Tizennegyedik poszt - Búcsú
Most egy picit, szóval, nem is tudom. Tulajdonképpen, ja. És amúgy, persze. Magától értetődő. Vagy nem. De azért mégis.
A fentiekből látszik, jelenleg milyen összeszedetten és konstruktívan állok lelkem és szívem állapotához.
Valami véget ért.
Életem egy része elhalálozott. Teteme diszkréten oszladozik emlékeim árján ringatózva. Még nem akarom elengedni, de előbb-utóbb úgyis meg kell tennem. Jobb lenne előbb, de nyilván utóbb fog sikerülni.
Ha ragaszkodni akarok a kronologikus történetmeséléshez, akkor ezt a posztot az ajtócsapkodással illik kezdenem.
Meg kell mondjam, pazarul szólt, akár egy rock koncert.
Úgy vélem, az ajtócsapkodásnak komoly pszichológiája van. Egyrészt tekinthetjük konkrét fizikai tettnek, vagyis annak, hogy valaki, akit alaposan felbasztak, fogja magát és levezet a nyílászárón. Másrészt megközelíthetjük átvitt értelemben is, azaz felfoghatjuk egyfajta haraggal teli eltávolodásnak, kizárásnak. De bárhogyan is ítéljük meg egy ajtó becsapását, az egészen biztos, hogy igen megnyugtató hatású… már annak, aki csapja, mert azt, aki hallgatja, nem fogja elárasztani a zen derű.
A felosztás úgy alakult, hogy Emma meg Adam csapkodott, és Voltaire meg én hallgattuk. Az előadás éjjeli egykor kezdődött, pontosan akkor, amikor tizenharmadik posztom végeztével, búfelejtő álmot várva, Voltaire mellé fészkeltem magam.
Hajnali háromkor ért véget.
– Lehiggadtak – örvendeztem.
– Elfogyott az ajtó. – Voltaire szokásához híven a racionalista szerepét osztotta magára. – Kijössz végre a sarokból? – Ezt azért kérdezte, mert a koncert első akkordjai óta ott gubbasztottam.
Nem akartam kijönni.
Büntettem magam. Elvégre ez a legkevesebb. Aki egy fél életen át hazudik, annak meg kell lakolnia.
Voltaire kénytelen volt csatlakozni hozzám. Leült mellém. Így kissé szűkösen lettünk a sorokban.
– Túljut rajta. – Ezt megnyugtatásnak szánta. Kapásból sík ideg lettem.
– Nem ismered. Vele nem lehet az ilyesmit megbeszélni.
– Honnan tudod? Még nem is próbáltad. – Megfogta a kezem, de én kiszabadítottam magam a kedvességéből.
– Elég drámát asszisztáltam végig mellette. Adam lelki élete nem jut át a teste védőfalain.
– Ha szeret, így is szeretni fog. – Hiába. Minden érvem ellenére, Voltaire-ből dőlt a hurráoptimizmus.
– Akkor mire fel ez a koncert?
– Dühös…ek. Majd lenyugszanak, megszokják a szitut, és akkor jöhet az összeborulás. Meglásd, jövőre még akkor is eljönnek a buzifelvonulásra, ha mi nem megyünk!
– Tedd meg azt a szívességet, hogy jó mélyen feldugod a seggedbe a humorod!
Voltaire nevetett. Aztán mély álomba merült a kimerültségtől.
Nem tudom, mit éreztem. Azt hiszem, túl sokat éreztem. Mindent éreztem.
Adam.
Ahogy ott ültem, Voltaire ölembe hullámzó hajtincseivel, arra gondoltam, hogy vége az életemnek. Persze, tovább fogok élni, és még az is lehet, hogy boldog leszek, hiszen most is boldog vagyok, de az csak létezés lesz. Az életünket saját magunk irányítjuk, csinálunk belőle poklot vagy mennyországot, de a létezésünk kontrollálhatatlan. Az, hogy vagyunk, nem a mi döntésünk.
Az én életem értelme az volt, hogy szerettem Adamet. Én akartam, hogy így legyen. Mindig is vállaltam ezért a döntésemért a felelősséget.
(A történetnek ezen a szakaszán még nem jöttem rá, hogy Adamet továbbra is szerethetem. Még attól függetlenül is, hogy fizikailag jelen lenne az életemben.)
