A verseny
1.
Felfedezését követő napokban Joseph átengedte magát a boldogság részegítő mámorának.
Álmodozni kezdett. Gondolatban újra meg újra lejátszotta az Yves-vel folytatott rövid beszélgetést, és már meg is írta a következő párbeszédek librettóját. Őrült türelmetlenséggel várta az újabb találkozást, amikor csupán egyetlen tekintettel elmondhatja a fiúnak, hogy számíthat rá, hogy rajongásig szereti. Joseph világában minden egyszerű volt, meseszerű, és ebben az önző világban Yves szerepe csak az elfogadásra és a viszonzásra redukálódott. Megfeledkezett róla, hogy a fiú szép teste egy emberi lelket rejt, egy bonyolult, végtelen univerzumot. Yves, Joseph mámorának első napjaiban, csak egy abszurd szerelem tárgya volt. Szeretni akart, adni, megosztani és kapni, de nem tudta, hogyan kell elérni a másikhoz, hogyan kell őt megérinteni. Oly sokáig rideg visszautasításba burkolódzott lénye úgy tapogatózott és botladozott az idegen érzelmek között, mint egy látását nem régen visszanyert vak. Lehet, hogy eddig a sötétség takarta el a szeme elől a világot, de most a fény vakította el.
Aztán eljött a hétfő reggel, és Josephnek újra tanárként kellett Yves elé állnia.
Félt. Lámpalázas volt. Tetszeni akart. Sokáig nézte magát egy kis kézitükörben. Eddig nem törődött a külsejével, csak egy bőrtok volt, amiben kényszerűségből szállt meg a lelke, de egyszeriben ez a bőrtok fontos szerepet kapott. Neki kellett átadnia az odabent rejtőző szerelmet. Joseph emlékezett anyja barátnőire, akik azt mondták, hogy csodaszép kisfiú. De milyen a felnőtt Joseph? Vajon nyomot hagyott a külsején a belül végbement csata pusztító ereje? Homlokában dús, fekete haj göndörödött, arca tele volt élettel, csak a szemei voltak csukott ajtók. A mélybarna szivárványhártyák szigorúan megálljt parancsoltak a betolakodó érdeklődésnek.
A tanterem felé menet Joseph azon töprengett, hogy milyennek láthatja őt Yves. Amikor belépett, óriási felfordulás közepében találta magát. Először nem akarta elhinni, mit lát. A terem végében, a katedra előtt, két fiú verekedett. A többiek köréjük gyűltek, részint azzal a szándékkal, hogy eltakarják a küzdelmet, részint azzal, hogy a verekedés minden másodpercét kiélvezhessék. Joseph már nagyon régen nem látott verekedő embereket, ezért a döbbenettől odaszögezve ácsorgott egy kicsit a küszöbön, aztán összeszedte magát, és határozott léptekkel megindult a harctérre. Utat tört magának a bámészkodók sorfalában, és egyetlen szó nélkül szétválasztotta az egymásba gabalyodott két fiatal testet. Néma csönd lett. Végignézett az osztályon: kipirult arcok, lesütött szemek.
– Menjenek a helyükre! – utasította őket komor, vészjósló hangon.
A fiúk leültek, és várták, mi következik. Újra engedelmes kollégistákat játszottak, elfojtva a néhány perccel ezelőtt szabadon engedett természetet. Joseph nem akart botrányt, tudta, hogy nem fogja jelenteni a történteket, de azért nem ártott megszorongatni egy kicsit a fiúkat. Néhány percig fel-alá járkált a katedra előtt, majd az osztály felé fordult, és rájuk nézett, minden egyes arcba külön-külön. Kevesen állták a tekintetét. Yves is lesütötte a szemét, amikor rá került a sor. Arcán még mindig ott piroslott a két rózsa, a nem régen átélt izgalom jelei. Most ő sem különbözött társaitól.
