Vattacukor - 4. rész
16.
Léa felriadt. Kábultan pillantott az ablaküvegen megcsillanó napsugarakra. Általában, ha idegen helyen töltötte az éjszakát, kialvatlanul ébredt, mert túl félénk volt ahhoz, hogy teljesen átadja magát az öntudatlanságnak, de ez a reggel most más volt. Boldogan nyújtózott egyet. Valami szépet álmodott. Nem emlékezett rá, mit, de jóleső érzés járta át egész testét. A szobában néma csend volt. Akkor vajon mi kergette ki álomországból?
A résnyire nyitott ablakon át behallatszott a város nyüzsgése – mint a tücsökciripelés –, villamos nyikorgott a forróságtól izzadó síneken, autók dudáltak. A kinti hőség belopódzott a szobába, és verítékcseppeket csalt Léa hónaljára. A hálóing selyme körbecsavarodott a testén, ezért benyúlt a takaró alá, hogy megigazítsa. Miután végzett a művelettel, Sarah felé fordult.
A Nő mélyen aludt. Hason feküdt. A takaró lecsúszott a hátáról, felfedve hálóingből kivillanó, hófehér bőrét. Az álom mókásan összekócolta a haját, a fekete tincsek egymásba kígyóztak a párnán. Néhány szál Léa közelébe tévedt, ezeket muszáj volt megérintenie. Megint érezte azt a különös érzést, amely azt súgta neki, hogy ők ketten nem idegenek, valamilyen, még előttük is ismeretlen, kötelék fűzi össze őket, mint egy könyv lapjait. Sarah előtt nem esett zavarba, vele szebbnek és jobbnak látta önmagát. De ahogy eszébe jutott önmaga, az is eszébe jutott, hogy mekkora bajban van. Felkelt, és megkereste a táskáját. Jól sejtette. Nem fogadott hívások és SMS üzenetek sokasága tolongott a mobilja kijelzőjén. Vetett még egy pillantást az alvó Nőre, majd kiosont az előszobába.
Nicole-t hívta. Tudta, hogy a húga a tökéletes szövetséges egy ilyen játszmában.
– Anya totál kivan – harsogta bele a lány, köszönés helyett, a telefonba.
– Paullal vagyok.
– Kamu – nevetett Nicole. – Paul félórája hívta Philippe-et, hogy menjünk édesnégyesben strandolni.
– Anya is tudja? – kérdezte dermedten Léa.
– Még nem.
– Jó, nem Paullal vagyok, hanem valaki mással.
Nicole hallgatott, valószínűleg éppen újraformálta magában a nővéréről alkotott képet.
– Nicole, kérlek, segítened kell – könyörgött Léa.
– Te bepasiztál?! Ó, te jó ég! Szereted?
Léa gondolkodott, mit mondjon. A hazugság már így is úgy is hazugság maradt. Vagy mégsem? Egy szóval sem mondta, hogy pasival van. És igen…
– Szeretem – vallotta be.
– Ez fantasztikus! – lelkendezett Nicole, és Léa fejében megfordult, hogy talán igazságtalan volt a húgával, amikor eldöntötte, hogy utálni fogja.
– Most is vele vagyok, de nem csináltunk semmi olyat…
– Pedig kellett volna – vihogott Nicole. – Figyu, ne parázz! Anyát lerendezem, de Paullal neked kell tárgyalnod.
– Tudom – sóhajtotta Léa. – Mit mondasz anyának?
– Az igazat. Elmondom, hogy végre igazán szerelmes vagy, de nem óhajod vele megbeszélni a dolgot, mert túl szégyellős vagy. Én persze már egy ideje tudtam az új pasiról, de falaztam neked.
– Kösz, Nicole.
Ez könnyebben ment, mint hitte. Paulhoz viszont nem volt hangulata. Attól is kirázta a hideg, ha csak elképzelte, hogy egy ilyen gyönyörű reggelen az ő hangját kell hallgatnia.
– Majd – mondta az előszoba tapétáján nyíló cseresznyevirágoknak.
Ha már a közelében volt, betért a fürdőszobába. Csak akkor jutott eszébe, hogy elfelejtett papírt tenni a WC deszkára, amikor felállt róla. Sebaj! Sarah és ő nem idegenek.
