Tizedik poszt - Tökéletes pillanat
Igen, igen, igen! Töprengj még egy kicsit! Küzdj meg minden egyes gondolattal, és közben legyél ennyire nagyon gyönyörű! – Ha mindezt kimondtam volna hangosan, Adam abbahagyta volna a gyönyörűnek levést, és egy csomó zavarba ejtő kérdést tett volna fel, ezért inkább csak magamban mantráztam.
A kanapén ücsörögtem, és kortyolgattam a citromfű teámat, amit Adam készített nekem, hogy megnyugtassa zaklatott idegeimet.
Azért voltak zaklatottak az idegeim, mert a délelőttöt abban a tudatban töltöttem, hogy meg fogok halni.
Valójában bárki tölthetné így a délelőttjét, mert nagyjából mindenki tudatában van annak, hogy meg fog halni, mégsem tölti így az emberek többsége a délelőttjét. Én sem töltöttem volna így a délelőttömet, ha reggeli masztizás közben nem bukkanok rá arra a valamire, ami eszembe juttatta, hogy halandó vagyok.
Nem fájt addig, amíg el nem kezdtem piszkálni, mármint nem úgy, hanem máshogy, úgy, ahogy az piszkálja a tökét, aki egy gyulladt és igencsak fájó izét talált rajta.
Lepergett előttem az összes lehetséges forgatókönyv, és mindegyikben elpatkoltam előbb-utóbb.
Megszoktam, hogy Adam sosincs itthon, amikor szükségem lenne rá, ezért csak egy kicsit hüppögtem utána. Miután kidermedtem a halálfélelemből, kivágtattam a fürdőszobába, és bevetettem az összes tükrös trükköt, hogy megleshessek magamon egy olyan helyet, amelyet trükkös tükrös trükkök nélkül csak az láthat, aki éppen a herezacskómat nyalja.
Randa volt, vörös és duzzadt, és már nemcsak fájt, hanem égett is.
Leültem a kád szélére, és próbáltam kiválasztani a listából vajon melyikem van: Rák? AIDS? Tripper? Szifilisz?
Mindenkinek van ilyen listája, csak nem mindenkinek ezek a lehetőségek szerepelnek rajta. Például abban teljesen biztos vagyok, hogy endometriózisom sosem lesz.
A halálfélelem érdekes egy valami. Majdnem olyan fájdalmas, ijesztő és váratlan, mint a tökömre nőtt izé.
Pánikom csillapodtával, elkezdtem felértékelni magam.
Olyan fiatal vagyok még, és máris félig hulla! De hősiesen fogok küzdeni! Benne leszek a tévében. Blogot fogok vezetni, illetve ezután nem Adamről fogok írni, hanem a farkamról. Én leszek a hererák, az AIDS, a szifilisz, vagy a tripper új arca. Csak egy kicsit át kell írni a l’Oreál féle szlogent Mert nem érdemlem meg!-re.
Komolyan mondom, megszállt a kiválasztottság érzése. Ha esetleg csodák csodájára felgyógyulok, szellemi vezető lesz belőlem!
Miután túlestem ezen a léleknemesítő szakaszon, visszazuhantam a kétségbeesésbe. Rávetettem magam a google-re. Nem volt jó ötlet. A sok tudás veszélyesebb a nemtudásnál, főleg, ha ezt a sok tudást még sokabb hülye nyomatja fel az internetre. Azt nem tudtam meg, mi bajom van, de feldolgozhatatlan mennyiségű információt találtam arról, mi bajom lehetne. Egy előnye azért volt a kutakodásnak: Nekem csak egy vörös izé volt a tökömön, viszont kettenazegyben2389-nek a sziámi ikertestvére tanyázott a hasüregében. Durva, nem?!
Végül felhívtam Adamet. (Végül mindig felhívom Adamet.)
– Mondd! – Utálom, ha valaki így szól bele a telefonba. Ez bunkóság. Mintha szívességet tenne vele, hogy rám pazarolja a másodpercekre kiszámított perceit.
Nem mondtam.
– Halló!
Hallgattam.
– Nicholas, baj van? – Rájött. Tudta! Megérezte, hogy meg fogok halni.
– Haza tudnál jönni? – Nehezen ejtettem ki a szavakat. A lélek távozni készült belőlem.
– Mi történ? – Így utólag nagyon sajnálom, hogy beszarattam Adamet, de a megbánás önmagából adódóan mindig csak utólag tör rá az emberre. – Hol vagy?