Egy virágszirom áldozata lettem. Hát, nem költői?
Adam egyszer eltörte a karját. Nem, nem ezzel kezdem.
Adam egyszer úgy nekiesett a szekrénynek indiános-cowboyos fogócskázás közben, hogy felszakadt a homlokán a bőr. Csak úgy dőlt kifelé a vére! Rém izgalmas volt. Sajnos a felnőttek egészen máshogyan értékelik a harci sebesüléseket, mint a gyerekek. Az anyja óriási patáliát csapott, és eltiltotta attól, hogy átjöjjön hozzánk, mert Adam az én szobámban szerezte be a vérző sebet. Aztán a seb begyógyult, és mindenki megfeledkezett a tiltásról is.
Évekkel később Adamet elvittük kirándulni magunkkal. Akkoriban már mindenhová elcipeltük, csak hogy ne üljön otthon olyan nagyon egyedül. (Anyáék nem tudták, hogy Adam szobája varázsvilág.)
Tarzanosat játszottunk. Fára mászásban én voltam a jobb, mert úgy tudtam csimpaszkodni – akár egy ágba, akár egy karba –, mint egy kis majom. Egyszer csak azt hallottam, hogy puff!, meg hogy jaj!. Adam a földön ücsörgött, és a karját dédelgette.
– Bibis lett? – guggoltam mellé ijedten.
– Semmiség. – Furcsán lila volt a szája, de mosolygott vele, és Adamnek olyan a mosolya, hogy bárkit meg tud téveszteni, legalábbis egy ideig.
Hazafelé a kocsiban feltűnően csendes volt. Anya megkérdezte tőle, hogy bántja-e valami. Adam a fejét rázta, és ölelte tovább a karját. Éreztem, hogy baj van, de nem szóltam, mert Adam is hallgatott.
Hétfő este Adam begipszelt karral jött át hozzánk vacsorázni, és elmesélte, hogyan esett le a bordásfalról tornaórán. Felszabadult-kéken csillogott a szeme. Az ég szokott így kékleni vihar után.
– Miért nem eszel?
– Nem vagyok éhes – feleltem anya kérdésére. Ha valakinek tele van a gyomra befelé csordogáló könnyekkel, annak elmegy az étvágya.
Adam két napon át tartotta titokban, hogy eltörte a karját, csak hogy azt mondhassa, az iskolában történt, és nem akkor, amikor velünk volt. Félt, hogy az anyja újra eltiltja tőlünk.
Mikor kilépett a folyosóra, ami a világainkat elválasztotta és összekötötte, utána szaladtam. Akkoriban állandóan ölelkezni akartam vele, Adam pedig fáradhatatlanul fejtette le magáról a karjaimat, de aznap este hagyta, hogy kiéljem rajta ébredező ösztöneimet.
Nekünk soha nem kellett az igazán fontos dolgokat szavakba öntenünk.
Hát, így tudott leleplezni az a galád virágszirom.
Adam.
Ideje volt álomba sírnom magam.
Arra ébredtem, hogy csend van. Hallgatóztam, de nem hallottam semmit, csak a csendet. Ránéztem az órára. Majdnem dél volt.
– Voltaire, nagyon fáj! – Voltaire-rel mindig őszinte vagyok.
Életem második szerelme kinyitotta a szemét, pislogott párat, majd felült.
– Elmentek? – Azonnal rátapintott a lényegre. (Mint mindig.)
– El.
– Legalább nem kell kerülgetnünk egymást.
– Kinyírom magam.
– Még mindig nem vagy az a típus. Gyere, összeütök valami kaját!
A következő két nap alatt egyfolytában esett. Az időjárás együtt érzett velem, és sírdogált helyettem.
Rám tört a bipolaritás. Egyszer boldogtalanul és összetörten feküdtem az ágyon, a kanapén, a padlón, szóval mindenhol, ahol feküdni lehetett, másszor meg boldogan és vágyittasan ragadtam magamhoz Voltaire-t, hogy szeretkezzek vele az ágyon, a kanapén, a padlón, szóval mindenhol, ahol szeretkezni lehetett.
– Hogy tudsz te szeretni engem? – Ezt a kérdést egy tiszta percemben tettem fel.
– Hogy ne tudnálak?
– Komolyan kérdeztem.
