A szüret
1.
Vacsora után Joseph, az igazgató, Yves és a pápaszemes fiú a társalgóba vonult. A pápaszemes egy könyvvel a szoba sarkában lévő kis asztalhoz ült. Joseph és az igazgató egy kényelmes kanapén foglaltak helyet. Yves a hanglemezek között válogatott a padlón térdelve. Az igazgató az iskolában tervezett felújítási munkálatokról tartott előadást, és Josephnek igen nehéz volt figyelmet színlelnie, mert Yves alig fél méterre volt tőle. A vacsora előtt fürödhetett, mert frissesség áradt belőle, és szappanillat, amit Joseph élvezettel szívott magába. Minden tökéletesnek és egésznek tűnt: a közeledő éjszaka, a szoba meghitt nyugalma, a szerelem jelenléte. Arra gondolt, hogy most kellene megállítani az idő kerekét. A lemezjátszó felsistergett, és felcsendült a Für Elise. Yves továbbra is ott ült a padlón a lemez borítóját nézegetve. Joseph éppen azon gondolkodott, hogyan vonhatná be őt is a társalgásba, amikor az igazgató hirtelen témát váltott, és megkérte, hogy meséljen magáról, mi vezette a papi hivatás felé. Joseph az első ijedtség után észbe kapott, és mesélni kezdett. Hiszen ez óriási lehetőség volt számára, hogy nyisson Yves felé, még ha nem is közvetlenül. Nem szokott hozzá, hogy magáról beszéljen. Nem tudta, mit lehet elmondani egy idegennek, ezért az iskoláiról kezdett mesélni, de lassan belülről valami arra ösztönözte, hogy beszéljen arról az éjszakáról. Az oly sok évig titkolt fájdalom ki akart törni. Egy pillanatig tétovázott. Yves-re pillantott, aki továbbra is a lemezek között matatott, de érezte, hogy figyel. A mondat közepén hagyta abba a tanulmányairól szóló beszámolót.
– Az, hogy pap lettem, egy éjszaka alatt dőlt el – kezdte, és az igazgató barátságos szemébe nézett. – Tizenkét éves voltam, és még mindig féltem a sötétben. Azon az éjszakán is valami rosszat álmodtam. Sírva riadtam fel. A ház csendes volt. Apám szokás szerint valamelyik szeretőjével szórakozott a városban. Már éjfél is elmúlt, és én remegő térdekkel indultam el anyám szobája felé. Amikor rosszat álmodtam, csak ő tudott megnyugtatni. Megengedte, hogy mellé feküdjek, a hajammal játszadozott, és dúdolt nekem, amíg újra el nem aludtam. Bekopogtam. Nem jött válasz. Lassan lenyomtam a kilincset, és benyitottam. A szobában sötét volt…
Joseph maga elé meredt, mintha csak magában beszélne. Hangja egyre halkult. Yves kicsit közelebb húzódott a kanapéhoz.
– Beléptem. Csend volt. Valahogy elbotorkáltam az ágyig. Nem mertem lámpát gyújtani. Az ágyhoz léptem, és anyám testét kerestem. A takarón a kezem valami nedveshez ért. Tovább tapogatóztam, és végre megérintettem anyámat. Rettenetesen hideg volt. Rémülten kerestem meg az éjjeliszekrényen álló lámpa kapcsolóját. A hirtelen felvillanó fény miatt be kellett csuknom a szemem. Amikor kinyitottam, megláttam… Anyám nyitott szemmel feküdt. Az ágy csupa vér volt. Vérpatakok folytak felvágott ereiből. Már nem tehettem semmit. Csak álltam, és bámultam őt. Néztem az én gyönyörű, halott anyámat, és arra gondoltam, hogy még csak el sem búcsúzott tőlem. Egész éjjel ott álltam a vértócsában. Reggel a szobalány talált rám. A temetés után apám bentlakásos kollégiumba küldött, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem.
Joseph elhallgatott, és a kezét nézte, mintha még mindig látná rajta a vért. Közben a lemezről lefutott a tű, és csend lett. Yves nem rakott fel új zenét. A sarokban a pápaszemes fiú a némán üldögélő kis társaság felé sandított.
2.
Joseph elhatározta, hogy másnap részt vesz a szüreten. Lefekvés előtt kirakta az ágyra az összes magával hozott világi ruhát, és válogatott. Végül a farmernadrág és egy rövid ujjú, kék vászoning mellett döntött. Az ing színe különösen jól állt neki. Kezdte azt is megtanulni, hogyan fésülje a haját előnyösen. Ha hagyott néhány fekete fürtöt a homlokába hullani, arca lágyabb lett, mosolya nyíltabb. Amikor tízkor átment a fiúk hálószobájába takarodót fújni, Yves, kockás takarója alatt összegömbölyödve, már mélyen aludt.