– Szép! – szólalt meg végül Joseph – Igen különleges módját választották annak, hogy közöljék, szorgalmi feladatokat óhajtanak körmölni az őszi szünetben. Bár, abban mindenképpen egyetértek, hogy a huzamosabb ideig tartó semmittevés ártalmas a léleknek. Maga min mulat olyan jól, Perauld? Elnyerte a tetszését a stílusom? Be kell valljam, sokáig csiszoltam az urak kedvéért. Tudják, nem könnyű ám a latint beleverni az önök fejébe, de amint az előbb volt szerencsém megtekinteni, le óhajtják venni a vállamról ezt a nehéz terhet, és elintézik maguk között. Nos, nem támogatom az ötletet. Helyesebb, ha mindenki a maga szerepét játssza. Én a tanárét, önök pedig az engedelmes, szorgalmas, jó magaviseletű diákét. Megértettük egymást?
Az osztály hálásan bólintott.
– Most utoljára! – tette még hozzá nyomatékosan, és felment a katedrára.
Megértették.
Az esetnek gyorsan híre ment a diákok között, és Joseph elképesztő népszerűségre tett szert. Muszáj volt kibújnia álomvilágából, hogy szembenézhessen rajongóival. Magára sem ismert, annyi minden megváltozott benne, amióta a kollégiumba került. Merev zárkózottsága lazulni kezdett. A világot lassan kiszínezte körülötte a felé áramló érdeklődés, szeretet, és mindezt Yves Delamernek köszönhette. A folyosón nem tudott úgy végigmenni, hogy egy-egy felsőbb éves meg ne állítsa. Ilyenkor hosszú irodalmi, filozófiai vitákba bonyolódott velük. A többi tanár kezdett ferde szemmel nézni rá. Asztalát elborították a szorgalmi feladatok. Mindenki őt akarta gyóntatójának. De Josephet nem részegítette meg a népszerűség. Tudta jól, hogy ezek a fiúk gyorsan felejtenek, és valójában nem jelent ő mást, csak egy üde színfoltot a kollégium egyhangú életében. Miután megszokta új helyzetét, végre volt ideje arra, hogy Yves-re figyeljen. És ekkor jött a felfedezés, a döbbenet. A fiú újra keresztülnézett rajta, akárcsak az első napokban. Mintha a tanulószobában lefolyt beszélgetés meg se történt volna. Yves újra idegen és megközelíthetetlen lett.
2.
Már egy hét is eltelt, és Yves ez alatt egyetlen mosollyal sem ajándékozta meg Josephet. Latin órán állát támasztva kibámult az ablakon, fordításait összecsapta, írása csaknem kibetűzhetetlen volt. Joseph nem értette, mi történik, mit követett el, és mert a másik felet nem tudta kérdőre vonni, önmagát kínozta, vallatta szüntelen. Szenvedését növelte az is, hogy Yves-et napról napra szebbnek látta. Valahogy megváltozott. Nem tudta, mi változott meg rajta, talán egész lénye formálódott át az elmúlt napokban. Hiába töprengett azon, mi okozhatta ezt a változást, nem tudott rájönni. Már olyan közel volt hozzá a fiú, de most elhúzódott, és egyre távolodott. Joseph elkezdett kételkedni abban, hogy valaha is mellette volt. Talán csak annyira akart szeretni valakit, hogy elhitette magával, ez a szép fiú viszonozhatja érzelmeit. Belső vívódásának az lett az eredménye, hogy végül ő is kezdett visszahúzódni, és a szakadék egyre mélyült.
