A Szépség
1.
Joseph nem azért lett pap, mert Istent akarta szolgálni. Joseph azért lett pap, mert el akart bújni a világ elől.
A fekete reverenda nagyszerű búvóhely volt.
Joseph kiváló eredménnyel végezte el a teológiát és a tanárképzőt, és most ott állt a …-i kollégium kicsiny, számára berendezett szobájában arra várakozva, hogy megszólaljon a latinóra kezdetét jelző harangszó.
Joseph huszonnégy éves volt, és bár Isten felé nem volt túlzottan elkötelezett, de a tanítás iránt komoly vonzódást érzett. Az, hogy taníthatott, kárpótolta mindenért, amiről hivatása miatt le kellett mondania. Eddig csak egy plébániai iskolában tanított, és most egy egész osztálynyi tizenöt éves kollégista várta, mégsem érzett félelmet vagy bizonytalanságot.
Josephben megvolt a tehetség a tanításhoz. Lelkes és türelmes volt. Érdekelték az emberek. Szerette őket figyelni, persze csak távolból. Úgy nézte mások életét, mint egy darabot a színházban, a külső szemlélő éleslátásával, a nézőtér sötét mélyének biztonságában.
Amikor megszólalt a harang, magához vette könyveit, és nyugodt léptekkel indult az osztályterem felé.
Joseph meg volt elégedve magával. Jól sikerült a belépője. Ez köszönhető volt elődje mogorva és kegyetlenségre hajló természetének.
Az osztály egy emberként lélegzett fel, amikor meglátta az új latintanárt, aki fiatalságával és csábító mosolyával rögtön elnyerte elfogadásukat és tiszteletüket.
Miután Joseph röviden ismertette az éves tananyagot és közölte elvárásait az osztály felé, a tanári asztal szélére ült kezébe véve a névsort, és lassan olvasni kezdte a neveket. A kezek egymás után lendültek a magasba. A névsor fekete tintával írt nevei arcot és személyiséget kaptak. Leblanc-nak kócos fekete haja volt, Legrand pedig olyan kicsi volt, hogy elveszett a padban.
Yves Delamer hiányzott. Joseph várt egy kicsit, majd megismételte: Yves Delamer! A név dallamos magánhangzói úgy gurultak szét a visszhangos teremben, mint a szétszóródó gyöngyszemek.
Joseph végignézett az osztályon. A fiúk lesütötték szemüket, és matatni kezdtek a padon tankönyveik között. Így adták tanáruk tudtára, hogy ők nem tudnak semmiről, és kikérik maguknak a feltételezést is, hogy nekik bármi tudomásuk lenne Yves Delamer távollétének okáról.
Az ablak melletti padsor utolsó előtti padja üres volt.
Joseph elmosolyodott. Hát jó, kicsi Yves, te holnapig titok maradsz, gondolta, és folytatta a névsorolvasást. Néhány percen belül minden név arcot kapott, kivéve Yves Delamerét.
Joseph, míg felírta a táblára az aznapi preparátumot, Yves Delamer nevét ízlelgette magában. Tetszett neki ez a név, egyszerű volt, és tiszta. Holnap megtudja, milyen arcot rejtenek azok a vidám és dallamos magánhangzók.
Az osztály egész jó latinos volt. Az elődje szigora elérte célját, a fiúk annyira féltek tőle, hogy megtanulták az anyagot. Az óra kellemes hangulatban telt el. Még ott lebegett a teremben az újdonság varázsa. Joseph az óra végét jelző harangszóig fürdött a kíváncsi tekintetekben. Ez a nyilvánvaló érdeklődés a személye iránt zavarba hozta. Félt, hogy új tanítványai csalódottak lesznek, ha megtudják: Fekete reverendája nem rejt titkokat, csak egy egyszerű embert, aki már tizenkét éves korában lemondott a világról.
A kollégium igazgatója egy magas, korán megőszült abbé volt. Határozottan visszautasította, hogy csak íróasztala mögött görnyedjen, aktívan részt vett a tanulók oktatásában és nevelésében. Éleslátó tekintete folyton ott világított a folyosókon.
– Vigyázzon, barátom, mert Isten hajlamos villámokat hajigálni az engedetlenekre! – harsant fel néha fegyelmező baritonja, és az, akinek szólt, rögtön lehajtott fejjel vágta vigyázzba magát. – No, jól van, de Isten szeme azért nem láthat mindent! – tette hozzá nevetve.
Talán sajátos humorának köszönhette tekintélyét, vagy talán annak, hogy a …-i érsek öccse volt. Nem lehet tudni, melyik tulajdonsága nyomott többet a latban, de az biztos, hogy mind a tanári karban, mind a tanulók között igen hamar elismerést és szeretetet vívott ki magának.
Joseph nem kedvelte az igazgatót. Természetéből fakadóan viszolygott a mindig vidám, harsány emberektől. Úgy gondolta, hogy ezek a mosolygó maszkok eltakarják a valódi ént, a mögöttük rejtőző ellenséget. Josephet inkább a szomorú arcok vonzották. Azok az emberek igazabbnak tűntek. Miért is palástolná valaki vidámságát szomorú ábrázattal? És e mellett ő maga is képtelen volt eltitkolni a bánatát. Arca mindig tükrözte érzelmeit. Volt idő, hogy megpróbált ő is álarcot ölteni, de hasztalannak bizonyult. Ezért határozta el végül, hogy érzelmeitől szabadul meg inkább.
De bárhogy is érzett Joseph abban a pillanatban, amikor az igazgató belépett a szobájába, mosolyt erőltetett ajkára, és vidáman üdvözölte.
Az igazgató intett, hogy üljön vissza, és maga is lehuppant az íróasztallal szemben álló székre. Fújt egyet, és éles kék tekintetével az új tanár arcát fürkészte.
