Az asztal alatt
Vannak szerencsés szellemek. Például azok, akik pompás kastélyokban kísértenek. Sokan közülük igazi hírességek. Filmeket meg könyveket írnak róluk. Persze el kell viselniük, hogy folyton-folyvást meg akarják idézni őket. A sztárság ezzel jár. Ők mutogatták meg magukat, viseljék hát a következményeket.
Na, de én most nem róluk akarok mesélni, reklámozzák nélkülem is eleget őket, hanem rólunk, a kevésbé szerencsés szellemekről. Rólunk, akik temetőkben, szekrényekben, vagy ágyak alatt tengetjük nyomorúságos halálunkat. (Van, aki egy vasúti WC-ben rekedt. A szegény pára!)
És itt vagyok én, aki asztalok alatt kísértek már hosszú évszázadok óta. Nem emlékszem az életemre. Néha azt gondolom, nem is éltem. De élnem kellett, ha végül meghaltam. Nem igaz?
Bonyolult dolog ez a lét, vagy a nemlét…
Szóval, az asztalok. A legkülönbözőbbek alatt laktam már a nagy mahagónitól kezdve a kerti bútorokon át az egyszerű íróasztalig.
Most is egy íróasztal alatt töltöm a napjaim már egészen régóta.
Van, hogy csak néhány percen át csücsülök egy-egy asztal alatt, és már tovább is röppenek, de van, hogy egy egész életen át. Látom az asztal tulajdonosát, ahogy az első betűit gyakorolja még ügyetlen gyermeki ujjakkal, és látom, ahogy hosszú évek múlva a végrendeletére szép cirádás betűkkel alákanyarítja a nevét. Vagyis elképzelem, mert őt nem látom, csak a lábát. Az eltelt néhány évszázad alatt igazi lábfetisiszta lettem. Mutasd a lábad, és megmondom, ki vagy! Hehe.
De komolyra fordítva a szót, a kedvenc pillanataim egyike az, amikor leesik a ceruza. Hoppá! És egyszeriben megjelenik egy arc. Ez az én mennyországom, ezek a pillanatok. A bosszúságtól szikrázó szemek életteli csillogása, ez az én táplálékom, ez az én boldogságom.
Amikor jelenlegi tartózkodási helyemre kerültem, nagyon bosszankodtam, mert előtte egy kocsmaasztal alatt éltem, vagy inkább haltam, ha mindenképpen ragaszkodni akarok a tényhez, hogy áttetsző vagyok, és még lebegni is tudok, ha elég magas az asztal, ami poén. Na, ott aztán láthattam elég arcot, amikor a népek padlót fogtak az elfogyasztott szeszmennyiségtől. Az volt aztán a jó móka! Érthető, hogy csalódott voltam, amikor egyszer csak, bumm, idekerültem, és egy hatéves kölyök lábai kalimpáltak az orrom előtt.
De aztán történt valami…
Forró nyári nap volt. A nyitott ablakon át betáncoló szellő átsuhant a testemen, és megborzongatott. Viktor, a kisfiú, akinek jelenleg is az íróasztala alatt tartózkodom, valami kifestőkönyvvel babrált. A színes ceruzák folyton lepotyogtak, és ő mosolyogva vette fel őket. Viktornak gyönyörű nagy, kék szemei vannak, és mókásan göndör fekete haja.
Szerettem, ha lepotyogtak a ceruzái. Sok-sok gyakorlás után sikerült megérintenem az asztalt, és már ott tartottam, hogy egy kicsit meg is tudtam lökni.
Fejlődőképes szellem vagyok, ha van, ami ösztönözzön.
Tehát, azon a bizonyos napon Viktor és én egészen jól szórakoztunk, amíg a szülei el nem kezdtek veszekedni. Sajnos az utóbbi időben Viktor szülei rengeteget kiabáltak, és ilyenkor Viktor egyre idegesebben rázta a lábát az asztal alatt. Ha nem lennék áttetsző, néhányszor jól orrba is rúgott volna. Odakint egyre nőtt a csatazaj, már én is tisztára kész voltam tőle.
