Kedves Carol!

Jól elbénáztam, hogy nem írtam hamarabb kommenteket az egyes fejezetekhez. Úgy sokkal érdekesebb lett volna az, hogy nekem eszembe jutott már korábban, hogy Adam esetleg tudja, hogy Nicholas vágyakozik utána, csak a barátságuk féltése miatt nem mond semmit. :D

Na ja, azért elég nagy meglepetések értek végig, egyik érzelmi kitörésből estem a másikba. Az igazság az, hogy én végig szurkoltam a Nicholas-Adam párosnak, még ha mélyen tudtam is, hogy az nem lenne valóságos (mint ahogy Nicholas leírta, hogy Voltaire a valóság).

Én egy tipikus álmodozó vagyok, én nem elégszek (még) meg a valósággal... nekem ehhez még fel kell nőnöm. Szóval ilyen szempontból nekem szerintem kicsit más érzésekkel ért véget ez a sztori, mint mondjuk Nicholasnak magának, najó nyilván nem lehet összehasonlítani minket pff...

Pár éve láttam egy filmet, ami arról szólt, hogy egy fiatalember szerelmes a legjobb barátjába. Időközben a kettősükbe becsatlakozik egy lány, és a barátnak megtetszik, és össze is jönnek, de ez a szegény srácban is elindít valamit, és a végére kibukik a nagy titok. A barát akkor azt mondja, hogy nem akarja elveszíteni a legjobb barátját, de a lány a szerelme, és a fiút nem tudja úgy szeretni, ahogy ő szeretné. Nagyon szomorú a film vége, ráadásul még tehetetlen dühöt is éreztem, mert ez olyan dolog, amin nem tudsz változtatni, hogy a másik mit érez... de közben a barátot is megértettem, neki is irtó rossz volt így, hogy szereti a barátját, de nem úgy, és ezért elveszítheti végleg. Ez a szétszakadás érzés megöl.
Ebben a filmben nem volt folytatás arról, hogy mi lett velük később, és itt meg tök jó volt olvasni, hogy megmaradt a kapocs közöttük :) Hogy az a speciális szeretetük volt olyan erős, hogy egymás életében maradhassanak.

A történet végéhez szólva, tetszik, hogy ugyan lett "megoldás" meg "végkifejlet", de megmaradt a melankólia a vissza-visszatérő vágyódás miatt. Ugyan a titok kiderült, ami végül is nem is volt titok, de az érzelmek ettől még hirtelen nem oldódnak föl az éterben, sőt Nicholas esetében sose fognak. Ez egyszerre szomorú és örömteli; hihetetlen és valóságos.

Tudom, hogy ez már mazochizmus, de szeretem ezt a facsaró érzést a szívben, amikor ilyeneket olvasok (csak az én valóságomban ne lenne ilyen...).

Köszönöm ezt a csodálatos történetet, amely megmutatta, hogy ugyan a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy mi szeretnénk, de attól még lehet valami más helyette / mellette, valami más, ami akár még jobb is lehet, mert a valóságos jó jobb kell hogy legyen, mint a nem létező legjobb...

Ezzel a kis katyvasszal a végén zárom most a hozzászólásomat... :D

Aileen