Az őszi szünetet megelőző héten tornaversenyt rendeztek a kollégiumban. A diákok szertornában, futásban és labdajátékokban mérték össze erejüket a szomszéd város kollégiumának tanulóival. A versenyeken résztvevők igazgatói engedéllyel hiányozhattak a felkészülés ideje alatt, így a tanárok fél osztályok előtt tartották óráikat. A közelgő szünetet érző, a verseny lázában égő nebulókat egyre nehezebb feladat volt fegyelmezni. Joseph is fellélegezhetett, mert a felé irányuló rendkívüli érdeklődés is vesztett az erejéből. Mivel a szünetben nem volt hová mennie, elfogadta az igazgató meghívását, aki felajánlotta, hogy kísérje el nővéréhez, akinek szép nagy szőlője volt a közeli hegyek lejtőin. Joseph még sosem látott szüretet, így szívesen fogadta el a meghívást. Úgy gondolta, nem fog ártani egy kis környezetváltozás, talán segít kiverni a fejéből az elmúlt hónap érzelmi felindulásait. A hirtelen jött fellángolás után az első elutasító jelre visszabújt csigaházába, de azért nyitva hagyta az egyik ablakot, és néha kilesett rajta. Megnézte, vajon mit csinál odakint az a másik. Yves már a második latinóráról hiányzott, tehát részt vesz a versenyen. Joseph rögtön érdeklődni kezdett a sport iránt, pedig eddig nem nagyon rajongott a testi erőfeszítésért. Ha kevésbé játssza önmaga előtt a sértett áldozatot, bevallotta volna, ahányszor csak rá gondol, beleborzong a gyönyörűségbe, hogy legálisan figyelheti majd Yves-et tanórán kívül is. De vajon milyen versenyszámban fog szerepelni a fiú? A válasz nem sokat váratott magára. Vacsoránál a tornatanár egész kis előadást tartott Yves esélyeiről a száz méteres futásban és a korlátgyakorlatban. Yves az egyik legjobb tornásznak számított a kollégiumban, és Joseph ezt eddig még csak nem is sejtette. Apró áramütéseket érzett a gyomrában, valahányszor a fiú neve elhangzott. Furcsa volt hallania, ahogy a többi tanár beszélget az általa oly nagyon szeretett lényről. Az iskolás Yves Delamer különbözött attól a fiútól, aki a szívében lakott, de végre beszéltek róla megtörve az érdeklődés hiányának látszatát. Yves-nek komoly rajongótábora volt a tanárok között. Joseph féltékeny lett. Hát persze! Tudhatta volna, hogy ez a nyilvánvaló szépség nem csak az ő figyelmét keltette fel. A verseny lázában felfedte magát előtte a kollégium titkos élete. Vérlázító! – gondolta, míg végignézett az asztalnál ülő szikár papokon, akik olyan élvezettel adogatták egymásnak Yves szépen csengő nevét, mint egy kulacs vizet a tikkasztó sivatagban. Yves Delamer, a tanuló nem érdekelte őket, de Yves Delamer, a tornász, a megfeszülő izmok, a fiatal, hajlékony test csillogást csempészett a világtól már régen elfordult, száraz szemekbe. Joseph gyomra felfordult. Elnézést kérve távozott az asztaltól. Szobájába sietett, és az ágyra vetette magát, de tehetetlen dühében csak a könnyeknek engedhetett szabad utat. Elviselhetetlennek tartotta a gondolatot, hogy Yves-et megkörnyékezheti egy ilyen alak, vagy talán valamelyik már meg is tette. Joseph, mint fiatal pap jól ismerte, milyen egy rászegeződő kéjsóvár férfitekintet. Már éjszaka volt, mire sikerült megnyugodnia. Csak feküdt az ágyán, és a plafont bámulta, nézte a kertben álló fák beszűrődő árnyékának táncát. Két alak egymásba kapaszkodott, és lassan ringott, csípőjük összeért, hátukból szárnyak nőttek ki, ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze, aztán ez a kettőből eggyé vált lény hirtelen kirepült az ablakon, bele az éjszaka sötétjébe. Joseph felállt, és járkálni kezdett a szobában. Nem. Azok az összeaszott, öreg papok nem akarnak semmit sem a fiútól, csak azt, hogy szép aranyszínű érmeket nyerjen a kollégiumnak. A többi tanár nem akart semmit Yves-től, a szép Yves-től. Ők nem.
