Kilencedik poszt - Ölelés
A Csend anatómiáját hallgattam.
Tegnap délelőtt mást sem csináltam, csak hallgattam a csendet.
Ez most nagyon költőien hangozhatott, de miután többször is tisztáztam, hogy kettőnk közül Adam a költő, elárulom, hogy az említett csendet teljesen kitöltötte a zene.
Az utóbbi napokban olyannyira magam alá kerültem, hogy kénytelen voltam a Diary of Dreams-hez nyúlni. (Ilyenkor teljesen kizárt, hogy magamhoz nyúljak.) Ez az albumuk körülbelül olyan, mint a Nirvana Unplogged in New York lemeze. Mintha egy kupica bazi erős vodkába, olyan két emberesbe – tudod, amikor kell még egy faszi, hogy lefogjon ivás közben, különben földhöz vágna a pia – beleöntenéd az egész Csendes-óceánt, és eltűnne a szesz maró harsogása, és csak az óceán csendje maradna, de ebben a csendben, legbelül a molekuláiban, ott rezegne a vodka részegítő moraja.
A Csend anatómiája*. Imádom. Irigylem a költőket, hogy át tudják adni, tapinthatóvá tudják tenni azt a kurva nagy káoszt, ami a lélekben és a szívben örvénylik.
Anatómia… A zene megtestesült a szobámban. Lélegzett és izzadt. Mellém feküdt a matracon. Együtt bámultuk a plafont, a falakat meg azt a világdarabot, ami a nyitott ablakon át volt látható a mindenségből.
Véget ért a vizsgaidőszak. Átmentem az összes vizsgámon. Ezt csak azért árulom el, mert ez az én blogom, és jogom van hencegni, sőt, akár személyi kultuszt is építhetek.
Szóval rám szakadt a totális szabadság.
Az sosem jó, ha rád szakad a totális szabadság, mert, ha mondjuk nem vagy extrovertált egy nagy csomó baráttal, sem introvertált költő, festő, vagy könyv- és filmmoly, akkor nem nagyon van mit csinálnod, és ha nem kötöd le magad, akkor jönnek a gondolatok… kötetlenül, minden racionalitástól mentesen. De nem ez a legrosszabb. Az a vég, amikor elvonulnak, és te ott maradsz tök egyedül, üresen, és várod, hogy valaki – bárki, akár még Isten is – szóljon hozzád, töltse ki az űrt, amit a szomorúságod hagyott maga után.
Nahát! Ezért kellett nekem a Csend anatómiája… kitölteni a csendet.
Mielőtt azt hinnéd, hogy az Adam-dolog taszított depibe, gyorsan tiszta vizet öntök a pohárba. (Óceánt a vodkába… Bár az óceánt már jól összeszemetelték.)
Oké, persze ez is benne van a pakliban, de azért én mégiscsak egy egész ember vagyok, akit nem kizárólag a totálisan hetero barátja iránt táplált totálisan viszonzatlan és hiábavaló szerelme határoz meg. Ugyan megígértem az elején, hogy ez a blog Adamről fog szólni, de időközben rájöttem, hogy egy kicsit rólam is kell szólnia.
Az a helyzet, hogy jelenleg nem látok sok értelmet az életemben. Tanulok valamit, ami nem érdekel, szeretek valakit, akit nem érdeklek, nem akarom megmászni a Csomolungmát, nem akarok az Egyesült Államok elnöke lenni, és még a buddhizmus is távol áll tőlem, egyszóval hiányoznak az életemből az építő jellegű kihívások.
Amióta anya megtudta rólam az igazságot… Nem ez így nem jó. Amióta tudatta velem, hogy tudja, átragadt rám a félelme. Lehet, hogy nem vár más rám, csak futó kufircok? Az igaz, hogy én nem áhítozom annyira családra, mint Adam, de azért nem vetnék meg valami hasonlót.
Persze az is lehet, hogy csak az üresség némasága mondatja ezt velem, szóval ne vegyél túl komolyan, és ne kezdj el sajnálni. A boldogsággal folytatott viszonyom vetekszik egy argentin szappanoperával, annyi különbséggel, hogy nekem nem súgják a fülembe a szövegemet.
Attól tartok, néha ismétlem magam, de el kell ezt nézned nekem, mert marhára nincs kedvem visszaolvasni a saját életem, elég volt egyszer megélni.
Adam szerint még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy jogosan búslakodhassak.
