Kedves Carol!
A Merengőről tévedtem ide, ahol Sindarin néven kommenteltem a Szerelem a Pál utcában ficedhez. Én voltam az, aki az Aranysárkányt emlegette és nagyon aggódtam, hogy zárod le a történetet. És akkor te a válaszodban azt írtad, hogy rengeteget írtál már, de mindig sikerült elkerülni a tragikus végkifejletet. Mivel úgy igazán megkapott a történeted hangulata, stílusa (ez azért ritka nálam), és rettentően kíváncsi is vagyok, a nyomodba eredtem a neten és idetaláltam. Először csak álmélkodva szétnéztem, nem is nagyon tudtam, mire számítsak, kicsit be is húztam a nyakam, hogy milyen terra incognitára érkeztem. Hogy otthon érezzem magam, szépen elolvastam itt is (kétszer) a Pál utcai ficet (igen, én is szerelmes vagyok már nagyon régen Bokába, Gerébet pedig - a hibáival együtt, meg talán pont azért - meg mindig nagyon szerettem, és itt nálad még jobban megszerettem őket). Aztán összeszedtem a bátorságomat és elkezdtem kalandozni, olvasni a többi történetet. És hát ez - ez olyan volt, mintha kinyílt volna egy ajtó! Annyira finomak és érzékenyek az írásaid, annyira behúztak, megnyugtattak, megmosolyogtattak (a szó legjobb értelmében), simogatták a lelkemet. És közben felszabadulnak és ösztönösnek éreztem őket. Ahogy hagytam magam elbűvölni, járt az agyam (mert soha nem bírok magammal), hogy mi ez, mi ez, ami ennyire megfog? Arra jutottam, hogy minden nyilvánvaló különbség ellenére én valószínűleg a szereplőid valamilyen lelki rokona vagyok, és egyszerűen örülök, hogy családtagokat találtam, ott, ahol a legkevésbé sem számítottam rá.
Úgyhogy most azért is írok, hogy tudd – nekem is vannak angyalaim (bár eddig ezt nem így fogalmaztam meg magamnak), és most betettelek közéjük, úgyhogy fogok ide járni és olvaslak, figyelem, miket írsz, és úgy általában nagyon-nagyon hálás vagyok neked, és rettentően örülök, hogy megtaláltam a site-odat.
(Csak, hogy konkrét legyek: nagyon szerettem a LoveJournal-t, a LifeJournal-t, az egész René-történetet, iszonyatosan tetszik az új sorozat is. Van még sok minden, amit nem olvastam, de ennek külön örülök, azokat tartalékoltam sötét napokra.)
Még visszatérve a Pál utcai történetre: bár én hoztam fel a Merengőn a Kosztolányi –párhuzamot (láttam, hogy egy másik kommentelőnél már nem örültél neki), nem éreztem semmit egy pillanatig sem koppintásnak, inkább ez a kicsit melankolikus, finom, századfordulós, impresszionista hangulat volt, amit eszembe juttatta az Aranysárkány gimnazistáit. Ahogy olvastam tőled mást is, még inkább látom, hogy milyen a saját hangod, stílusod. Így újraolvasva Bokáékat (igen, belefogtam még egyszer), inkább már téged, a te hangodat hallom. Megértem amúgy, ha nem akarsz erre a történetre visszatérni, de ha egyszer eszedbe jut egy Boka-Geréb speciál (inkább a későbbi életükre gondolok - jaj, úgy el tudom képzelni Jánost komoly orvostanhallgatónak! És most már biztos eljutnak együtt színházba ) az nagyon szép lenne. De most úgy vagyok vele, hogy írsz, amihez kedved van, rám számíthatsz, mint olvasódra.
Hát, egy kicsit hosszúra és érzelmesre sikeredtem (mit hozott ki belőlem, amit itt találtam…). Még egyszer köszönöm, Carol, az élményt!
Szeretettel: Sinda