Joseph számára a teste csak azt a börtönt jelentette, ahova az élet önkényesen zárta be a lelkét. Amikor serdülni kezdett, a börtön önálló életre kelt. Harc kezdődött. Végül az éjszaka démonai erősebbnek bizonyultak Joseph örökösen éteri magasságokban szárnyaló lelkénél. De az első ijedtség után figyelni kezdte magát, lassan megtanult mindent a vágyról és annak kielégítéséről. Elzárkózó természete megvédte a kísértésektől. Bár kollégiumi évei alatt volt alkalma betekinteni társai vágycsillapító módszereibe, de ő sosem vett részt a közösen kipróbált élvezetekben. Egy idegen test érintésének a gondolatára is kirázta a hideg. Amikor alsós volt, sok szerelmes levelet kapott a felsőbb évesektől, de csak nevetett rajtuk. Talán vágyott rá, hogy szeressék, de megbénította a kérdés: vajon ő tudja-e viszonozni a szeretetet? Így a benne megkövült félelem megóvta a titkos kollégiumi kalandoktól. Mire felnőtt, a cölibátus nem volt számára lemondás. A nők sosem érdekelték. Önmegtartóztatása nem a hitéért hozott áldozat volt, természetéből fakadt. Legalábbis hosszú éveken át így hitte. De most rá kellett jönnie, hogy a világgal együtt önmagát is becsapta. Ezidáig csak az védte meg az elbukástól, hogy nem találkozott Yves Delamerrel.
Josephnek elállt a lélegzete, amikor Yves kézállásba lendült a magas korláton. Olyan volt, mintha a gravitáció törvényének ellentmondva teste súlytalanul lebegne a föld felett. Sokáig mozdulatlanul tartotta magát, aztán átlendült, és forogni kezdett hol kezével, hol talpával támasztva meg magát a korláton. Joseph nem is tudta követni olyan gyorsan forgott. Volt, hogy elengedte a korlátot, és magasra röppent, mint egy madár, majd újra elkapta, és forgott tovább. A tornateremben összegyűlt tömeg hangosan biztatta, éljenzett, csak Joseph ült némán az áhítattól. Yves izmai megfeszültek, amikor lendületet vett, aztán ellazultak, és a karcsú test repült a tömeg felett. Gyönyörű gyakorlat volt. Yves szálegyenes tartásban ért földet, és kihívó tekintetet vetett versenytársaira. Felharsant a taps. Yves körbefordult, a nézőkre mosolygott. A következő versenyző rálépett a dobogóra. Yves tekintete találkozott Josephéval. Megreccsent a korlát, a fiú forogni kezdett. Yves és Joseph még mindig egymást nézték. Akkor megjelent a barnaszemű egy törülközővel és Yves fejére dobta. A fiú megpördült és a törülközővel olyat csapott a barnaszemű képébe, hogy az hátratántorodott. A teremben újra felzúgott a taps és az éljenzés, majd egy újabb versenyző lépett a korláthoz. Csak Joseph látta mi történik a kulisszák mögött. Először azt hitte, Yves és a barnaszemű összeverekednek. Rémülten ugrott fel, hogy közbelépjen, de szó sem volt verekedésről, valamiféle, kettejük között már jól ismert, játékba kezdtek. A barnaszemű jobb keze ütésre lendült, de Yves fürgén kitért előle, mire a fiú célt vesztve, a lendülettől előreesett. Yves nem ugrott félre. Hagyta, hogy barátja előrebukó teste nekiütközzön, de a másik lendületétől ő is megtántorodott. Mialatt azzal volt elfoglalva, hogy visszanyerje az egyensúlyát, a barnaszemű villámgyorsan foglyul ejtette a törülközővel, és magához szorította. A két fiú teste egymásnak feszült. Yves nem lökte el magától. Bal kezét a barnaszemű széles, izmos vállára tette. Ujjai belefúródtak a póló nyakkivágásában szabadon hagyott fehér bőrbe. Jobb tenyerével lassan végigsimított barátja mellkasán, aki erre még erősebben szorította magához a csípőjét a törülközővel. Mindez másodpercek alatt játszódott le, és mire újra felzúgott a taps, Yves már ki is tépte magát a szorításból. Mintha mi sem történt volna, szökellve kiszaladt a tornateremből, a barnaszemű pedig visszaült a nézőtérre. A korláton egy újabb versenyző kezdte meg gyakorlatát. Joseph zsibbadtan ült az éljenző tömegben. Jéghideg kezei remegtek, de agya lázasan dolgozott. Vajon milyen messze ment el a két fiú ebben az érzéki barátságban?