– Nos, hogy telt az első napja? Mi a véleménye neveltjeinkről? – tette fel kérdéseit, de válaszra nem hagyva időt rögtön ő maga folytatta, miközben ujjaival hangosan dobolt a szék karfáján. – Hát igen, tudja, én nem vagyok híve a túlságosan szigorú nevelésnek. Ez meglepi, látom. Ne is tagadja! Mindig kakukktojás voltam a maguk szigorú rendjében. Ezt büszkén vállalom. Tudja, én elsősorban azért lettem jezsuita, mert tanítani akartam. Tanítani akartam a tanításnak áldozva szívemet, lelkemet, testemet, akaratomat. A tanítás és a nevelés az én igazi hitem. Isten csak második lehet. Most felháborodott? Ön, kedves fiatal barátom, el sem tudja képzelni, hogy egy felszentelt pap ilyen elveket vallhat. Nem igaz? Ön, kedves abbém, még el van kábulva a tömjénfüsttől és saját áldozatától, amit a hitéért hozott. Ön még fiatal házas, és a mézeshetek bódulatában él, hisz csak nemrég lépett frigyre Istennel. Látom, mosolyog. Jó, ez azt jelenti, hogy van humorérzéke. Ez a mi pályánkon elengedhetetlen. Mindig azt vallottam, hogy a humor a legjobb nevelőeszköz a kezünkben. Mi ebben a kollégiumban nem megfélemlítéssel fegyelmezünk. Ezt különösképpen azért nem tesszük, mert neveltjeink igen nagy arányban szegény emberek fiai, sokan árvák, akiknek az életét a mi gondjainkra bízták. Tanítványai nemcsak jól vagy rosszul nevelt kócos hajú gyerekek, hanem fiatal életek, reménységek. Sok pap kerül ki közülük. Tehát csak óvatosan, tanár úr, persze azt se hagyja, hogy elszemtelenedjenek. Próbálja megtalálni a középutat. A középút a liberális nevelés fő alapelve, ezt ne feledje! Ezek a fiúk már nem gyerekek, de még nem is felnőttek. Az ön feladata, hogy átsegítse őket ezen a nehéz átmeneti életszakaszon. Ahogy elnézem önt, remek tanár lesz. Nem is vesztegetem tovább az idejét. Van mit átgondolnia, fiatal barátom. Megkapta a házi feladatát.
Az idős pap nevetett, nevetve állt fel a székből, nevetve fogott kezet, és nevetve csukta be maga mögött az ajtót.
Joseph pedig csak állt, és arra gondolt, milyen kár, hogy nem lehet beszélgetni ezzel az emberrel.
2.
Josephet a kollégium kertjében érte utol a zápor. A felhők már akkor kezdtek gyülekezni, amikor kilépett a székesegyház kapuján, oldalán az érsekkel.
– Jó kis vihar készülődik – dörmögött az orra alatt a görnyedt hátú pap, és szürke szemével az eget kémlelte.
Josephet feszélyezte a bársonyba öltözött öregember. Nem tudott róla semmit, de tisztelnie kellett, mert az érseki rang tiszteletet követelt. Nem tartotta sokra a címeket és rangokat, bár halványan emlékezett egy, a gyermekkorában látott címerre, ami nagy kőkandalló felett díszlett, és emlékezett nagyapja száraz, kimért hangjára is, ahogy azt kérdezi: No, és fiatalúr milyen eredményeket ért el a retorikaosztályban?
Szerette volna, ha inkább azt kérdezi tőle, hogy álmodott-e múlt éjjel, vagy azt, hogy mi a véleménye Sherlock Holmesról, de sajnos a nagyapját csak a tanulmányi előmenetele érdekelte.
Amikor dörögni kezdett, Joseph elbúcsúzott, és futva indult a kollégium felé, de a vihar gyorsabb volt nála. Kénytelen volt csuromvizes reverendában elkezdeni az óráját. A fiúk vigyázzba állva köszöntötték. Joseph egy hanyag mozdulattal Leülni!-t vezényelt, és az általános óra eleji hangzavart arra használta fel, hogy egy-két zabolátlanul a homlokába göndörödő nedves, fekete hajtincset ráncba szedjen. Mire ez a művelet meghozta eredményét, az osztály is elcsendesedett. Joseph annyira zavarban volt, hogy elfelejtett névsort olvasni és már az óra háromnegyede is eltelt, amikor eszébe jutott a mulasztása. Gyorsan végignézett az osztályon.
Első látásra úgy tűnt, hogy nincs üres pad. Tekintete az ablak melletti padsor utolsó előtti padjában ülő fiún állapodott meg.
Ezen a napon Yves Delamer már megtisztelte jelenlétével az órát. Joseph nem láthatta jól az arcát, mert a fiú mélyen füzete fölé hajolva ült. Úgy látszott, teljes figyelmét leköti a fordítási feladat, legalábbis testtartása ezt sugallta. Bal kezével hajába túrt, és két ujja között egy szőke hajtincset tekergetett. Tollszárát telt ajkaihoz érintette. Hosszú szempillái eltakarták a szemét. Úgy tűnt, mintha aludna.
Yves Delamer olyan volt, mint aki éppen egy festőnek ül modellt. Tagjai mozdulatlanok voltak, kivéve a hajtinccsel játszó két ujját. Az időtlenség halvány aurája lengte körül. Yves Delamer örökké tudta varázsolni a múló pillanatot.
Joseph emlékeibe kitörölhetetlenül bevésődött ennek a különös fiúnak a füzet fölé hajló, androgün szépségű arca. Úgy érezte, évek múltak el felette egy pillanat alatt. Szemben a fiú időtlenségével, látta magát megöregedni. Egy gyermekkori emlék bukkant fel előtte a semmiből. Látta önmagát, a tizenkét éves Josephet, aki a fésülködő-tükörben nézi magát. Lassan felemeli anyja rúzsát, és vérszínűre festi vele ajkait, aztán csak sír. A könnyek végigfutnak az arcán, végül álláról lecsöppennek reszkető kezére. Joseph elfordította tekintetét Yves Delamerről, és észrevette, hogy az esőcseppek hosszú patakokban csurognak le az ablaküvegen.
Az óra végén beszedett néhány füzetet, köztük Yves Delamerét is. A fiú úgy adta oda neki, hogy egy pillantásra sem méltatta, de Joseph nem neheztelt rá tiszteletlensége miatt. Nem tudta megtenni, mert tekintetük ugyan nem találkozott, de Josephnek végre alkalma nyílt szemügyre venni a különleges arcot.