– Miből gondold, hogy nem válaszoltam komolyan?
Voltaire idegesítően okos. Soha nem hagyja belerángatni magát a lelki dodgemezésbe.
– Mi lesz, ha soha nem látom többet?
– Ez a mondat így ronda. Mi lesz, ha soha többé nem látom? Mindjárt szebb, nem? – Miközben kioktatott, éppen a használt kotonokat szedegette össze.
– Falra mászom tőled! – A hátamra fordultam, és felnéztem a plafonra. Nem volt rajta semmi néznivaló, mégis nevetnem kellett. Nem a semmin nevettem, hanem azon, hogy van valakim, aki megtanított falon járni. Most már nem csak Adamnek van szuperképessége!
– Aki egy húsz éves barátságot csak úgy kidob a kukába, bármilyen sérelem érje is, az nem érdemli meg, hogy barátai legyenek. Adam nem olyan fiú. Bár, az utóbbi napokban nem lopta be magát a szívembe, de nem tudok róla elképzelni ilyen antiszociális ostobaságot. Mellesleg, valami azt súgja, hogy neki mindig is nagyobb szüksége volt rád, mint neked őrá.
– Ez utóbbi megjegyzésedet mire alapozod? – Már kezdtem úgy beszélni, mint egy felnőtt.
– Semmire. Nagy bajban lennék, ha folyton támasztékokat kellene keresnem a gondolataimnak. Ezért nem jártam egyetemre. Lemegyünk a tengerhez?
Kinéztem az ablakon. Odakint tombolt az armageddon.
– De hát esik – hívtam fel Voltaire figyelmét a zord időjárásra.
– Na, és akkor mi van?!
– Belénk csaphat a villám.
– Csalánba nem üt a ménkű!
És tényleg nem csapott belénk a ménkű. Élveztük, hogy csak a miénk a part. Ez bizonyítja, hogy az ember a legzordabb körülmények között is képes élvezni az életet.
Miközben bipolarizáltam az álomházikóban, Voltaire-rel a rengeteg szex mellett szakítottunk időt beszélgetésre is.
Voltaire-rel majdnem olyan jó beszélgetni, mint Adammel, ráadásul megkímél a kisöcsikém felhangtól.
Nyilvánvaló, hogy úgy tudhatjuk meg a legtöbbet valakiről, hogy beszélgetünk vele. Ha hazudik, akkor sincs baj, mert egy-egy hazugság sokat elárul az igazságról.
– Soha! – Ez az ordenáré nagy hazugság arra volt válasz, hogy Adam és köztem felmerült-e valaha is a testi kapcsolat lehetősége.
Vegyük csak számba, hány alkalmat hagytunk ki: Birkózások, éjjeli intim vallomások, egymás előtti meztelenkedés (orvosi és egyéb célzattal), stb. Bár erre Voltaire csak annyit mondott volna, hogy akkor gyakorlatilag mindeni emberi kapcsolatban benne rejlik a szex lehetősége.
– Milyen tiszta lélek vagy te! – állapította meg Voltaire. – De Adam is az?
– Te hülye vagy? – Kiszakadt belőlem. Sajna, nem volt már mit tenni a jelző módosítása érdekében.
– Nem vagyok hülye. – Voltaire ezt mosolyogva szögezte le.
Ezen a ponton berekesztettük a tanakodást arról, ki hülye és ki nem, inkább lesétáltunk a kertbe, és Voltaire megdugott a medencében, aztán egy nyugágyon is. Nagyon tuti volt! Akár egy pornóban, csak nem tartott olyan sokáig, és valóban elélveztünk.
– Jó veled ez – vallottam be pironkodva. – De lehet, hogy már említettem.
– Ismétlés a tudás anyja. – Voltaire nagyon elégedett volt magával.
Hogy eszembe jutott-e Adam, miközben Voltaire-rel szeretkeztem? Nem. De utána igen. Ez van. És az is eszembe jutott, amit Voltaire kérdezett.
Vajon Adam tiszta lélek? Nem tett meg minden azért már kisgyerek kora óta, hogy menthetetlenül beleszeressek?
Hoppá, megvan a bűnbak!
(De jó is lenne annyira ostobának lenni, hogy ezt el is higgyem.)
Még egy hétig maradtunk, aztán visszatértünk a hétköznapokba.
