Első rész - Angyal az égen

2017.12.31 13:17

 

Anyám mindenkit meg akar menteni. Ezért olyan szomorú.

Szép a szomorúsága, úgy dereng az arcán ködösen-homályosan, mint Leonardo Mona Lisáján a mosoly. Beletörődött, hogy örök boldogtalanságra van ítélve. Mivel nem lehet mindenkit megmenteni.

 

Nos, mindenki nem, de korlátozott számban azért menthetőek az emberek.

Itt vagyok például én. A nevem Samuel. Szólíts csak Samnek, azt jobban szeretem. Egy tizenöt éves sráchoz még nem illik a Samuel.

Anya egy kuka mellett talált rám, és úgy döntött, hogy megtart. Az élet mázli. Ha a vérszerinti anyám nem a kuka mellé tesz le, hanem a kukába, nem lennék. Néha ugyan azt kívánom, hogy ne legyek, de ez egy kamasznál normális, főleg egy olyan kamasznál, akit egy kleptomán feka szociális munkás nevel.

 

Bemutatom Anyát.

A konyhában áll, azon töprengve, mi legyen a vacsora. Csak két dolgot tud főzni: krumplisalátát és kétszersültet. Még jó, hogy a suliban ehető a kaja.

Olyan fekete a bőre, mint az éjszakai égbolt, vagy mint a csokoládé. Kiskoromban folyton meg akartam enni. Most, hogy már nem csak az édesség érdekel, csillagokat szeretnék hinteni rá, mert ő is elvesztette a csillagait, akárcsak a Bronx feletti éjszaka.

Nem gondolod, hogy szép? Még így szomorúan is? A négereken nem látszik meg úgy a kor, mint a fehéreken. Lefogadom, hogy maximum harmincnak tippeled, pedig már negyvenöt is elmúlt. Az a színes turbánszerű izé nincs mindig a fején. Gyönyörű a haja alatta. Azért takarja el, mert nem akar napi huszonnégy órában gyönyörű lenni. Attól fél, hogy egyszer eljön az idő, amikor nem lesz többé gyönyörű. Úgy készül a sokkra, hogy előre hozzászoktatja magát előbb a szolid szépséghez, majd a még mindig vonzó érettséghez.

A ház összes férfilakója bele van zúgva, a csecsemőktől az aggastyánokig. Bárkit felszedhetne, de őt csak a munkája érdekli. Szó szerint hazahozza a munkáját. De erről majd később, mert a téma kimeríthetetlen.

 

A bútorainkra csak egyetlen pillantást pazarolj! Nem passzolnak egymáshoz és elég ócskák. Anya szerezte őket. Anya mindent összeszed az utcáról, amit szépnek vagy használhatónak talál, néha olyat is, ami felesleges és ronda. A lakásunk kész antikvárius üzlet. Van valami romantikus abban, hogy befogadjuk azokat a bútorokat, amelyeket a tulajdonosaik kidobtak. Már beletörődtek szükségtelenségükbe, és akkor jövünk mi, és szeretni kezdjük őket.

Az az ősz hajú, molyrágta stólába burkolózott nő, aki úgy bámul ki az ablakon, mintha átlátna a szomszéd ház tűzfalán valami csodálatos mesevilágba, ahol akad még partiképes királyfi, a nagyanyám. Anya a baptista templom lépcsőjén találta, és rossz szokásához híven hazahozta. Amikor angolul beszél, és nem olyan nyelven, amiről tíz éve nem tudjuk megállapítani, micsoda, azt hajtogatja magáról, hogy ő Anastasia, annak a híres, meggyilkolt orosz cárnak az elveszett gyermeke, akiről rengeteg legenda kering. Anya szerint ez lehetetlen, mert azért annyira nem öreg. Nanának hívjuk. És nem áruljuk el neki, hogy nem az, akinek hiszi magát. Szeretjük Nanát. Ha szeretsz valakit, nem ábrándítod ki. Én sem örülnék neki, ha, miközben éppen a One Direction egyik tagjának képzelném magam, valaki előállna vele, hogy mégsem vagyok az. Bár a One Direction manapság már lejárt lemez, csak a bloggerek elszabadult szex-fantáziavilágában életképes. Hm. Azért nem rossz az a világ…

 

Ha már ott tartunk, ki nem vagyok, elmondom, ki vagyok, azon kívül, hogy Sam.