Yves Delamer szép volt. Tiszta, minden hivalkodástól mentes szépség. Talán öntudatlan szépség, aki nem sejti, hogy hatalma van az emberek felett, mert a szépséget mindenki tiszteli. A szépség az egyetlen igazi hatalom a világon, és a szépség tekintélyét még Joseph is elismerte.
3.
Az ablakon besütő nap sugarai nekiütköztek a tanterem végében álló szekrény üvegajtajának, és ahogy visszaverődtek róla, reflektorként világították meg Yves Delamer szép arcát. Az éles fény bosszanthatta a fiút, mert nyugtalanul fészkelődött a padban. Hol kihúzta magát, így próbálva elkerülni a rávetülő napsugarakat, hol előregörnyedt, és bal kezét homlokához emelte, hogy védje a szemét. A harc vég nélkülinek ígérkezett.
Joseph, amikor belépett, szokása szerint azonnal Leülni!-t vezényelt, és elkezdte a házi feladatnak feladott fordítás ellenőrzését. Miközben a megoldásokat hallgatta, figyelme elkalandozott. Nézte az előtte ülő fiúkat. Még fiatalok voltak, szabadok, még nem kaptak szerepet a társadalomtól, legnagyobb problémájuk a másnapra feladott házi feladat teljesítése volt. Mégis gondterhelten hajoltak füzetük fölé, szemükben nagy szomorúságra utaló felhőkkel. Vajon milyen fájdalmakkal kell megbirkózniuk ezeknek a fiatal életeknek? Mindegyik arc mögött egy megfejthetetlen rejtély bújt meg, a maszk mögött rejtőző igazi, féltve őrzött egyéniség.
Yves Delamer vesztésre állt. A düh már mély ráncokat rajzolt a homlokára. Szemét keskeny réssé szűkítette, és hátrafordult, hogy felmérje támadója erejét. A szekrény üvegajtói közömbösen csillogtak vissza rá. Yves sóhajtott, és fejét füzetére hajtva ráfeküdt a padra. Megadta magát.
Joseph végignézte a jelenetet, és maga se tudta miért, de meghatódott. Olyan sok éven át zárta el magát az emberektől, megtagadva mindent, ami emberi, hogy valóságos megrázkódtatás volt számára, szembenézés az ismeretlennel ez a különös fiú és a néhány, egyszerű emberi mozdulat, a düh és a megadás mozdulata.
Joseph, mint egy alvajáró, öntudatlanul állt fel a tanári asztal mögül, öntudatlanul ment végig a padsorok között, és öntudatlanul tette kezét Yves Delamer szőke, selymes hajára. Csak akkor fogta fel, hogy mit tett, amikor a fiú úgy ugrott fel, mintha áramütés érte volna.
Ahogy ott álltak egymással szemben, Joseph most láthatta először Yves Delamer káprázatosan kék szemét, és ez a varázserejű szem őrá szegeződött, őt nézte. Josephnek úgy tűnt, hogy a másodperc, amely alatt farkasszemet néztek egymással, órákká nőtt, végtelen, időtlen órákká. Végül Yves törte meg a bűvöletet. Lehajtotta a fejét, várta a megrovást. Joseph annyira megdöbbent a tettén és annak következményén, hogy csak egy halk, ideges rendreutasításra futotta erejéből. Nevetségesnek érezte magát, és szinte futva tért vissza a biztonságos katedrára.
A rövid közjáték után az óra a megszokott rendben folytatódott. Mintha mi sem történt volna, Joseph sziporkázott, szellemes megjegyzéseket tett diákjai fordításaira. Az osztály nevetett. Egy külső szemlélő észre sem vette volna, hogy történt valami szokatlan, nem oda illő, és talán még maga Joseph sem vette észre, hogy a kréta meg-megremeget a kezében.
Yves Delamer az óra végéig egyenesen ült, szemét lesütve. A nap visszaverődő sugarai akadálytalanul fúródhattak bele fehér bőrébe.
A következő vasárnap ünnepélyes keretek között megtartották az évnyitót. A misét maga az igazgató celebrálta. Josephet, lévén még új tanár, egyik osztály mellé sem osztották be, a meghívott egyházi méltóságok soraiban kapott helyet. Joseph gyermekkorában szeretett templomba járni. Elkábította a füstölők illata, a pompa, a visszhangzó orgonamuzsika. Miután felnőtt már nem volt képes átadni magát a liturgiák áhítatának. Fázott a templom hideg kőfalai között. Nem látott mást, csak üres pompát. Nem hallott mást, csak meghallgatásra sosem találó, kétségbeesett fohászokat. A templom lett számára a hiábavalóság szimbóluma.
De ezen a vasárnapon Josephnek megváltozott a véleménye, mert az unalmas szertartás csodálatos meglepetéssel ajándékozta meg.
A fiúk osztályonként vonultak be. Az alsóbb évesek az első sorokban foglaltak helyet, mögöttük ültek a felsőbb évesek. Joseph jól láthatta tanítványait. Kíváncsian figyelte őket, amíg a meghívott vendégek gyülekeztek. Most volt alkalma először tanórán kívül látni a fiúkat. Elegáns fekete felöltőt viseltek piros nyakkendővel, a kollégium ünnepi egyenruháját. Egyfolytában csacsogtak. Kezüket szájuk elé tették, hogy tompítsák hangjuk élességét. Jobbra-balra forgatták fejüket, csak egy-egy erélyesebb rendreutasításra hallgattak el, de ahogy elfordult a felügyelő tanár, rákezdték megint, mint a csivitelő verebek. Egyedül Yves Delamer hallgatott. Állát tenyerébe támasztotta, és unottan bámult bele a templom tömjénfüstös félhomályába.
Joseph azon kapta magát, hogy megigézve bámulja a szép fiút. Körülnézett, de nem figyelte senki. Megkockáztatott egy újabb lopott pillantást. Yves Delamer egy csillogó sziget volt a diákok nyüzsgő tengerében. Nyugalom áradt egész lényéből, és valami idegenség, kívülállóság. Megmozdult, hátradőlt a padban, lábait keresztbe rakta, ujjaival halkan dobolt az ülésen maga mellett. Egyre látványosabban unatkozott.