A tornaverseny záró száma a tanár-diák focimeccs volt. A kollégium minden diákja az udvarra vonult, hogy láthassa a verseny fénypontját, vagyis a tanárokat azokban a vicces, hosszú reverendákban labdát kergetni. Joseph a tanárok csapatának oszlopos tagja volt. Ő és még egy-két fiatalabb pap levették a reverendát és ingben-nadrágban álltak a pályának kinevezett salakos térre. Joseph a papi külsőségek nélkül szemtelenül fiatalnak látszott, csinos, arányos testalkata volt, széles vállal és keskeny csípővel. Most, hogy a reverenda nem akadályozta, mozgása meglepően világias lett. Kezét zsebre dugva várta a mérkőzés kezdetét, cipője orrával apró kavicsokat rugdosott. Diákjai összesúgtak. A nézőtéren óriási volt a hangzavar, a kollégium mind a kétszáz tanulója ott tolongott egymást lökdösve. Yves is ott volt, a harmadik sorban ült a füvön a vörös hajú fiú társaságában. Ajkán a megszokott elbűvölő mosollyal csevegett, ügyet sem vetve a pályán álldogáló Josephre. A barnaszemű nem volt velük. Végre megjelent az igazgató. Amikor meglátta Josephet, egyik szemöldöke igencsak magasra szaladt a homlokán, de nem szólt semmit. Jelt adott a játék megkezdésére. Kivonult a kollégium válogatott csapata. Jól megtermett végzős fiúk voltak, és ott jött közöttük Yves barátja, a barnaszemű is. A játék megkezdődött. A fiúk eleinte csak félve kerülgették tanáraikat, de az első gól után felbátorodtak. A nézőtér üvöltve biztatta hol a tanárok, hol a diákok csapatát. Josephben hirtelen feltámadt a győzni akarás. A barnaszemű az egyik legjobb játékos volt. Végre azt is megtudta, hogy hívják, mert osztálytársai kórusban biztatták a nevét ordítva. André boszorkányos ügyességgel bánt a labdával, az első gólt is ő rúgta be. Joseph nagy nehezen megszerezte a labdát, és a tanárok csapata neki köszönhette az egyenlítést. A nézőtér újra felzúgott. André Josephre bámult. Volt a tekintetében valami kihívó, fenyegető csillogás. Joseph hátán végigfutott tőle a hideg. Megpróbált a játékra koncentrálni, uralkodni személyeskedő gyűlöletén, de féltékenysége túl nagy haragot szült benne, és egyre vadabbul rúgta a labdát. Ebben a másik sem maradt el mögötte. Látványosan támadták egymást. Andrénak egy cselnél sikerült elgáncsolnia. A közönség felhördült. Joseph hatalmasat esett, és a kavicsok véresre horzsolták a karját, ahol az inge elszakadt. Andrét kiállították. Az igazgató homlokán mély ráncok hullámoztak, éles látású, okos szemeivel, mint reflektorokkal, pásztázta a nézőteret. Joseph feltápászkodott. Hogy megnyugtassa kiabáló tanítványait, mosolyogva feléjük integetett. Ekkor látta meg Yves-et. Ott állt az első sorban, és aggódó tekintettel nézte vérző karját. A tanárok csapata végül elvesztette a mérkőzést, de Joseph győztesen vonult le a pályáról. Mióta megtudta, hogy Yves közel sem olyan ártatlan, mint azt hitte, bűntudat nélkül folytathatta a meghódítását. Magabiztos volt, és boldog, mert a fiúval ellentétben ő már azt is tudta, hogy az igazgató jóvoltából együtt fogják tölteni az őszi szünetet.
3.