Nem szeretem, ha Viktor szenved, mert olyankor nem csillognak azok a szép szemei.
Egyszer csak Viktor felpattant, toporgott egy ideig, majd hirtelen lekuporodott, és bemászott az asztal alá.
Azt a döbbenetet! Nem tudom, melyikünké volt a nagyobb.
– Ki vagy te? – kérdezte Viktor csodálkozástól óriásira kerekedett szemmel.
– Én? – böktem magamra. – Te látsz engem?
– Persze, hogy látlak, te hülye! Különben nem kérdeznélek – kiabált rám türelmetlenül.
Ezen egy kissé megsértődtem, mert hát nem szabad ilyen durván beletiporni egy szellem lelkébe, főleg, ha az illető szellem éppen az első kísértési kudarcélményével találja szembe magát.
Ez a kölyök látott engem, mégsem menekült sikoltva. Mi ez, ha nem kudarc?
– Nem félsz tőlem? – kérdeztem csalódottan.
– Egy cseppet sem vagy félelmetes – felelte Viktor. – De ez az én asztalom, menj innen!
Hát, valahogy így kezdődött a mi barátságunk…
Viktor ezután évekig nem volt hajlandó hozzám szólni, de ezzel szemben egyre több időt töltött az íróasztala alatt. Ha valami bántotta, vagy félt, bebújt ide mellém. Ilyenkor csak bámultunk egymásra, vagy csak én bámultam őt, ahogyan sír.
– Miért vagy még mindig itt? – törte meg egyszer, nagy meglepetésemre, Viktor a köztünk lévő némasági párbajt.
Megvontam a vállam.
– Én itt lakom. És te miért vagy itt?
– Mert itt lakom – mutatott ki Viktor a szobára, a házra, a családjára, az életére. – És tudod, vannak pillanatok, amikor el kell bújni valahová. Néha mindenki szeretne elbújni valahová. A szekrény túl sötét, és a molylepkék is idegesítőek, az ágy alá meg nem férek be. Ez a hely tökéletes. Gondolom, te is ezért dekkolsz itt.
– Ó, a tartózkodási helyemről nem én döntök – magyaráztam.
– Lehet, hogy egy asztal alatt haltál meg. Hú, az aztán a bizarr halál! – vigyorgott Viktor.
– Ne beszélj a halálról! Borsódzik tőle a hátam – szólítottam fel kényeskedve, és dacosan lebegni kezdtem.
– Nekem az élettől borsódzik – mondta csendesen Viktor, és kimászott az asztal alól, hogy iskolába menjen.
Néhány nap múlva érdekes felfedezést tettem. Viktor tízedik születésnapja volt, és ő addig könyörgött a szüleinek, amíg azok megengedték, hogy meghívja néhány osztálytársát. Nem mondom, hogy óriási bulit csaptak. Társasjátékoztak, aztán bámulták a tévét. Nem láttam ennél unalmasabb szülinapi zsúrt már évszázadok óta. Ezzel Viktor barátai is így lehettek, mert egymás után kezdtek szépen lassan eltünedezni, végül csak egy szőke kisfiú maradt, akivel némán nézték tovább a tévét. Már éppen kezdtem elszunyókálni, amikor meghallottam Viktor hangját.
– Ez az utolsó, kéred? – kérdezte.
Kilesetem az asztal alól, és láttam, ahogy Viktor remegő kézzel egy szelet süteményt nyújt a szőke fiú felé, közben varázslatosan szép fénnyel ragyogott a szeme. A fiú egy pillanatig tétovázott, majd hirtelen fölpattant, és azt mondta, hogy nem kéri, és különben is késő van, indulnia kell. Viktor elbúcsúzott tőle, majd amikor egyedül maradt a szobában, kikapcsolta a tévét, és bemászott az asztal alá.
