nem tudom kinyitni a kaput. Valahol itt kell lennie a nyitógombnak, dünnyögöm, mint egy bolond, aki magában beszél, vagy mint egy magányos, akinek nincs más társasága önmagán kívül.
Mialatt keresgélek, a pillantásom a postaládákra esik. Az egyik fémdoboz megsárgult címkéjén Dannyé mellett még mindig ott van annak a másiknak a neve is. Baromira fázom, de nem bírok megmozdulni. Mintha megbabonázott volna ez a két cirádás betűvel írt név. Egymás mellett vannak, egy kis kötőjel a híd közöttük. Én még soha nem voltam kötőjellel összekapcsolva senkivel sem.
Felberreg a kapu elektromos zárja, és egy öregember lép be rajta. A kutyája megugatja a jelenlétemet. Kihasználom a lehetőséget, és kisurranok a közömbösen hűvös reggelbe.
Amikor az ember egyedül jár a még csak ébredező város üres utcáin, akkor fura gondolatok rohanják meg. Felötlik benne, hogy talán valami járvány tört ki, ami kipusztította az egész emberiséget, és csak őt hagyta életben, hogy meggyászolhassa a világ veszteségét, vagy látványos kaszkadőrugrásokkal menekülhessen a zombik elől. Értem nem lenne kár, de ha Danny tűnne el, akkor nem tudnék megbocsátani Istennek.
Megtorpanok.
Tegnap éjjel Danny az enyém volt, az enyém akart lenni, én mégis éppen azon vagyok, hogy minél messzebbre jussak tőle. Miért?
Áthajoltam a hajókorláton, és türelmesen vártam, amíg a testem megszabadul a gyomrom tartalmától, hogy helyet szorítson az elfogyasztott óriási mennyiségű alkoholnak. A Temze feketén fodrozódott a hajó körül. Simogatás futott végig a hátamon.
- Nem kellene ennyit innod – tanácsolta Danny hangja az érintés másik végén.
- Te beszélsz? Tavaly te úsztattad meg a rókát – préseltem ki nagy nehezen a torkomban görcsbe feszülő izmok közül a felháborodásomat.
- Nekem szerelmi bánatom volt, de te csak züllesz, elpazarolod a tehetségedet. Ha egy kicsit megbízhatóbb lennél, szólót is énekelhetnél.
Megtámaszkodtam a korlátban, és felegyenesedtem.
- Mi vagy te? Erkölcsrendőrség?
- Nem, csak… - kezdte, de elhallgatott.
Még mindig éreztem magamon az érintését, összekeveredett az egy évvel ezelőtti érintések emlékével. Újra felfordult a gyomrom, megint áthajoltam a korláton.
- Szeretlek – mondta. Úgy közölte, mint valami visszafordíthatatlan, kőbevésett örökigazságot. – Már régóta szeretlek.
- Miért? – kérdeztem, amikor újra beszédképes állapotba kerültem.
- Miért? – csodálkozott el. – Miért szeretlek? Nem tudom. Nem azért, mert elkápráztat a hangod szépsége. Nem azért, mert két éve hallgatod a baromságaimat. Nem azért, mert te vagy az egyetlen, akinek elmesélem ezeket a baromságokat. Nem azért, mert a hajszálaid olyan selymesen göndörödnek a tarkódon. Nem azért, mert a szemed zöldje szürkébe vált, valahányszor eltitkolod, hogy bánt valami. Nem azért, mert emlékszem minden pillanatára annak az éjszakának. Emlékszem minden szavadra, mozdulatodra, minden csókodra, de nem miattuk szerettem beléd. Nem tudom, miért szeretlek, csak szeretlek.
Olyan hidegen hagyott a vallomása, mint amilyen hideg ez a reggel. Csak a vágyat ébresztette fel bennem, a szívem aludta tovább csipkerózsikaálmát.
...