Az igazgató, Joseph és a kollégium három árva diákja, köztük Yves Delamer vasárnap este vonatra szálltak. A kupéban, ahol helyet foglaltak, szép kis feltűnést keltettek. Az út elején Yves láthatóan zavarban volt. Bátortalan tekintete ide-oda járt az igazgató, Joseph és az elsuhanó táj között. Az igazgató megállás nélkül beszélt. Joseph néha illedelmesen bólintott egyet, hogy mutassa, követi, de túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy felfogja akárcsak egyetlen szavát is a pap hosszúra nyúló monológjának. Yves ott ült szemben vele, teljes szépségében, tartózkodó mosolyával. Zavara csak még kívánatosabbá tette. Egy teljes hetet fognak egy fedél alatt tölteni. Mi a mennyország, ha nem ez? A vonat ütemes zakatolása álomba ringatta a fiút. Végre az igazgató is elhallgatott, és beletemetkezett a Bibliába. Kint lassan besötétedett. Joseph a vonatablakban visszatükröződő Yves-et nézte, úgy tűnt, mintha a szép fiú együtt repülne a sötétbe burkolódzott világ árnyaival. Szerette volna megérinteni. Vágyott a testére. A gondolattól is megborzongott, és elfordult az ablaktól, nehogy önmaga tükörképével is szembe kelljen néznie. A valódi Yves karcsú teste együtt ringott a vonattal, és ahogy nézte, Joseph fejében a kerekekkel együtt zakatoltak a gondolatok. Csak ki kellene nyújtania a karját, és megérinthetné azt a gyönyörű arcot, a selymes hajfürtöket, azokat a piros, élettel teli ajkakat, amik az álom kábulatában kissé szétnyíltak. Beleszédült a felfedezésbe, hogy életében először, ebben a vonatkupéban, kívánt meg egy másik embert. A vágy olyan erővel tört rá, mint serdülőkorában. A fejtámlának dőlve lehunyta a szemét. Szíve vadul dobogott mellkasában. Eszébe jutott a tornatermi jelenet: Yves és André. Kettejük összesimuló teste. Yves fehér kis keze végigsiklik a barnaszemű széles mellkasán. Az érintéstől felajzott André őrülten szorítja magához a fiú keskeny csípőjét azzal az átkozott törülközővel. Yves ajkai lassan szétnyílnak, szeme lecsukódik… Joseph elaludt.
Érezte, hogy valaki megérinti a vállát, gyöngéden, bizonytalanul. Rögtön tudta, ki az. Nem mozdult, lélegzetét visszafojtva várt. Újra érezte az érintést, amitől libabőrös lett a ruha alatt. Körülöttük tompa puffanások zaja hallatszott a kupéban. Yves keze végigsiklott a karján, és végre megérintette a csuklónál a csupasz bőrt. Joseph felnézett. Ott látta maga előtt Yves két tengerkék szemét. Egészen közel volt hozzá, tekintete mosolygott, ajkai mozogtak. Joseph füle zúgott az idegfeszültségtől, ezért nem hallotta, mit mond. Úgy érezte, légüres térbe került, elzárva a külvilágtól, aztán meglátta az igazgató vidám tekintetét. Yves eltávolodott, és Joseph visszazuhant a valóságba. Megérkeztek. A fiúk elkezdték lepakolni a csomagokat.
Az állomáson kocsi várta őket. Az igazgató a sofőr mellé ült előre, miután betuszkolta a tétován álldogáló Josephet a fiúk mellé a hátsó ülésre. Joseph még magához sem tért az érintés varázsától, máris ott találta magát közvetlen testi közelségben Yves-vel egy kocsiban. A két kisebb fiú hamar elaludt, az igazgató feje is meg-megbillent vékony nyakán. Olyan sötét volt, mintha az ablakokat feketével festették volna be, a szembejövő autók reflektora világította csak meg a bent ülőket. Joseph nem mert Yves-re nézni, sem beszélgetést kezdeményezni. Kábultan meredt a biztonságot adó sötétbe. Azon töprengett, vajon mi járhat a fiú fejében. Abban biztos volt, hogy ébren van, mert hallotta szabálytalan lélegzetvételét. Egyre nyomasztóbb lett a csend. A kocsi hirtelen éles kanyart vett, és Joseph Yves testéhez préselődött. Ijedten rántotta vissza magát a fiútól, és arrébb húzódott. A következő kanyarban Yves lendült feléje, de nem ért hozzá. Joseph tudta, mit akar tenni, a benne csörgedező vér minden cseppje a fiú testére vágyott, de félt megtenni. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, aztán cselekedett. Engedett a vágynak, aminek a létezését annyi éven át tagadta. Óvatosan közelebb húzódott az ülésen Yves-hez, és várt. Jött a kanyar. Yves teste lendült egyet, és hozzáért. Joseph most nem húzódott el. Sokáig nem jött újabb kanyar. Amikor a fiú eltávolodott, Joseph még mindig érezte a testének nyomódó másik testet, mintha idegsejtjei, mint egy fényképet, megörökítették volna az érintés pillanatát. Kábult volt a gyönyörűségtől, ezért felkészületlenül érte a következő kanyar. Yves újra felé lendült. Combja Josephéhez simult. Joseph bőre felparázslott a ruha alatt. Ott ültek összesimulva, és a kocsi száguldott velük az éjszakában. Nem néztek egymásra. Szavak nélkül élvezték egymás érintését. Aztán a kocsi lelassított, fékezett és megállt. A többi utas felébredt, és Yves elhúzódott.