– Tűnj el, kérlek! Most egyedül akarok lenni – kérlelt szipogva.
– Nem tudok – mondtam szomorúan.
Azon az éjszakán sokáig beszélgettünk, mert Viktor hajnalig ott kuksolt mellettem.
– Ó, ez engem egyáltalán nem lep meg – nyugtattam meg. – Láttam én már mindent! Főleg, hogy legtöbbször az emberek deréktól lefelé való ténykedését vagyok kénytelen szemlélni.
– Olyan nagyon szép! – sóhajtott Viktor szomorúan.
– És én milyen vagyok? – kérdeztem, mert egyszeriben kíváncsi lettem.
Viktor rám nézett. Kicsit balra döntötte a fejét, aztán jobbra.
– Eléggé átlátszó vagy, meg színtelen, és hát olyan nagyon halott – felelte végül.
Két év múlva egy délután Viktor még nálam is sápadtabban jött haza az iskolából. Azonnal tudtam, hogy valami baj van, mert egy ideig fel-alá járt az asztalunk előtt.
Elvesztettem a türelmem és kiszóltam:
– Ha így folytatod, még elszédülök!
Viktor erre letérdelt, és kétségbeesetten nézett rám azokkal a gyönyörű nagy szemeivel.
– Szerelmes vagyok – panaszolta.
– Te mindig szerelmes vagy! – vetettem oda egy vállrándítás kíséretében.
– De most tényleg! – sóhajtott Viktor keservesen. – Ő a legszebb fiú a világon…
Ajaj, ahányszor én ezt hallottam már! Mindig ugyanaz a lemez, mindig ugyanaz a dal. És mindig ugyanaz a végkifejlet: Nézhetem, ahogy Viktor újabb éjszakákat sír át az asztal alatt.
– Ő a legszebb fiú a világon! – ismételte el újra meg újra, és csak úgy szikrázott a szeme.
Így ment ez hosszú éveken át. Viktor szerelembe esett, aztán meg pofára. Én meg hallgathattam a sirámait. De legalább volt valami hasznom, amit a legtöbb szellem nem mondhat el magáról.
– Én olyan szerencsétlen vagyok! – fakadt ki egy este Viktor az asztal alatt.
Erre vetettem rá egy szemrehányó pillantást.
– Na jó, te szerencsétlenebb vagy – mentegetőzött rögtön. – De kettőnk közül én vagyok életben, úgyhogy lehetek önző.
– A megoldás egyszerű. Végre szeress bele olyanba, aki viszontszeret! – tanácsoltam neki ásítva, mert annyira untam a témát. Már időtlen idők óta kísértek, és kezdek belefáradni, azt hiszem.
– Látszik, hogy halott vagy és gőzöd sincs az életről.
– Azért tudok egyet s mást. Ott volt például az a márki, akinek egy csodálatos mahagóni asztala volt… – kezdtem volna bele a mesébe emlékektől könnybe lábadó szemmel, de Viktor a szavamba vágott.
– Ne gyere nekem már megint azzal a perverz márkival! Undorító!
Ezen felfortyantam, mert hát bagoly mondja verébnek…
– Te csak ne játszd itt az ártatlant! Amit tegnap este is műveltél! – emlékeztettem vigyorogva.
Viktor sértődötten húzta ki magát, de rögtön meg is bánta, mert a feje nagyot koppant az asztallapban.
– A fenébe, kezd kicsi lenni ez a hely! – mondta a fején dudorodni készülő puklit simogatva. – Különben is, nem kötelező leskelődni. El is tűnhetnél végre innen!
– Tudod mit?! Én szeretnék a legjobban eltűnni innen! – replikáztam dühösen.
És ekkor egy döbbent hang hallatszott:
– Te meg mit csinálsz?
Viktorral egymásra meredtünk. A következő pillanatban egy kíváncsi szempár lesett be az asztal alá.
