Tizenkettedik poszt - Boldogtalanok Paradicsoma
A történelem folyamán számos rossz ötlet valósult meg. Például diktatúrák, 'izmusok, inkvizíció, atom- és hidrogénbomba, szelfibot, Pokemon Go, stb. Rossz ötleteket csak akkor érdemes megvalósítani, ha egy vagon pénzt kereshet velük az ember. Pénz nélkül a rossz ötletek maradnak azok, amik, vagyis kibaszott rossz ötletek.
Jelenleg egy vonaton ülök, ami a Riviéra felé robog. Velem szemben életem első számú szerelme smárol élete szerelmével, mellettem életem második számú szerelme töri magát kétségbeesetten azért, hogy az első számúvá lépjen elő. Eddig egészen izgi lenne a történet, csakhogy életem első számú szerelme olyat tett, amit életem második számú szerelme még akkor sem tud feledtetni, ha az első számúvá lép elő.
Valószínűleg nem túlzok, ha kijelentem, hogy a Riviéra felé robogó vonaton én vagyok a legboldogtalanabb utas. Ráadásul nem keresek egy fityinget sem.
Tehát nyugodtan leszögezhetem, hogy ez a tömeges nyaralás egy kibaszott rossz ötlet volt.
De kezdem az elején.
Egyedül voltam a lakásban. Az óra éjfelet ütött. A Celine Dion CD kezdett a végéhez közeledni. (Ha egy köcsög szereti Celine Dion-t, az nem ciki!)
Nincs rosszabb annál, mint amikor egy CD véget ér, talán csak ha egy könyv teszi ugyanezt, de a könyv után marad egy csomó gondolat, viszont a CD után beköszönt a csend és a magány.
Túl egyszerű lett volna, ha csak úgy hétköznapian elalszom. Amúgy sem szokásom egyszerűen élni az életemet.
Telefon nélkül sokkal megfontoltabban lehetne bonyolítani a kapcsolatainkat. A szerelmesnek rengeteg ideje lenne lehűtenie magát, és átrágni a dolgokat. Egy levél elején még szerethetek valakit, és a végére érve már gyűlölhetem. Visszariadhatok egy túl élesen rám villanó tekintettől. De a telefon sajnos lehetőséget ad az azonnali, teljesen átgondolatlan cselekvésre, és a szikrából máris tűz lesz.
Felhívtam Voltaire-t.
– Helló!
– Szia, Nicholas!
Túl élénk volt a háttérzaj ahhoz, hogy ne hozzon zavarba.
– Öh… Hallom, rosszkor hívlak. – Egyfolytában beégek előtte. Mint egy tini! Katasztrófa!
– Miből gondolod? – Voltaire-rel minden beszélgetés egy filozófiai tétel bizonyítása.
– Sok körülötted a statiszta.
– Igen, éppen filmet forgatok. Az lesz a címe, hogy Élet.
– Körülöttem senki nincsen, mégis élek. – Kicsit megsértődtem. Mindig ez van, amikor a saját hülyeségem gyömöszölöm bele mások fejébe.
– Hallod őket, szóval már veled is ott vannak. – Ezt már azon a megszokott mosolygós hangján mondta. – Mikor akarod elárulni, hogy miért hívtál fel?
– Nem is tudom. Azt mondják, a pasik szeretik a sejtelmességet.
– Manapság túl sok baromságot mondanak. Figyelj! Ha végzek itt a melóval, átugrom hozzád. Oké? – Ezt hívják gondolatolvasásnak, vagy telepátiának, vagy megérzésnek…vagy könyörületnek.
– Hát, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor gyere – adtam be a derekamat.
– Kapd be! – vigyorogta Voltaire a vonal másik végén.
– Ahhoz előbb ide kell jönnöd. – Na, ilyen az, amikor én flörtölök.
– Szeretlek.
Nos, szarul csinálom, de bejön.
Adamről mindent tudok. Láttam felnőni, ott voltam, amikor elvesztette a szüzességét, már azt is tudom, hogyan ragyognak a könnyei az éjszaka sötétjében. Hajában egyetlen hajszál sem tud anélkül más irányba hullámozni, hogy én ne venném észre a változást. Adam ahhoz az elfuserált énhez tartozik, akinek vallom magam. Ha eltűnne, újra kellene tervezni az egész lényemet.