Fogmosás után újból szemügyre vette a Nő rúzsát. Az ajkához érintette, megízlelte a nyelvével. Mámoros volt ez a reggel. Szokatlan bátorság szállta meg Léát. A selyemhálóingben úgy érezte magát, mint egy hercegnő. Sajnálta, hogy nem mehet ki benne az utcára, bár nem is vágyott igazán ki. Szívesen leélte volna az egész életét a Sarah lakásában.
Körbenézett a fürdőszobában, tikokat keresett. Egy fésű fogaira fekete hajszálak tekeredtek. A vattacukor illatú testpermetből egy kartonnyi sorakozott az egyik sarokban, mintha a Nő attól félt volna, hogy hamarosan kivonják a forgalomból. A kád melletti kisszekrényben puha törölközők pihentek egymáson. Nem lelt rá semmi különösre vagy szokatlanra. Szépítkező szerek, mosópor, öblítő, a kád szélén hajsampon és tusfürdő, egy fiókos műanyag dobozban intimbetétek és tamponok. Léa gondosan leltárba vett mindent. Ha Sarah-é volt, akkor a leghétköznapibb tárgy is különlegessé vált.
Annyira elmerült a felfedezésben, hogy megriasztotta a halk kopogás.
– Léa? – hallotta a Nő hangját odakintről. – Jól vagy?
Léa arca azonnal bíborvörös lett. Vajon mióta vagyok a fürdőszobában? – töprengett. Az ajtóhoz lépett és kitárta.
– Semmi bajom, csak… – kezdte, de a folytatás a torkában rekedt, mert Sarah túlságosan gyönyörű volt a még mindig kócos hajával. Megkövetelte a néma áhítatot.
– Jó reggelt! – köszöntötte Nő.
– Jó reggelt!
Sokáig álltak egymással szemben. Egyszer-egyszer szóra nyitották a szájukat, de egyikük sem mondta ki hangosan, hogy mi jár a fejében. Végül Sarah megmozdult, lépett egyet a fürdőszoba irányába. Léa egy apró fáziskéséssel ugyan, de megértette a helyzetet, és nevethetnékje támadt. Utat engedett Sarah-nak. A Nő is nevetett, azzal a kedves, kamaszlányos nevetésével.
– Zabpelyhet? Rántottát? Szendvicset? – kérdezte Sarah. – Vagy hagyjuk a reggelit, és kezdjük azonnal az ebéddel?
A falióra éppen végszóra ütötte el a tizenegyet. Léa nem érezte éhesnek magát. Túl izgatott volt ahhoz, hogy az evésre tudjon gondolni, de úgy tűnt, a gyomra nem leledzett romantikus állapotban, mert hangosan kordúlt bele a konyha csendjébe.
– A rántotta jó lesz – válaszolta meg helyette Sarah a saját kérdését. – Az olyan átmeneti, se reggeli, se ebéd.
Leguggolt, hogy a konyhaszekrény aljából előhalássza a serpenyőt. Hosszú selyemhálóinge hullámot vetett a padlón.
Léa alig bírta megállni, hogy ki ne mondja: Gyönyörű vagy.
– Nicole meglepett – kezdett el a telefonhívásról beszélni, hogy elterelje a figyelmét.
Sarah felegyenesedett.
– Ő a húgod?
– Igen. Egy cseppet sem hasonlítunk egymásra. Ő olyan…– kezdte, de nem fejezte be, mert akkor el kellett volna mondania, hogy ő meg nem olyan. – Szóval… Megígérte, hogy megnyugtatja anyát.
Sarah a tűzhelynél állt, és a lányt nézte, ajkain halvány mosoly játszott.
– Azt hiszi, hogy új pasim van – kuncogta Léa.
– És mi lett Paullal?
– Ő nem jó szövetséges. Elárulta, hogy nem vele voltam.
– Miért árult el? – Sarah beleütötte a tojást a serpenyőbe. Felsistergett az olvadt vaj.
– Hát… Végül is a szerencsétlen nem tudhatta, hogy vele töltöttem az éjszakát.
Ezt a megállapítást hallva, a Nő felnevetett. Festett porcelántányérokat vett elő a szekrényből, és megterítette az asztalt.
Amíg ettek, Léa azon töprengett, hogy minden egyszerűbb lenne, ha bemutatná otthon Sarah-t. De akkor miért nem teszi? Miért borzad még a gondolatra is? Pontosan azért, amiért Francine sem tud a barátságukról. Ami kettejük között van, bármi legyen is az, titok. Ez a titok nehezíti meg a lélegzetvételét, amikor ránéz a Nőre. Ez a titok dobogtatja meg a szívét, valahányszor a hálóing selyme rafináltan rásimul Sarah testére.