Fél éve hallgatok, de ma megtöröm a csendet. Érdekel még titeket az életem? Nem like-okra vadászom, nem is önigazolást keresek, csak az van, hogy a fontos pillanatokban általában rám tör a beszélhetnék, mert ilyenkor nem jó egyedül lenni. A szökésem reggele is fontos pillanat volt, csak akkor még nem tulajdonítottam neki akkora jelentőséget, mint most. Végül is a történelemkönyvbe is minimum száz év elmúltával íródnak bele a világrengető események. A jelen nem alkalmas arra, hogy felfogjuk a fontosságát, mert túlságosan el vagyunk foglalva azzal, hogy meg- vagy túléljük.
Nos, ha már beszélek, akkor mondjak is valamit, igaz? Néha még a legnagyobb idióta is rájön, hogy a sorsra fogni a szerencsétlenségét, csak merő kifogás. Velem is így történt. Ezért zakatol most annyira a szívem, hogy a hangszálaimnak nem kis küzdelmébe kerül az éneklés.
Ha füleltek, meghallhatjátok a hangomat. Egy kastély arannyal és bársonnyal felcicomázott koncertterméből szól.
Szólót énekelek. A kórus mögöttem áll. A közönség tengeréből pedig, mint egy apró fehér korallsziget, fénylik felém Danny arca. Nem hittem, hogy elfogadja a meghívásomat, de itt van. Fél éve lépett ki a kórusból, azóta nem láttam. Miattam ment el. Én megszöktem tőle, ő pedig megszökött az életemből. Az ő szíve túl élő volt ahhoz, hogy ott tudjuk folytatni a barátságunkat, ahol abbahagytuk.
- Miért mentél el? – kérdezte. Az arca kipirult a sietségtől. Nagy szemeinek fénye jól illett a templom rózsaablakain beszűrődő napsütéshez.
A kórusvezető megköszörülte a torkát.
- Ezt nem most fogjuk megbeszélni – jelentettem ki, és elindultam az oltár felé, ahol a fiúk már türelmetlenül várták, hogy végre elkezdjünk próbálni az esti előadásra.
- De most beszéljük meg! – Danny határozott, majdnem parancsoló hangja visszhangot vert.
- Mit művelsz? – érdeklődtem meg. – Mindenki minket bámul.
- Szarok rájuk! – kelt ki magából. – Nem hallottad, mit kérdeztem? Miért mentél el egy szó nélkül?
- Jó, akkor én is kérdezek – mondtam nyugodtan. – Miért gondold, hogy megváltozok, hogy bármi is megváltozik közöttünk, csak azért mert kegyeskedtél szerelmet vallani nekem?
- Én azt hittem…
- Mit?
- Hogy te is szeretsz. Az érintésed, az ölésed, az egész éjszaka…
- Ugyan már! – nevettem rá. – Jó vagyok a szexben, ennyi az egész.
- Nem értelek – suttogta. – Miért hazudsz?
- Nem vagyok jó? – tetettem döbbenetet. – Pedig úgy tűnt, hogy nagyon is élveztél engem.
Hallgatott. A csalódottság sápadtsága letörölte arcáról a pírt.
- Menjünk, az egész kórus ránk vár.
Nem mozdult. Már a nyelvemen volt, hogy mit csinálja itt a fesztivált, amikor ő egy évvel ezelőtt ugyanezt tette velem, de ezzel elárultam volna magam, és azt, hogy fájdalmat okozott.
- Jordan… Én nem foglak elhagyni – mondta. A hangja ugyanolyan határozott volt, mint este a hajón.
Ennyi. Le voltam leplezve. Vajon mióta tudta a titkomat? Mióta ismert ilyen jól engem? Becsapottnak éreztem magam, és dühös lettem.
- Naná, hogy nem fogsz elhagyni, mivel nem lesz rá alkalmad – közöltem vele.
- Gyáva! – vágta erre a szemem közé.
Vettem egy mély lélegzetet, mert a harag megtöltötte a tüdőmet, és úgy éreztem, hogy menten megfulladok tőle.
- Miből gondolod, hogy szeretlek? – sziszegtem gonoszan, mint egy kígyó. – Azt nem tagadom, hogy kívánlak, hogy azóta vágyom a testedre, amióta megláttalak. Barátnak még elmész, de szeretőnek túl kevés vagy nekem.