Menjünk a szobámba!

Kupi van, állandóan az van, majd hozzászoksz. Azok a halmok ott a földön, az ágyam körül, a könyveim. Polcaim nincsenek, a szoba egyetlen szekrényére pedig a ruháim tartanak igényt. Anya szerint én vagyok a világ legokosabb tizenöt évese. Az anyák mindig elfogultak. Különben is, én nem tanulni akarok a könyvekből, hanem megtalálni magamat. Valami azt súgja, hogy egyszer sikerül rábukkannom arra a könyvre, aminek a sorai között ott fog csücsülni a valódi, hiteles tükörképem, és akkor majd jól megnézhetem és megérthetem magam.

Minden bronxi könyvtárba be vagyok iratkozva, és minden használtkönyv kereskedőt ismerek. Olyan vagyok, mint egy intellektuális keresztapa. Frankón előjön belőlem az olasz maffiózó, amikor arról van szó, hogyan szerezzek meg egy könyvet.

Amúgy minden kétséget kizáróan amerikai vagyok. Szőke, kékszemű, lányos képű. Szerencsére az állam nem kocka, és a szám is kisebb, mint egy hamburger.

 

A suliban nem igazán kedvelnek a srácok. Azt mondják, folyton olyan képet vágok, mintha tudnék valamit, valami olyat, amit ők nem. Ez fura, mert egyáltalán nem tudok semmit, ezért töprengek egyfolytában.

 

A szegénységgel együtt jár a szakadozó internet szolgáltatás. Azért vannak könyveim, és azért nincsen szociális életem, mert keveset lógok a neten. És ezért vagyok magányos.

 

Ez a kétdimenziós srác a falamon – Kerouac (A legvonzóbb irodalmi lókötő!) és Ben Whishaw (A parfüm gyönyörű gyilkosa, örök klasszikus!) fotója mellett –, Jeff. A kép a szeptemberi baseball meccsen készült róla, és a suliújságban jelent meg. Freud szerint minden kiskrapek az anyjába szerelmes. Jeff feka, szóval majdnem rám is igaz ez az általánosítás.

 

Azt kérded, mikor jöttem rá, hogy a fiúkat szeretem? Soha. Nem kellett rájönnöm, mert mindig is tudtam. Amikor elmondtam Anyának, csak annyit fűzött hozzá a vallomásomhoz, hogy az emberek sosem látják a dolgok valódi értékét, ezért dobnak ki annyi kincset. Ja, és megígértette velem, hogy koton nélkül soha nem csinálom, még a képzeletemben sem.

Nana megveregette a vállamat, és közölte, hogy frankó különcnek lenni, akkor is, ha első látásra nem tűnik annak.

Anya, Nana és én, mind különcök vagyunk.

 

Szerelmes vagyok Jeffbe. Ha megsejtené, agyonverne.

Mivel nem akarok meghalni – még akkor sem, ha néha igen –, nem árulom el Jeffnek egy szempillantással sem, hogy szeretem.

Anya szerint a szerelem hamar elmúlik. Hiszek neki, és türelmesen várok.

 

Nézd az ablakpárkányt! Az ott igazi hó rajta. Egész éjjel havazott. Ha kinézel az ablakon, az az érzésed támad, hogy a világ makulátlanul tiszta, békés hely. Ez a természet nagy átverése. Azért csinálja, hogy reményteljesen várd az Új Évet. Bár, az is lehet, hogy jó szándék vezérli. Nem akarja elrontani a bulihangulatot.

 

Szilveszter van.

 

Általában szeretem a szilvesztert, mert Nana süteményt süt.

