Maurice és a Rózsa - Harmadik rész
30.
Amióta rátaláltam Dorianre, számos változás következett be az életemben.
Például én is rászoktam a felszívódásra.
Felszívódni többféleképpen lehet. Van, amikor az ember ott van – az lényegtelen, hogy hol… mondjuk valahol, ahol unatkozik – és még sincsen ott. Aztán van a valódi felszívódás, amikor már a test is utána megy a léleknek. Nem meghal, vagy ilyesmi, félreértés ne essék. Az ilyen kivételes helyzetekben nemcsak álomvilágba lehet menekülni, hanem egy igaziba. Sajnos sem Dorian, sem én nem voltunk ilyen szerencsések. Na persze leszámítva a balett teremben töltött szüneteket, de a balett terem korántsem mondható megvalósult álomvilágnak.
Rátalálni valakire nagyon nagy kaland. Kezdtem megérteni, mit érezhetett Maurice, amikor rábukkant Dorianre. Gondoljatok csak bele! Van valaki a világban, akiről még csak nem is tudtátok, hogy már régóta benne van. Valaki, aki tele van megfejtésre váró titokkal. Valaki, aki talán anélkül ért meg minket, hogy el kellene magyaráznunk neki magunkat. Az ilyesfajta csodák mindig lúdbőrt csalnak a hátamra.
Anya szerint az én érkezésem is csoda volt. Rémes lett volna, ha nem talál rám abban a katalógusban. Nem is tudom, mi lenne, ha nem lennék. Szeretek lenni. Szeretem kifürkészni Maurice arcán a grimaszokat.
És, bár nem akarok előre szaladni, de nélkülem Dorian is búslakodhatott volna az idők végezetéig magában.
31.
Maurice új meséje nagyon fura volt, a szokásosnál is furább.
Egy pocsolya beleszeret a lábba, amely nap mint nap belelép. Loccs-ploccs.
– De mi lesz, ha felszárad a pocsolya? – kérdeztem a rituális vasárnapi palacsintasütés közben.
– Minden szerelem véget ér egyszer – bölcselte Maurice komoly képpel, és még sóhajtott is egy színpadiasat a produkcióhoz.
– Honnan tudod? – makacskodtam. – Nem ismersz minden szerelmet.
Ezen az érvemen elgondolkodott, mert hát igazam volt.
– Csinálhatnánk most kicsit több palacsintát? – szakítottam meg a töprengését.
– Amennyit csak szeretnél – vonta meg a vállát Maurice, de én láttam az orra körül megjelenni a kis ráncokat, amik azt redőzték, hogy fujj, fujj, még több palacsinta!
Megköszörültem a torkom, mert amire készültem, várhatóan felért egy világraszóló bejelentéssel. (Sok időt töltöttem felszívódva, mire kifundáltam.) Kivártam, amíg Maurice újra elmerül a palacsintasütésben, hogy még nagyobb legyen a meglepetés ereje. És akkor… és akkor…
– Viszek belőle holnap Doriannek – mondtam.
Maurice keze rándult egyet, a palacsinta felröppent a serpenyőből és… felragadt a plafonra.
– Szereti a csokoládésat – folytattam rendületlenül. – Ezt nemrég árulta el.
– Uhum – morogta Maurice. – Hoznál egy széket?
Vittem. Ő pedig felállt rá, és lekaparta a plafonról a palacsintát.
32.
Zene. Már a szó is gyönyörű, nem? Olyan rövid és egyszerű, de a jelentése úgy bont szirmokat, mint egy lugasnyi rózsa.
33.
– Szerinted egy pocsolya lehet szerelmes? – tudakoltam meg Doriantől, mert nem hagyott nyugodni a kérdés.
Palacsintát ettünk a rejtekhelyünkön. Az igazat megvallva, az egész kórus palacsintával tömte aznap a bendőjét.
– Egy pocsolya? – csodálkozott Dorian mosolyogva. Általában sokat mosolygott rám, pedig egyáltalán nem volt szokása. Ez a tény büszkeséggel töltött el.
– Igen. Van egy láb, amely egyfolytában belelép. Nem is figyeli hová tapos, csak véletlenül találja telibe az említett romantikus lelkületű pocsolyát. De ezt az a szerencsétlen jelzésnek veszi, és beleszeret a lábba. Szerinted ez lehetséges?
Dorian erre nagyon szomorúan nézett rám, talán egy kicsit gyanakodva is, de nem szólt semmit, csak elvett a tányérról egy újabb palacsintát.
– Szóval te sem tudod – vontam le a következtetést.
– Lehetséges – vágta rá erre Dorian. – Az attól függ, milyen az a láb. Csinos? Kedves? Legalább az egyik lépte biztosan nagyon gyöngéd lehetett, ha az a pocsolya belezúgott – feltételezte.