A reptéren Voltaire megkérdezte, mi legyen.
Nem tudtam, mi legyen. Ha olyankor hozom el a cuccaimat, amikor Adam dolgozik, az azt demonstrálná, hogy nem akarok vele találkozni, de én találkozni akartam vele, és beszélni akartam vele, akkor is, ha ő sem találkozni sem beszélni nem akart velem.
Voltaire-nek sem volt már szüksége a szavaimra ahhoz, hogy értsen. Egyértelmű volt, hogy a hozzám vagy hozzád dilemma megoldódott.
Hiányzott a matracom. Hiányzott az életem. És én vajon hiányoztam Adamnek? Senki sem lehet annyira önző, hogy csak azért dobjon el valakit magától, mert nem olyan, amilyennek elképzelte. Vagyis dehogynem lehet. Ha nem lehetne, akkor az emberek szeretnék és tisztelnék egymást, és nem menne annyi kapcsolat gajra.
Amikor valakit tragédia ér, elkezdi utazását abban a mágikus térben, amit léleknek nevezünk.
A gyásznak hivatalosan öt fázisa van:
1, Tagadás és izoláció
2, Harag
3, Alkudozás
4, Depresszió
5, Elfogadás
Lehet, hogy ez úgy általánosságban igaz, de rám nem. Sajnos a pszichológusok gyakran elfelejtik, a nagy általánosítás közepette, hogy minden egyes ember más. Ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat, úgy nincs két egyforma ember sem. (Elcsépelt közhely, de igaz.)
Én egyetlen szakaszon mentem át, vagyis egyetlen szakaszban tartózkodom: a hitben. És ez a hit független attól, hogy Adam mit tesz majd a kapcsolatunkkal. Ha kivágja a kukába, amit Voltaire el sem tud képzelni, én akkor is hinni fogom, hogy egyszer kibányássza onnan. Ez tagadás lenne? Dehogy! Ez csak akkor lenne tagadás, ha meg lennék róla győződve, hogy Adam fennakad olyan apróságon, mint a fél életen át tartó hazugság.
Én, aki büszkén hangoztattam, hogy nem hiszek semmiben, most töredelmesen bevallom, hogy Adam szeretetében hiszek. Adam szívében ott vagyok, még akkor is, ha a versei és az angyalai már elhagyták. Tudom, hogy még akkor is szeretni fog, ha soha többé nem áll velem szóba, és ez nekem elég.
Nos, úgy látszik, kicsi Nicholas felnőtt végre. És még arra is rájött, hogy ez a történet nem Adamről, hanem róla szól.
Mivel folytassam a mesélést?
Voltaire ágya kényelmes. Merőben szokatlan, hogy már nincs olyan kurva közel a padló. (De azért még mindig hiányzik a matracom…)
Megörököltem Emma lakrészét, ami kész palota, szóval melózhatok, hogy legalább a lakbér felébe beszállhassak, de nem bánom, mert ez is része az önmagammá válásnak.
Voltaire és Em újra beszélő viszonyba keveredtek egymással. Gyakran hallom őket telefonon csevegni, és ilyenkor mindig nagyon fülelek, de Adam soha nem kerül szóba közöttük, ha a közelben vagyok. Szerintem Voltaire úgy vigyáz rám, hogy rám bízza a sebeim gyógyítgatását. És hát, az az igazság, hogy nem táplál rajongó szeretetet Adam iránt. Utálatuk kölcsönössé vált. Milyen kiábrándító, hogy körülöttem mindenki érzelme viszonzásra lel, csak az enyém marad viszonzatlan!
Nem elemzem tovább lelkem rezdüléseit, mert a zsánerirodalomnak nagyobb piaca van még blogkörökben is, mint a bildungsromannak. (Na, tessék, ez is Voltaire hatása! Már nem tudom snassz fejlődésregénynek nevezni a fejlődésregényt, muszáj idegen szóval páváskodnom.) Tehát jöjjön egy kis akció (azaz cselekmény), ami fenntartja az olvasó érdeklődését, és engem is alaposan pofán csap.
Szóval, lett egy új életem, ami szépen ment a maga útján az egyre mélyülő kerékvágásban. És hát olyankor szoktak jönni a döccenők meg a kátyúk, mikor a főhős már-már azt hiszi, kardélre hányta a tűzokádó sárkányt, kemencébe pakolta a vasorrú banyát, és ezzel meg van oldva minden, elnyerte a jogot a fele királyságra.