Reggel Joseph is felült a fiúk mellé a szekérre. Yves piros-fehér csíkos pólót viselt, és a megszokott kopott farmernadrágot, ide-oda rebbenő tekintete újra zavarról árulkodott. Joseph vidáman beszélgetett a fiúkkal és az út közben felvett falusi fiatalokkal. A falu utolsó házánál egy lány kapaszkodott fel a szekérre. Úgy húsz éves lehetett, hosszú fekete haj keretezte szép arcát. A fiúk már ismerték, keresztnevén szólították, és bókokkal halmozták el. Colette szeme rögtön megakadt Josephen, de amikor bemutatták neki, tátva maradt a szája a csalódottságtól. Bezzeg az ő tekintetében nem volt zavar. Végigmérte Josephet, és annak ellenére, hogy megtudta, pap, flörtölni kezdett vele. Joseph ezen csak nevetett, de amikor észrevette, hogy Yves tekintete megállapodik rajtuk, erőt vett magán, és visszafogott érdeklődést mutatott a nő iránt, aki erre végigkacagta az egész utat. Félórás rázkódás után végre megérkeztek. Festői táj tárult Joseph szeme elé. Ameddig csak ellátott, szőlőtőkék hosszú sorai borították be a hegy lankáit. Először rövid séta következett. Négyes csoportokban mentek föl a lejtő tetejére, oda, ahol a tőkesorok kezdődtek. Joseph azt hitte, nehéz lesz kiügyeskednie, hogy Yves-vel egy csoportba kerüljön, de a fiú megelőzte. Fogott néhány egymásba rakott, üres ládát, és egyik oldaluknál fogva Joseph felé tolta őket, aki ösztönösen megragadta a ládák másik oldalát, hogy segítsen neki. Máris egy csoportban voltak. A pápaszemes fiú Colette társaságában csatlakozott hozzájuk. A lány egyre csak fecsegett, de most Josephnek nem volt kedve odafigyelést színlelni. Yves mozgásához kellett igazodnia a ládák miatt, és a fiú szinte rohant felfelé a hegyen. Nagy nehezen sikerült lerázniuk a másik kettőt. Jóval előttük értek fel, bár rendesen ki is fulladtak. Yves lefordított egy ládát, hogy ráülhessen. Kettesben voltak. Joseph lenézett a rájuk váró irdatlan mennyiségű szőlőfürtre. Hogy mit meg nem tesz ezért a fiúért! Mosolyogva fordult felé, tekintetük végre találkozott. Yves leplezetlenül nézte Josephet, aki dermedten állt ennek a szép, kék tekintetnek a tüzében. Napok óta egy ilyen pillantásra vágyott, de most hogy megkapta, belepirult. Muszáj volt mondania valamit, hogy megtörje a feszült csendet.
– Irodalom tanára kellőképpen értékelte az igazgatóról írt portrét? – kérdezte kényszeredetten.
Yves nem felelt, de az eddig látott legelbűvölőbb mosolyát küldte felé. Kétségtelenül hódítani akart. Joseph még ügyetlenül mozgott ebben a számára új, idegen világban. Érezte, hogy most neki kellene lépnie, de nem tudta, mit tegyen. Vajon Yves mit vár tőle? Végül rászánta magát, és leült a fiú mellé a ládára, olyan közel hozzá, hogy a térdük összeért. A világ végéig elüldögélt volna így, de megérkezett Colette és a pápaszemes. Neki kellett kezdeni a munkának. A csoport két sor szőlőt kapott. Joseph Colettel osztozott egy soron, Yves pedig a pápaszemessel, így Joseph, ugyan Yves-nek háttal, de legalább vele egy sorban dolgozhatott. Először elképesztően ügyetlennek bizonyult. A rövid, éles pengéjű késsel már a harmadik szőlőfürt lemetszésénél belevágott az egyik ujjába. Colette, aki a szőlőtőkék másik oldalán haladt, nevetve szaladt oda hozzá, amikor látta, hogy vérző sebével bíbelődik, és bekötözte a vágást. Joseph verejtékezve nyiszálta a fürtöket, közben néha hátrasandított, hogy lássa Yves-et. A fiú már legalább három méterrel megelőzte. Bámulatos gyorsasággal hullottak a lába melletti ládába a szebbnél szebb szőlőfürtök. Ha ez így megy tovább, holnap estére sem végzek! – gondolta Joseph. Sebét égette a kötésen átszivárgó szőlőlé, de nem adta fel. Nyiszált, operált tovább kitartóan. A következő egy méteren belül sikerült még egy vágást ejtenie az ujján. Nem törődött vele, folytatta a munkát. Csak tíz perc elmúltával engedélyezett magának egy kis pihenőt, amikor már nem bírta tovább a fájdalmat. A másik oldalon már Colette is messze járt. Éppen legújabb sebét dédelgette, amikor érezte, hogy valaki hangtalanul mellé lép. Yves gyorsan körülnézett, látva, hogy senki sem figyeli őket, megfogta Joseph sérült kezét, és egy már előre elkészített, vízzel átitatott zsebkendővel kitisztította a vágást, majd egy színes rongycsíkkal óvatosan bekötötte a sebet. Az egész művelet alig tartott egy percig, de Joseph lassított felvételben élte át. Hát, adhat bármi is nagyobb örömet egy elvágott ujjnál?
– Ügyetlen vagyok – nyögte ki nagy nehezen.
Yves rámosolygott.
– Megengedi? – kérdezte, és kivette Joseph kezéből a kést.