De Voltaire más. Ő egy idegen. Rettenetesen idegen, vérfagyasztóan idegen, borzongatóan idegen.
Amikor belépett, megcsókolt. Apró csók volt, majdnem hogy jelentéktelen, éppen hogy csak odanyomta a számra. Azok adnak ilyen csókot, akik biztosak benne, hogy számtalan lehetőségük lesz még igazi csókokra, ha majd kevésbé fáradtak, és kevésbé hétköznapi a pillanat.
Felajánlottam neki egy doboz sört és egy hűsítő zuhanyt. A sört visszautasította, viszont a zuhany alá örömmel beállt. Csatlakoztam hozzá, mert a vendéget nem illik magára hagyni.
Voltaire folyton zavarba hoz. Ahogy meglátom, tele leszek kétségekkel, és egyből elkezdek sejteni valami konteót a kapcsolatunk mögött. Vajon a kormánynak, vagy az FBI-nak, vagy bármelyik más hárombetűs szervezetnek mi szüksége lehet szerény személyemre?
Valahogy nem illik bele a világegyetem rendjébe, hogy egy olyan fiú, mint én, kelljen egy olyan férfinak, mint ő.
Mivel mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem azért könyörögtem át hozzám az éjszaka közepén, hogy hajnalig tartó irodalomtörténeti vitába bonyolódjunk – mondjuk arról, hogy ha Proust megkapja a nyavalyás jóéjtpuszit, akkor a világ megmenekült volna-e az életművétől –, azonnal nekiláttunk a szexnek.
Hogy izgatott-e, hogy azon a helyen szopom le a pasimat, ahol Adam szokta azt az álomszép habtestét szappanozni? Egy kicsit igen, de a gondolataim kivételesen nem körülötte jártak. Voltaire kényeztetése komoly összpontosítást igényel, mert ő nem az a tök mindegy ki szopja a farkam, akkor is elélvezek típus, ő – életének jelenlegi szakaszában – azt akarja, hogy én legyek az, aki gyönyört nyújt neki. És ez megtisztelő. Tehát ki kellett tennem magamért.
Vízpermet fröcskölt a hátamra. Pillanatokra ki-kiengedtem a számból Voltaire-t, és figyeltem, hogyan csillannak meg rajta a vízcseppek. Nem volt utolsó látvány, olyan örökre megjegyzendő.
Tenyerem alatt, feszes hasán, az élvezet dallamára rándultak össze és ernyedtek el az izmok. A zuhanykabin falának dőlt, és a vállamat simogatta, aztán ujjai átvándoroltak a hajamba. Beletelt pár percbe, mire felfogtam, hogy nem azért cibálja, hogy gyorsítsak a tempón, hanem azért, mert azt akarja, hogy hagyjam abba. Mikor felálltam, kaptam egy szenvedélyes hálacsókot, aztán helycsere következett, de alig kezdtem el élvezni a száját, már abba is hagyta, és szó nélkül kisétált a fürdőszobából.
Basszus, pornót írok! Ha így folytatom tovább, még túl népszerű lesz a blogom, és elkezdhetek perkálni a magasabb adatforgalmi korlátért.
Ideje témát váltani…
Most azt mondod, hogy NE!, NE!, NE! (Hallom ám!;))
Oké, nem váltok, de csak azért, mert ha ez nem történik meg, akkor most nem ülnék a Riviéra felé robogó vonaton. Tehát nélkülözhetetlen a logikus történetvezetéshez ez a kis pajzánkodás.
Elzártam a vizet, és követtem a lábnyomait. A szobám felé vezettek.
Voltaire gyönyörű teste félreérthetetlen pózban pompállot a matracomon.
– Ezt most tutira nem gondolod komolyan. – Annyira meg voltam döbbenve, hogy valóban ezt mondtam. Ezen meg ő döbbent meg.
– Miért? – Volt a kérdésében valami nagyon felnőttes, de nem tudom, mi. Talán önbizalom, vagy csak bizalom?
– Én… ezt… nem… szoktam… – Akkor nem estem ekkora pánikba, mikor elsültem Adam alatt.