– Majd ha elmúltál harminc, és még mindig szar az életed, akkor már reklamálhatsz – közölte, amikor arra jött haza, hogy a Diary of Dreams dobhártyaszaggató decibellel depresszál a lakásban.
– Hát akkor leszögezhetjük, hogy a huszonhetesek klubjába csupa idióta nyert felvételt – állapítottam meg.
Adam arcára kiült az aggodalom. Végre történt valami.
Arra gondoltam, hogy amíg felcseszem Adam agyát, addig sem érzem az ürességet.
– Tudom, hogy az öngyilkosság gyávaság és nem old meg semmit, de azért azt be kell látni, hogy sok szarságtól megszabadít. – Na, ezért nem szabad engem komolyan venni. A halállal viccelődni taplóság.
– Mi a faszról beszélsz?! – Adam ezt nem dühösen mondta, hanem szomorúan, és ezért rögtön elszégyelltem magam.
– Semmiről. Unatkozom.
– Keress valami munkát!
– Azért van a nyár, hogy kipihenjem a sulit! – háborodtam fel.
– Mi vagy te, általános iskolás?
– Bár az lennék… – Ezt nyugodtan komolyan veheted. Az általánosban tök jól volt. Adam megelégedett velem, és nem futkosott szoknyák után. Általánosban mindennek van értelme. Ősszel lehet gyűjteni faleveleket a technika órára, tavasszal meg nyílik a gyermekláncfű. – Emlékszel a gyermekláncfűre? – Ez eléggé váratlanul érte Adamet, mert hát nem igazán értette, mi köze a depimnek a virágokhoz. Muszáj volt megmagyaráznom: – Tudod, az a sárga virág, ami legalább annyira hozzátartozik a gyerekkorhoz, mint a bárányhimlő.
– Képben vagyok. – Leült mellém, pont a Csend anatómiája ölébe. – Az a bajod, hogy folyton itthon gubbasztasz.
– Ebben ne legyél olyan biztos! Lehet, hogy akkor járok el, amikor nem vagy itthon. – Hülye érv volt, de még akár igaz is lehetett volna. Félig igaz is volt, mivel Adam mostanság sosincs itthon, és vásárolni, meg hébe-hóba kefélni azért eljárok.
– Figyu! Mondtam Emmának, hogy jöhetnél te is. – Ennek így nem volt értelme, de Adam nem szándékozta folytatni a mondatot azzal, hogy hova és miért.
Eltöprengtem. Adam berak egy bőröndbe, és visz magával valahová. Hm. Mije, kije vagyok én neki? Az alvómacija? Nem, az biztos nem… sajna.
Mivel kussoltam, és látszólag minden figyelmemet az egyik tetovált madaramnak szenteltem, Adam rákényszerült a magyarázatra.
– Emma szüleinek van egy háza a Riviérán.
– Ez nem egy olyan szerelmetes nyaralás féle lesz? – Úgy néztem Adamre, mintha ekkor vettem volna észre, hogy kényszerzubbony van rajta.
– Elég nagy a ház.
– Akkor oké! – Naná, hogy nem volt oké! Mi a fasz keresnivalóm lenne nekem a turbékoló galambpárral a kurva Riviérán?
Riviérán…
Ha jobban meggondolom, Adam gyerekkori barátja vagyok, a családja, a hülye buzi srác, aki húsz éve eleped érte. Ha innen nézzük, nagyon is van keresnivalóm a Riviérán. Minimum egy Riviérát megérdemlek.
– Jössz?
– Ja.
El vagyok kényeztetve, pont úgy, mint azok a seggfejek a huszonhetesek klubjában. Ha mondjuk pólyáskorom óta egy bányában izzadnék, vagy Etiópiában éheznék, akkor eszembe sem jutna az élet szarsága felett keseregni.
A jómódban, az úgynevezett nyugati civilizációban, van időnk és energiánk elgondolkodni azon, hogy lehetne máshogyan is.
Ebből most azt a tanulságot kell levonnod, hogy bármi bajod van is – leszámítva a rákot és az aranyeret –, baromi jó neked. Ahogy Adam is mondta, fogd be a szádat, és örvendezzél, mert te nem egy kurva bányában vagy, de ha átvitt értelemben ott is vagy, bármikor ki tudsz jönni, ha igazán akarsz.
Hallod magad, kicsi Nicholas? Ideje kijönnöd a fényre!
Ma már jobb napom van.
Thirty Seconds to Mars-ot hallgattam, és nem azért mert annyira bejön a zenéjük, hanem azért, mert ennyire bejön a pasi meg a hangja, meg ahogy énekel, meg ahogy van.