Bal kezével megfogott egy fürtöt, és a jobb kezében tartott kés élét nekifeszítette hátulról a szárának. A fürt már le is hullott, egyenesen bele a ládába. Yves visszaadta a kést.
– Köszönöm – motyogta Joseph.
– Nincs mit.
A fiú már szaladt is vissza, dolgozni. Joseph még álldogált egy kicsit, és kábultan nézte a kötést, majd a felismeréstől megborzongva Yves-re pillantott, akinek gyorsan hullottak egymás után a fürtök a lába melletti ládába. Szőlőlétől nedves kezét néha szakadt, piros-fehér csíkos pólójába törölte.
Joseph hamar elsajátította a helyes technikát, és most már ő is szépen haladt. Ládája kezdett megtelni. Délután kettőkor ért le a hegy lábához. Tetőtől-talpig szőlőlében ázva, kimerülten rogyott le a fűre. Az igazgató nevetve köszönt rá, majd kiáltozva összeterelte a fiúkat is, akik már egy jó fél órája végeztek, és most a fűben heverésztek.
– Látom, áldozatot követelt a munka – fordult Josephez.
Joseph erejéből csak egy bágyadt mosolyra futotta, mert éppen Yves telepedett mellé egy szép nagy szendvicset majszolva. Az igazgató vele kezdett el beszélgetni. Dicsérte a versenyen elért eredményeit. A fiú megizzadt a munkától. Nedves pólója a testére tapadt, kihangsúlyozva csinos alakját. Yves meglepő nyíltsággal válaszolgatott az igazgatónak. Láthatóan jó kedve volt. Szemei ragyogtak, és ügyesen úgy helyezkedett el, hogy könyöke néha véletlenül Josephez érjen. Josephben újra fellobbant a vágy követelőző lángja. Magához szorítani ezt a felhevült, karcsú testet, magába szívni az illatát, érezni a szív dobbanásait, a mellkas emelkedését-süllyedését. Magáról megfeledkezve bámulta Yves-et. Tekintete ide-oda járt a szép arc és az átizzadt póló között. A póló! Joseph gyorsan eltakarta kezén a kötést. Ebéd után az igazgató társaságában visszatért a faluba, mert a plébánián uzsonnára voltak hivatalosak.
A fürdőben sokáig folyatta magára a frissítő vizet. Minden tagja fájt a szokatlan megerőltetéstől. Óvatosan levette ujjairól a kötéseket. Yves pólójának a darabját gondosan a törülközőjére tette, a másikat kidobta. A művelet közben megrohanták a nap eseményei: Yves tekintete a hegytetőn, kedvessége, amikor bekötötte a sebét. Joseph már nagyon régen nem kapott gyöngédséget. A fürdő falának dőlt, és lehunyta a szemét. Úgy érezte, nem tudja feldolgozni a sok új érzelmi és érzéki élményt. Csukott szemének képernyőjén megjelent Yves teste az átizzadt pólóban. Megtántorodott a rátörő vágy erejétől. Először megpróbált ellenállni, de be kellett látnia, hogy nincs értelme, és reszketve kielégítette.
Feszélyezte a reverenda és a két öreg pap társasága. Az egyház többé nem menedéket jelentett, hanem kolonc volt a nyakán. Alig várta, hogy befejezzék az uzsonnát és induljanak.
– Szokatlanul csöndes ma, fiatal barátom – jegyezte meg az igazgató hazafelé menet.
– Csak elfáradtam. Nem szoktam hozzá a munkához, egész életemet iskolapadban és templomokban töltöttem.
Az igazgató nem felelt, csak mosolygott az orra alatt szokása szerint. Több szót nem váltottak. A kapu előtt az igazgatót megállította a falucska polgármestere. Joseph egyedül lépett be, és becsukta maga mögött a kapu nehéz vasrácsát. Szobája magányára vágyott. Volt mit átgondolnia. Már majdnem elérte a házat, amikor a kert végéből kiabálás zaja ütötte meg a fülét. Úgy döntött, nem törődik vele, hadd játszanak a fiúk, és belépett a házba. Ott állt a társalgóban. Eszébe jutott az előző este, a vallomása. Yves már tudta a titkát, és Joseph biztos volt benne, hogy megértette az életét. Ezért változott meg, ezért merte felé küldeni azt a döbbenetes pillantást. Yves érzékeny és okos, ő pedig menthetetlenül elbukott. Szerette. Idáig jutott gondolataiban, amikor hallotta, hogy a kertből szólongatják. Egy másodperc múlva az egyik idegen fiú robbant be a házba, és a karjánál fogva ráncigálta ki.
– Mi az ördögöt művelnek már megint?
Joseph rohant a kert végébe a fiú után. Az elé táruló látványtól földbe gyökerezett a lába. Yves a pápaszemes hátán térdelt, és fejét a házigazda szép rendben tartott virágágyásába nyomkodta. A leterített fiú prüszkölve próbált szabadulni, de hiába, Yves hihetetlen erővel tartotta. A többiek körülállták őket, és ordibáltak. Joseph a kapu felé sandított jön-e az igazgató.
– Elég legyen! – próbálta túlharsogni a fiúk kórusát.