Nana elég feledékeny, ezért mindenből kettőt vesz, és mindenből kettőt köt, és mindenből két tepsivel süt. Anya szerint szenilis, de szerintem csak attól fél, hogy elveszíti a dolgokat. Ha igaz, hogy őt is elveszítették, akkor ez érthető.

Szilveszterkor táncolni szoktunk, és Anya előveszi magából a dögös diszkópatkányt.

 

De idén más lesz a szilveszter.

 

Nana elfelejtett sütit sütni. Anya meg hazahozta a munkáját.

Igazság szerint Anya munkája már karácsony óta itt dekkol, és semmi jelét nem mutatja, hogy el akarna menni.

A szobámban vannak a cuccai, de Anyával alszik.

Hát, igen…

Anya nem tökéletes. Hajlamos belezúgni a munkájába. Szerencsére a szerelem hamar elmúlik, ahogy ezt már megállapítottuk.

Legújabb szerzeményét a rehabról csórta. Az előző legalább szimplán csak csöves volt. Na de, egy narkós! Ezúttal túllőtt a célon. A jó szándéknak is kell legyen határa.

Mitch-nek hívják. Ha nem a haja takarja el az arcát, akkor a kapucnija, így nem igazán tudom, hogy néz ki. A haja barna. Itt-ott megtöri a barnaságot egy-egy szőke tincs. A kapucnija szürke. Nem töri meg semmi a szürkét.

Amióta itt van, egy szavát sem hallottuk. Egészen addig azt hittem, hogy néma, amíg egy éjjel neki nem álltak Anyával szeretkezni. Másnap reggel az egész lépcsőház morcosan és kialvatlanul ébredt.  

Nem vagyok féltékeny Anyára, az sem izgat, hogy húszéves srácokkal kavar, semmi ilyesmi, csak az zavar, hogy folyton vadidegeneket költöztet be a szobámba.

Mitch-nek van egy gitárja, amin még egyszer sem hallottam játszani, és van egy hátizsákja, amiből egy hete nem pakol ki.

Rengeteget alszik. Most is húzza a lóbőrt. Úgy fekszik a matracon, mintha meghalt volna. Tök mozdulatlan. Mások azért néha-néha megmoccannak álmukban. Én például sosem abban a pózban ébredek, amiben lefeküdtem.

Elég vékony. Ráfér Anya farmere meg pólója. Nem igazán vannak normális ruhái a szürke mackófelsőjén kívül, amit csak akkor hajlandó levenni, ha aludni megy… vagy azt csinálni Anyával.

Nem tudom, hová tegyem magamban a fickót. Más, mint a többiek – Anya előző munkái –. Főleg, hogy egy kurva szót sem szól. Nem értem, Anya mit lát benne a lehetőségen kívül, hogy bármikor szexelhet vele.

Kihasználják egymást. Anyának pasi kell, Mitch-nek meg kégli. Ilyen a szerelem, mind akarunk valamit a másiktól.

 

Kimegyek, megnézem, sikerült-e Anyának döntésre jutnia a krumplisaláta és a kétszersült között.

 

Kínait rendelt.

 

Felrakott egy ótvar poplemezt, és most a seggét riszálja rá. Érzi a szilvesztert.

 

    – Rázunk egyet? – kérdi.

    – Nem.

    – Na, ne legyél már ennyire kamasz!

 

Leülök Nana mellé a konyhaasztalhoz. Mond valamit azon a nyelven, amit csak ő ért. Szépen hangzik, bármit is jelentsen. Nevet. Hiányzik elöl két foga. Ő az egyetlen nő, akinek ez jól áll.

Anya körbetáncol minket. Annyi benne az energia, hogy bevilágíthatná vele ez egész várost.

 

Amint megérkezik a kaja, előbukkan Mitch is. Olyan, mint egy állat: eszik, alszik, kefél. Ennyiben ki is merül az élete. Vajon minek a gitár?

 

Majdnem úgy nézünk ki, mint egy igazi család: Szilveszter estéjén mind az asztal körül ülünk, kínai csirkét zabálunk, és pezsgőt iszunk.

