Nagyon régen írtam Neked, ami nem azt jelenti, hogy nem is olvastalak, mert egyszerűen nem lehet nem olvasni amiket írsz.
Még Guillaume mondta, amikor meglátta apukáját egy idegen nővel, hogy vannak pillanatok, amikor az ember csak ott akar maradni az útpadkán ülve, és soha többet fel nem állni onnan... az elmúlt időszakom pont ilyen volt, és még lesz is sajnos. Viszont úgy érzem, itt az idő, hogy leírjam hálámat, amiért Te mindig itt vagy, és kiutat adsz a hétköznapokból a történeteiddel.
Nagyon szeretem a legújabbat is, megint egy teljesen egyedi történetet hoztál nekünk. Én nehezen fogalmazom meg pontosan mi van a fejemben, de amint látom, hogy új fejezet van, elönt a boldogság, és azonnal olvasom, és falom a betűket. Ákos nagyon szimpatikus nekem, az öniróniát, és szarkazmust én is sűrűn alkalmaztam egy időben.
Pont nemrég gondolkoztam el azon, hogy végső soron mindenki csak azt szeretné, ha valaki szeretné, szerelemmel szeretné, ha tartozhatna valakihez. Így már nem olyan ijesztőek az emberek, persze csak távolból :D

Köszönöm, hogy vagy nekünk, nekem, és megosztod velünk a csodát, ami benned van! :)