Danny lehunyta a szemét, majd újra rám tekintett. Még egyszer utoljára jól megnézett magának, még egyszer utoljára megpróbált belém látni, de nem jutott át a falamon, ezért sarkon fordult, és kirohant a templomból.
Hogyan engedheti meg Isten, hogy a teremtménye pont az ő házában kövessen el önmaga ellen egy ekkora hibát? Erre a kérdésemre a mai napig nem kaptam választ tőle, de nem sértődtem meg, mert tudom, hogy sokkal fontosabb ügyekben is hallgat. Magamra maradtam, csak úgy, mint az emberiség.
Nincs másom, csak a saját hangom, amely szólhat hozzám és szólhat hozzá. Hát, ezért énekelek most.
Én választottam a dalt. A kórusvezető meglepődött ugyan, de megengedte, hogy kibontakozzam. Ő nem látja ennek a dalnak a rejtett jelentését, azt csak Danny és én érthetjük.
A közönség abbahagyta a fészkelődést, ami annak a jele, hogy figyelnek. Hallgatják a hangomat. Danny pillantása úgy repdes a teremben, mint egy rémült kismadár, nem mer megállapodni rajtam, de a kijáratot sem találja.
Amióta elment, én sem találom a kijáratot magamból. Azelőtt folyton arra az estére gondoltam, amikor elhagytam az első fiút, aki valóban szeretett. Azt az estét hibáztattam minden későbbi csalódásomért. Mártírnak képzeltem magam, hogy meg tudjam édesíteni a keserű perceket. Csakhogy tévedtem. A sorsot nem érdeklik a bűnök, a sorsot hidegen hagyják a mindennapok tragédiái.
Dannynek igaza volt: gyáva vagyok. Halálra rémít a gondolata annak, hogy egyszer majd engem is elhagy valaki olyan, aki számít, aki nélkül nem tudok továbbélni. Ez a félelem küldött álmot a szívemre, de minden álom véget ér egyszer, a herceg előbb-utóbb átvágja magát a tövisbokrokon, és felébreszti Csipkerózsikát.
Hiszek ennek a dalnak az erejében. Olyan elszántan hiszek benne, mint amilyen elszántan hitte Danny, hogy hazudok.
A hangom elárasztja a termet, hozzá is eljut, körbefonja, és elárulja neki, hogy szeretem.
https://www.youtube.com/watch?v=YfRielL3Q94
Ó, Danny Boy, felsírnak a sípok
Hangjuk hegyről völgybe száll
A rózsák mind elhervadtak, elmúlt a nyár
El kell hagynod engem
Elbúcsúzom tőled, de a szívem visszavár.
Danny tekintete végre abbahagyja a röpködést és rám szegeződik – Krisztus függ így a kereszten. Ajkai megremegnek, ahogy lassan rájuk kúszik a mosoly. Ugyanezt a mosolyt láttam rajta, amikor a második éjszakánkon fölé hajoltam, és ő belefésült a hajamba az ujjaival. Szempillái meg-megrebbennek. Csak az ösztöneim emlékeznek a dalszövegre, a gondolataim idegesen latolgatják az esélyeimet. Vajon akar-e még engem Danny?
A hangom mély zengése meglep. Eddig adottságnak tekintettem, egy eszköznek a pénzkeresetre, de ma túl fontos szerepet osztottam rá ahhoz, hogy ne vegyem észre a szépségét. Vajon képes újra elbűvölni Dannyt?
Térj vissza, ha nyárba borulnak a rétek
Térj vissza, ha hótakaró alatt szunnyad a völgy
Itt leszek és visszavárlak, itt leszek és várlak téged
Süssön hétágra a nap, vagy boruljon rám sötét árnyék
Ó, Danny Boy, Ó, Danny Boy, nagyon szeretlek téged.***
Danny elsimít néhány hajtincset a homlokából. Akkor szokott így tenni, amikor zavarban van, vagy amikor készül valamire. Megismétli a mozdulatot, majd feláll. Még jó, hogy éppen a kórus énekel mögöttem, mert biztosan a torkomban akadna a hang. A mellette ülő nő vet rá egy rosszalló pillantást. A szívem dobban egy nagyot, a tudatalattim pedig belesuttogja a fülembe, hogy folytatnom kell az éneket. Már csak egy versszak van hátra. Ennyi idő éppen elég Dannynek arra, hogy lassan előre sétáljon. A tekintetek lehullanak rólam és átköltöznek rá.