Jövök kifelé a fényre, mászok egyik elérhetetlen hapsitól a másikig.
Ha azt mondanám, hogy Jared Leto akkor is megváltó lenne, ha nem nézne ki úgy, mint egy reneszánsz Krisztus, talán elsőre kiröhögnél, de erre én megmutatnám neked Youtube-on, ahogy Rihanna Stay-jét énekli, és akkor annyira el lennél ájulva, hogy kénytelen lennél egyetérteni velem.
Adam zenei ízlése különbözik az enyémtől, nyilván azért, mert ő nem fordít elég figyelmet a férfi előadók kinézetére. Adam élete már-már szánalomra méltó. Annyi de annyi fizikai és lelki élvezettől fosztja meg a hetero lét!
Nem volt kedvem főzőcskézni, ezért fogtam magam és leruccantam a legközelebbi mekibe, hogy teletömjem a gyomrom ízfokozókkal dúsított tartósítószerekkel.
Utána sétálgattam a városban.
Szörnyű, hogy még akkor is megfogadom Adam tanácsát, ha nem akarom megfogadni.
Egy parkban kötöttem ki, ahol mindenki baromi boldog volt, mintha az élet csak smárból, kézfogásból meg gyereknevetésből állna.
Rágyújtottam egy cigire, és végigdőltem egy padon.
Mikor egy csomó minden történik veled, nem tudatosul benned a létezésed, de amikor ez a csomó minden nem veled történik, akkor egyszeriben iszonyú súllyal nehezedik rád az a tény, hogy vagy.
Basszus, most jövök rá, hogy egyfolytában hozzád beszélek. Ki a franc vagy te? Igen, te! Te, aki olvasod az életem! Hahó!
Jól van, békén hagylak.
Az a helyzet, hogy a Voltaire-rel töltött éjszaka után elkezdtem vágyni a megértő társaságra. A heroint is elég egyszer kipróbálni ahhoz, hogy függővé válj. Legalábbis ezt mondják, én nem tudhatom, mert nem élek drogokkal, csak viszonzatlan szerelemmel.
Szóval ott feküdtem, és csodálkoztam, hogy nem rogyik össze a súlyom alatt a pad.
És akkor…
Akkor patadobogást hallottam, majd megjelent fehér lovon a szőke herceg, és a karját nyújtotta felém.
Frászt! Ez nem egy kibaszott tündérmese, hanem az életem.
Csak feküdtem és feküdtem, és fújtam a füstöt.
Eljutottam arra a pontra, amikor a fájdalom elkezd átcsapni élvezetbe. Mert hát ott voltam, és fújtam a füstöt, és sajnáltam magam, de emellett szerettem is magam, érdekeltem magam. Ha igazán depis lennék, akkor ez nem így lenne. Akkor valószínűleg önutálnék.
Jó érzés volt feküdni, és fújni a füstöt, csak úgy lenni egy kis meggyötört szívű embergubancként a többi embergubanc között.
Megfordult a fejemben, hogy beugrok a dugócimborámhoz, de túl jó hangulatban voltam ahhoz, hogy elrontsam. Jó a szex, de kihagyható, főleg akkor, ha jobb híján olyannal kell csinálnod, akit egy csöppet sem szeretsz. Ha már rájöttem, hogy szeretem magam, akkor ideje tisztelnem is. Nem igaz?
Esteledett, mire hazataláltam.
Adam a nappaliban ült, és úgy nézett ki, mint… mint… Hát, mint Adam. Tehát észveszejtően. De ezen felül még szmoking is volt rajta.
– Hol a tökömben voltál? – Dühös volt. Ő, aki sosem dühös, most az volt.
– Kint – rántottam meg a vállam.
– Egész délután hívogattalak.
– Feleslegesen, mert itthon hagytam a mobilom.
– Igen, azt én is észrevettem.
– Akkor mi a csudának hívogattál? – Ez logikus volt, nem? Tökre igazam volt.
– Addig hívogattalak, amíg… – Adam rájött, hogy baromságokkal húzzuk az időt, ezért a lényegre tért: – Emmáék kaptak egy melót, és be kéne segíteni, mert egyedül nem bírják. Mondtam, hogy rád is számíthatnak.
– Miért beszélsz te folyton a nevemben?
Adam erre kicsit visszavett a tempóból, mert amióta megvertem, óvatos velem.
– Gondoltam, jót tenne neked.