– Ízlik? – szakította ki merengéséből a kérdés.
– Nagyon finom. A legjobb rántotta, amit valaha ettem.
– Azért, mert ez a specialitásom – húzta ki magát büszkén Sarah, de látszott, hogy alig bírja visszatartani a kitörni készülő nevetést. – Nem vagyok egy konyhaművész.
– Néha segítek anyának. Nem állítom, hogy profi vagyok, de gyorsfagyasztott kaja nélkül sem halnék éhen. Mi a kedvenc ételed?
Sarah elgondolkodott, közben a villájára tűzött egy falat tojást, és hosszú, vékony ujjaival letört egy kis kenyérdarabot hozzá.
– Szeretem a halat – mondta. – A nagyi minden pénteken halat vett a piacon és egy nejlonzacskóban hozta haza, aztán betette a kádba. Szegény pára vidáman úszkált, nem sejtve, hogy meg fogjuk enni.
Léa úgy megdöbbent, hogy kiesett a kezéből a villa.
– Kegyetlenségnek tartod? – kérdezte a Nő, mert azt hitte, Léából az eddig szunnyadó, fanatikus állatvédő bújt elő.
– Nem, dehogy! – tiltakozott Léa. – Csak… Apával sokat horgásztunk. Örülök, hogy szereted a halat.
Sarah a füle mögé igazított egy hajtincset, és az asztalra könyökölt. A hálóinge pántjai megint meglazultak a vállain.
– Akkor azt is elárulom – suttogta –, hogy néha csirkét is vett, és az udvaron fejezte le, aztán serpenyőbe csurgatta a vérét és megsütötte, én meg jóízűen megettem.
Léából kitört a nevetés. Fura volt ez a reggel. Már nagyon régóta nem nevetett ennyit.
Sarah most csak mosolygott, tekintete Léa kacagásán pihent. Az ablakon kellemes szellő szökött be, és belefésült a lány hajába.
A kert végében, egy kis lugas árnyékában terítették le a pokrócot, és kényelmesen elnyújtóztak rajta. Tombolt a nyári forróság. Léának melege volt a farmernadrágban. Tegnap este még nem gondolta, hogy Sarah-val töltheti az egész vasárnapot. Minden álomszerűnek tűnt: a kert virágai, a feléjük magasodó kőfal, a város zaja. Amikor lépteket hallottak, vagy zár kattant, abbahagyták a beszélgetést, és, mintha tilosban járnának, a pokróc puha szövetéhez lapultak. Léát ilyenkor olyan izgalom fogta el, mint gyerekkorában bújócskázás közben.
Sarah mesélt a munkájáról. Elárulta, hogy nem nagyon kedveli a kollégáit, de érdekesnek találja őket, mint általában minden embert.
– Szeretem a butikot – mondta Léa. – Anya és Paul szerint komolyabb munka után kellene néznem, de semmi kedvem hozzá.
– Azt csináld, amit szeretsz! Szerencsés vagy, ha lehetőséged van rá. Én is szeretek a reptéren dolgozni – jelentette ki Sarah.
Léának eszébe jutott a találkozásuk. Majdnem belekezdett a sorsszerű véletlenek témájának boncolgatásába, de visszatartotta a félelem, hogy a Nő talán kineveti a gyerekességét. De volt valami, ami nem hagyta nyugodni, arra muszáj volt rákérdeznie.
Sarah a hátán feküdt, és az égen úszó bárányfelhőket nézte. Boldognak tűnt.
– Azt mondtad, hogy nem szereted a vattacukrot – kezdte Léa, mire a Nő meglepetten fordult felé.
– Igen, túl édes. – Sarah nagyon lassan ejtette ki a szavakat, mintha azt várná, hogy Léa közbevágjon, de a lány türelmesen kivárta a rövid mondat végét.
– Ez mókás. Ha rád gondolok, akkor mindig a vattacukor jut az eszembe, vagy a vattacukorról te. Amikor még nem ismertelek, ez az illat jelentett téged. Egy egész kartonnyi vattacukor illatú testpermetet őrzöl a fürdőszobádban… Miért?
Sarah felült. A sort szabadon hagyta hosszú lábait, a fecske a napfénytől megittasodva, vidáman repült a bokáján.