Joseph egy pillanatig vágyat érzett, hogy odaüljön mellé és megszólítsa, hogy megkérdezze tőle, mi jár a fejében. Úgy érezte, ők ketten hasonlítanak egymásra. Talán csak az áhítat hiánya tette oly hasonlatossá őket, de lehet, hogy mindkettőjükben volt valami több, ami a körülöttük lévőkből hiányzott. Hogy mi volt ez? Joseph azt akarta hinni, hogy az éleslátás, a racionalitás és a fájdalom. Volt valami Yves Delamerben, ami koránál jóval érettebb megjelenést kölcsönzött neki. Joseph idáig jutott gondolataiban, amikor elkezdődött a mise. Az igazgató kellemes baritonja csaknem álomba ringatta. A közös imádság alatt Yves-re pillantott. A fiú nem imádkozott. Szép profilja nyugodtan, hidegen fordult az igazgató felé. Joseph újra elámult ezen a tökéletes szépségen. Az arany hajfürtök selymessége még bizsergette a tenyerét. Most, hogy oldalt fordult, szépen látszottak elképesztően hosszú szempillái, szabályos állvonala, pisze orra. Ez a fiú nem csak szép volt, ő maga volt a megtestesült Szépség. Valami apró dolog repült el a feje mellett, Joseph nem látta, mi az, de iskolás emlékeiből sejtette, mi lehetett. Yves nem vette észre. Joseph a fiú mögötti padsorokat fürkészte, de mindenki lehajtott fejjel imádkozott. Képzelődött volna? Véget ért az ima, a zsoltárok következtek. Yves nem énekelt, még csak meg sem játszotta magát, nyíltan szembe szállt. A papírgalacsin ezúttal célba talált. Yves összerezzent, és a hajához kapott. Undorodva dobta a pad alá a galacsint, de nem fordult meg. Joseph egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte a jelenetet, de hiába próbálta bemérni, honnan érkezhetett a lövedék, nem látott csak elmélyülten éneklő fiúkat. A feladó nem árulta el magát. Megint azt a furcsa elfogódottságot érezte, mint a tanórán. Gyorsan le kellett sütnie a szemét, mert Yves felé pillantott. Döbbenten érezte, hogy elpirul.
Amikor úgy gondolta, hogy biztonságban van, újra a fiúra szegezte tekintetét. Észrevette, hogy Yves bőre elefántcsont-fehér, szinte átlátszó, puhának, bársonyos tapintásúnak tűnt. Arcán gyenge pír rózsállott, a harmatos fiatalság. Egy újabb galacsin érkezett, most az állán találta el Yves-et. Joseph megbabonázva nézte. A szép arc eltorzult, de még így is elbűvölő maradt. Fehér, kecses kezével az állához kapott, és letörölte a nyálas papírgalacsin nyomát. Hátrafordult, és Joseph elképedésére elmosolyodott. A feladó egy káprázatos, gyönyörű mosolyt kapott tőle. A mosoly közben ajkai lassan szétnyíltak, és látni engedték fehér, szabályos fogsorát. Volt ebben a mosolyban valami incselkedés, játékos cinkosság. Joseph annyira elámult, hogy elszalasztotta azt a szerencsést, aki kivívta Yves Delamer figyelmét. Már hiába forgatta a fejét és kutatta a fiú mögötti sorokat, nem tudta felfedezni Yves cinkosát.
Valami furcsát érzett. A gyomra táján nyilallt, mintha keserű csalódás mart volna bele, vagy elvesztett volna valamit. Összeszorult a szíve. Érthetetlen. Dühösen elfordította a tekintetét, és a misére próbált koncentrálni, de folyton megjelent előtte az a káprázatos mosoly. Mi ütött belé? Ez egy tizenöt éves iskolásfiú! Uralkodnia kell magán. Nevetséges az egész. Megpróbált elmerülni a szent ének dallamában, de valami arra késztette, hogy újra Yves Delamer felé pillantson. Ellenállt a kísértésnek. De amikor az igazgató újra előlépett, Joseph öntudatlanul, mintha valami vonzaná, a fiú felé fordult.
Találkozott a tekintetük. Yves Delamer ránézett. Ugyan tekintete azonnal tovább is siklott róla, de a tény tény maradt: Yves ránézett.
Joseph szíve hevesen vert. Neki szánta-e ezt a pillantást, vagy csak véletlenül került a tekintete tüzébe?
Nem tudta eldönteni, de egy hang azt suttogta belül, hogy a fiú már hamarabb nézte őt, csak lekapta róla a tekintetét, amikor feléje fordult. Ezen morfondírozott a nap hátralevő részében.
4.
Nincs annál izgalmasabb és rejtélyesebb, mint amikor egy ember figyelmét felkelti egy másik ember. Egy megismételhetetlen, varázslatos pillanattól fogva ez a két ember összekapcsolódik. Láthatatlan, pókhálóvékony szál köti össze őket tudtukon kívül. Ők csak annyit veszne észre, hogy valami lassan elkezd megváltozni bennük. A világot a másikon keresztül kezdik el látni, és az a másik mindig ott lebeg, hogy árnyéka rávetülhessen az életre. Van, hogy ez a két ember soha nem fejti meg az őket összekötő kapcsolat eredetét és miértjét. Néha csak öntudatlanul vesznek részt a nap mint nap újrakezdődő játékban, de van, hogy kitartóan kutatják az okokat, vállalva a csalódás kockázatát, mert a vonzódás legtöbbször egy álomképből fakad, amit hordozója kétségbeesetten próbál valósággá változtatni.
Josephnek nem voltak álmai. Elégedett volt az életével. Biztonságban érezte magát reverendája rejtekében. Annak, aki lemondott a világi életről, nincs mitől tartania, nem függ másoktól. Nem függ attól a másiktól. Joseph tizenkét éves kora óta szabad volt, ami számára annyit jelentett, hogy meg tudta óvni magát a heves érzelmektől, az emberekkel való kapcsolattól. De most, ahogy ott állt az éjszakától feketére festett ablaküveg mögött és szembenézett önmagával, megijedt, mert a visszatükröződő fiatal arc tekintetében észrevett valamit, valami soha nem látott csillogást. Tükörképének szemében halványan, alig láthatóan, de mégis észrevehetően megjelent az a másik.