– Megfizetik? – Nem vagyok hülye. Tudok rendkívül értelmes kérdéseket is feltenni, amellett, hogy az életem faggatom, miért baszódott el.
– Meg.
– Akkor okés.
Ha nem vagy milliárdos, akkor képzeld el, milyen lehet egy milliárdos háza. Képzeltél köré lombos fákat és luxusautó gyűjteményt is? Medencét? Többhektáros kertecskét?
Ha ez megvan, képzelj még a gazdagságba egy csomó kiöltözködött vendéget, és mindezt tedd bele egy illatos nyári éjszakába.
Oltári, mi?!
Az igazat megvallva, egészen eddig az estéig nem éreztem magamban a pincért. Azon is csodálkoztam, hogy Adam lassan már egy éve csinálja, és nem akad ki.
Meglepően jól állt a szmoking, és Emma varázsolt valamit a hajammal, amitől egész jóképű lettem. Először nagyon be voltam majrézva, mert túl törékenyek az üvegpoharak ahhoz, hogy én vigyem őket, de aztán Adam megmutatta a trükköt, hogyan lehet úgy megfogni a tálcát, hogy a poharak rajta maradjanak. Miközben magyarázott, olyan volt, mint régen, mintha a matekot vagy a nyelvtant gyakoroltuk volna, és ez marhára boldoggá tett. Újra egy csapatban játszottunk, még az sem zavart, hogy Emma és Voltaire is becsatlakozott.
A zene majdnem megfelelt az ízlésemnek, a kert telis-tele volt virággal, minden egyes pohárért mosolyt kaptam cserébe.
A maradék depim is elpárolgott.
Ezt hívják kiszakadásnak a hétköznapokból. Ráadásul a terapeuta fizetett nekem.
Tanulság: Soha ne írd le az életet, mert mindig tartogat valami meglepit a tarsolyában.
Éjféltájban Adam és Emma összebalhézott. (Tanulság II.: A meglepetéseket lehet fokozni.)
Eddig soha nem láttam Adamet nővel balhézni, amúgy semmilyen módon sem láttam még balhézni, mert az az én reszortom. Az előző női csak úgy eltűntek mellőle. Mivel ő dobta őket, nyilván nem sértődött meg, hogy leléptek.
Kimaradtam az okokból, mert a felszolgálással voltam elfoglalva, és már csak a durcit láttam.
Az volt a legfurább, hogy nem dobott fel a dolog, mert éreztem, hogy ezek ketten igazából szeretik egymást, hiszen Adam vette a fáradtságot, hogy megsértődjön, és tiszta ideg legyen, meg minden. Ez egy normális kapcsolat volt.
– Mi bajuk van? – Voltaire-t kérdeztem, mert egyedül ő tudta (anyámon kívül) a valódi okát annak, amiért érdekelt.
– Fáradtak. – Minden válaszát szeretem, de ez az egyik kedvencem lett. Nem azzal jött, hogy min vesztek össze, hanem azt magyarázta meg, miért vesztek össze. – Te hogy bírod?
Ha az ember nem nézi meg elég alaposan, akkor Voltaire hasonlít Jared Letóra. Nem olyan szépek a szemei, de majdnem, a haja nem olyan klasszul hullámos meg sűrű, de megközelíti. Lehet, hogy később máshoz hasonlítom majd, de jelenleg a Jared korszakomat élem.
– Jobban, mint gondoltam. – Ezt baromi büszkén jelentettem ki. – Jöhet még néhány ilyen.
Mivel a vendégsereg is kezdett fáradni és oszladozni (nem lebomlani, hanem elszállingózni), mi is elkezdhettünk lazulni. Voltaire megkínált egy spanglival.
– Ez az, amire gondolok?
– Az. – Voltaire-nek akkor legmegnyerőbb a mosolya, ha rosszban sántikál, vagy legalábbis illegálisban.
Besétáltunk a kert mélyére, és elrejtőztünk egy bukszus takarásában.
– Te mindig füvezel meló közben? – A kérdő hangsúlyom köhögésbe fulladt, és úgy tűnt, mintha kijelentettem volna.
– Az a melótól függ. Amúgy hogy vagy? Úgy értem, melótól függetlenül. – Voltaire törődött velem. Jó ötlet volt bemászni az ágyába.
– Gondoltam az öngyilkosságra. – Miután kifújtam a füstöt, pontosítottam: – Nem az enyémre, hanem másokéra… hírességekére.
– Aha.
– Szeretek élni. Néha szarul vagyok, meg elkenődök, de többnyire kiheverem ezeket a hangulatváltozásokat. Szóval ne aggódj.
