Nekem több elméletem is van, de nem árulom el egyiket sem, mert hát akkor lelőném a saját poénomat. :P

Felvettem a rendelést, majd Nicholas meglátja, mit tud szervírozni. ;)

Szívesen.^^ Köszönöm, hogy olvastad. <3

Szia Carol!

Egy nagyon nagyon jó színdarabot láttál :D Én is eljutottam rá egyszer, és hát kérlek engedd meg, hogy dicsekedjek egy kicsit^^
A Csónakost játszó színészt személyesen is ismerem, mert az anyukája és az én anyukám barátnők régről. Az anyukája időnként felutazik Pestre, megnézi minden új darabját, és azt hiszem a Pál utcai fiúkat harmadszor látta, amikor nekem is szerzett amolyan lépcsőjegyet (nem tudom a hivatalos nevét...). Az utóbbi időszakom egyik legjobb élménye volt az az este, és nem csodálom, hogy megihletett téged :)

Amin viszont meglepődtem, hogy egy Geréb Boka párosítást olvastam. Nem titkolom, hogy a Nem-csípem-Gerébet klub tagja vagyok :D Tény, hogy nem vettem annyira a fáradtságot, hogy elgondolkozzak Geréb helyzetén, döntésein... De azt hiszem, hogy most ezzel a kis szöszivel valamelyest megpuhítottad a szívem ;)
Őszintén szólva azt hittem, hogy folytatásos lesz a történet, és amikor láttam, hogy a szösszenetek között van, kicsit elszomorodtam, hogy nem lesz tovább. Vagyis eléggé... :D

Egyébként, ha esetleg még érdekel téged ez a világ, nemrég megjelent egy kötet Váradi Józseftől, aki a Vörös ingesekről ír (A füvészkerti galeri). Még nem olvastam végig, de nekem eddig tetszik. :)

Köszönöm, hogy megint megajándékoztál minket egy csodálatos történettel :):)

Aileen

Szia!

Nekem is úgy "szerezték" rá a jegyet, és egy csomó ötödikes között ültem, de megérte, sőt még fokozta is a feelinget. :D Valóban szuper a darab. Lehetetlenség rá rendesen jegyet kapni. :(

Szegény Gerébért senki sem rajong. :( Vajon miért? :D
Nekem már gyerekként is feltűnt a bocsánatkérő levele szépsége, és nem tudtam rá rossz fiúként gondolni, hiszen Boka is megbocsátott neki.
Molnár zseniális író, nemcsak remek stílussal és humorral volt megáldva, hanem kiváló emberismerettel. Iszonyú egyszerűen mutat be nagyon összetett karaktereket.

Lehet, hogy lesz tovább, de nem mertem a sorozatok közé tenni, mert így is túl sok futó van már, és nem akarok beleesni abba csapdába, hogy mindent csak elkezdek, mert jön egy ötlet, aztán ott lifegnek a levegőben befejezés nélkül.

Utána nézek majd az említett könyvnek, de én inkább a Pál utcaiakkal vagyok nagyobb barátságban. ;)

Örülök, hogy tetszett, és köszönöm, hogy olvastad. :3

Szia Carol!
Rég jártam itt, mármint a komment oldalon... és ez olyan rossz, de az élet és én sokszor közbeszólunk, és aztán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azok szépen meg voltak tervezve. Hadd rakjak ide egy "képet": https://www.facebook.com/AwkwardYeti/photos/a.323340867741595.74511.127722993970051/1328023797273292/?type=3&theater
Amit már azt hiszem, hogy három fejezettel ezelőtt (vagy kettő) le akartam írni, nos, kb. azt le is írták a többiek :D Engem is megrendített Nicholas magánya. Amikor első alkalommal találkozott Voltaire-rel, abban a részben volt először, hogy annyira mélyen éreztem a fájdalmát. Aztán az azutániban pedig azt mondtam magamban, hagyjad Adamet és legyetek egy pár a bátyóval! Adam bántja Nicholast, és én úgy sajnálom őt, nagyon szomorú voltam a fejezetek után :(
Most, amikor elmondta Anyukájának, hogy szerelmes Adambe, az is olyan volt, mint egy tőrdöfés... van olyan, hogy valami annyira fáj, hogy muszáj kiereszteni egy másik testbe és lélekbe, hogy ne legyen annyira marcangoló, legalább is nekem ilyen tapasztalatom volt. És ez egyben egy fellélegzés, de azt is jelenti, hogy már elviselhetetlen az, ami belül feszít...
Egyelőre nem látom, hogy mi lesz, és csak azt tudom üzenni Nicholasnak, hogy tartson ki, én nagyon szorítok neki, és legszívesebben egy jó nagy ölelésbe vonnám :(

Aileen

Szia Aileen!
Tényleg jó régen jártál már erre. :) Igen, én is ismerem őt, mármint az életet, nem könnyű vele. ;)
Nagyon cuki ez a kép. :3
Örülök, hogy ez a sorozat ennyi érzelmet vált ki, és bevallom, hogy menet közben alakult ilyenné, és most tényleg izgi, még számomra is. :D
Nekem is van ilyen tapasztalatom, és bele is teszem testekbe, lelkekbe és történetekbe.
Átadom neki az üzenetet és az ölelést is. ;)

A napokban szembe jött velem a Vigyázok rád! egyik fejezete Merengőn, és csábított, hogy olvassam újra. Nehéz volt ellenállni, elárulom, nem is sikerült.