Yves rá se hederített, tovább nyomkodta a pápaszemes fejét a virágágyásba.
– Ne óbégassanak, inkább segítsenek szétszedni őket! – kiáltotta Joseph a sorfalnak, majd megpróbálta leszedni Yves-et áldozatáról. Ez nem volt könnyű feladat, mert a fiú belekapaszkodott a pápaszemesbe, akit két társa közben a másik irányból próbált kirángatni alóla. Josephnek végre nagy nehezen sikerült lefognia, de a fiú olyan vadul kapálódzott, hogy alig bírta tartani. Ekkor megnyikordult a kapu. Joseph odanézett, szorítása meglazult. Az igazgató pont akkor lépett be, amikor Yves kitépte magát a karjaiból, és egy hatalmas pofont kent le a pápaszemesnek, aki az őt tartó két fiút magával sodorva megint csak a virágágyásban landolt. Az igazgató a harctér felé rohant. Joseph újra Yves-re vetette magát, és karjait hátracsavarva magához szorította. Hát, nem egészen így képzelte el az első ölelést.
– Mi a mennykő folyik itt? – zihálta az igazgató, amikor odaért.
A fiúk hallgattak. Yves teste meg-megrándult Joseph karjaiban.
– Na, jól van! – mondta az igazgató, és felsegítette a pápaszemét vesztett fiút. – Vigye a másikat, és szedje ki belőle, mi volt ez! – adta ki a parancsot Josephnek, aztán elindult a ház felé, magával rángatva a vonakodó áldozatot.
– Menjenek a dolgukra! – kiáltott rá Joseph dühösen a körülöttük álldogáló fiúkra.
Amikor végre kettesben maradt Yves-vel, egy ideig még nem merte elengedni. A fiú teste reszketett, lábaival néha rúgott egyet, mintha láthatatlan ellensége még mindig ott feküdne előtte. Aztán lassan megnyugodott. Teste elernyedt Joseph karjaiban, és egyszerre úgy csuklott össze, mint egy rongybaba. Joseph rémülten próbálta megtartani, de a fiú súlya magával rántotta. Mindketten a földre rogytak. Yves feje hátrahanyatlott Joseph vállára. Sokáig ültek így mozdulatlanul. Joseph lehunyta a szemét, és arcát a fiú selymes hajába temette. Egyszerre lélegeztek. Végül Joseph erőt vett magán, gyöngéden megfogta a fiú állát, és fejét maga felé fordította. A tengerkék szemekből patakzottak a könnyek. Yves végig hangtalanul sírt. Joseph szívébe belemarkolt a másik féltésének fájdalma.
– Mi történt? –kérdezte elcsukló hangon.
Yves nem válaszolt. Virágföldes kezével próbálta letörölni arcáról a könnyeket, úgy szipogott, mint egy kisgyerek. Joseph a karjába kapta, és nem törődve senkivel és semmivel, így vitte be a házba. A fürdőszobában leültette, aztán bevizezett egy törülközőt. Yves szótlanul hagyta, hogy letörölje az arcát. Még mindig a szakadt piros-fehér csíkos pólót viselte, bódító szőlőillat áradt belőle. Joseph leült elé a padlóra, és hallgatott. Yves nagy nehezen abbahagyta a sírást, és ő is csak ücsörgött lehajtott fejjel. Mellettük az egyik vízcsap hangosan csöpögött. Egy idő után Joseph nem bírta tovább.
– Mi történt, kicsim? – kérdezte halkan, közben kisimított Yves homlokából egy nedves hajtincset.
– Bántotta Momót – suttogta a fiú, és szép szemeit Josephre emelte.
– Ki az a Momó?
– Egy kiscica.
Joseph torka összeszorult.
– Miért bántotta?
– A gonoszságnak nem mindig van oka.
Joseph sóhajtva felállt, és az ajtóhoz lépett.
– Ebben igazad van. Az emberek többnyire alkalmat keresnek, mint okot a kegyetlenségre. Gyere velem!
A szobájába vezette Yves-et.
– Ülj le! – mutatott az egyetlen székre, ő maga vele szemben az ágyra huppant, és az éjjeliszekrény fiókjából cigarettát vett elő. Megkínálta vele a fiút. Némán fújták a füstöt.
Amikor elszívták a cigarettát, Joseph kinyitotta az ablakot, hogy a petúniák földjében gondosan elrejthesse a csikkeket. Yves cinkos mosolyt villantott rá. Joseph az ablakpárkánynak támaszkodott, és most ő nézte a fiút leplezetlenül. Kettesben voltak, de már nem jöttek zavarba.
– Azért, kicsim, téged sem kell félteni! – nevetett Joseph. – Nem szeretnék összetűzésbe keveredni veled, hallod-e!
Yves egy pillanatra lesütötte a szemét, majd újra Josephre tekintett. Ajkai lassan szétnyíltak, mintha mondani akarna valamit, de végül nem szólt semmit, csak nézte Josephet a lemenő nap bíbor fényében.
Kopogtak. Az igazgató nyitott be.
– Ostoba egy história! – mondta rögtön, ahogy belépett. A szoba közepén megállt, és beleszimatolt a levegőbe, de nem szólt semmit. Joseph könyökével egy kicsit nagyobbra nyitotta az ablakot. Az igazgató felrántotta a székről Yves-et.