Egy pillanatra elszállt belőlem a halálfélelem.
– Miért hívnálak haza, ha nem itthon lennék? – Ésszerűség mindenek felett!
– Mondd már, mi történt!
– Haldoklom.
Adam hazarobogott a robogóján. Amikor belépett az ajtón, tiszta izzadt volt, autópályaszélfúttán kócos és egy csöppet ideges. Én addigra már beletörődtem a sors akaratába. A szőnyegen ültem, és puzzle-öztem.
Adam lepakolta a cuccát, majd lekuporodott mellém. Nagyon szőke volt. Nyárszőke.
– Nos, mibe fogsz belehalni, öcskös?
– Abba, hogy öcskösnek hívsz! – Nem, nem ezt mondtam, hanem ezt: – Rákom van, vagy valami olyan izém, amit a szex terjeszt.
Adam rám nézett. Óceánmély-kéken varázslott a tekintete. Gyanítom, már ekkor sejtette, hogy mégsem fogok meghalni.
– Honnan veszed ezt?
– Érzem.
– De mit érzel? – Hihetetlen, milyen nehéz felfogású lesz mindenki, ha a halál kerül szóba.
– Hát azt, hogy meg fogok halni. – Adam vállára hajtottam a fejem. Kellemes öblítő-illata volt a pólójának, melegség sugárzott a bőréből. Ennél élőbb nem is lehetett volna. Majdnem elbőgtem magam, mert ha meghalok, akkor tényleg és végérvényesen elérhetetlen lesz számomra.
Egy ideig nem szólt semmit. Gondolom, azt latolgatta magában, mennyire gázol bele a lelki világomba, ha lehülyéz. Megsimogatta a tarkómat. Eléggé elhasznált volt a tököm a sok háziorvosi birizgálástól, de még így is megremegett a gerincemen végigsistergő kéjérzettől.
– Hé! Ha szépen megkérlek rá, képes leszel normálisan elmondani, miért hiszed, hogy elpatkolsz? – Kedves volt hozzám, pedig eléggé kiidegeltem.
– Találtam egy izét az izémen – szipogtam el a szomorú valót.
– És miből gondolod, hogy halálos?
– Fáj. – Ennyi volt az érvem.
– A fádalommal élni szokás, nem meghalni. – Ezt elég határozottan jelentette ki, így nem mertem vitába szállni vele. – Na, hadd nézzem!
– Mit?
– Azt az izét az izéden.
Lefogadom, hogy egyre gondolunk, kedves olvasóm: ISTENEM!
– NEM! – üvöltöttem. Felpattantam, hogy befussak a szobámba, és magamra zárjam az ajtót.
Adam elkapta a bokámat, mire vetődtem egy olyan kaszkadőrös halálugrás félét, aminek a következtében egy kicsit lefejeltem a tévét.
– Ez veszélyes volt! – dorgált meg Adam.
Kikászálódtam a körülöttem keringő csillagok közül, és egyetértettem abban, hogy valóban csak egy elmebeteg fasz kapaszkodik bele a menekülő haverja bokájába.
(Meg kell állapítanom, hogy rohamosan veszik ki a blogolásomból a költőiség. Ilyen az élet! Minél inkább halad előre, annál inkább lemaradoznak mögüle az illúziók. Meglehet, hogy a végére ott állunk majd, Adam meg én, tök pucéran, megfosztva mindentől, és a vállunkat vonogatjuk. Bár, nem is lenne rossz egy ilyen meztelenkedős befejezés.)
Adam elhúzta a függönyt. A nap telis-tele szikrázta a szobát, sugarai megbotlottak Adam zöld szemében.
– Gyerünk, húzd le a gatyád, és essünk túl rajta!
Toporogtam. Mert hát! Ez egy olyan pillanat volt, amelyről az életvezetési tanácsadók azt szokták süketelik, hogy meg kell ragadni. Csakhogy én nem vagyok egy megragadós típus.
– Mit szégyenlősködsz? Nekem is olyanom van.
– A pöcs olyan, mint az újlenyomat, szóval nem lehet ilyened. – Lehet, hogy ezt nem kellett volna mondanom, mert Adam összevonta a szemöldökét.
– Megint azt csinálod. – Durcás volt. Én haldokoltam, és ő volt durcás!
– Mit azt?
– Titkolózol.
– Nem titkolózom! Felnőtt férfiak nem mutogatják egymásnak a farkukat. – Jelentettem ki én, a buzi.