Heteken át türelmesen vártam, hogy Adam életjelet adjon magáról. Nem adott. A türelmemnek pedig vége szakadt.
– Voltaire! Szükségem van a cuccaimra. – Ez lefordítva annyit jelentett: Voltaire, tiéd a lehetőség, hogy elvigyél végre Adamhez.
– Biztos? – A kérdés jogos volt, mert hát ez mélylélektani krízis, nem puszta hiányérzet.
– Adam mindent elfojt. Ha meghalna, akkor sem szólna – keseregtem.
– Igen, ez könnyen elképzelhető – értett egyet Voltaire, és úgy simogatta meg a fejem búbját, mint egy atyáskodó elmeorvos.
Ültünk az autóban.
– Bemész végre? – Voltaire nem türelmetlen típus, csak túl hosszúak a lábai ahhoz, hogy két óránál többet ücsörögjön mozdulatlanul a volán mögött.
– Mindjárt.
– Foszlanak.
– Micsodák foszlanak?
– Az idegeim.
Annyira szerettem és sajnáltam, hogy muszáj volt megcsókolnom. Nyilván ekkor és nem máskor (mondjuk, amikor nem smároltunk éppen) kopogtatta meg valaki a szélvédőt.
Emma volt az.
Voltaire leengedte az ablakot, mire trópusi hőség rontott rá a kellemesen légkondicionált hűvösre.
Egy ideig néztük egymást, aztán Em véget vetett a kínos csendnek.
– Sajnálom. Hisztis picsa voltam.
– Az voltál – bólintott Voltaire.
– Menj a francba!
– Már az is baj, ha egyetértek veled?
– Ne haragudj rám, Nick! Oké?
– Oké. – Nem sikerült túl meggyőzőre a hangsúlyom, pedig tényleg nem haragudtam, csak hát Em véleménye a legkevésbé sem érdekelt, de azért értékeltem a bocsánatkérését. Nőgyűlölő buzi vagyok, ha arról a nőről van szó, aki az én színváltós szemű hercegemmel kefél.
Emma elcseszte az életemet, de a megjelenése legalább rávett arra, hogy kiszálljak a kocsiból.
Elindultam felfelé. Sajnáltam, hogy nem New Yorkban lakunk. Túl hamar elfogytak a lépcsőfokok. Az ajtó előtt megtorpantam. Kopogjak? Csöngessek? Nyissam ki kulccsal? Rúgjam be?
Lenyomtam a kilincset, és lám, nyitva volt.
Adam a konyhában olvasott a délutáni kávéját szürcsölgetve. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha minden a régi lenne. Ugyanolyan szőke volt, mint általában, és ugyanolyan szép, a bőre ugyanolyan fehér, a tekintete ugyanolyan színváltós. Amikor meglátott, szivárványhártyája komorbarnává sötétült, és ezzel megváltozott minden, visszatértünk a jelenbe.
– Felelőtlenség nem zárni az ajtót – mondtam, mert muszáj volt mondanom valamit, nem ácsoroghattam az idők végezetéig fancsali képpel a konyha küszöbén.
– Az.
Adam nem könnyítette meg a dolgomat. Semmit nem tudtam leolvasni a fejéről, maximum azt, hogy ízlett neki a kávé.
– A cuccaimért jöttem.
Vállrándítás.
Hát, jó! Akkor baszd meg! Fogtam egy szemeteszsákot és elvonultam vele a szobámba csomagolni.
Nem volt sok cuccom, de sokáig pakoltam, mert időre volt szükségem ahhoz, hogy jól kibőgjem magam.
Már majdnem így ért véget minden (egy szemeteszsákkal a háttérben), de észrevettem Adam matracom alá rejtett ajándékát, amit még az anyja hagyott nálam. Megszállt egy furcsa érzés: Felelős voltam Adamért és magamért is. Ha ő nem volt hajlandó kimozdítani a barátságunkat a válságból, akkor nekem kellett.
Kirontottam a szobámból, és berongyoltam a konyhába.