– Nem szeretsz nyalni? – Voltaire felült. Még mindig zavarba ejtően meglepettnek tűnt. – Kihagyhatjuk. Nem gond. – A síkosító felé nyúlt.
– Nem! – Ez olyan hangos tiltakozássá sikeredett, hogy Voltaire ijedtében elejtette a tubust. – Nem a nyalásról van szó – magyaráztam –, hanem arról, hogy én nem vagyok ebben valami jó, talán a gimiben csináltam utoljára.
– Nem akarsz aktív lenni?
Már majdnem rábólintottam, amikor tudatosult bennem, hogy mi van, ha akarok, csak eddig nem sokan adtak rá lehetőséget?
– Kissé összezavarodtam – vallottam be.
– Nem szeretnél esetleg közelebb jönni? – nyújtotta felém a kezét Voltaire, mert időközben megkötöttem a küszöbön.
Mentem. Magához húzott. Csókok záporoztak rám. Mivel ő is nevetett, nekem is nevetni támadt kedvem.
– Na, mi legyen? – Nem volt türelmetlen. Állhatatosan égszínkék szemei kíváncsian fürkészték a tekintetemben fészkelő gondolatokat.
– Megpróbálhatjuk. – Visszatért belém az önbizalomhiány. Nem mondhattam azt, hogy tegyük, mert szükségem volt a próbáljuk mögött rejlő biztonságos kihátrálásra. Az igazat megvallva, már az ötlettől is kis híján elélveztem.
És íme, ott volt Voltaire elképesztő teste kényemre-kedvemre kiszolgáltatva!
Lehet, hogy ez kiábrándítja a lélek virágoskertjének szentségében hívőket, de ekkor szerettem bele igazán Voltaire-be.
A szerelem testiség. A valódi szerelemben nincs semmi éteri. A szerelem mámor és sóhaj, veríték és nyál, ondó és orgazmus.
Totál elvette az eszem az újfajta élvezet, ezért nem nagyon volt mivel felfognom, mi történik, de azt éreztem, hogy ez majd mindent megváltoztat, lehet, hogy a történelmem is átírja.
– Voltaire!
– Hm?
– Nem utazom el Adamékkel. Az túl hosszú idő nélküled. – Ilyet még soha senkinek nem mondtam azelőtt. (Tekintsünk el attól, hogy azelőtt nemigen utazgattam sehová.)
Meglehetősen idegenül csengett a hangom, mintha valaki mássá váltam volna az által, hogy megdugtam Voltaire-t.
Ő erre rám nézett, közben a száját harapdálta – most már megengedhetünk magunknak olyan dolgokat is, amelyeket eddig szemérmességből eltitkoltunk egymás elől –, szépen mutattak fehér fogai ajkai pirosán.
– Nem kellene kihagynod a lehetőséget, hogy lásd Franciaországot – Lám-lám! Megszólalt benne a nacionalista.
És ekkor… Ekkor hasított belém az Ötlet.
– Megyek, ha te is velünk jössz!
Szóval így történt. Ezután már nem volt visszaút, nem lehetett visszaszívni a szerelmi vallomást.
Sajnos a történelmem végül nem a matracomon írta át magát, hanem a Párizs felé tartó repülőúton.
Mikor már elég ideje repültünk ahhoz, hogy mászkálhassunk a fedélzeten, Voltaire után osontam, és elkaptam a könyökét, mielőtt beléphetett volna a vécébe.
– Legyünk óvatosak, oké? – súgtam, mint egy összeesküvő.
– Most éppen óvatosak vagyunk? – kételkedett Voltaire.
Beláttam, hogy igaza van, és visszaspuriztam a helyemre.
Adam pár perc múlva mellém ült. Bizarr népvándorlás vette kezdetét zűrös kis csapatunkban.
– Sajnálom, ha ez kellemetlen neked. – Osztotta meg velem bizalmasan szívfájdalmát.
– Micsoda kellemetlen? – Ha ő lehet álszent, akkor én is.
– Kívülállónak lenni…
Ezen komolyan megsértődhettem volna, de csodák csodájára nem sértődtem.
– Honnan állok ki? – tudakoltam meg.
Voltaire éppen visszajött, és mivel elfoglalták a helyét, leült a húga mellé. Pimaszul jóképű és dögös volt.
– Tudom, hogy nem csíped őket.