Adam szürke tekintettel bámult rám.
– Oké, akkor mi legyen a megoldás? Megvárjuk, amíg elpatkolsz? – kérdezte.
– Miért? Szerinted meg fogok halni?! – Ez csak most hangzik röhejesen, hogy alábbhagyott bennem a pánik.
Adam erre nem tudott mit mondani. Leroskadt a kanapéra. Nagyon fáradtnak tűnt, és egy kicsit szomorúnak. Sokféle Adamet láttam már, de ezt még nem. Megsajnáltam.
– Jól van, megmutatom a tökömet.
– Ez egy mezei pattanás. – Adam előttem térdelt, és csupa móka-kacagás volt szemében a tengerkékség.
– Hogyhogy mezei? Honnan tudod, hogy nem hegyi vagy erdei? Azt a kurva!
– Ennyire fáj?
– Aha. – Mi mást mondhattam volna? Adam ujjai éppen körbetapogatták a herémet. Az érintését üdvözöltem ilyen kedvesen. Csak azért nem állt fel a farkam, mert sokkhatás érte. Ha valamit túl régóta akarsz, és hirtelen megkapod, akkor képtelen vagy elhinni, hogy megkaptad. Majdnem tökéletes volt a pillanat, leszámítva azt, hogy atommolekulányi romantika sem hatotta át.
– Borotválod? – Adamet minden nap meg tudom lepni valamivel.
– Ja.
– Akkor ezért nőtt rá ez az izé. Begyulladt egy szőrtüsző. – Íme, az Adam-féle szakértés. – Én azóta nem esem neki borotvával, hogy kiragyáltam tőle.
– Ha megszokja a bőr, nem pattog ki. – Csak mondom, hogy eközben Adam feje még mindig egy légvonalban tartózkodott a farkammal.
– Amint látjuk! – bökte meg a pattanásomat.
– Tehát nem fogok meghalni – könnyebbültem meg.
– Dehogynem! Egyszer meg fogsz. – Adam végre felállt, és elindult a konyha felé. – Csinálok teát.
Ennyi! Az előbb még a pöcsömet vizslatta, most meg már teát főzött.
– Remélem, hogy én halok meg előbb – kiabálta túl a forralóban zubogó vizet.
Azt akarta kifejezni, hogy nem lenne képes nélkülem élni. Ha önző lennék, fenemód díjaznám ezt a hozzámállását, de nem vagyok önző, legalábbis vele kapcsolatban nem. Azt akarom, hogy akkor is tovább éljen, ha a következő fájdalmas izém már nem csak egy pattanás lesz.
És visszaérkeztünk a kiindulópontra. Csészémben kedélyesen gőzölgött a citromfű tea, Adam szeme pedig az összes színében egyszerre pompázott, miközben azt ecsetelte, hogy még soha ilyen boldog nem volt, és hogy valami egészen elképzelhetetlen csoda folytán jelenleg tökéletes az élete. (Az ömlengés kiindulópontjául az az örömteli tény szolgált, hogy még egy ideig életben fogok maradni, amiből az következett, hogy ő is.)
Ez jó, nem?! Szeretjük Adamet, ezért örülünk, ha boldog.
Alapszabály: Soha, de soha ne jelentsd ki, hogy tökéletes az életed, és boldog vagy! Soha!
Törvényszerűség: Ahogy kiejted a szádon, hogy minden okés, a tragédia azonnal jegyet vált feléd az első fapadosra.
Adam töltött magának is egy csésze nyugiteát, belekortyolt, és fintorgott. Szerintem finom volt. Sajnos sok mindenben nem egyezik az ízlésünk.
– Mostanában nem írtál egy verset sem – adtam tudtára, hogy figyelmesen követem költői pályafutását.
Adam megvonta a vállát.
– Mint már mondtam, boldog vagyok. – Ez volt a magyarázata.
Jelenleg én őrzöm Adam boldogságát. Pontosabban a boldogtalanságát. Egy kekszes dobozban tartom a matracom alatt.
Elmesélem, hogyan került hozzám.
Valaki kopogtatott az ajtón. Mivel nem akartam meghallani, egy idő után felhagyott a kopogással, és rátenyerelt a csengőre.
Pipa voltam, mert éppen nekikészültem a délutáni sziesztának.
Manapság már csak veszélyes vagy idegesítő idegenek kopogtatnak be az ember ajtaján… vagy a postás, de ő nem kopog, hanem kétszer csenget. Ha ismerős jön, az rám csörög előtte. Nem divat a meglepés.