– Na, ide figyelj, te önző szarjankó! – Szarjankó?! Honnan a csudából jutott pont ez a jelző az eszembe? – Mi a franc bajod van azzal, hogy meleg vagyok? Mi a franc bajod van azzal, hogy boldog vagyok? Mi a franc bajod van azzal, hogy az vagyok, aki vagyok? Oké, hazudtam, vagyis nem mondtam el az igazat. De változtat ez valamit a kettőnk kapcsolatán? Azt hiszed, hogy ez nekem olyan könnyű volt? Tán sétagalopp volt az élet heterót játszva? Oké, jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy miért nem mondtam el. Senkinek sem mondtam el. Nem gondolom, hogy ezt bárkinek is – az aktivistákon kívül – meg kellene vallania. Én csak azt nem mondtam el, ki vagyok, de sosem hazudtam másnak magam. Amikor pasival randiztam, azt mondtam csajjal vagyok. Na, és akkor? Mit számít az, hogy kit és hogyan szeretek, addig, amíg téged ugyanúgy szeretlek, mint abban a pillanatban, amikor megláttalak? Nőj fel végre, Adam! Látod, én már megtettem! – Monológom végére kifogytam a szuszból. Neki kellett támaszkodnom a falnak, annyira szédültem.
És akkor…
És akkor Adam felállt. Az ajtó felé indult. Azt hittem, ott akar hagyni. De az ajtó felé vezető út közepén én agonizáltam.
Először nem is akartam elhinni, hogy ölelés vesz körül, annyira valószerűtlenek voltak Adam rám simuló karjai. Ugyan megkopott már a tudásom Adam ölelés-nyelvtanát illetően, de ebben a percben még a zárójeles részekre is emlékeztem. Ha nem tartott volna erősen, összerogytam volna. Nem volt szükség rá, hogy kimondja, de kimondta:
– Hogyan gondolhattad akár egy percig is, hogy nem tudtam már a kezdetektől fogva?
Szünetet tartok, hogy te is, kedves olvasóm, lélegzethez jussál, és átlendülj (velem együtt) az aha-élményen.
Megvagy? Én is.
Folytatom.
Beburkolt Adam hangja és illata. Gyerekként gyakran építettem kuckót, de akkor még nem sejtettem, hogy ez volt az a kuckó, amire mindig is vágytam.
– Én megpróbáltam – vallotta be Adam. – Megpróbáltalak úgy szeretni, de te soha nem éltél az alkalommal, és én túl gyáva voltam hozzá.
Végigpergett a fejemben a sok elszalasztott lehetőség. Lehetőség… Valóban azok lettek volna?
– Tudnál úgy szeretni? – Tisztában voltam a válasszal, mégis muszáj volt megkérdeznem, mert mindig kell egy kis esélyt adni a reménynek.
– Nem.
– Miért nem mondtad el, hogy tudod?
– Mert akkor az lett volna, ami most van.
– És az olyan rossz?
– Még nem tudom.
Kibontakoztam az öleléséből. Ettől a pillanattól kezdve nem beszéltünk többet. Nem volt szükségünk szavakra. Hiszen, mi mindig megértettük egymást nélkülük is. Miközben feltettem magamnak a kérdést, hogy tényleg nem sejtettem-e, hogy Adam mindent tud, lábujjhegyre álltam, és lehunyt szemmel vártam a búcsúcsókomat.
Ha valamit csak egyetlen egyszer élsz át, az nem csupán egy feledhetetlen élmény, hanem maga az életed. A megismételhetetlenségből fakad a legnagyobb érték. Ezért vigyáznom kellett, hogy semmi ne terelje el a figyelmemet Adam csókjáról. Nem törődtem azzal, hogy Adam karjai újra körém fonódtak. Nem észleltem az ujjait a tarkómon. Nem éreztem a szívem zakatolását. A világon egyedül valóságos csak Adam szája volt.
Nem hallatom azokat a szavakat sem, amelyeket Adam később megismételt, mert minden áron tudni akartam, mivel vett tőlem búcsút Voltaire, aki azért jött utánam, hogy segítsen nekem.
– Hát, ez fasza! – Ezt mondta. Nem éppen volt méltó egy filozófushoz, de jól illett egy összetört szívű szerelmeshez.
– A kurva életbe! – Ezt én mondtam, és ha már úgyis benne voltam a sírásban, bőgtem még pár órácskát Adam vállán.