a maga szavába szerelmes bolond
„Szembejön velem egy asszony. Körülbelül azonos korúak lehetünk. Rendben a haja, tiszta a ruhája, majdnem elegáns. Csak jön, mintha más nem is lenne a járdán. Csak jön és közben hangosan, egyfolytában beszél. Még gesztikulál is hozzá mind a két kezével. Se lát, se hall, csak beszél. Saját magának partnere. Az egyik mondata is ő, a másik is. A jobb keze az övé, a bal a másiké, aki szintén ő.
Mi lenne, ha megszólítanám? Mi történne, ha valaki más szólítaná meg? Nincs merszem hozzá. Másnak sincs: mindenki kitér előle. Hadd menjen, hadd mondja. Szegény bolond.
Már régen más csodálkozik rá, már régen más tér ki az útjából, más vigyorog rajta. Mégsem megy ki a fejemből. Nem a saját képemet láttam? Véletlenül nem a magam paródiája jött szembe velem?
Isten megelégelte, hogy csak magunkban, magunknak beszélünk, és közben csak úgy megyünk bele a vakvilágba. Megelégelte, de nem dühítette, hanem szomorította. Irgalmasan vágott a szavunkba, és állta el az utunkat.
Szólíts meg, Istenem, hogy ne legyek a magam szavába szerelmes bolond. Már sokszor próbálkoztál. Ne hagyd abba. Talán egyszer téged is meghallak és neked is szólok.”
Visszhang (Luther Kiadó, szerk.: Szabó Lajos)