Kinéztem a kukucskáló nyíláson, de nem láttam semmit, mert vastagon állt rajta a dzsuva. Muszáj volt ajtót nyitnom.
A nő elég elhasznált volt, kócos, és cikis ruhát viselt, de mindennek ellenére pont úgy széplett, mint Adam.
Azonnal megismertem.
– Szervusz, kicsim! – Azt hitte, én vagyok ő. Végig ezt hitte, és én nem árultam el neki, hogy nem ő vagyok.
Bejött. Körülnézett. Leült a kanapéra.
– Nem változtál semmit. – Hamisan fénylett a mosoly a száján.
– Van egy kis citromfű tea. Hozhatok?
– Köszönöm.
Remegett a kezében a csésze, vagy inkább a keze remegett. Engem megszállt a válsághelyzeteken fellépő pániknyugalom. Leültem mellé.
Nehéz erről úgy beszámolnom, hogy ne avassalak be semmi olyanba, ami nem tartozik rád. Muszáj, hogy néhány titkot rád bízzak. Kérlek, ne élj vissza a bizalmammal!
Gondolom arra már rájöttél, ki volt a vártalan vendég. Igen, ő, Adam anyja.
Miután elvitték a zsaruk, nem jött többé vissza. A szüleim lettek Adam gyámjai.
– Tudom, hogy haragszol rám. – Ebben igaza volt, valóban haragudtam… Adam miatt. – De egyszer hálás leszel nekem azért, hogy eltűntem.
– Már hálás voltam, ezért most kurvára ki vagyok akadva, hogy előkerültél. – Adam soha nem mondott volna neki ilyet, ő inkább írt volna egy verset.
– Szép nagyfiú lettél. – Megsimogatta az arcomat.
Undorodva húzódtam el.
– Honnan tudtad meg a címemet?
Ezzel a kérdésemmel megleptem.
– Rajta van a csekkeken.
– Tényleg. – Szóval Adamnek mégiscsak vannak titkai. És még ő kéri számon rajtam az enyémeket! A kis álszent! – Miért jöttél ide?
Kutatni kezdett a táskájában. A körmeiről le volt pattogva a körömlakk.
– Ezt régen nagyon szeretted. – Egy évekkel ezelőtti mekis gyerekmenühöz járó gagyi műanyagfigurát nyújtott felém. A Toy Story-ból azt a cowboy kalapos csávót. Adam ezt tényleg szerette? Vajon volt olyan játéka is, amivel nem a McDonald’s ajándékozta meg?
– Kösz.
Újra mosolygott.
Megfordult a fejemben, hogy talán mesebeli lehet egyszer-egyszer az élet. Már majdnem nyúltam a mobilom után, hogy szóljak Adamnek, és visszaadjam neki az anyját, de hirtelen eltűnt a mosoly a túl piros rúzs alól.
– Pénz kellene. – Ez egyenes volt.
– Mennyi?
– Több a szokásosnál.
Odaadtam neki az összes pénzt, amit a partin kerestem, aztán megígértettem vele, hogy soha többé nem ismétli meg a látogatását.
Elment, és én ottmaradtam, kezemben szorongatva Adam kedvenc játékát.
– Ki vagyok borulva. Te mit csinálsz?
– Alkotok.
Voltaire türelmesen kivárta, hogy magamtól elmondjam, miért leptem meg a hívásommal. Hosszú percekig hallgattuk egymás szuszogását, aztán belekezdtem, és nem tudtam abbahagyni:
– Azt hittem, meg fogok halni. Tudom, hogy mindenképpen meg fogok halni egyszer, ha csak nem találják fel rövid időn belül a halhatatlanság elixírjét, de ma reggel tapintható közelségbe került az enyészet. Adam meg is tapintotta, mire kiderült, hogy csak egy gyulladt pattanás. Szóval Adam megmentette az életemet, és még a farkamat is megfogta, pontosabban az egyik herémet. Klassz volt, ahogy hozzám ért. Kár hogy túlságosan be voltam szarva a halálfélelemtől, így nem igazán tudtam megélni a pillanat varázsát. Mindezek után Adam elregélte, hogy mennyire boldog. És én ennek nagyon örültem. Tényleg! Nem kamu. Délután meg beállított az anyja, aki azt hitte, én vagyok Adam, és majdnem igazi anya lett, de végül mégsem lett az, és én odaadtam neki az összes pénzem cserébe egy mekis kacatért, ami most a matracom alatt van, mert Adam nem láthatja meg, mert akkor megkérdezné, hogyan került hozzám, és nekem el kellene mondanom az igazat, és akkor Adam nem lenne többé ennyire nagyon boldog. És neked hogy telt a napod? – Ez utóbbi kérdést csak azért tettem fel, hogy ne tűnjek egy önző dögnek.