– Léa… – mondta, de csak eddig jutott. Ezután hosszan, némán nézte a lányt. Beletelt néhány percbe, mire újra megszólalt. – Van kedved kirándulni?
– Kirándulni? – csodálkozott Léa.
– Nem hegyet mászni akarok – nevetett a Nő, és megint olyan rejtélyesnek tűnt, mint amikor Léa először pillantotta meg. – Egy kis autókázásra gondoltam.
– Persze – lelkendezett Léa. Még hegyet mászni is szívesen ment volna. Olyan mindegy volt, mit csinálnak, csak azt együtt tegyék.
– Pompás! – ugrott talpra Sarah. – Akkor először is keresünk neked egy nyári ruhát. Nem mászkálhatsz farmerben ebben a hőségben.
Léa ajkáról azonnal lehervadt a mosoly. Tiltakozni akart, de Sarah már meg is ragadta, és bevonszolta a lakásba. A szobába érve, kitárta a ruhásszekrénye ajtaját.
– Válassz!
Na, már megint itt tartottak. Léa ugyanolyan dermedten állt, mint az éjjel.
– Olyan szép vagy – hallotta a Nő hangját. – Miért akarsz elrejtőzni? – Érintés cirógatta meg a hátát. – Tudod mit? Te választasz nekem, én választok neked.
Léa úgy érezte, örvénybe került. Egy kicsit félt, de a félelemnél jobban izgatta a kaland. Mintha csónakban ült volna egy hömpölygő folyó sodrásában. Végignézett a választékon. Sarah-nak nem volt sok nyári ruhája, de még így is nehéz volt a döntés. Legszívesebben mindet felpróbáltatta volna a Nővel, csak hogy lássa, hogyan állnak rajta. Végül egy egyszerű fekete ruhára esett a választása, mert a mellrészét és az alját szolid virágfüzér díszítette. Tökéletesen illet ahhoz a Sarah-hoz, aki a képzeletében élt.
A Nő az ágyra tette a ruhát és kisimította a gyűrődéseit, majd egy hirtelen mozdulattal kibújt a pólójából. Léa ösztönösen fordult el. Miért? – sistergett a fejében a kérdés. – Miért nem merek ránézni? A barátnőimet számtalanszor láttam már öltözködni, mégsem éreztem ezt a… Mit is? Mintha valami tilalmasat tennék, valamit, ami nem illendő. Suhogást hallott. A Nő felvette a ruhát az ágyról, hogy magára öltse. Elszáll a pillanat, és ő elszalasztja. Léa hátra pillantott. Sarah a ruha kicipzárazásával bíbelődött. A könnyű, nyári anyag táncot járt a kezei között. Sötétkék szatén fehérneműt viselt. Léának azok a divatújságok jutottak az eszébe, amelyeket gyerekként szeretett lapozgatni. Azokban voltak ilyen csinosak, ennyire elérhetetlenül gyönyörűek a nők. Kíváncsi borzongással nézte őket. Akkor azt hitte, ő is ilyen lesz majd, és később dühös lett, mert tévedett.
A zár engedett, Sarah belebújt a ruhába.
– Segítesz? – kérdezte.
Léa a Nő mögé lépett, hogy felhúzza a cipzárat. El kellett terelnie az útból néhány fekete tincset.
– Csiklandozol! – nevetett Sarah.
– Bocsánat – szabadkozott Léa, de azért még egyszer utoljára, elsimított egy nem létező hajszálat a Nő hátáról. – Kész.
– Köszönöm. Most te jössz.
– Jaj nekem! – nyögte Léa.
A ruhásszekrényhez vezető úton Sarah felkapott egy csatot az íróasztaláról és laza kontyba tűzte vele a haját. Nem válogatott. Pontosan tudta, melyiket szeretné Léán látni.
– Tessék! – nyújtotta oda a rémült lánynak a földig érő, halványsárga liliomokkal díszített ruhát.
Léa egyszer, a szalagavató bálján, becsípett. Mámoros jókedve kerekedett, még azt is fenségesnek találta, ahogy a teremben függő csillárokon megtört a bennük fénylő villanykörték ragyogása. Ez a szikrázás és ez a mámor kápráztatta most is el: A Nő szemének csillogása, és a saját szívének eszeveszett vágtája. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy kezdte elhinni, hogy egy ilyen ruhában szép lehet.
– Bújj bele! – bíztatta Sarah.