– Ja, ő csak egy haver – legyintett Viktor megnyugodva, mire az idegen fiú álla leesett.
– Te most bemutattál az íróasztalnak? – kérdezte vihogva.
Viktor kimászott, felkapta a földről a táskáját, és az ajtó felé indult.
– Tudod, hogy vannak heppjeim. Menjünk, mert elkésünk az edzésről! – hadarta.
Miközben távolodó lépteiket hallgattam, elméláztam rajta, hogy vajon milyen lehettem, amíg életben voltam. És hosszú halálom alatt először feltettem magamnak a kérdést: Miért kell nekem asztalok alatt kuksolnom a végtelenségig?
Viktor most húszéves, és a helyzet nem sokat változott. Szeretők jönnek, szeretők mennek, mialatt ő kitartóan keresi az igaz szerelmet. Amikor meg elfogja a kétségbeesés, fogja magát, és bemászik az íróasztala alá. Még mindig órákig képes itt kuksolni mellettem azzal a szomorú nézésével.
– Talán minden más lenne, ha nem lennék meleg! – kesereg néha.
– Talán minden más lenne, ha nem lennék halott! – sóhajtok erre az unásig ismételt panaszra mindig egy nagyot, és a nyomaték kedvéért lebegek egy keveset.
Egy dolog azért változott. Az a kíváncsi szemű barát egyre többször látogatja meg Viktort, és ilyenkor mindig kedélyesen odaköszön az íróasztalnak is. Úgy van vele, ha már egyszer bemutatták, hát legyen illedelmes. Csípem a fickót. És Viktor is csípi, csak még nem tudja. Én meg ki vagyok, hogy elvegyem tőle a felfedezés örömét?! Egyszer azért megemlítettem neki, mi lenne, ha nála próbálkozna, mire Viktor kifejtette, hogy nem az esete.
– Hát, nem a szőke herceg, de azért nem rossz – vetettem ellen.
– Fogd be! Mit tudsz te erről, csak egy kísértet vagy!
Na, már megint ez a kísértet dolog! Mindig ezzel jön, ha sarokba szorítom.
Tegnap este Viktor a szokottnál is feldúltabban jött haza az egyetemről, és azonnal bebújt mellém.
– Rémes dolog történt – újságolta. – Beleszerettem az új cserediákba.
– Hogy szerethetsz bele valakibe, akit ma láttál először? Nem kevered te véletlenül össze a vágy és a szerelem fogalmát?
Viktor sóhajtott egy nagyot, és mintha meg se hallotta volna a kérdésemet, folytatta tovább a kesergést.
– És őrült nagy hülyeséget tettem. Randira hívtam, mire úgy nézett rám, mintha kísértetet látna. Nem is olyan nagy a különbség a buzi meg a kísértet között!
– Ezt vegyem humorizálásnak? – tettem fel a kérdést sértődötten.
– Nem, ezt vedd nyugodtan tragédiának! – felelte Viktor dühösen. – És a legrosszabbat még el se mondtam. Amikor visszautasított, ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy bebújjak a tanári asztal alá.
Erre nagyot néztem.
– Csak nem…?
– De! Ott ücsörögtem egész délután, még jó, hogy nem volt több óra abban a teremben.
– Hát, ez már súlyos eset – csóváltam a fejem.
Ma reggel Viktor nem ment órára, helyette kényelmesen megreggelizett, majd bemászott az íróasztala alá.
– Ne mondd, hogy itt akarod tölteni az egész napot?! – néztem rá ijedten.
– Fogd be! Te minden napodat itt töltöd.
Teltek a percek, az órák. Viktor némán üldögélt, és unottan piszkálta a lábujjait. Dél körül megszólalt az ajtócsengő. Néhány perc múlva a kíváncsi szemű barát lesett be az íróasztal alá.
– Zárni kéne a bejárati ajtót, mert így mindenféle jöttment bemászkálhat rajta – mondta nevetve.