– Ehhez képest unalmasan. – Voltaire szokatlanul szűkszavú volt. Kezdtem cikinek érezni, hogy felhívtam.
– Nem akarlak zavarni. Alkoss tovább! Szia!
Voltaire visszahívott, az önérzetem pedig ujjongott örömében.
– Ez meg mi volt?
– Micsoda mi volt?
– Kinyomtál.
– Nem. Elköszöntem előtte.
– Leráztál.
– Nem igaz.
– De igaz.
– Nem.
– De.
– Ez az?
Voltaire a matracomon ült, és Adam kedvenc játékát nézegette.
– Ez.
– Nem titkolhatod el előle, hogy itt járt az anyja. – A léleknek nincsen teste, de bennem ma minden porcikája sajgott, mégis észrevettem, hogy Voltaire hajában selymes hullámok úsznak.
– Miért nem?
– Mert mindenkinek joga van a saját szomorúságához. Ettől még nem lesz boldogtalan. Ott van neki Em, és itt vagy te. Nincs olyan, hogy tökéletes élet.
– Átképezhetnéd magad filozófusnak. – Ha valakinek nem tetszik a véleménye, akkor arra hajlamos vagyok megsértődni.
– Nomen est omen. – Mosolygós vállrándítással kísért egyetértés. Kezdem azt hinni, hogy Voltaire valamiféle buddha, lehetetlen kihozni a sodrából.
– Adam mindent elmond nekem, még a szexuális életébe is beavat, de egy kurva szót sem szólt arról, hogy tejel az anyjának. – Úgy néztem az égre az ablakon át, mintha onnan várnám a választ, de a szobából érkezett:
– Szerintem ez nem egy titok, amit el lehetne árulni. Ez más – vélte Voltaire.
– Mi más?
– Te sem mondod el neki, hogy szereted. A szerelmed a lényed egy része. Nem oszthatunk meg mindent egymással, mert akkor megszűnnénk önálló egyéniségek lenni.
Voltaire már túlságosan felnőtt, ezért hajlamos megfeledkezni arról, hogy én még csak most kezdek felnőni.
– Nem állítom, hogy minden szavadat értem, de köszönöm, hogy átjöttél. Te vagy a szar mekis gyerekmenühöz járó ajándék. – Lehet, hogy ezzel a kijelentésemmel megsértettem Adam és Emma szerelmét, de szerintem ezt meg lehet nekem bocsátani.
Érintést éreztem a hátamon. Megfordultam.
Sok csókot ízleltem, de ilyet még soha. Nem volt benne önzés. A vágyat tisztelet hatotta át.
Az ember jelleme jól megmutatkozik abban, ahogy csókol. Aki egyből áttuszkolja a nyelvét a másik szájába, az önző és manipulatív, ráadásul durva és béna az ágyban.
Voltaire csókja kedves volt és érzéki, törődött velem. Adni akart és nem elvenni. Amikor szétnyíltak az ajkaim, hogy beengedjem őt magamba – lehet, hogy ez furán hangzik, de a csók is egyfajta behatolás –, a nyelve nem kezdett körtáncba a nyelvemmel, csak óvatosan megsimogatta, először félénken, aztán egyre merészebben.
Szerettem volna megérdeklődni tőle, hogy ezt is tekintsem-e baráti gesztusnak, de nem hagyott időt a kérdezősködésre, aztán meg már felesleges lett volna megkérdeznem a nyilvánvalót.
Mire beesteledett, elvesztettem egy barátot.
– Járni akarok veled. – Voltaire a tetovált madaraimat kényeztette. Ajkai követték a röptüket egészen a vállam és a nyakam között csontosodó madáritatóig.
Még zsibbadt voltam a szextől. Fáradtan pilledtem a csókzivatar-takaró alatt.
Értettem, mit kér tőlem, de sem igent, sem nemet nem mertem mondani. Átöleltem. Kezeim közé fogtam az arcát, és a tekintetét tanulmányoztam.
Nem Adam volt. Voltaire volt, és ez így volt jó. Lehet, hogy az élet nem lehet tökéletes, de a pillanat igen.