– Hát… – kételkedtem. – Az a baj, hogy ezt a mesét Maurice írja.
– Ki az a Maurice? – kíváncsiskodott Dorian. Őszintén szólva nagyon régóta vártam már erre a lehetőségre. Sajnos Dorian egyáltalán nem kíváncsi természet.
– Ő sütötte a palacsintákat.
– Biztosan nagyon szeretheti a palacsintát.
– Utálja, de ez titok.
– Titok?
– Igen. Ez olyan igazi titok.
Dorian még nem fejtette meg a titkok közötti különbséget, ezért inkább rám hagyta a dolgot.
– Miért baj, ha Maurice írja a pocsolya meséjét? – kérdezte.
– Mert akkor tutira nem lesz boldog.
– Depis meséket ír?
– Ja. Minden története végén sír valaki, vagy meghal, vagy reményvesztetten sóhajtozik.
– Aha.
Ekkor befogtam a számat, mert rájöttem, hogy manapság kimentek a divatból a búsképű lovagok, és Maurice aligha fogja a meséivel meghódítani Dorian szívét.
34.
Azon a napon, amikor a pocsolya meséjéről meséltem neki, Dorian sétára indult a városban. Kicsit csikarta a hasát a sok palacsinta, de nagyobb fájdalmat is elviselt már, így nem igazán törődött a görcsökkel. Hajába belekapott a szél, és kócos frizurát fésült a szőke tincsekből. Megbámulták. Én is megnézem a nagyon szép embereket. Mondjuk a nagyon csúnyákat is. Dorian nem nézett senkire, mert az aszfaltra szegezte a tekintetét. Délután esett az eső, aztán egyszer csak kisütött a nap. Mivel én általában össze-vissza nézegetek sétáltamban, észrevettem a szivárványt az égen. Dorian viszont elszalasztotta. Szürkére cserélte az ég színeit. Azt hiszem, Dorian is hajlamos a búskomorságra.
Bandukolt és gondolkodott. Kereste a szerelmes pocsolyát.
35.
– Ízlett neki?
– Micsoda? Kinek?
Szeretem szivatni Maurice-t. Ilyenkor nagyon mulatságos a vörös füleivel.
Mivel meghalt az anyukám, az emberek sosem mernek leszidni, vagy gorombáskodni velem. Ez nagy butaság, mert én már szeretném elfelejteni, hogy meghalt, de ha folyton-folyvást suttogva szólnak hozzám, és még a szemükben is ott csillog a sajnálat, akkor ingerenciám támad valami rosszaságot csinálni. Maurice tudja, hogy anyu mindig velem van, de néha hajlamos ezt elfelejteni, és nem vág képen akkor, amikor nagyon elkelne már egy pofon. Egyszer odatartottam az arcom a tenyere elé, mire ő fogta magát és megsimogatott.
– Hát az énekkarnak a palacsintánk.
– Megették – vontam meg a vállam, aztán elkezdtem az orromat túrni.
Szegény Maurice végignézett egy teljes reklámblokkot a kedvenc sorozatunkban, mire összeszedte a bátorságát.
– És az a… öh… hogy is hívják… Neki is ízlett? – kérdezte.
Na, ezért szövöm én a cselt és nem ő. Tehetségtelen egy figura, ha leleményességről van szó. Impotens. Vagy az mást jelenet? Akkor béna.
– Kire gondolsz?
Maurice vetett rám egy szokatlanul szigorú pillantást, jelezve, hogy azért annyira nem hülye, amennyire én azt hiszem. Elszégyelltem magam, mert a gyerekek néha nagyon idegesítőek tudnak lenni, és én nem akartam olyan lenni, mint a többi gyerek.
– Tetszett neki a meséd.
Maurice fülei erre elsápadtak.
– Az én mesém? – csodálkozott.
– Igen. A pocsolyáról.
– Tényleg? – Maurice körül kicsi, rózsaszín szívek kezdtek lebegni. Na jó, lehet, hogy a szíveket csak én képzeltem köré, de benne tutira ott röpdöstek. – Mit mondott?
– Azt, hogy aha.
– Aha?
– Aha – vigyorogtam. – Amikor elárultam, hogy depis meséket írsz, aházott egyet.
Maurice tenyerébe temette az arcát. Nagyon muris volt, mert nem fért el az orra, és kikandikált az ujjai rácsán. Ő ugyanúgy nem értette, mint én, hogy ez az aha egy jelentőségteljes aha. De hát nem tehettünk róla. Dorian nagyon-nagyon bonyolult ember.
36.
Jézus egyszer meggyógyított egy bénát. Ez most azért jutott az eszembe, mert valaki felírta a szomszéd ház falára, hogy Jézus szeret téged! Arra azért kíváncsi lennék, honnan tudja, hogy Jézus szeret engem. Nekem például sosem mondta. No, de a lényeg az, hogy van ez a csoda, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy a szeretet csodákra képes.