– Nem aggódtam. Tutira veszem, hogy még én is hamarabb ölném meg magam, mint te, és én nem szándékozom megölni magam. – Vagy én voltam vicces, vagy a fű kezdett hatni, de Voltaire egyfolytában vigyorgott.
Arra gondoltam, hogy szeretnék majd az ő korában olyan lenni, amilyen ő. Kiegyensúlyozott. Ha valaki jól néz ki, az már nyolcvan százalék kiegyensúlyozottság, de én mégis a maradék húsz százalékot irigyeltem tőle.
– Igazából neked is köszönhetem, hogy kimásztam az éppen aktuális kátyúmból – vallottam be.
– Oké.
Amíg azon filóztam, hogy mit jelent ez az oké, meglepő dolog történt. Egyszeriben Voltaire karjai között találtam magam, és a kellős közepén tartottam egy ölelésnek.
– Mégis lefekszel velem? – érdeklődtem meg a füle tövétől.
– Nem.
– Akkor meg mi a fene ez?
– Ölelés… baráti.
Igazat mondott. Valóban az volt, csak nem ismertem fel kapásból, mert még sose kaptam ilyet. Adam egy csomószor ölelget, de részéről ez csak családi, a részemről meg... Na jó, az már kezd unalmassá válni, hogy a részemről mi, ezért visszafogom magam, és nem szajkózom el újra.
Meg kell mondjam, iszonyú jól esett. Nem szexuálisan, hanem lelkileg. Volt valaki, aki önzetlenül nekem ajándékozott egy ölelést. Ez annyira feldobott, hogy visszaöleltem.
Hát, ezt nem tettem jól, mert Voltaire teste baromi menő test, és az illata baromi menő illat. Egyből elpárolgott belőlem a barátság ártatlansága.
Kibontakoztam a karjaiból, és a cigicsonkomra koncentráltam. Hősiesen igyekeztem legyőzni magamban a sürgető késztetést, hogy Voltaire lábai elé vessem magam, és szexért könyörögjek.
Voltaire eközben mesélt valamit a házigazdáról, amit valamiért nevetségesnek talált. Nem értettem, mit beszél, mert egyrészt rémes akcentussal magyarázott, másrészt túl jóképű volt, és a mariska is el kezdett működni az idegrendszeremben.
Elhajítottam a kialudt csikket, ami pont Adam lába elé esett.
Adam ott állt egy fa törzsének támaszkodva, nem messze tőlünk, és bámult ránk.
– Kurva élet! – Ezt azért mondtam, mert első ránézésre kísértetnek hittem, aztán meg azért ismételtem meg, mert felismertem. – Kurva élet!
Voltaire teljes lelki nyugalommal Adam felé intett, hogy jöjjön oda hozzánk.
– Kérsz? – nyújtott oda neki egy spanglit, amit Adam elfogadott.
Mivel le voltam dermedve a rémülettől, rájuk hagytam a dumálást. Semmi említésre méltóról nem esett szó, az meg, gondolom, nem izgat, hogy mit dumáltak a melóról. Aztán, mielőtt elindultunk vissza, Voltaire megveregette a vállamat, és ezt mondta:
– Örülök, hogy jobban vagy, tesó!
Beszarás, hogy én mindenkinek csak a kibaszott családja lehetek!
Kiakadtam, de aztán rájöttem – abból, ahogy ezt a tesó-t mondta –, hogy próbálja menteni a bőrömet. Jellemző! Adam pont olyat látott meg, ami nem az volt, aminek látszott.
Az a szerencsém, hogy Adam szavahihetőnek hisz. Bízik bennem. El sem tudja képzelni, hogy nem vallanám be neki, ha meleg lennék.
Mivel a szerelmesek között a parti utáni takarítás után is tartott a fasírt, Adam beült velem a taxiba, és hazamentünk.
Amikor végre ledőlhettem a matracomra, semmi másra nem vágytam csak az álommanó társaságára, de helyette Adam zaklatott lelkivilága csatlakozott hozzám.
Hosszan elregélte, min vesztek össze, de nem fárasztalak vele, mert engem sem érdekelt, ráadásul bele is szunyáltam a történetbe.
– Hé! Alszol?! – Adamet felháborította a pofátlanságom.
– Hát, aludnék, bazmeg!
Még mindig a szmokinggatyájában feszített, és az inge ki volt gombolva, és látszott a mellkasa. Elképzelhetetlenül szexi volt, csakhogy én túl csoffadt voltam. Nem létezett az a vágy, amely ébren tudott volna tartani.