– Menj el! – kiabált rá Viktor.
– Hallottam, mit műveltél tegnap. Ezért kuksolsz most itt?
Mivel Viktor nem méltatta válaszra, fogta magát és bebújt mellé, amivel egy picit meglepett, mert eddig még nem ült rám senki. És hát felháborító, ha így semmibe vesznek egy szellemet!
Egy ideig hallgattak, majd megint a betolakodó szólalt meg:
– Most sajnálod magad? – kérdezte, mire Viktor végre ránézett.
– Hagyjál békén! – szólította fel duzzogva.
– Hé, figyu! – szóltam közbe. – Szerintem házhoz jött a herceg.
Viktor csak egy dühös pillantásra méltatott.
– Hülye vagy! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a herceg. – Szeress bele végre olyanba, aki viszontszeret!
– Ezt már mondta nekem valaki – jegyezte meg erre Viktor, és elmosolyodott.
– Mit? Hogy hülye vagy?
Ezen mindketten felnevettek.
Őrült vágtába kezdett a szívem, ami először megdöbbentett, de aztán rájöttem, hogy csak a rajtam ülő fiú szíve dobog egyre hevesebben.
– Ki kéne másznod innen – indítványozta, de Viktor csak a fejét rázta. – Nem rejtőzködhetsz egy életen át. És ha… És ha azt mondanám, hogy szeretlek?
Ekkor már majd megfulladtam, úgy dörömbölt a szíve.
– Jaj, Viktor! Ha most ezt elszúrod, életed végéig kísérteni foglak! – fenyegettem meg.
Viktor végignézett rajta.
– Te nem tetszel – felelte, de a szája szegletében ott bujkált egy mosolykezdemény.
– Hátrafésüljem a hajam? – kérdezte a herceg, és előrehajolt, hogy elérje Viktor ajkait.
Micsoda csók volt! Még én is beleborzongtam.
– Hát, ha továbbra is ilyen meggyőzően érvelsz, lehet, hogy elgondolkodom egy randevú lehetőségén – nevetett Viktor, és úgy ragyogott a szeme, mint kisfiú korában, amikor még nem vált szokásává az elbújás.
Ezután mindketten kimásztak az asztal alól, és elég sok mindent műveltek, ami nem kívánt közönséget. Mivel eltűnni nem tudtam, becsuktam a szemem, és csak néha lestem.
Éjfélkor arra riadtam a szendergésből, hogy Viktor már megint itt ül mellettem az íróasztal alatt.
– Figyelj csak! – suttogta. – Gondolkodtam rajtad.
Vetettem egy aggódó pillantást az ágy irányába.
– Alszik, mint a bunda. Tudod, eléggé lefárasztottam – nyugtatott meg vigyorogva Viktor.
– És mire jutottál? – érdeklődtem ásítva.
– Arra, hogy neked is ki kéne jönnöd innen. Egyáltalán próbáltál valaha is kimászni az asztal alól?
Döbbenten hallgattam. Nekem ez miért nem jutott még soha az eszembe?
– Mi van, ha te is azért kuporogsz asztalok alatt, amiért én? – folytatta Viktor. – Tudod, ma rájöttem, hogy ha boldog akarok lenni, nem bujkálhatok tovább az élet elől, hanem el kell fogadnom azt, amit ad nekem.
– De nem tudom, mi vár odakint – vetettem ellen.
– Azt hiszed, hogy mi élők tudjuk? De éppen ez a lényeg! Ettől olyan varázslatos minden.
Hát, itt tartok most. Ha stílusos akarok lenni: ez a mese vége. Vége? Vagy az eleje?
A szoba sötét, és Viktorék már mélyen alszanak egymás karjában. Lehet, hogy mégsem vagyok annyira szerencsétlen szellem, mint gondoltam?
Még egy utolsó búcsúpillantás…
Még egy utolsó hálás mosoly…
És most lebegésre fel! Ideje előbújni!
VÉGE