Joseph minden nap láthatta Yves Delamert. A tanórákon hétfőn, szerdán és pénteken, az istentiszteleteken vasárnap, és itt-ott, az udvaron, az ebédlőben, a folyosókon. Mivel Yves bentlakó volt, Joseph minden reggel vidáman ébredt, tudva, hogy számtalan lehetősége adódik majd a találkozásnak. Nem kereste a magyarázatát ennek a különös rajongásnak, egyszerűen csak elfogadta. Szerette nézni. Lebilincselte a fiú legkisebb, legegyszerűbb mozdulata is. Bár Josephnek tartózkodó és iróniára hajlamos természete volt, ami arra ösztönözte, kezelje mindig fenntartással az embereket, most teljesen biztos volt benne, hogy ez a fiú jó lélek.
Az órákon szinte sosem hallotta a hangját, dolgozataiban nem mutatkozott meg az egyénisége, és láthatóan nem érdeklődött különösebben a latin nyelv iránt, de Joseph szerette ezeket az órákat, mert az osztályteremben feltűnés nélkül figyelhette.
Yves veleszületett eleganciával viselte egyszerű, kopottas ruháit. A szürke zakó, amit általában hétfőn és szerdán viselt, kicsit nagy volt rá, vékony teste szinte elveszett benne. Biztos a bátyjától örökölte, gondolta Joseph.
Szeptember vége volt már, de a nap még melegen sütött be a tanterem ablakán. Kintről madárdal szűrődött be, és ez a késői indiánnyár álmosítóan telepedett rá az osztályra. A fiúk bágyadtan hajoltak tankönyveik fölé, és ki tudja, merre jártak gondolataikban, talán az elmúlt nyár eseményeinek diaképei peregtek le még egyszer belső szemeik előtt.
Joseph egy kicsit irigyelte tőlük ezeket az emlékeket.
Yves Delamer is állát támasztva meredt az előtte heverő könyvre.
Vajon milyen lehet Yves Delamer, ha nem tanórán van? Ki lehet valójában Yves Delamer?
Joseph felelőnek szólította, a tanév kezdete óta először.
A fiú felállt, és lassan a táblához ment. Josephnek a torkában dobogott a szíve. Yves olyan közel állt hozzá, hogy érezte az illatát, valami különlegesen édes illat volt ez, megfejthetetlen esszencia. Szőke haja csillogott, ahogy rásütött a nap. Az ablaknak háttal állt, a fény úgy vette körül, mint a szentképeken a glória fénye az angyalokat. Joseph még senkit sem látott ilyen szépnek, ilyen egyedinek. Felírta a latin mondatot, majd a krétát a fiú kezébe adta, úgy, hogy lopva megérintette a tenyerét. Sosem gondolta volna, hogy ilyen varázslatosan borzongató érzés valakihez hozzáérni. Az érintés a fiúra láthatóan nem gyakorolt semmilyen hatást. A tábla felé fordult, és gondolkodott. A feladvány a házi feladatként feladott olvasmány befejező mondata volt:
Carissime, semper illum seductorem et eius opera cave!
Joseph épp egy fejjel volt magasabb Yves-nél. Egymás mellett állva látványos kontrasztot alkottak. Yves csinos, madárcsontú fiú volt, egyenes, homlokába hulló szőke haja lányos külsőt kölcsönzött neki. Joseph magas, vékony, de erős csontozatú volt, és fején dús, fekete haj göndörödött. Yves tengerkék, vidámságtól csillogó tekintete fénnyel árasztotta el Joseph zárkózott, sötétbarna szemét. Amikor Yves ránézett, Joseph úgy érezte, mintha egy világra néző ablakon könyökölt volna ki.
Yves írni kezdte a fordítást a táblára, közben ajkai némán formálták a szavakat. Joseph megállapította, hogy a fiúnak tökéletesen szabályosak az ajkai. Gyermeki száj volt ez, még nem kóstolta meg a szenvedély ízét, még sosem csókolt, mint ahogy ő maga sem. Joseph elpirult saját gondolatai hallatán, és most először vonta kérdőre érzéseit. Kezdett tudatára ébredni vonzalmának.
Te legkedvesebb, óvakodj mindig e csábítótól és annak mesterkedéseitől!
Yves, amikor elkészült tanárára nézett, de Joseph messze járt, belső világának zűrzavarában. Az osztály mozgolódni kezdett. Yves csak állt és várt. Joseph végre megérezte a rá szegeződő tekintetet. Yves nézte, de nem csak egyszerűen nézte, tekintete fürkésző volt, mélyre akart látni, keresett valamit. Josephnek végre sikerült felhívnia magára ennek a szép fiúnak a figyelmét. Ez a diadal átsegítette előbbi megrázkódtatásán, és visszahelyezkedhetett a tanár szerepébe. Felolvastatta a fordítást. A fiú hangja dallamosan szólaltatta meg a szavakat kissé falusias akcentussal színezve, ami egyedülálló bájt kölcsönzött nekik. Joseph szerette volna még maga mellett tartani, élvezni a közelségét, de semmiképpen nem akart feltűnést kelteni. Helyére küldte Yves-et egy jelessel.
És ekkor történt.
Yves nem a tábla szélére rakta le a krétát, hanem Joseph felé nyújtotta, aki ösztönösen nyúlt érte, hogy átvegye. Másik kezével már az osztálykönyvben lapozott. Nem nézett oda, csak érezte, ahogy Yves ujjai végigsimítják a tenyerét, lassan és szándékosan, ellentétben az ő futó, véletlenszerű érintésével. Mire felfogta, mi történt, a fiú már a helyén ült, és a könyve fölé hajolt egyik szőke tincsét a megszokott, öntudatlan mozdulattal tekergetve mutató- és hüvelykujja között.
5.
A kollégium udvarát egy alacsony kőfal választotta két részre. Ez a kőfal arra volt hivatott, hogy a felsősöket elkülönítse az alsósoktól, megakadályozva azoknak a bizonyos különleges barátságoknak a kialakulását, amelyekről minden kollégista hallott már, vagy át is élt esetleg, és amelyek a tanárok előtt sem voltak ismeretlenek, de ennek ellenére az elnézés homályába burkolództak.