– Most jön és megbocsát, azután pedig bocsánatot kér!
Azzal a tarkójánál fogva kituszkolta a folyosóra, és bezárta maguk mögött az ajtót.
3.
A következő két nap Joseph számára maga volt a pokol. Reggeltől estig a plébánia fülledt, levegőtlen, kicsi könyvtárában ült és katalogizált. Folyton Yves-re gondolt, aki ez alatt kint dolgozott a szőlőben, remélhetőleg megtartva az igazgató által kiszabott öt méteres távolságot a pápaszemestől. A verekedés délutánja óta megváltozott a kapcsolatuk. Joseph döbbenten vette észre, hogy Yves már nyíltan flörtöl vele. A fiú minden pillanatot kihasznált, amikor a többiek nem figyelték őket, és rávillantotta legcsábítóbb mosolyát. Tekintetük sokszor találkozott, ilyenkor Yves kék szemeiben Joseph a hála és a vágy csillogása mellett a szerelem fényét is felfedezni vélte. A fellegekben járt, mert viszontszerették. A viszonzás egyike volt azoknak a dolgoknak, amiket Joseph isteni csodának tekintett. De a poros könyvek között néha megszólalt a józan ész hangja is. Néhány nap múlva visszazuhannak a kollégium életébe. Joseph újra tanár, Yves diák lesz, és a szigorú rend árgus szemekkel fogja követni minden lépésüket. Ez a tény néha kétségbe ejtette, de néha biztosította számára a bájos plátói szerelmet. Bár kívánta Yves-et, de a megvalósuló testi kapcsolat gondolata még megrémítette. Nem tudta elképzelni magát egy másik testtel összefonódva. Yves olyan tökéletes, olyan törékeny volt, hogy Joseph álmában is csak félve merte megérinteni. Esténként ott ült a többi fiú között a vacsoraasztalnál, éjszaka velük egy szobában várta a villanyoltást. Közéjük tartozott. A láthatatlan szál, ami összekötötte Josephfel, a külvilág számára nem létezett, nem létezhetett. Valójában nem változott semmi. Csupán álarcot cseréltek. Vagy arcot az álarc alatt?
Beszélniük kell! A fiúnak tudnia kell, hogy milyen hatással van rá, hogy felforgatja az életét. Már nem elégedett meg a cinkos pillantásokkal. Hallani akarta a hangját, tőle akarta hallani azokat a szavakat, amiket képzeletében már annyiszor végighallgatott, de félt, hogy ezt a néma kapcsolatot túlságosan kiszínezték az álmok, és hogy a valóságban csalódniuk kell majd mindkettőjüknek.
Csütörtök este a plébániáról hazafalé menet Joseph azon töprengett, hogyan és hová beszéljen meg találkozót a fiúval. Nem nagyon bízott egy randevú lehetőségében, mert a verekedés óta Yves büntetésben volt, és az igazgató egy percre sem tévesztette szem elől. Egész nap a szőlőben dolgozott, este a Bibliát másolta a társalgóban, és már csak három nap volt hátra a szünidőből. Joseph tanácstalanul ballagott, háta mögött a nap nyugodni készült. A kapu előtt egy csapat különböző korú fiú beszélgetett. Yves és a pápaszemes is köztük volt. Úgy látszik, megkötötték a békét. Amikor Yves meglátta a közeledő Josephet, felmászott az alacsony kerítésre, és mint egy kötéltáncos egyensúlyozni kezdett. Olyan volt, akár egy mesebeli látomás, ahogy kecses alakját megvilágította a lemenő nap vörös fénye. Josephnek remek ötlete támadt. A fiú, mintha csak kitalálta volna a gondolatait, kitűnő alkalmat adott a találka megbeszélésére. Joseph nevetve állt meg a társaság mellett.
– Nincs még elég nagy bajban az úr így is? – kiáltotta oda Yves-nek, aki még mindig a kerítésen állt. – Úgy látom, minden áron ki akar tűnni a társai közül, de díjazom, hogy most legalább nem alkalmaz erőszakot.
A fiúk felnevettek, a pápaszemes az orrához kapott, a fájdalomtól grimaszolva megtapogatta a kékes véraláfutást.
– Kegyeskedjen lefáradni onnan, és jöjjön be a házba.
Ahogy kimondta, már indult is tovább könnyed léptekkel be a kertbe, de belül minden idegszála megfeszült. Hallotta, hogy a fiú leugrik a kerítésről, és talpa alatt megcsikordul néhány kavics. A kert közepén lelassított, hogy Yves utolérhesse. Jött finom, puha macskalépteken. Beérte. Joseph nem nézett rá, úgy mondta:
– Beszélnem kell veled!
– Az igazgató a házban van.
A fiú hangja lágyan, kedvesen csengett. Joseph leguggolt, mintha észrevett volna valamit a földön.
– Valahogy módot kell találnunk rá, hogy kettesben maradhassunk.
Szünet következett. Yves gondolkodott, majd elmosolyodott.