Véget ér a dal, a hangok elhalnak a számon. Danny lendületet vesz, és a karjaimba veti magát.
- Mit csinálsz? – kérdem tőle.
- Beégetlek a közönség előtt – neveti a fülembe. – De nehogy azt hidd, hogy ennyivel kiengesztelhetsz.
- Mit tegyek még? – Fel kell emelnem a hangom, mert egyre hangosabb a tapsvihar körülöttünk.
Danny sejtelmesen mosolyog rám.
- Mondjuk, kipróbálhatnánk, hogy milyen a szex akkor, amikor egyikünk sem hány előtte a Temzébe – ajánlotta.
...
Itt a remek alkalom, hogy pontot tegyek a mesém végére. A Grimm testvérek is megirigyelnének, bár az én szörnyeim nem bújnak sárkánybőrbe, és a csatáim sem túl látványosak. Leszámítva a finálét. Becsszóra nem vágytam a Youtube legnézettebb videói közé, de nem volt más választásom, mivel Danny nem volt hajlandó négyszemközt végighallgatni.
Tehát most mondhatnám, hogy itt a vége fuss el véle, de ha már végighallgattátok a nyavalygásomat, akkor tartozom nektek egy kis bónusszal. Meg hát, olyan, hogy itt a vége, nincsen. A szívben minden történet, legyen az tündér- vagy rémmese, tovább folytatódik.
Újabb egy év telt el. Egy kis Temze parti lakásba költöztünk. A Temze fontos része az életünknek, ezért közös megegyezéssel döntöttünk arról, hogy nem válunk meg tőle.
Reggel van. Sötét felhők gyűlnek az égre, esőcseppek kocogtatják meg az ablakot. Mintha be akarna jönni a búbánat, hogy közénk bújva mosolyra derülhessen.
- Még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyen giccsesen romantikus tettre vetemedtél – nevet Danny. A lepedő úgy táncolja körbe a csípőjét, mintha folyó fodrozódna körülötte. Pancsol az ágyban.
- Én sem – morgom a tenyerem mögül, ahová szégyenemben bújtam el.
- Miért tetted? – érdeklődik Danny, úgy téve, mintha nem lenne tisztában vele régóta, hogy felforgatta az életemet.
- Talán akartam egy kötőjelet – felelem bizonytalanul, mert hirtelen nem jut eszembe frappánsabb válasz, és azért, mert talán ilyen egyszerű az igazság.
- Micsodát?! – csodálkozik Danny.
- Tudod, egy olyan izét, ami összeköt két embert a postaláda-matricán.
Danny ráharap az ajkára. Ott, ahol a fogai hozzá érnek, kifut a vér pirossága a finom, puha bőr alól. Közelebb úszik hozzám. Kihámozom a lepedőhullámokból, magamhoz ölelem. Érzem a teste forróságát. Felsóhajt a kéjtől. Miközben szeretkezünk, hangszálai borzongva remegnek meg az elfojtott kiáltások vággyal teli súlya alatt.
Hmmm… Mennyei hang.
(nincs) Vége.
Jegyzet:
* ír népdal részlet
** vox caelestis (latin) – mennyei/égi hang
*** Danny boy – rengeteg feldolgozást megélt népdal saját ferdítése. :D
Mindenképpen hallgassátok meg a dalt. :3
Eredeti szöveg:
O Danny Boy, the pipes, the pipes are calling
From glen to glen and down the mountainside.
The summer's gone and all the roses falling.
'Tis you, 'tis you must go and I must bide.
But come ye back when summer's in the meadow,
Or all the valley's hushed and white with snow.
'Tis I'll be here in sunshine or in shadow.
O Danny Boy, O Danny Boy, I love you so.