– Rosszul tudod. – Őszinte voltam, mert Voltaire-t határozottan csíptem.
Adam elszontyolodott. Kezdtem nem érteni, és ez megrémített.
– Akkor jó. – Ennyi. Ezután vagy félórán át üldögélt mellettem, és nem mondott semmit. Szerettem a jelenlétét, az illatát, a lélegzetvételét, de jobban szerettem volna Voltaire-rel beszélgetni. Esendő férfiemberként jobban vágytam annak a társaságára, akivel kúrhatok is.
A csendes-félóra leteltével Emma elindult a vécé felé, mire Adam rögtön felpattant, hogy elfoglalja a megüresedett helyet Voltaire mellett. Ez több volt, mint gyanús. Főleg miután Em mosolyogva lehuppant mellém. Ezek összebeszéltek.
– Jól vagy, Nick?
– Úgy nézek ki, mint aki nincs jól? – Sajnálom. Nem vagyok képes megbocsátani Emmának, hogy lefekszik Adammel, még akkor sem, ha olyan testvérrel rendelkezik, mint Voltaire.
– Jól van, nem kertelek. Adam nem akarja, hogy magányosnak érezd magad.
Ezen olyan jót mulattam, hogy a személyzet majdnem rám hívta a terrorelhárítást.
Szóval most, hogy már nem vagyok egyedül, Adam elkezdett aggódni miattam. Az életnek van érzéke az időzítéshez.
Vagy…
Mi van, ha a bányató partján történtek elgondolkodtatták Adamet?
Miért éppen most, ennyi év után?
Ki kellett bogoznom a csomót. Felpattantam, és odaléptem Adam mellé.
– Beszélnem kell veled!
Voltaire készségesen adta át a helyét újra. A stewardessek gyanakodva figyeltek minket.
– Mi ez a baromság? – Léptem fel erélyesen.
– Nem akarom, hogy boldogtalan legyél. – Adam ezt úgy mondta, mintha tudná, hogy miatta vagyok boldogtalan, de nem tudhatta, nem és nem.
– Hogy került ez a téma terítékre?
– Milyen téma?
– Miért éppen most nem akarod? Ezer éve látod, hogy nyűglődök.
Adam bűntudatos képet vágott. Hátrasandított a nőjére, majd visszafordult hozzám.
– Várni akartam ezzel, de végül is mindegy, mikor mondom el. Szóval az van, hogy összeköltözünk Emmával.
Ha lezuhan a gépünk, az sem érintett volna ennél rosszabbul.
Két napot töltöttünk Párizsban.
Sajnos ekkora lelki fájdalommal még Párizst sem lehet szépnek látni. Az első napon utáltam is rendesen. Elvégre Adamet nem utálhattam, mert ugyebár őt szeretem.
Aztán a második napon…
Adam a nagy bejelentés után elkezdett lapítani. Nagyon ügyelt rá, nehogy újra kettesben maradjunk, és szembesülnie kelljen a boldogsága következményeivel. Ennek annyi előnye volt, hogy lankadt a figyelme. Tulajdonképpen az sem tűnt volna fel neki, ha Voltaire-rel előtte smárolunk. Csakhogy nekem nem volt kedvem smárolni.
– Meddig akarsz még duzzogni? – Ezt Voltaire éjjeli egykor kérdezte meg, miután két órát ült a tök sötét szállodai szobámban, és a szipogásomat hallgatta. – Menj, és mondd meg neki, hogy szereted!
– Megőrültél?
– Ha őrültség beleesni egy eszelősbe, akkor igen. – Marha pipa volt. Ekkor láttam először igazán dühösnek.
– Te mit éreznél a helyemben? – nyafogtam.
– Biztosan ugyanezt érezném, de nem vagyok a helyedben. A saját helyemben vagyok, ami, hidd el, nem sokkal jobb a tiédnél. Azt hiszem, mindketten lehetetlen szerelmet üldözünk.
Még soha senki nem beszélt velem ennyire… nem is tudom, hogyan. Ha Voltaire-ről van szó, nem találom a szavakat.
Máris jobban lettem. A szipogást legalábbis abbahagytam.
– Nem tehetek róla, hogy fáj…
Voltaire elkapta a karomat, és magához húzott. A mozdulat hirtelen volt és elég durva. Nekicsapódtam a mellkasának.