A CD lejátszóból üvöltő zene elnyomja a kintről beszűrődő petárdadurrogást és dudaszót.

Sziget vagyunk. Apró, de eltökélten létező galaxis az univerzum sarkában. Elhagyott félpár kesztyű a Central Park közepén.

 

Anya megint kezdi. Tánclépésben költözteti át a szennyes edényeket a mosogatógépbe. Int Mitch-nek, aki némi habozás után feláll, és átkarolja a derekát. Így megy ez. Mármint, úgy értem, így megy ez két ember között. Az érintés csodája megfoghatatlanabb még a jövőbe vetett hitnél is.

Mivel még nem ismerem, természetes, hogy túlmisztifikálom az érzékiséget. Úgy nézem Anyáékat, mintha a tévében adnák őket. Elválaszt tőlük a képernyő üvege. Az ő világuk nem az én világom. De még lehet az enyém. Elvégre minden filmnek és könyvnek van valamennyi igazságtartalma.

 

Nana megböki az orrom hegyét. Utálom, amikor ezt csinálja. Kizökkent az álmodozásból.

    – Tőlem neked – mondja.

    – Nana, szilveszter van, nem karácsony.

    – Én elfelejt karácsony, de ma eszembe jut. Tőlem neked – makacskodik.

Egy fából készült könyvecskét nyújt át a tenyerén ünnepélyes mozdulattal. Nem tudom elolvasni rajta az írást.

    – Mi ez?

    – Szeretet.

    – Jézusmária! – kiáltok fel, kinyitva a könyvecskét, amiről kiderül, hogy nem könyv, hanem egy ikon. – Nana, mondtam már, hogy hidegen hagy a vallás.

    – Szeretet – hajtogatja.

    – Oké! – adom meg magam.

Zsebre vágom a szeretetet, és kisomfordálok a konyhából. Egy kamasz lelki világának túl sok ennyi családi idill.

 

Felmegyek a tetőre. Ropog a vékony hótakaró a lépteim alatt. Ködgomoly a leheletem.

A város odalent zajosan ünnepel.

Mindig ez van. Folyton egyedül találom magam valahol. Túl vastag a kérgem, nem tud átfurakodni rajta a szilveszter, sem a tánc, sem a fények. Nekem ütköznek, majd lepattannak rólam. Képes vagyok megérinteni őket, de belélegezni nem tudom. Semmi nem jut el a szívemig. Még Anya sem.

Ez nem jelenti azt, hogy nem tudok szeretni. Ez csak azt jelenti, hogy nem tudok úgy szeretni, ahogyan akarok. Lehet, nem is létezik olyan szeretet, amellyel szeretni akarok.

 

Azt hiszem, kevesebbet kellene olvasnom, és meg kellene mondanom Jeffnek, hogy belezúgtam.

 

A kéménynek dőlök. Jó meleg. Ezen a lepratelepen gázzal fűtik a házakat. A kémények is felhőket lélegeznek ki, velem együtt. A távolban idő előtt elsül pár tűzijáték rakéta.

Tűzvirágok nyílnak az égen.

 

Szar dolog szilveszter éjjel tizenöt évesnek lenni.

 

Nana ajándéka szúrja a csípőmet. Túl nagy ahhoz, hogy kényelemesen elférjen a zsebemben. Mit kezdjek vele?

Szemügyre veszem az öngyújtóm táncoló lángfényében.

Milyen betűk ezek? Cirill? Görög? Nem tudom eldönteni. Bosszant, hogy nem értem, mi van rá írva, mert túlságosan hozzászoktam, hogy jól eligazodok a betűk világában. Biztosan valami egészen banális vallási szöveg, de így, hogy nem tudom elolvasni, egyszeriben megfejthetetlen titokká magasztosul. Inda fut a kereszten. Töviskoszorú lenne? Fogalmam sincs, nem ismerem az egyházakat.

Lelkiismeret-furdalásom van, hogy nekem nem jelent semmit ez az ajándék. Nanának meg kellett volna tartania, nála jobb helyen volt.