37.
A következő próbán új dalt kezdtünk el tanulni. Először nem lelkesedtem, mert egy szót sem értettem a szövegéből. Már a címe is nagyon fura volt: Soutrinka. Amikor megláttam a kotta alá írt szöveget, majdnem dobtam egy hátast.
Soutrinka No véno tcha tou kania
Kiéshta si festo coménia
Soutrinka Ni vonia soul ni tshiota
Kiéshta si festo moustinia
Tristou qual
Mira tinia tcha,
Tristou qual
Donia véspechta!
Vonia shtôpinia
Soutarni
Vonia sourti tcha novia.*
No, hát ki érti ezt? Amikor kiderült, hogy senki, megnyugodtam.
Volt egy szörnyen tudálékos fiú az énekkarban, aki kijelentette, hogy mi mind hülyék vagyunk, és csak ő okos, mert rájött, hogy a dal románul van.
Ekkor még a Soutrinkánál is furább dolog történt. Dorian elnevette magát. Általában csendesen álldogált a kórus előtt, és a kottakönyvét tanulmányozta, pedig az összes dalt kívülről fújta.
Dorian olyan szépen nevet, amilyen szépen énekel.
– Te is hülye vagy – közölte a fiúval, miután kikacagta magát. – Nem románul van. Ez halandzsa, egy kitalált nyelv. Azt szimbolizálja, hogy a zene és az ének szavak nélkül is ki tudja fejezni az érzéseket.
Szerintem Dorian elfelejtette, hogy tíz éveseknek magyaráz valami olyat, amit néha még a felnőttek sem értenek. Én persze megértettem, bár a szimbolizál kifogott rajtam is, de a lényeg lejött. Nem azért értettem Doriant, mert hű de zseniális vagyok, hanem azért, mert sokat beszélgettem vele, és még ha nem is tudtam mindig, hogy miről beszél, azért azt éreztem, hogy mit mond, pont úgy, ahogy ennek a dalnak a szövegét kell érezni.
Mindenki nagyon meglepődött. Azon is, hogy Dorian nevetett és azon is, hogy hülyézett.
Ez volt életem eddigi legizgalmasabb próbája.
Rengeteget bajlódtunk, mire megtanultuk helyesen kiejteni a szavakat, de megérte a fáradtság, mert miután végre mindenki hibátlanul fel tudta olvasni a szöveget, Dorian elénekelte nekünk a dalt. Azt hiszem, azon a napon egy picit minden megváltozott. Vannak ilyen változások. Maurice világa folyton átesik kisebb-nagyobb mutációkon. Most nem arra gondolok, hogy egyik percről a másikra az apukám lett. A világot egy gombóc fagylalt is meg tudja változtatni…vagy egy falat palacsinta… vagy egy dal.
Ha akkor felnőttebb lettem volna, talán én is beleszeretek Dorianbe. Egészen addig a napig nem gondoltam rá, hogy milyen szép dolog az éneklés. Egy kicsit büszke lettem magamra, és elhatároztam, hogy egyszer én is úgy akarok majd énekelni, mint Dorian.
Olyan érzésem volt, mintha kézen fogott volna minket, és bevitt volna egy sötét erdőbe, ahol állt egy ódon kastély, teli táncoló emlékekkel. Megesett, hogy eltévedtünk az egymásba kanyargó folyosókon, de nem féltem, mert Dorian velünk volt.
Ezután kezdtem tényleg komolyan venni a koncertet.
38.
– Maurice!
– Arthur!
Maurice éppen a csöpögő csapot próbálta megszerelni a fürdőszobában.
– Ma egy nagyon különleges dalt tanultunk – újságoltam el.
– Tényleg?
– Semmilyen nyelven nincs a szövege.
– Halandzsa?
– Dorian is éppen ezt mondta – árultam el neki, hogy ők ketten mennyire hasonlítanak, vagyis nem biztos, hogy hasonlítanak, de az biztos, hogy ugyanazokat a szavakat ismerik. – Nagyon komor dal, felnőttes.
– Nem minden felnőtt komor – nézett bele Maurice a tükörbe. A látványtól rögvest elszomorodott a mosoly a képén.
– Azt hiszem, most már várom a koncertet – árultam el, miközben bőszen lóbáztam a lábam a kád szélén ülve.
– Hű, akkor tényleg különleges dal lehet! – bökte meg a homlokom Maurice, mintha tetten ért volna mögötte egy furfangos gondolatot.
39.