Az az érzés, ami Bradley és Nathan körül környékez meg, könnyedebb, mint Nicholas magánya. Pedig nem mondható, hogy éppen rózsaszín felhőként lebegő témáról szólna, a kettejük közt húzódó kötelék mégis ezt érzékelteti. Hogy könnyű. Szeretni.

Mint ennél a párbeszédnél is:

"- Ne félj, minden rendben lesz - mondta Nathan.
- Nem félek! - tiltakozott Bradley ösztönösen.
- Én is félek - folytatta Nathan, mintha meg sem hallotta volna a fiút. - De tudom, hogy kijutok innen, és azt is tudom, hogy te is."

Persze miután már tudom, hogy ki kicsoda és mi áll a háttérben, sokadik olvasásra látok olyan részleteket, amik eddig megbújtak, elrejtőztek, most pedig új értelmet nyertek. De ez a rész akkor is ugyanolyan. Nem számít, hogy Nathan tudta Bradleyről, hogy kicsoda. Ahogy rávágja, hogy "Én is félek", az valahogy borzongató. Nem tudom elmagyarázni, de remélem egy kicsit tudod mire gondolok. Talán, mert legbelül mind félünk, és talán mind azt akarjuk egy kicsit, hogy valaki tudja és megértse ezt.

Ez az írás kicsit kakukktojás, mert ritkán járok vissza rá. (A többit néha szoktam olvasgatni.) A személyiséghasadás témája miatt akartam megírni, mert nagy fan vagyok. :)

Azt hiszem, a képzelt barátokra nagyon nagyon szükség van... Nekem legalábbis szükségem van... :D Ok, azért személyiséghasadásra nincs szükségem, de látok benne rációt. :D
Ilyenkor mindig előhúzom Nagy Lajost és az ő mondását: "Az ember szeretetre vágyik – így tudta ezt mindenki. Fontosabb lélektani igazság ennél, hogy az embernek lelki szükséglete valamit, valakit szeretni. A szeretés az, ami nélkül nincs élet.”

Igen, tudom, mire gondolsz.
Attól kezdve, hogy az első visszajelzések kezdtek jönni az írásaimra, rájöttem, hogy talán többet is adhatok (most már tudatosan) egy szórakoztató, romantikus történetnél, valami olyat, amit én nem kaptam meg, amikor nagy szükségem lett volna rá...

Ez a rész így annyira... annyira de annyira megborzongatta a kicsi lelkem és összeszorította a szívem.

Amúgy nagyon visszás érzéseim vannak a történettel kapcsolatban. Az egyik pillanatban annyira drukkolok, hogy Adam végre kinyissa a szemeit és észrevegye az egyértelműt. De aztán jön Voltaire, és porig rombolja a bizonyosságot.

Köszönöm a fejezetet! <3

A.

Szia!

♥♥♥

Ezzel én is így voltam. ;) Igazából... tényleg szerettem írni. Megédesítette a túlóra minden percét. (Nélküle nem kellett volna túlóráznom. :D)

A visszás érzéseknek nagyon örülök, mert ... hihi... visszás érzések keltése a célom. (Bár még engem is érnek meglepetések. ;))

Én köszönöm, hogy olvastad, és hálás vagyok a kommentért is. <3

Nicholas őszinte magányossága megérintett. Csontig hatolóan.

Olyan egyszerűen hangzik, pedig olyan mélységesen szomorú ez az érzés.

Rokonlélek, mégis kicsit más. De a magány nem változik, mindig ugyanaz és mindig megtalál. A kérdés csak az, kit hiányolsz. Egy konkrét személyt, vagy az ürességet betöltő törődést magad mellől.

Nagyon várom a folytatást :)

Szia!

Úgy örülök, hogy a legújabb szívem csücskéhez érkezett a következő kommented. ♥
(Nicholas heroikus küzdelmet vív az olvasók szívéért. :D)

Be kell valljam, a kommented után átpörgettem újra a posztokat, mert annyira maguktól íródnak (alig bírok lépést tartani velük), hogy meg kellett néznem, Nicholas valóban ennyire fájdalmasan magányos-e. És hát, igen.... eléggé. :(

Amúgy nálad a pont! Remek kérdés.
Mivel a történettel kapcsolatban szeretnék rejtélyes maradni... :), általában a magányról 'nyilatkozok' kicsit: hosszú és fájdalmas út, amíg a magányból egyedüllét válik, de amikor megtörténik, az már majdnem boldogság. (Persze a szerencséseknek, akik megtalálják akár a "konkrét személyt", akár az "ürességet betöltő törődést", meg kell elégedniük egy sokkal egyszerűbb boldogsággal.)

Átküzdve magát a mostanában felhalmozódott akadályokon, érkezni fog majd a folytatás. :)

Húúúú, megint fülig ér a szám...nagyon boldoggá tettél, már alig várom, hogy a kezemben tarthassam...lebegek...
Csodálatos vagy! ;)

Örülök, hogy örülsz. Szeretem boldoggá tenni az olvasóimat. ;)
♥

Nicholas iszonyúan a szívembe lopta magát a csipkelődő, kicsit önironikus stílusával. Tetszenek benne a nagy váltások, hogy egyik pillanatban mintha egy költő/író beszélne, a másikban meg már a szabadszájú, modern fiatal kendőzetlenségét olvashatjuk.

Köszönöm. <3

Ennek igazán ürölök. :3 Főleg, hogy rá építem az egész sorozatot.
Ha nem lenne, nem szerethetné Adamet, és nem blogolna. :)

Szeretem, amikor ír, olyan felüdítő... Ezért is született meg valójában.

Én köszönöm, hogy írtál. <3