Egy csütörtöki délutánon, a tanórákat követő szünetben, Yves Delamer két másik fiú társaságában ezen a kőfalon üldögélt. Joseph, mint felügyelőtanár, kőrözött az udvaron. Egy kisebb csapat fiú labdázott, mások párokban sétáltak és beszélgettek. Josephet hamar megszerették a diákok, mert mindig barátságos és engedékeny volt velük. Tudta, hogy az udvar végében, a kiskapu melletti bokor jótékony takarásában dohányzót alakítottak ki, de nem szólt róla, pedig egy délután a bokor rejtélyes módon lángra kapott. Mikor Josephet kérdezték, ő csak a vállát vonogatta, és valami olyasmit emlegetett, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek, és hogy történt már hasonló baleset egy csipkebokorral valamikor nagyon régen. Ez után Josephet mentőangyaluknak kiáltották ki a felsőévesek, és már-már baráti hangnemet mertek megütni vele szemben a szünetekben. Joseph néha labdázni is beállt közéjük.
De Yves Delamer nem kereste a társaságát. Yves visszahúzódó természet volt, soha nem vett részt a labdajátékokban. Mindig ugyanazon két fiú társaságában mutatkozott, másokkal csak nagyon ritkán beszélt. Ha szóltak hozzá, válaszolt, ilyenkor az ajkai körül elbűvölő mosoly játszott, de tekintete zárkózott maradt.
Joseph megállapította, hogy Yves-et tisztelik társai. Sosem esett áldozatául az erre a korosztályra oly jellemző kegyetlenségeknek, ellentétben sok másik, jellegtelen külsejű társával, akiket gyakran durván megtréfáltak, megaláztak.
A másik két fiút Joseph nem ismerte, biztosan felsőbb osztályba jártak. Az egyik vörös hajat viselt a fején és hozzá szeplőket az orra körül, a másik magas, izmos, erőteljes fiú volt, már tizenhét éves is elmúlhatott, ő is szőke volt, mint Yves, és barna szeme barátságosan, nyíltan nézett a világra. Yves vele közeli barátságban lehetett, mert a beszélgetés hevében hagyta, hogy az átölelje, vagy megfogja a kezét. Joseph legnagyobb megrökönyödésére a barnaszemű nagy buzgalommal élt is ezzel a lehetőséggel. Megesett, hogy Yves finom kis kezét percekig nagy lapáttenyerei közé zárta és úgy tartotta ott, mint kalitkában a madarat.
Yves hanyag eleganciával ült, lábát lóbázva. Kabátja összehajtogatva hevert mellette a falon. Ingujja könyékig fel volt tűrve. Nem is olyan vézna, mint amilyennek túlméretezett zakójában látszik, karjai vékonyak, de izmosak, munkában edzettek, állapította meg Joseph, miközben lopva végigmérte.
Joseph már csaknem egy hónapja élt Yves Delamer bűvöletében. Gondolatban folyton vele volt, őt látta. Érzelmektől oly sok évig megfosztott szíve életre kelt, és csillapíthatatlan mohósággal szeretni akart.
Nem hallotta, miről beszélgetnek, de a szél elvitt hozzá egy-egy szófoszlányt, vagy Yves nevetését. A fiú fesztelenül viselkedett nála idősebb társaival, sőt úgy tűnt, hogy az a kettő leereszkedő alázattal udvarol neki. Yves ritkán szólalt meg, inkább hallgatott, közben csillogó tekintete egyikről a másikra vándorolt. Amikor megszólalt, szemét szégyenlősen lesütötte, mintha zavarná a ráirányuló figyelem. Elragadó volt. Joseph a délutáni nap fakuló fényében úgy érezte, menekülnie kell, mentenie magát.
Néha nem lehet tudni, honnan jön a félelem, egyszerűen csak megjelenik. Már ott is van, és rátelepszik a lélekre, rabul ejti a szívet, és kötelet fon a nyak köré. Az áldozat ilyenkor nem tehet semmit, csak figyel belül önmagában, és fuldoklik. Ha küzd, hamarabb veszti el a saját életéért vívott csatát. Vannak olyanok, akik harcolni próbálnak. Ők még nem ismerik a félelem hatalmát, még szembe mernek szállni vele, ők azok, akik fáradhatatlanul keresik a másikat. Azért teszik ezt, hogy ne kelljen végignézniük az önmagukban végbemenő pusztulást, inkább kifelé fordulnak. A másik enyhíti a félelmet. A másik teste menedék. De a félelem ravasz, mert ott fészkel abban a másikban is. A félelemtől nem lehet szabadulni.
Joseph egész életében félt. Gyermekkorában a sötét szobában megbúvó szellemektől, a meg-megreccsenő padlótól, a nyikorgó ajtóktól, a fák holdfényben táncoló árnyékától. Anyja halála után önmagától kezdett el félni, saját elfojtott haragjától, kétségbeesésétől, a magánytól. Az emberi testben nem lehet olyan egyszerűen felkapcsolni a lámpát, mint egy kísértetektől hemzsegő szobában. A fény nagyon szeszélyes, lehet, hogy sosem világít be a lélekbe, lehet, hogy akkor látogat meg, amikor alszunk, és nem tudjuk meg, hogy ott járt. De Joseph meglátta a fényt, egy másik ember fényét, és most választás előtt állt. Induljon el a fény felé, és kolduljon tőle egy sugarat, vagy maradjon saját sötétségében, megőrizve annak látszatát, hogy uralkodik önmaga felett? És vajon az a másik megosztja-e vele a fényét, ha kéri? Úgy érezte, megalázóan nevetséges helyzetbe hozta magát. Ő, akinek sosem voltak álmai, most egy álmot kergetett megszállottan. Nem tudhatja meg! Nem szabad, hogy észrevegye!
Joseph még egyszer utoljára ránézett, majd elfordult, és beállt a labdázó fiúk közé játszani.
6.
Eltelt egy hét, és ezalatt Joseph kitartóan kerülte Yves Delamert. A folyosón kitért előle, a tanórákon a lehető legkevesebb figyelmet fordította rá. Játszania kellett, méghozzá jól, hogy elhitesse a fiúval – ha az észrevette egyáltalán –, hogy vonzalma nem volt több az új tanár kíváncsiságánál.
A hét végére egészen belejött az önsanyargatásba. Már rá se nézett Yves-re. Bár gondolatai közé minduntalan beférkőzött a fiú képe, mégis úgy hitte, győzedelmeskedett gyengesége felett… egészen péntek délutánig.