– Ez pofonegyszerű! Holnap szüreti mulatság lesz a faluban. Mindenki rész vesz rajta a házból, de én a büntetés miatt itthon maradok. Mentsd ki magad valahogy, és gyere haza hamarabb.
Joseph felugrott. Hogy neki ez miért nem jutott eszébe! Megfeledkezett arról az ostoba mulatságról, pedig a plébános személyesen hívta meg az egész társaságot már az odaérkezésük másnapján. Remek lehetőség!
– Várj rám a ház mögötti istállóban! – mondta Yves-nek, majd meggyorsította a lépteit, hogy ő lépjen be hamarabb a házba.
Nehezebb volt elszabadulnia, mint gondolta. A mulatságot a falu piacterén rendezték, ami félórányi járásra volt a háztól. A sietségtől kifulladva lépett be a kapun. Rögtön a szobájába ment, hogy megszabaduljon a fekete reverendától. Szíve őrülten vert mellkasában. Randevúja lesz Yves-vel! Barna vászonnadrágot vett fel, és fehér inget, amit remegő ujjaival alig bírt begombolni. Vetett magára egy pillantást a tükörben, majd elindult az istálló felé. Belépett. A két ló unottan rágta a zabot, rá se hederítettek. Felmászott a létrán. Yves az egyik szénakupacnak dőlve várt rá. Most nem a megszokott farmerben volt, kiöltözött. Egy csinos fekete vászonnadrágot viselt, hozzá rövid ujjú, kék inget. Gyönyörű volt. Joseph leült vele szembe egy másik szénakupachoz. Yves zavartan sütötte le a szemét, és a cipőfűzőjét babrálta.
– Nem volt könnyű meglógnom – szólalt meg Joseph nagy nehezen.
Yves végre ránézett, kék szemei bátortalanul csillogtak. Amikor megszólalt, hangja tele volt lágysággal, érzékenységgel.
– Nagyon sajnálom azt, amit az édesanyád tett.
Joseph megdöbbent. Érezte, hogy a sírás kerülgeti. Hány meglepetést tartogat még számára ez a csodálatos fiú? Nem felelt, csak nézte azt a szép arcot, azokat az okos, szerelmet sugárzó szemeket. Lent az egyik ló felnyerített. Újra Yves törte meg a csendet:
– Amikor úgy jelentél meg az órán, mint egy ázott veréb, tudtam, hogy te különleges vagy. Te vagy a legszebb férfi, akit valaha láttam.
Joseph érezte, hogy belepirult ebbe a vallomásba. Yves leplezetlen őszintesége még nagyobb zavarba hozta, mert erre az őszinteségre csak őszinteséggel lehetett felelni, de Joseph nem ismerte a helyzethez illő szavakat.
– Jaj, kicsim! Olyan ügyetlen vagyok a szerelemben is, mint a szőlősben. Félek, hogy megsebezlek. Még soha nem éreztem így. Nem tudom, mit kellene tennem, vagy mondanom.
Tenyerébe temette az arcát, hogy elrejtőzzön. Rettenetesen sután érezte magát. Idősebb volt, mint Yves, mégis a szerelemben fiatalabb. Tudta, hogy a fiú nézi, és ezért egyre jobban szégyellte a félelmét. A széna megzizzent, ahogy Yves felállt, hogy mellé üljön. Óvatosan megérintette a haját.
– Tetszik a hajad. Így jobb, hogy nem simítod le a göndör tincseket. Még nem láttam a tiédhez hasonló fekete hajat. Olyan sötét, mint a csillagtalan éjszaka – suttogta.
Joseph nem mert ránézni. Forróság futott végig a gerincén, és Yves, mintha csak fokozni akarta volna ezt a forróságot, belemarkolt a hajába. Ujjai hozzáértek az érzékeny fejbőrhöz. Közelebb hajolt hozzá. Joseph úgy érezte, a fiú lehelete a nyaka köré fonódik és fojtogatja.
– Nézz rám, Joseph!
Joseph végre összeszedte magát, és kibújt tenyere védelme mögül. Yves nagy szemei ott ragyogtak előtte.
– El lehet veszni a tekintetedben.
Gyöngéden Joseph arcához ért.
– Lefogott a nap. Nagyon jól áll.
Joseph követte a mozdulatait, és ő is megérintette Yves arcát, azt az arcot, amit már oly régóta csodált. Alig hitte el, hogy ott van előtte, hogy hozzáérhet.
– Amikor megláttalak, teljesen elkápráztatott az arcod. Nem hittem, hogy létezhet a Földön ilyen szépség – mondta.
Yves elmosolyodott.
– Szeretném, ha megcsókolnál – súgta, és egy apró puszit lehelt Joseph nyakára.
Joseph szíve nagyot dobbant. Le kellett sütnie a szemét, mert érezte, hogy megint elpirult, hogy reszket a félelemtől és a vágytól. Yves még közelebb húzódott hozzá. Homlokuk összeért. Amikor belélegezte a fiú leheletét, Josephben végre átszakadt a gát. Magához ölelte Yves-et, és száját szorosan a szájára tapasztotta. Úgy érezte, megfullad az örömtől. Ajkai szinte fájtak a fiú ajkainak perzselő érintésétől, de Yves kibontakozott öleléséből. Ujjait gyöngéden Joseph szájára tette.