Jólesett megszabadulnia a farmertől, ami lassacskán kezdett ráfőni. A top alatt egy egyszerű körmerevítős melltartó volt rajta. Nem szerette a szivacsos melltartókat, mert a pántrésznél mindegyik idegesítően elállt egy kicsit. Utálta, ha a csalás nem tökéletes. Akkor inkább a szomorú igazságot választotta. De most… Rettenetesen megbánta ezt a döntését. Sarah nőies testének látványától mintha szégyenükben még kisebbre töpörödtek volna a mellei.
Hát jó, essünk túl rajta! Sóhajtott egyet, és levette a topját, majd gyorsan magára öltötte a ruhát, amelynek a pántját a nyaka körül kellett megkötni. Sarah mögéje lépett, és a szekrényajtó belsején lévő tükör felé fordította.
– Ez rémes – állapította meg Léa.
A rózsaszín melltartó kilátszott a vállainál és a hátrész nagy kivágásában is.
– Dehogy rémes – mosolygott rá Sarah a tükörben.
– De az! – kiáltotta dühösen Léa.
Az elkeseredés vakmerőséget kölcsönzött neki. Tetszeni akart, bármi áron. Kioldotta a selyemszalagot, és gyorsan lehámozta magáról az otromba melltartót, majd Sarah segítségével újra megkötötte a nyaka körül a ruhát. Az eredmény káprázatos lett. Csinos volt. Végre igazi nőnek érezte magát.
Lassan elmaradt mögöttük a város. Léának fogalma sem volt róla, hová tartanak, de nem is érdekelte. Lekötötte a figyelmét Sarah jelenléte és a testére simuló liliommintás nyári ruha csiklandóan selymes anyaga. Azelőtt nem érdekelte a divat, sőt, lehetetlennek hitte, hogy ő valaha ilyen ledéren kimenjen az utcára. Melltartó nélkül! Atyaég! Szerencsére a ruha nem simult rá a mellkasára, csak sejtette az anyag alatt rejtőző idomokat.
Kellemes volt a kocsi klimatizált levegője. Nem tértek rá az autópályára, mellékutakon mentek, falvakon hajtottak keresztül. Léa mindig is szeretett utazni. Hol Sarah-t nézte csodálattal a szemében, hol az elsuhanó tájat. Hálás volt Sarah-nak ezért az útért, a ruháért, mindenért. Szerette. Annyira szerette, hogy nem mert gondolkodni ezen a szereteten, mert félt, hogy akkor elveszti a pillanatot. A Nővel pillanatokba sűrűsödött az élete. Mindig újabb és újabb, addig még ismeretlen érzés tört rá. Minden pillantás újfajta borzongással ajándékozta meg.
Kétórányi autókázás után egy kisvárosba értek. Sarah lassított. Szűk, kanyargós utakon hajtottak végig, mígnem elértek egy hatalmas ólomkapus kerítéshez. A kerítés mögött, egy csodálatos kert végében komor kastély állt olyan elegánsan és kimérten, mint egy frakkos komornyik az ura vacsoraasztala mellett. A Nő megnyomta a dudát. A kapu melletti portásfülkében megjelent egy álmos arc, amely azonnal felderült, ahogy meglátta Sarah-t.
– Megérkeztünk.
– Hová? – kérdezte Léa.
Sarah csak akkor válaszolt, amikor áthajtottak a kapun, a kerten, és lefékeztek a kastély előtt.
– Megkérdezted, miért használok vattacukor illatú parfümöt, ha még csak nem is szeretem a vattacukrot. Megmutatom, hogy miért.
Léa össze volt zavarodva. Valami fontos történt éppen vele, de ő képtelen volt felfogni a jelentőségét. Mindig így volt a nagy örömökkel és a nagy tragédiákkal. Csak a tréfákon tudott nevetni, és a hétköznapi fájdalmak csaltak könnyeket a szemébe. Próbálta kitalálni, hol lehetnek. A kertben emberek sétáltak. Szálloda vagy üdülő telep? – találgatott. Az épületben kellemes hűs fogadta őket. Sarah a recepcióhoz lépett.
– Üdvözlöm, kisasszony! – köszöntötte egy elegánsan öltözött fiatalember. Látszott rajta, hogy nem most látja először a Nőt.
– Meglátogathatjuk? – kérdezte Sarah.
– Természetesen – hangzott a nyájas válasz. – A tóparton olvas.
– Köszönöm.