Ismeretlen tájon járok, betolakodok egy hitbe.

Kinyitom. A láng fényében megcsillan a képecskék aranyozása. Ortodox. Igen. Valahol olvastam róla. Az ortodoxok sajátja ez az első látásra giccsesnek tűnő pompa.

Mária szomorúnak tűnik, egy kicsit olyan, mint Anya. Karjai között a fia egy törpe felnőtt, pont mint én.

A másik képről Krisztus néz rám. Nagy mandulavágású szemeiben megfejthetetlen a tekintet. Szép vonásait nem tépázzák érzelmi viharok. (Az én szám sarkában mindig ráng egy kis keserűség.) Arca sima, mint a víztükör egy olyan világban, ahol nincsenek kavicsok.

Meglepődve veszem észre, hogy gyönyörű férfi. Lefogadom, hogy azért tűnik fel a szépsége, mert elérhetetlen. (Sajna, bukok az elérhetetlenre.) Nem azért elérhetetlen, mert Krisztus, meg mert egy hét centis festmény, hanem a tekintete miatt. Ő nem keresi magát könyvekben. Rengeteg hazugságot írtak róla, és rengeteg háborút vívtak a nevében, de ő mégis megőrizte a lelki békéjét. Még az sem hozta ki a sodrából, hogy az egyház kultuszt épített a halálára. Legyen! – gondolta. – Ha a szenvedőknek erőt ad az én szenvedésem, akkor miért ne, elvégre ez a csoportterápia lényege.

Nana Krisztusa túllépett a rosszon, akárcsak én azon, hogy kis híján egy kukában ért véget igencsak röviden földi pályafutásom. Csakhogy én nem kínlódtam még eleget ahhoz, hogy üdvözüljek. És ezen a ponton – gondolatvonatom melankóliával telepakolt vagonjának tetején ücsörögve – már megint ott tartok, hogy egy tizenöt éves kamasz vagyok, aki egy rakat érzést érez, de egyiket sem érti igazán.

Basszus! Na, ezért nem való nekem a vallás!

 

Rágyújtok. Ha Anya megtudná, hogy bagózom, másnap a tüdőrákosok osztályán találnám magam, elrettentés végett. Anyától kitelik az ilyen radikális nevelési módszer.

Fújom a füstöt, akárcsak a kémény a hátam mögött.

 

Egyre több virág nyílik az égen. Máris éjfél lenne?

 

Újfent tök egyedül vágok neki az Új Évnek. Vagyis… Nem teljesen egyedül, mert itt van nekem Chris.

Rápillantok az ajándékomra.

A tűzijáték fényében valahogy másnak tűnik. Nana azt mondta, hogy ez szeretet.

Ettől lenne ilyen szép? A feltétel nélküli szeretet tenné azzá?

A vallásos emberek szerint Isten, az angyalai meg a fia szeretik őket. Ez nem is olyan hülyeség. Úgy értem, ezt hinni. Mert Isten nem létezik, sem a fia, sem az angyalok.

 

Úgy érzem, kezdek beleesni Chrisbe.

Mindig így kezdődik. Először nem érdekel a csávó, aztán elkezd motoszkálni bennem – sajnos csak átvitt értelemben –, majd azon kapom magam, hogy éjjel-nappal rágondolok, és amíg rágondolok, kevésbé fáj a kamaszlelkem, és kevesebbet töprengek a világ dolgain.  

Engem néz. Mintha figyelne rám... És ráadásul dögös is! Jól áll neki vállára göndörödő haja.

 

Valahonnan halk zene szól. A tető másik oldalán rakétákat robbantanak.

Már megint úgy vagyok egyedül, hogy egy csomóan vannak körülöttem.

 

Chris is magányos. Akiben ennyi szeretet van, az a végén mindig egyedül marad. Az emberek nem elégszenek meg a puszta szeretettel.

 

    – Hé, nem akarsz járni velem? – kérdem tőle. – Ígérem, én nem kérek tőled egyetlen csodát sem. Te lennél az első pasim. Azért ez nem akármilyen megtiszteltetés!