Péntek délután négykor az irodalomtanár kopogtatott be az ajtaján, és megkérte, hogy helyettesítse egy órán át a végzősök tanulószobájában. Egy diákra kellett felügyelni, aki a büntetőfeladatát írta. Joseph felkapott egy könyvet az asztaláról, és indult.
A tanulószobák a fiúk hálótermeinek folyosóján voltak, itt írták a házi feladatot, itt töltötték a csendespihenőket olvasással, társasjátékokkal. Minden osztálynak saját tanulószobája volt U alakban elrendezett padokkal. A falakat szentek és történelmi alakok portréi díszítették, a padlóra puha szőnyeget helyeztek, igyekezve ezzel megteremteni a családias otthon hangulatát.
Josephet egy pillanatra izgalom fogta el. Mi lenne, ha véletlenül éppen Yves valamelyik barátja ülne odabent? Megállt, mély lélegzetet vett. Nem, Yves Delamer már nem fontos, csak egy a sok közül. Elmosolyodott, kinevette ostoba vonzalmát. Még akkor is mosolygott, amikor belépett a végzősök tanulószobájába.
A szobában, megbontva az U alakot, két asztalt állítottak egymással szembe, hogy a felügyelőtanár figyelemmel kísérhesse a büntetésben lévő diák munkáját, ami általában bibliamásolási vagy fogalmazási feladat volt.
Joseph belépett. Az egymással szembe fordított asztalok egyikénél Yves Delamer ült. Szőkén, szemében a már jól ismert, a tenger határtalan nagyságát és mélységét tükröző kékséggel. Josephnek egy egész örökkévalóságnak tűnt a pillanat, mialatt döbbenten meredtek egymásra. Nem csak az ő arca árult el meglepettséget, Yves lassan szétnyíló ajkai is ezt bizonyították. Mint mindig, most is a fiú fordította el elsőnek tekintetét, és vigyázzállásba ugrott, hogy megadja a tiszteletet a belépő tanárnak.
Joseph, mint a tanár, kedvesen köszöntötte, és utasította, hogy folytassa a feladatát, miközben helyet foglalt a szembefordított asztalnál. Fellapozta a magával hozott könyvet, és olvasni kezdte. Joseph, mint ember, rendreutasította izgatott arcvonásait, de a szívén nem volt hatalma, az erős kis szerv bordáinak ütközve verte a szerelem ritmusát. A könyv sorai összefolytak a szeme előtt, nem érdekelte az olvasmány, csak a pillanatot várta, hogy Yves újra elmélyedjen az írásban és ő ránézhessen végre, egy hét után először.
A fiú írni kezdett, az előtte fekvő lap felénél tartott, hosszúkás betűi, mint ezernyi hangya futkostak szét a fehér papíron. Yves keze remegett.
Joseph végre rá mert nézni. Hosszú másodpercekig itta magába a látványt. Yves közel volt hozzá, még soha nem érezte őt ilyen közel. Látta, hogy szemöldöke is mézszínű, akárcsak a haja, ez adta arcának a leírhatatlan lágyságot. De bőrének fehérségével és hajának szőkeségével ellentétben Yves-nek hosszú fekete szempillái voltak, és most, hogy lefelé nézett, eltakarták nagy mandulavágású szemét. Vonásai semelyik népcsoportéhoz nem hasonlította. Ez az arc egyedi volt, egy megismételhetetlen műalkotás, amit csodálni kellett, mert a csodálatra alkották meg, és Joseph csodálta. Egyszeriben lehullott róla az elmúlt tizenkét év minden bánata, keserűsége, újra gyermek volt, mint anyja halála előtt. Gyerek, aki látja a felhők közt megbúvó sárkányt. Tiszta és ártatlan volt, nem tapadt még rá a felnőttek megalkuvó, hazug világának szennye. Hitt, nem Istenben, benne soha nem hitt, csak elfogadta. Most csak úgy hitt, elfogadás nélkül egy emberben. Mert hogyan is lehetne elfogadni az abszurdot, a képtelent, egy ilyen szerelmet?
Yves egyszer csak feltekintett, egyenesen Josephre, annak őt bámuló, elfogódott arcába. Nézték egymást. Mindketten a másiktól várták a csodát, a lehetetlent. Josephbe belenyilalt a felismerés: Uramisten, tudja!
Yves nyugodt volt, arca nem árult el csodálkozást, szemében nem bujkált kérdés, csak várakozás. Joseph érezte, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom, most zavartalanul beszélhet vele. De mit mondjon? Hogy kezdje? Megijedt imádata tárgyától, tétovázott, félt a visszautasítástól, de sietnie kellett, mert a fiú tekintetébe az elbizonytalanodás felhője látszott beúszni, még egy pillanat, és újra lesüti a szemét.
Joseph végre megszólalt. Az üres terem falairól visszaverődő szavai zúgó dobhártyáinak ütköztek.
Megkérdezte Yves-től, hogy miért büntették meg. Yves elmosolyodott, azzal a lefegyverző mosollyával, amellyel a barnaszeműt is megajándékozta a falon ülve, azon a bizonyos délutánon, amit Joseph sohasem fog elfelejteni, mert akkor érzett életében először féltékenységet. Nem készítette el a házi feladatnak Portré egy kedves barátról címmel feladott fogalmazást. Amíg beszélt, a már jól ismert módon, lesütötte szemét, de ahogy elhallgatott, tekintetét azonnal Josephre emelte. Hogyan képes ennyi boldogságot adni a másik egyetlen szava is? Joseph megrészegült, és tovább kérdezte.
– Miért nem írta meg a fogalmazást? Biztosan van legalább egy kedves arc az életében.
Yves komoly maradt, hangja mélyebben csengett. Megírta a feladatot, de nem merte beadni.
– Miért?
Mert egy nyúlról írta. Bogyóról, a nyuláról.
– Nagyon szeretheti azt a nyulat. – Joseph hangja remegett a gyöngédségtől.
A nyúl már régen elpusztult, Yves négyéves korában kapta húsvétra, ő volt az első barátja. Finom, puha bundája volt. Most az igazgatóról ír portrét, mert volt olyan jó, és megengedte, hogy a kollégium bentlakó diákja legyen. Yves ajkáról cinkos mosoly villant Josephre. Joseph visszamosolygott, nyíltan, álarc nélkül.