– Még sosem csókolóztál. Én vagyok az első, ugye?
Joseph bólintott, és már egyáltalán nem szégyellte. Yves óvatosan szétnyitotta Joseph ajkait, aztán belemarkolt a hajába, és magához húzta. Josephet forró, égető áramütésként érte az első igazi csók. Yves nedves, puha ajkai rátapadtak először az alsó ajkára, majd a felsőre. Amikor egy halk, érzéki cuppanással leváltak róla, libabőrös lett a kéjtől. Hálás, csillogó szemmel nézett a fiúra, az elmosolyodott, és újra előrehajolt, közben ujjaival Joseph tarkóját cirógatta. Joseph remegő kezétől csak annyira tellett, hogy megérintse Yves vállát. Reszketve várta az újabb csókot, de Yves most valami váratlan dolgot tett. Nyelve hegyét lassan végigfutatta Joseph ajkain.
– Mit teszel velem? – kérdezte Joseph, a vér vadul lüktetett ereiben.
Yves megismételte az érintést.
– Megcsókollak.
Borzongva érezte, ahogy a fiú nyelve végigsiklik a nyelvén. Csillogó fények villantak fel zárt szemhéja mögött. Mohón csókolták egymást. A levegővételek szüneteiben Joseph megpróbálta elkapni Yves tekintetét, de az nem nyitotta ki a szemét, így csak a hosszú, söprűs szempillák rezdüléseit figyelhette. Közelség. A másik közelsége. A másik élete. A bőre bársonyos selymessége, az ölelése, az ajkai… Joseph megrészegült a boldogságtól. A benne tomboló vágy ereje egyre vadabb csókokra késztette. Yves vissza akart húzódni, de ő nem engedte, utánakapott, fejét két keze között tartva újra meg újra a szájára tapadt, és nyelvével a nyelvét kereste. Zihált az élvezettől, de amikor Yves váratlanul elkezdte kigombolni az ingét és forró tenyere meztelen mellkasára siklott, megijedt. Gyöngéden eltolta magától. Hosszú percekig ültek némán, kerülve egymás tekintetét, birkózva a rájuk törő kielégülést követelő vággyal. Joseph, amikor megnyugodott egy kicsit, végigdőlt a szénán és kéjesen nyújtózott egyet. A kigombolt ing szétnyílt csupasz mellkasán.
Yves mellé feküdt. Állát tenyerébe támasztotta, egy fűszálat rágcsált. Szemeiben pajkosság csillogott.
– Tudja-e, atyám, hogy a fél kollégium szerelmes önbe?! – mondta csilingelő hangon, és a fűszállal végigsimított Joseph meztelen mellkasán.
– Csak a fele? Ez kétségbeejtő! A másik fele kit szeret?
Joseph felkönyökölt, hogy Yves szemébe nézhessen. A fiú rágta tovább a fűszálat, és egy olyan pillantást vetett rá, hogy újra elöntötte a forróság.
– Például André, ő kit szeret? – szegezte neki a kérdést, és fürkésző tekintettel nézte az imádott arcot.
– André engem szeret – felelte Yves a legkisebb zavar nélkül. – Ezért törölte fel veled a pályát. Tudod, féltékeny természete van.
– Nekem is féltékeny természetem van! – vágta rá Joseph, és kivette Yves szájából a fűszálat, hogy megcsókolhassa. A fiú ajkai újabb és újabb gyönyörökkel ajándékozták meg. Gyorsan beletanult ebbe a művészetbe. Az volt a legnagyobb gyönyörűség a számára, amikor nyelvével Yves szájában kalandozhatott. Ilyenkor, a belsejét birtokba véve, úgy érezhette, hogy egészen övé a fiú teste. Yves készséges és odaadó volt. Lágyan, érzékien viszonozta Joseph mohó csókjait. Számolatlanul múltak a percek. Az istállóban ezen a délutánon megszűnt az idő és a tér úrnak lenni, a vágy és a szerelem vette át az irányítást.
– Lehet a boldogságtól szomorú valaki? – kérdezte Yves, és Josephnek hátat fordítva felült. – Már annyi mindent elvesztettem. Nem akarlak téged is elveszíteni – folytatta halkan, közben megint a cipőfűzőit babrálta.
Joseph is felült. Kisimította Yves tarkójából a hajat, és csókolni kezdte a kis selymes pihéket a nyakán.
– Ha nem találkozom veled, kicsi Yves, nekem soha semmim nem lett volna, amit elveszíthetek.
Yves Joseph mellkasának dőlt, fejét a vállára hajtotta. Most pont úgy ültek, mint a verekedés délutánján. Joseph ringatni kezdte karjaiban a fiút, mintha egy gyerek lenne, akit meg kell nyugtatni, mert rosszat álmodott. Odakint lassan besötétedett. Yves olyan sokáig volt csöndben, hogy Joseph azt hitte elaludt. Teste egyre nagyobb súllyal nehezedett a mellkasára. Érezte a bőrén a fiú inge alatt rejtőző bőr melegét. Ahogy ott ült a sötétben Yves-vel a karjaiban, arra gondolt, hogy vasárnap vissza kell térniük a kollégiumba, és akkor mindennek vége lesz. Ki tudja, mikor jut számukra újra néhány lopott csók? Most, hogy megismerte a méz ízét, csak még keserűbbek lesznek az érintés nélkül eltöltött napok. Újra lesújtott rá ennek az abszurd szerelemnek a fájdalma. Erősen magához szorította Yves-et, hogy érezze, még ott van, még tart a varázs.