 

Óriási fénygömb villan mellettem. Egy pillanatra megsüketít a robbanás zaja. Hátra tántorodok. Káprázik a szemem a szikráktól.

…És ebben a káprázásban úgy látom, mintha a kép rám mosolyogna, nem egy szent, hanem egy ember mosolyával. Chris járni akar velem!

 

Azt a kurva! Lehet, hogy Nana boszorkány? Vagy én szívtam véletlenül füves cigit?

 

Összecsukom az ikont, és jó mélyen elrejtem a zsebemben. Elhatározom, hogy a lehető leghamarabb visszacsempészem Nana szobájába.  Nem való nekem ez a szeretet dolog, elveszi a józan eszemet.

 

A tető peremén végigfutó korláthoz lépek, és a tűzijátékban gyönyörködök. Varázslat! Csak az lehet, nincs más magyarázat arra, hogy ebben a High-Tech világban még mindig dívik a tűzijáték egyszerű mágiája.

 

Virágoskert pompázik Bronx koromszürke egén.

 

Nagyon próbálom, de nem tudom kiverni Christ a fejemből. Olyan egyedül vagyok ma éjjel, hogy a szeretetére vágyakozom. Holnapra ki fogom aludni magamból képzelt mosolyát, de most még itt világít bennem. Miniatűr tűzijáték szikrázik a szívemben.

 

Ruhasuhogást hallok a hátam mögött.

Megfordulok.

 

Egy hatalmas fehér liliom bont éppen szirmot felettem, és a fényében megpillantom Őt. Hosszú barna haja lazán omlik a vállára. Kék leplét megtáncoltatja egy hideg téli fuvallat. Bőre sápadt bársonya megfestett hamvasság, valódi ember ilyen szép nem lehet. Ajkán ugyanaz a megfoghatatlan, befelé néző mosoly. Kinyújtja a karját felém.

Reszketve érintem meg ujjait.

 

Mi ez? Látomás? Bűbáj? Szeretet?

 

    – Chris, te vagy az?

 

A liliom hirtelen kialszik felettem.

 

    – Ki az a Chris?

 

Nem tudok megszólalni a csalódottságtól.

Mitch áll velem szemben, kék pokrócba burkolózva, vacogó fogakkal.

 

    – Anyád aggódik – adja tudtomra.

    – Megnyugodhat. Ma sem ugrottam le a tetőről – zsémbelem.

 

Utálom Mitch-et, mert nem látomás és nem is égi jel, hanem csak egy közhelyes narkós.

 

Elindulok a lépcsőház felé.

Az éjszaka még mindig hangos az ünneplők örömétől. Tudják, hogy az új év sem váltja meg a világot, tudják, de mégis hisznek.

Akárcsak én az előbb, pár perccel ezelőtt, amikor lehetségesnek tartottam, hogy valaki, aki nem létezik, szeret engem.

 

Hátra pillantok. Csak úgy kíváncsiságból, vajon követ-e csalfa látomásom.

 

Mitch az eget bámulja, a rajta csillogó virágokat meg gömböket. Kócos barna haja táncol a feltámadó szélben.

Ekkor tudatosul bennem, hogy most láttam először az arcát kapucni-keret vagy hajtincs-rács nélkül, pőrén és magányosan. Egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem. Inkább olyan, mint Nana Krisztusa.

 

Az égi kertben lassan elhervadnak a virágok. Halkul a dudaszó és az éljenzés.

 

Mitch kék pokrócába belekap a szél, és messzire röpíti. Úgy száll keresztül az éjszakán, mint egy hatalmas sas, vagy mint egy eltévedt angyal, elsöpri szárnyaival a tűzijáték füstös hamvait.

 

Meg akarom kérdezni, várjak-e rá, de csak állok némán, és azt nézem, hogy néz… Néz felfelé az ég végtelenébe, mintha keresne valakit. Valakit, aki sötétségbe bújt a fény elől.