Újra feszült csönd támadt. Hallották egymás lélegzetvételét. A folyosón léptek koppantak, és Yves gyorsan a füzete fölé hajolt.
Az irodalomtanár belépett. Vége szakadt a varázsnak, a külvilág betette lábát egy kezdődő szerelem templomába, és megszentségtelenítette az áhítatot.
Joseph átadta helyét, és az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, még egyszer hátranézett, és tekintetük újra találkozott. Feldúltan lépett ki a folyosóra. Csak akkor hasított bele a felismerés, amikor már szobájának biztonságában érezte magát. Ez a felismerés egy fontos kérdést vont maga után: Mi a csudát keresett Yves Delamer a végzős osztály tanulószobájában?
Joseph rájött, hogy az égvilágon semmit sem tud erről a fiúról.
Nyomozni kezdett. Megpróbált beszélgetésbe elegyedni a kollégáival. Kihasznált minden kínálkozó alkalmat arra, hogy a diákokról kérdezősködjön, de minden furfangjára szüksége volt ahhoz, hogy a szót Yves Delamerre terelje, és ha végre sikerült neki, csalódására a kérdezett csak a vállát vonogatta, vagy minden jelentőséget nélkülöző információkkal tudott csak szolgálni. Yves a többi tanár szemében nem volt figyelmet érdemlő fiú, közepesen tanult, és elvegyült a szürke tömegben. A szürke tömeg azokat az arcokat jelentette, akik ugyan jelen voltak az iskola mindennapos életében, de olyannyira jelentéktelenek voltak, hogy egyetlen szürke masszává olvadtak össze. Josephnek arra is vigyáznia kellett, hogy kérdezősködésével nehogy magára vonja kollégái figyelmét, felkeltse gyanakvásukat.
Végül felhagyott a faggatózással, és egy délután lement az alagsorban berendezett irattárba. Ha valahol, akkor ott biztosan volt nyoma ennek a bájos, de tanárai által oly méltánytalanul mellőzött fiúnak.
Az alagsorban penész és doh szaga terjengett. Az ernyő nélküli egyetlen villanykörte erőtlenül szórta fényét a gondosan elrendezett iratokra.
A fiúkat beiratkozásuk éve szerint katalogizálták és tették személyi adataikat egy-egy évszámmal megjelölt fiókba. Josephnek ez megnehezítette a dolgát. Ha Yves-et ő tanítja latinra, akkor a fiú tizenöt éves és negyedikbe jár. De vajon itt végezte el az első osztályokat is? Ha igen, akkor négy évvel ezelőtt kellett beiratkoznia. Joseph nem találta meg a fiú kartonját abban a fiókban. Tovább keresett. Megnézte az idén beiratkozottakat. Ott sem volt. A fiú létezése még az irattár számára is érdektelen lett volna?
Joseph nem adta meg magát, most már ott dolgozott benne a másik megismerésének csillapíthatatlan vágya. Éppen rászánta magát, hogy végignézze az elmúlt négy év minden egyes kartonját, amikor egy kéz érintette meg a vállát. Joseph, mint a kamrában süteménylopáson kapott gyerek, megszeppenve fordult meg. Az igazgató állt előtte szokásosnál is szélesebb mosolyában, és okos szemével hidegen méregette. Joseph fejében másodpercek alatt készen álltak a válaszok az igazgató várható kérdéseire, de az nem kérdezett semmit, csak mosolygott tovább.
– Helyes, fiatal barátom! Mindig fontosnak tartottam, hogy a tanár érdeklődjön tanítványai iránt. Megkönnyíti a közös munkát, ha a tanulót mint embert is ismerjük, felmérve korlátait és végtelen lehetőségeit – mondta végül.
Joseph buzgón helyeselt. Az igazgató újra mosolygott, és kihúzott egy fiókot.
– Lássuk csak! – dünnyögte. – Hol van annak a haszontalan Grenier-nek az aktája? Szegény gyermek már másodszor szakítja meg a tanulmányait a miatt az ostoba plébános miatt. És mit tehetek én? Semmit. Jogilag ezeknek a nincsteleneknek az egyházkerület a gyámja. Én csak annyit tehetek, hogy tanítom őket, már ha kegyeskednek ezt lehetővé tenni azok a vidéki komédiások.
Végre megtalálta, amit keresett. Meglobogtatta Joseph előtt a dossziét.
– Nahát, a kis béka már megint veszít egy évet a templom felújítási munkálatai miatt. Szégyen és gyalázat! Hát, Isten áldja fiatal barátom, további jó munkát! Találjon minél több információt, és használja őket okosan!
Azzal amilyen nesztelenül jött, úgy el is tűnt.
Joseph magára maradt, de nem volt ideje megrémülni attól, hogy az igazgató rajtakapta. Ennél komolyabb és nehezebb feladattal kellett megbirkóznia odabent önmagában. Egy szekrénynek dőlt, és várta, hogy csillapodjon izgatott szívének dobogása. Akár meg sem kellett volna néznie, már mindent tudott, de erőt vett magán, és kihúzta a hat évvel ezelőtt beiratkozottak fiókját.
Összeállt a kép. A két felsőbb éves barát, majd Yves a végzősök tanulószobájában. Hogyan is gondolhatta, hogy Yves értelmes, mindent tudó szeme egy tizenöt éves fiú csodaszép arcából tekint rá?
Megtalálta. Delamer, Yves, születési hely ismeretlen, születési év 19.., kijelölt gyám …-i plébánia.
Joseph gyorsan visszatette a dossziét, több információra nem volt szüksége. Az irattárból azonnal az udvarra ment, és levetette magát a legközelebbi padra.
Bár hűs októberi szél fújt, Joseph mégsem fázott. Egy születő remény fűtötte belül. Egy bolond reménytelen remény, hogy Yves-nek talán szüksége lehet rá, talán ő, éppen ő, az élettől elhidegült, cinikus Joseph lesz az, akit a családjának választ. Őrülten kívánta a lehetetlent, egy kapcsolatot, egy köteléket, a szerelem felkínálkozó lehetőségét.
Yves Delamer tizenhét éves volt, és árva.