Eszébe jutott, hogy néhány napja még kinevette magát, amikor ugyanitt a szeretkezésről gondolkodott. Azóta annyi minden megváltozott, az akkor még lehetetlen valósággá vált, Yves ott volt a karjai között.
Joseph egyre gyorsuló szívdobogással meredt a sötétbe. Cikáztak agyában a gondolatok: Mielőtt elveszítem, boldoggá fogom tenni. Az ő teste is csak olyan, mint az enyém. Hiszen jól tudom, mit kell tennem. Most gyönyört fogok adni ennek a különleges fiúnak, ennek a törékeny kis emberi csodának, aki megismertette velem a szerelmet.
Belecsókolt a fiú selymes hajába. Yves lassan oldalt fordította a fejét, hogy Joseph szája hozzáférhessen puha ajkaihoz. Joseph most nagyon lágyan csókolta meg. Eltávolodott, majd újra a szájára tapadt. Érezte, hogy Yves belemarkol a hajába. Óvatosan lefektette a szénába, és fölé hajolt, hogy kisimítsa homlokából a rakoncátlan hajtincseket. Apró csókokat lehelt zárt szemhéjaira. Ajkait megcsiklandozták a hosszú szempillák. Csókjai egyre lejjebb vándoroltak, le az állán, végig a nyakán. Yves hátrahajtotta a fejét, megfeszült a bőre. Joseph nyelvével lágyan megérintette az ádámcsutkáját, majd visszatért az arcához, és csókokkal borította be. Kicsit felemelkedett, megpróbált átlátni a sötéten, hogy Yves szemébe nézhessen. A fiú visszafojtott lélegzettel várta, mit fog tenni.
Joseph keze gyorsan végigsiklott Yves testén, le az ágyékáig. A sötétség ellenére is látni vélte szemeiben a boldog meglepetés villanását. Joseph szája úgy kiszáradt, hogy alig bírt nyelni, amikor a nadrág szövetén keresztül megérintette a fiú kidomborodó ágyékát. Yves kéjesen felsóhajtott. Már nem volt visszaút. Kioldotta a fiú derekán az övet, és becsúsztatta kezét a nadrágjába. Most már a meztelen testét érinthette. Yves háta megfeszült, fejét hátrahajtotta, szemét lehunyva nyitott ajakai között kapkodta a levegőt. Joseph megbűvölve nézte a szépségét, közben kezével lassan, óvatosan felfedezte minden rejtett titkát. Extázisának látványa csak növelte benne a szerelmet. Egyre szenvedélyesebben simogatta. Yves már egész testében remegett, egyik kezével görcsösen Joseph vállába kapaszkodott, másikkal a szénába markolt. Amikor Joseph megérezte, hogy elért az élvezet csúcsára, fölé hajolt, és hosszan megcsókolta, majd a kábult fiú mellé feküdt, és a fülébe suttogta:
– Szeretlek.
– Nagyon szép vagy, amikor alszol.
Joseph először nagyon távolról vélte hallani a fiú hangját, mintha a hegytetőről kiabált volna le a völgybe.
– Olyan vagy, mintha nem is evilági lennél.
A hang felerősödött, már ott csengett a közelében.
– Egy angyal szeret engem.
Joseph kinyitotta a szemét. Yves ott térdelt mellette, kék szemeiben az éjszakai égbolt csillagfényével, kócos hajában néhány szénaszállal.
– Mennünk kell, Joseph.
Felállt, és kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Joseph durcásan tápászkodott fel, most igazán gyűlölte a világot.
Ott álltak egymással szemben a holdfényben. Joseph félszegen kiszedte a szénaszálakat Yves hajából. Szerette volna megcsókolni, de maga se tudta miért, elbátortalanodott. A fiú szelíden kézen fogta, és a létra felé kezdte húzni. Josephet még ez a kézfogás is bolondul boldoggá tette. Amikor leértek, mintha csak erre várt volna, a kertkapu megnyikordult, beszélgetés hangjait vitte el hozzájuk az esti fuvallat. Joseph megrémült.
– Futás, kicsim! A nyári konyhán át menj a házba! – hadarta, és elkezdte Yves-et kifelé tuszkolni. Az istálló bejáratánál a fiú villámgyorsan megperdült, és Joseph nyakába kapaszkodva egy lágy búcsúcsókot lehelt a szájára, aztán futni kezdett. Egy szempillantás alatt elnyelte az éjszaka. Joseph még sokáig dermedten állt a sötétben. Yves hiánya máris ólomsúllyal nehezedett rá. Úgy érezte, árvább, mint valaha. Végül ő is kilépett az éjszakába, és elindult a lármásan hazaérkezők felé, szívében a tenger mélyének csendjével.