Léa követte Sarah-t. Arra már rájött, hogy ez egy kórház, vagy legalábbis valami otthon féle. Kit látogatnak meg? Ki az, aki a tóparton olvas?
A Nő izgatott volt, Léa megérezte a léptein. A murva csikorgott a szandálja alatt. A kert végtelennek tetszett. A két lány, mint a tündérek, suhant a lombos fák árnyékában. Hamarabb megérezték a víz illatát, minthogy meglátták volna a nádkerítés mögött megbújó tavat, amely körül nyugágyak voltak felállítva. Sarah egy pillanatra megtorpant, és Léára nézett. Bizonytalanság tükröződött a tekintetében. Léa bátorítóan mosolygott rá. Azt akarta, hogy a Nő érezze, még akkor is követné, ha az ördög színe elé vezetné. Elszántságáért cserébe, Sarah kézen fogta: A bőre a bőrén, ujjai az ujjai között. Léa megszédült az örömtől, de gyorsan összeszedte magát, mert Sarah most egy újabb titkot készült feltárni előtte.
Már majdnem körbeérték a tavat, amikor Sarah lassított, majd megállt. Nem messze tőlük, az egyik nyugágyon, egy idős hölgy olvasott. Hófehér haja szoros kontyba volt fogva a feje tetején. Léának az tűnt fel először, hogy mennyire szép. Az öregség nem pusztította el a szépségét, hanem új, patinás bájjal ajándékozta meg. Hasonlított Sarah-ra. Léa megszorította a Nő kezét. Arra már rájött, hogy kihez jöttek, de azt csak sejtette, hogy ez a látogatás nem pusztán öröm, hanem bánat is.
Közelebb léptek a hölgyhöz, mire az kíváncsian pillantott fel a könyvéből.
– Szervusz, nagyi! – köszönt Sarah.
A nő meglepetten nézett végig rajta.
– Üdvözlöm – mondta. Hangja udvarias volt, de hidegen csengett.
– Hogy vagy, nagyi? – folytatta Sarah.
– Öh… Én… Én nem ismerem magát – rázta a fejét nő, és úgy nézett körül, mintha védelmet keresne.
Sarah erre hátrálni kezdett, maga után húzva Léát is. Egy magasra nőtt nádcsomó rejtekében húzódtak meg. Sarah kutatni kezdett a táskájában. Léa látta, hogy remeg a keze, és úgy érezte, menten megszakad a szíve. Sosem értette, miért ezt a kifejezést használják az írók, de most megtapasztalta az igazát. Sarah megtalálta, amit keresett. Meglengette Léa előtt a vattacukor illatú testpermetet, majd befújta vele a nyakát és a csuklóit, a ruhájára is szórt egy keveset.
– Gyere! – Kilépett a nád mögül, és odasétált az öreg hölgyhöz, aki időközben újra belemélyedt az olvasásba. – Nagyi! – szólította.
A nő bosszúsan kapta fel a fejét, de ahogy Sarah közelebb lépett hozzá, megérezte rajta az édes illatot. Száján remegő mosoly vonaglott meg, szemében felszikrázott a felismerés és az öröm.
– Nahát! – Csapta össze a tenyerét. – Vattacukor kisasszony! Hát eljöttél?!
– Igen, nagyi. Ő itt Léa.
– Milyen gyönyörű fiatal hölgy! Talán még nálad is szebb – nevetett a néni, majd a lányokhoz lépett és a karjaiba zárta őket.
Léa homloka Sarah-éhoz ért, testük egymáshoz préselődött. Léa lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak örökre elrejtőzhetnének ebben az ölelésben.
– Öt éve diagnosztizálták nála az Alzheimer-kórt – mesélte Sarah. A kertben sétáltak, kéz a kézben. Az égen szürke felhők gyülekeztek, a levegő párája esőt ígért. – Lassan mindent elfelejtett, a múltját, önmagát, végül engem is. Talán négy éves lehettem, amikor a strandon vattacukrot vett nekem. A szél belefújta a hajamat, csupa rózsaszín vattacukor lettem. Akkor hívott így először. – Sarah szünetet tartott, és letörölte arcáról a könnyeket. – Vattacukor kisasszony!, mondta, ha rossz fát tettem a tűzre, vagy ha kedveskedni akart. Minden héten meglátogatom, ő az én családom, a mindenem. Azelőtt, ha volt bennem elég erő, elbeszélgettem vele, mint egy kíváncsi idegen, de ha nem, csak ültem a közelében és néztem, ahogy olvas. Aztán egy napon az egyik újságban talált egy parfümmintát, amit nekem ajándékozott. Bekentem vele a csuklómat, és akkor egyszeriben csoda történt. Nagyi felém fordult, és azt mondta: Nahát, Vattacukor kisasszony! Hát ezért használom ezt a giccsesen édes illatot.