– A csajok hülyék! – Ezt a tanulságot hajnaltájt vonta le.
– Azok. De te is az vagy!
– Miért?
– Nem tudom, például mert nem húzol el a francba.
Adam összekuporodott. Ölelte magát. Sejtettem, hogy a sok rizsa után végre rátér arra, amiért jött.
– Összehaverkodtál Voltaire-rel? – Bingó!
– Fogjuk rá. Jó fej. – Próbáltam olyan közömbös lenni, amennyire csak tellett tőlem hajnali négykor.
– Csak… – Adam cuki szőke kisfiúvá változott, és úgy is beszélt: – Tudod, nem biztos, hogy ő ugyanígy gondol rád.
– Nem gondolja, hogy jó fej vagyok? – Igyekeztem én is butuska kisfiúvá visszafejlődni.
– Lehet, hogy beléd esett, vagy ilyesmi. – Meg kell hagyni ezek a szavak kissé felráztak, főleg azért, amiért Adam szájából jöttek.
A próféta szóljon belőled! – fohászkodtam magamban, mert hiába szeretem Adamet, azért Voltaire-t sem vetném meg, minimum egy dugás erejéig.
– Én nem te vagyok. Az emberek nem szoktak csak úgy belém esni – érveltem. – Amúgy azt hittem, bírod Voltaire-t.
– Bírom is. Csak… Nem akarom, hogy bántson téged.
Ez már minden elképzelhető határon túlment.
– Maximum én tudnám őt bántani azzal, hogy nem viszonzom a szerelmét, ha valóban belém lenne esve, de nincsen. – Tapsot nekem! Vastapsot! – Nem tudom és nem is érdekel, kivel mit csinál az ágyban, nekem csak a barátságát ajánlotta fel, és azt elfogadtam.
Akkor jöttem rá, miután ezt kimondtam, hogy mi baja van Adamnek: Féltékeny volt. Életében először történt meg, hogy valaki más karjaiban látott. Csakhogy ő nem azért volt féltékeny, amiért én az összes eddigi és ezutáni nőjére, hanem valami más miatt. A barátságunk kizárólagosságát féltette. Megrémült, hogy valaki feldúlja a családi békénket.
– Akkor jó. – Hazudott, mert nem volt jó.
– Na, bújj ide, és aludjunk végre, bazmeg! – És erre Adam mellém bújt, és átölelt.
Pirosra kell majd színeznem a naptárban ezt a napot. Valamiért ma mindenki engem akart ölelgetni.
Erkölcsi felsőbbrendűség érzése cirógatta meg az önbecsülésemet. Felülemelkedtem rajta, hogy sem Adam sem Voltaire nem szerelmes belém, és még vigasztalni is maradt energiám. Ha van rajtad kalap, emeld meg előttem!
Emma reggel felhívta Adamet, és valami olyat mondott neki, amitől Adam arcán megjelent a legszebb mosolya.
Kibékültek.
Majdnem megint elkezdtem sajnálni magam, de aztán az én mobilom is rezegni kezdett.
– Minden rendben? – kérdezte Voltaire.
– Lefeküdtem Adammel. – Nem a vágyaimat teljesítettem be egy elmebeteg fantáziával, hanem újjászülettem. Már nem az a puhány csávesz voltam, aki a posztom elején önsajnált.
– És milyen volt?
– Kicsit tapasztalatlan, de bevállalós.
– Az klassz! – Voltaire mosolygott. Hallottam a száján a mosolyt. Ez a reggel tele volt mosollyal. Nem maradhattam le én sem.
– Az, tesó – Ezt már nem mosolyogtam, hanem röhögtem.
– Tetszik a nevetésed.
– Tényleg?
– Tényleg. És ellentétben veled, én nem hazudok.
Most elfilozofálhatnék egy csomó dolgon, de szeretném egy kicsit magyarázat nélkül hagyni Voltaire bókját… és kiélvezni. Hagyom, hogy ugyanúgy fonódjon körém, mint az ölelése… vagy, mint Adam féltékenysége.
Jegyzet:
*A Diary of Dreams egy német darkwave együttes. Angol és német nyelvű dalaik is vannak, engem a dalszövegeikkel fogtak meg.
The Anatomy of Silence című albumuk 2012-ben jelent meg. A legsikeresebb dalaik szerepelnek rajta lágy, már-már klasszikus feldolgozásban.