Dorian is érezte a változást. Vacsora után nem volt kedve kikönyököli az erkélykorlátra, inkább leheveredett a kanapéra. Kibontott egy csomag ropit, és élvezte, hogy a hírnév nem fosztotta meg a régi szokásaitól. Most is leszedegette a rudakról a sót, pont úgy, mint gyerekkorában. Eszébe jutottam és elmosolyodott rajtam. Úgy hívott magában, hogy a palacsintás kisfiú. Dorian egyszer elhatározta, hogy senkit sem fog igazán megszeretni, de én olyan különleges vagyok, hogy muszáj volt kivételt tennie velem. Végül is csak egy gyerek voltam, és ő a felnőttekre haragudott.
Dorian tizenöt éves volt, amikor a kórust felhívta egy kellemesen lágy férfihang azzal a hírrel, hogy írt egy dalt, és azt szeretné, ha a szólót az a fiú énekelné, akinek olyan szép a hangja, mint egy angyalé. Dorian először nem szerette a dalt, mert nem értette a szövegét, de a férfi elmagyarázta neki, hogy azért írta érthetetlenre, mert olyan érzésekről szól, amelyeket nem lehet csak úgy egyszerűen megérteni és kimondani. Dorian elámult a férfi szemében csillogó barátságos, mélybarna tekintettől.
40.
Maurice ész nélkül rohant át a rádió épülete elé festett zebrán. Majdnem elütötte egy busz, mert a lámpa, amin a kis fekete pálcikaemberke sétál, még nem váltott zöldre. Amikor a portás nem akarta beengedni, Maurice térdre vetette magát előtte, és esdeklő tekintettel közölte vele, hogy halálos beteg, és még utoljára szeretné hallani a fia hangját.
– Ahhoz képest, hogy haldoklik, egész jó bőrben van – vette szemügyre a portás.
– Tényleg? – csodálkozott el Maurice, és büszkén húzta ki magát.
– Ön Arthur bácsikája – azonosította az előtte térdelő haldoklót a pocakos, jó humorú férfi. – Sajnálom, de a próbák zártkörűek, és a koncert repertoárja titkos.
Maurice erre csípőre tette a kezét.
– Ember! Maga szerint egy tíz éves kisfiú tud titkot tartani? Ha akarja, elsorolom az összes dal címét, sőt még el is éneklem őket. Kérem, uram, engedjen be! Szerelmes vagyok.
Szerencsére a portás bácsi szíve megesett rajta. (Sok volt a szabadideje, és folyton brazil meg argentin szappanoperákat nézett.) Elállt az útjából, de azért még utána kiáltotta, hogy:
– Bolond!
Maurice a lépcsőn folytatta az eszeveszett rohanást. Mire felért a próbateremhez, egy sóhajtásnyi szusz sem maradt benne, és olyan hangosan zihálva igyekezett újra feltölteni levegővel a tüdejét, hogy még én is meghallottam odabent.
Hihetetlen, hogy milyen könnyű az orruknál fogva vezetni a felnőtteket.
Maurice követte a morzsákat, amiket elszórtam, hogy elvezessem Dorianhez.
Éppen a dal közepén tartottunk. A kórus teli torokból harsogta a refrént. Dorian, a belépőjére várva, követte magas, karcsú testével a zene dallamát. Úgy ringatózott, mintha szél fújta volna. Sajnáltam, hogy Maurice nem láthatja. Akkor már nagyon megszerettem a dalt, és olyan hangosan énekeltem, hogy a karvezető összevonta a szemöldökét. Dorian is rám nézett. Valami járhatott a fejében, mert árnyékok szaladgáltak a szemében, hol kivilágosodott, hol elsötétült benne a kékség.
Maurice az ajtóra tapasztotta a fülét. Felismerte a hangomat, és hirtelenjében nagyon büszke lett rá, hogy az apukám lehet, még akkor is, ha valójában nem volt az apukám. Aztán meghallott egy másik hangot, amely mélyen, rejtélyesen zengett. Olyan szép volt, hogy Maurice lábai reszketni kezdtek az ámulattól.
Aznap tízszer énekeltük el a Soutrinkát. Maurice-ból pedig bűnöző lett, mert hatot felvett a mobiltelefonjával. Nem sikerült túl jól a felvétel, mert útjában állt az ajtó, de ennek ellenére Maurice egész hazaúton a zsebéhez kapdosott, hogy ellenőrizze, meg van-e még a telefonja, benne a világ legértékesebb kincsével.
41.
Dorian a próba után bevette magát a balett terem néma tükrei közé. Nem tudta megfogalmazni magának, hogy mit érez, de egy dologban biztos volt: Valami végleg véget ért.
Szerette volna feltárcsázni a telefonszámot, és elmondani a kellemesen lágy férfihangnak, hogy éppen az a dal gyógyír a fájdalmára, amely majdnem a vesztét okozta, csakhogy a próbateremben felejtette a mobilját. Üldögélt hát csendesen, és végre beletörődött, hogy tovább kell lépnie.
* Étienne Perruchon – Soutrinka
https://www.youtube.com/watch?v=eJ5O_rvvzK4