Léa nem tudta, mit mondjon. Ott állt mellette a Nő az esőfelhők alól kiszűrődő napfényben. Olyan volt, mint egy varázslat. Egyszerre imádta a testét és a lelkét. A legcsodálatosabb emberi lénynek tekintette, akit valaha látott. Hozzá lehet-e érni egy ilyen csodához? Hogyan mutathatná meg neki, mennyire szereti? Azt akarta, hogy tudja, átérzi a fájdalmát és együtt örül vele. Hogyan mondja el, hogy vele akar lenni, meg akarja osztani vele az életét, a családja akar lenni? Mik azok a szavak, amelyekkel ki lehet mondani a szív dobbanásait? De hát a szavak túl gyengék, összeroskadnak az érzések súlya alatt. Csak a karok elég erősek, csak a test bírja el a szerelem fizikai valóságát.
Léa tett egy bátortalan lépést Sarah felé. A távolban megdörrent az ég. Kifűzte ujjait az ujjai közül, és megérintette a Nő arcát. Érintése felsiklott a füléhez, onnan továbbfutott a hajába, és kirántotta belőle a csatot. A fekete hajzuhatag Sarah vállaira omlott.
– Léa – suttogta Sarah.
– Hm?
– Örülök, hogy itt vagy.
Léa rámosolygott. Ujjai betévedtek a hajfürtök mögé. A karjai így ölelést formáltak, amelyben Sarah lehunyt szemmel, reszkető sóhajjal talált menedékre.
Léa sosem gondolta volna, hogy ő nyújt majd menedéket a Nőnek, hogy ő lesz az, aki magához öleli. Meglepte a saját ereje. Ölelése egyre szorosabbá vált, karjai lesiklottak Sarah derekára. Egyszeriben megtalálta élete értelmét. Vigyázni fog rá. Minden lélegzetvételét óvni fogja. Megnevetteti és letörli a könnyeit.
Léát soha nem tapasztalt öröm töltötte el. A szerelem magasztossága átjárta a lelkét. Már-már vallási áhítattal csüggött a saját érzelmein. De ekkor… Megérezte Sarah-n a vattacukor illatot. A Nő teste a testéhez simult, karjának meztelen bőre az ő meztelen hátát érintette. Ismeretlen borzongás sistergett végig a gerincén. Elszállt a szent áhítat, helyébe vad és követelőző vágy kúszott, mint egy kígyó, azt suttogva a fülébe, hogy öleljen még szorosabban. Mámoros köd ereszkedett az érzékeire. Elfelejtette hol van, elfeledkezett önmagáról, csak a Nő létezett. Érezni akarta, hogy ott van vele, magába akarta olvasztani. Elméjében őrült táncba kezdett a képzelet. Már nem tudott különbséget tenni a valóság és a fantázia között. Érintése Sarah csípőjére siklott, majd onnan tovább a mellére. Belemarkolt a hajába. Ajkai a Nő nyakának bársonyos bőrére tapadtak. Nyelvén megédesedett az izzadtsággal keveredett parfüm keserű íze.
Léa kinyitotta a szemét. Úgy robbant bele a testébe a rémület, mintha villámcsapás érte volna. Karjai Sarah derekán pihentek, arca az arcához simult. Kibontakozott az ölelésből, és az ijedtségtől lihegve hátrálni kezdett.
– Ne haragudj! – nyögte elkínzottan.
Sarah értetlenül nézett rá.
– Ne haragudj! Ne haragudj! – hajtogatta Léa, közben folyamatosan hátrált. Amikor a Nő lépett egyet felé, rohanni kezdett.
– Léa! – szállt utána Sarah hangja. – Léa!
17.
Átrohant a kerten. Az égen időközben sötét felhőkbe burkolózott a nap. A portás utána szólt, de Léa az ő kedvéért sem volt hajlandó lassítani. Egy ismeretlen város idegen utcáin bolyongott, mégsem félt. Eltompította a kétségbeesés. Úgy érezte, ő maga is idegen, a testébe van zárva egy idegen, ismeretlen vágyakkal, ismeretlen akarattal.