– Erre a fájdalomra van gyógyszer. – Megijesztett a csókja, mert nem volt benne egy szemernyi gyöngédség sem.
– Most nincs kedvem baszni! – Kimenekültem az öleléséből, és meghúztam magam a fotel mélyén.
Voltaire egy ideig fel-alá járt a szobában, aztán lecövekelt előttem.
– Sétáljunk egyet! – indítványozta.
– Éjnek évadján?
– Miért ne?
A turisták Párizsa éjszaka alszik. Az utcák csendesek. A Szajnában tükröződő lámpafények fekete selyemsálra szállt szentjánosbogarak. Bármerre nézel is, az Eiffel-torony szikrázó aranypompája mindig rád talál, és a szemedbe csillog.
Voltaire megfogta a kezem. Nem volt az érintésében egy leheletnyi erotika sem, csak összetartozás.
Sok-sok egymást keresztező utcán mentünk végig, mire megérkeztünk oda, ahová tartottunk: egy rémisztően sötét, óriási parkba, ahol a fák lombkoronái fenyegetően magasodtak fölénk.
– Hol vagyunk?
– A Bois de Boulogne-ban. – Ezt Voltaire olyan hangsúllyal mondta, mintha nekem egyből vágnom kellett volna, hogy mi is az a Bois izé.
– Biztonságos ez? – A fák között sötét alakok mozogtak.
– Abszolúte nem. Viszont ha drogot vagy kurvát akarsz venni, a legjobb helyen jársz.
Földbe gyökerezett a lábam.
– Én egyiket sem akarok venni.
– Nyugi! – Voltaire újra bosszantóan kiegyensúlyozott volt. – Vigyázok rád.
Határozott léptekkel vezetett. Úgy ismerte a parkot, mint a tenyerét.
Nem kérdeztem. Megvártam, amíg maga kezd mesélni. Amikor egy tó partjára értünk, és leültünk a fűbe, bele is kezdett:
– Tizennyolc évesen felszöktem Párizsba. Nappal pincérkedtem, éjjel meg itt loptam a holdat. – Felnevetett az olyanok nosztalgikus nevetésével, akik már biztonságos távolba kerültek a múltjuktól. – A szüleim túl gazdagok voltak ahhoz, hogy kihagyjam az életemből a végromlás lehetőségét. Megesett, hogy napokig csak szexen meg kokainon éltem, de sosem váltam függővé, mert túlságosan azzá akartam válni. Aztán egy napon Em értem jött, és elcibált magával egészen az Államokig. Majdnem szokványos történet. – Elhallgatott. Én meg kihasználtam az alkalmat, és megcsókoltam.
Körülnéztem. Volt a helyben, a romlottsága ellenére, valami szentség. Két sötét alak lesett minket az egyik közeli bokorból. Nem féltem tőlük, mert értettem, mit akarnak: csak nézni minket, miközben kiverik egymásnak, és a helyünkbe képzelni magukat.
Ez a boldogtalanok Paradicsoma.
Voltaire megmutatta, hová juthatok, ha továbbra is ragaszkodom Adamhez.
– Nem tudom nem szeretni. – Ez volt az igazság.
– Senki nem akarja megtiltani, hogy szeresd, de… – Voltaire haja az arcomba hullámzott. Selymes és puha volt, cigarettafüst illatú.
– De lépjek tovább – mondtam ki a nagy életigazságot.
Lehet egyszerre két embert szerelemmel szeretni? Nem. Lehet egyszerre két embert két különböző szerelemmel szeretni? Igen.
Lebirkóztam Voltaire-t a fűbe, és ráültem. Összesimult a csípőnk. Felettem Adam éteri képe lebegett szűziesen, alattam Voltaire fizikai lénye feküdt felizgulva.
A cipzár sikolya felszakította az éjszakát takaró csöndlepel bársonyát. Halvány tekintet-tüzek lobbantak ránk a fák közül. Az a kettő a bokor mögött éppen elélvezett.
Nem fértünk el mindketten a markomban, de Voltaire a segítségemre sietett, mint mindig. Különös dolog történt. Úgy éreztem, mintha nem az egymáshoz simuló vágyunk adta volna a gyönyört, hanem az összekapaszkodó ujjaink.