Egészen addig rohant, amíg ki nem fogyott a lélegzetből. Akkor vette észre, hogy szakad az eső, amikor megállt egy kapualjban. Csurom víz volt a ruhája. Reszketve kuporodott össze. Zokogott. Elhatározta, hogy az ájulásig fog sírni, de a teste másképp döntött. Mintha egy csapot zártak volna el benne, hirtelen elapadtak a könnyei. A fájdalom is enyhült a mellkasában. Már a levegő hidegét és az esőcseppek szúrását is érezte. A pánik után megszállta a nyugalom. Közömbösen szemlélte saját magát. Gyűlölte a vágyat Paul szemében, de most ugyanez a vágy lobogott benne. Megvetette Nicole magakelletését, de most ő is ugyanúgy akart tetszeni. Semmiben sem különbözött tőlük. Mocskosnak érezte magát.
Ekkor, pont amikor elképzelte, ahogy a sár lassan beszivárog a szívébe és megrontja a tisztaságát, a bőre egyszer csak felragyogott a sötétben. Fényszórók hintettek rá aranyport. Egy kocsi állt meg előtte. Léptek zaja csattant a pocsolyákban.
– Léa! – kiáltotta Sarah. – Hála az égnek!
Léa felkapta a fejét. A Nő alakja úgy közeledett feléje a fényszórók ragyogásában, mintha egy angyal jött volna el érte. Odaért hozzá és felemelte a földről, hogy magához ölelje.
– Nem haragszol rám? – kérdezte Léa vacogva.
– Istenem, Léa, dehogy! Mi ütött beléd?
Sarah ruháját is átáztatta az eső, haja hideg, nedves csomókban hullámzott a hátán. Gyöngéden a kocsi irányába kezdte húzni a lányt.
Léa hagyta magát. Ahogy a pánikot felváltotta benne a nyugalom, úgy váltotta fel a nyugalmat az elszántság. Szeretni fogja Sarah-t. Megengedi magának, hogy szeressen és vágyjon. És ebben nincsen semmi rossz, mert ez az ő sorsa. A Nő az ő sorsa.
A vihar nem akart csillapodni. Vad szélrohamok csapták hozzá a szélvédőhöz a kövér esőcseppeket. Villámok cikáztak az égen. Léa tüsszentett egy nagyot. Hiába volt bekapcsolva a fűtés, a vizes ruha hidege beette magát a csontjaiba. Az eső dühösen kopogott a kocsi tetején, mintha minden áron be akart volna jutni. Sarah letért a főútról, és lefékezett egy zsákutcában.
– Meg fogsz fázni, Léa – állapította meg aggódva.
– Van rá esély – ismételte a lány azt a mondatot, amelyet a Nő mondott, amikor felfedte előtte az első titkát, az erkélyt, amelynek táncot járnak az ablakai, amikor elsuhan felettük egy repülő.
Sarah megérintette Léa arcát, a füle mögé igazított néhány vizes tincset, majd lekapcsolta a világítást és feljebb vette a fűtést.
Léa kioldotta a ruhája pántját. Az átázott anyag teljesen rátapadt. Úgy érezte, mintha a régi bőrét vedlené le magáról, hogy felragyoghasson az új külseje. Kicipzárazta Sarah fekete ruháját, kikapcsolta a melltartóját is és lesimogatta róla. Olyan közel húzódtak egymáshoz, ahogy csak a smart kényelmetlen elrendezése engedte. Lúdbőrt csalt átfagyott testükre a fűtés meleg lehelete.
– Olyan szép vagy – suttogta Léa. – Én még soha nem éreztem így senki iránt.
Sarah eközben azzal volt elfoglalva, hogy meglazítsa a lány vizes tincseit, hogy azok hamarabb megszáradjanak. A vallomás hallatán, a vállára húzta Léa fejét, ölelése a hátára siklott.
– Vattacukor kisasszony! – nevetett Léa, és nem tudta, valóban érzi-e vagy csak ráképzeli Sarah bőrére az édes illatot.
A kocsi motorja halkan duruzsolt alattuk. Párafelhő meszelte be a szélvédőt, elrejtve őket a világ kíváncsi tekintete elől. A lányok mozdulatlanul, némán, egymás ölelésébe simulva hallgatták testük szaggatott lélegzését, szívük dübörgő ritmusát, és azt kívánták, bárcsak soha ne érne véget a vihar.
Folyt.köv.