Hajnalig sétáltunk. Csaknem bejártuk az egész várost. A napfelkelte a Szajna partján ért minket.
– Tényleg szép – állapítottam meg, mire Voltaire átkarolt, és nyomott egy puszit a homlokomra.
Visszaérve a szállodába, Adambe botlottam a szobám ajtajában. A lábtörlőn szundikált. Megböktem a cipőm orrával.
– Hol a pokolban voltál? – kérdezte.
– Sétáltam – vontam meg a vállam. – Amúgy semmi közöd hozzá.
– Beszélnünk kell.
– Inkább aludnék.
Nyilván megint leszarta az akaratomat, és befészkelte magát a fotelbe, éppen oda, ahová én menekültem pár órával ezelőtt Voltaire elől.
– Sajnálom. Nem így kellett volna bejelentenem a dolgot. – Szürke volt a tekintete. Borús ég-szürke.
– Ugyan már! Nem vagyunk szeretők. – A Bois izé óta előkerült a sosem volt önbizalmam. – Ez teljesen természetes. Találtál valakit, és most nekikezdesz szépen felnőtté válni. Első lépés a költözés, második a házasság, és így tovább. Mit kell ezen magyarázni?
– Talán maradhatnál, amíg nem találsz te is valakit – ajánlotta fel.
Elöntött a dühroham. Ha nem lettem volna hullafáradt, esküszöm, feltúrtam volna az egész szállodát egy kellőképpen éles hentesbárdért, amit nagy lendülettel belebaszhatok Adam fejébe.
– Nincs szükségem a szánalmatokra! – üvöltöttem.
– Ez nem szánalom, hanem szeretet. Én nagyon…
– Voltaire-hez költözöm – szakítottam félbe. Voltaire ugyan még nem tudott erről a fordulatról, de bíztam benne, hogy nem lesz ellenvetése.
– Értem. – Nem értette, mert ha értette volna, akkor nem csak szimpla harag és féltékenység csillogott volna háborgó-tengerkék szemében.
– Jó ötlet, nem? Emmával szépen helyet cserélünk – humorizáltam. – És én járok jobban, mert nekem jut a luxus kégli. Mellesleg éppen ideje, hogy valaki a helyembe lépjen, nem gondolod? Nem játszhatom életem végéig a családodat.
– Mert eddig játszottad? – kapta fel a fejét Adam.
– Ne kapaszkodj bele a szavaimba! Ilyet csak az tesz, akinek nincs elég tisztességes érve a vitában.
Adam erre olyan képet vágott, hogy megszántam. Mit érthet ő abból, amit én értek? Még ha nehéz is, az ő élete túl egyszerű ahhoz, hogy felfogja mennyire bonyolult dolog embernek lenni és érezni.
– Gondolom, nem velem szándékozod leélni az életedet – mosolyogtam rá, pedig rettenetesen nehéz volt kimondani azt az igazságot, amelyet már nagyon régóta tudtam. – Amit teszel, teljesen ésszerű és természetes. Hülyeség bűntudattal bajlódnod. És talán nekem is jót tesz a változás. A fene se akarja a végtelenségig a te szennyesedet mosni.
Adam felállt, és az ajtó felé indult. Olyan elérhetetlenül és makulátlanul volt fehér a bőre, hogy a reggeli fény szinte átsütött csinos alakján. Mint egy angyal…
Megérintette a kilincset. Már majdnem fellélegeztem, de akkor visszafordult.
– Miért pont hozzá? – szegezte nekem a kérdést. – Miért Voltaire-hez?
– Egyedül nincs pénzem albérletre, idegenekkel meg nem cuccolok össze. – Ez logikusan hangzott, és az is volt. Elég lett volna, ha csak ennyit mondok, de én fájdalmat akartam okozni, ezért hozzátettem: – Ráadásul a haverom. Nem, nem is. Voltaire pont olyan jó barátom, mint te vagy.
Adam mocsárzöld szeme gonoszan villant rám.
– De hát, az csak egy beképzelt pöcs, ráadásul buzi!
Ez van. Én akartam fájdalmat okozni, és engem szúrtak szíven.
Bazmeg, Adam! Kurvára baszd meg!