Végre ott álltak vendéglátójuk háza előtt. Az igazgató húga egy jól megtermett, mosolygósszemű asszony volt. Gyorsan beterelte a házba fáradt vendégeit. A ház egy része a város tanítóképzőjének kollégiumaként működött, itt kaptak szobát a fiúk, Joseph vendégszobája mellett. A folyosó végén még egy közös fürdőszoba volt, és egy társalgó. Az igazgató Josephre bízta a fiúk felügyeletét. Összesen hatan voltak, mert a ház egy másik kollégium diákjainak is szállást adott a szünet idejére. Joseph elkezdett kicsomagolni. Zsibbadt tagjai nehezen engedelmeskedtek akaratának. A szomszéd szobából beszéd hallatszott. A fiúk ismerkedtek egymással. A beszéd lassan zsivajjá, majd lármává nőtte ki magát, aztán felcsendült az igazgató éles, rendreutasító hangja. Csönd lett. Egy ajtó csapódása visszhangzott végig a folyosón. Joseph remegve ült az ágyán. Az igazgató kopogott, és rögtön be is lépett.
– Jó estét, fiatal barátom!
Joseph a pokolba kívánta, de azért egy fáradt mosolyt erőltetett az arcára.
– Máris összevesztek az ágyakon – nevetett az igazgató. – Ezek a gyerekek! Ha egy kicsit is lazul a figyelmünk, kitör belőlük a farkas. Lesz dolga velük. Ne engedje lármázni őket, de ne is lépjen fel túl erélyesen, hagy érezzék, hogy ez nem a kollégium.
Menni készült, de az ajtóban még visszafordult.
– Menjen be hozzájuk még az este! Ismerkedjen meg az idegen fiúkkal is. Ha megkedvelik, könnyebben tudja majd fegyelmezni őket. Reggeli fél nyolckor, ne feledje!
Nevetett egyet, és már be is csapta maga mögött az ajtót. Joseph végigdőlt az ágyon. Kezdte felfogni új helyzetét. Ő lesz a felügyelő, tehát szabadon bejárhat a fiúk szobájába. Ez megrémítette. Most betekinthet Yves magánéletébe, a fiút láthatja, és nem a diákot. Újra érezte Yves hozzásimuló testét, és megborzongott. A fiú minden érzelmi és érzéki rezdülésére reagált. De miért? Csak játék volt ez a részéről, egy újabb hódítás, vagy ennél több? Joseph úgy döntött, vár és figyel. A szünidő egy hét, az alatt sokat megtudhat Yves-ről. A fürdőszobában megeresztették a csapokat. A fiúk fürödni mentek. Yves ott volt köztük! Joseph megdermedt a gondolatra. Most ott áll a tus alatt meztelenül a többiek előtt, akik rá sem hederítenek. Nekik nem fontos ennek a testnek a látványa. Joseph levette reverendáját. A szoba falán volt egy kis tükör. Elé állt, és nézte magát. Nézte az ismeretlen, új Josephet, és próbálta megfejteni a titkait, próbálta meglátni az elfojtott vágyakat, az elrejtett akaratot. Egy férfi nézett vissza rá, szemében különös csillogással. Rémülten fordult el. Nem vágyott másra csak hogy végre alhasson, de még be kellett néznie a fiúk szobájába. Fehér inget vett fel. Tudta, hogy ez Yves-et a meccs délutánjára fogja emlékeztetni. Megvárta, amíg csönd lett a fürdőben, és a fiúk visszatértek a szobájukba, aztán indult. Kopogás nélkül lépett be. Rögtön egy párna repült felé. Ügyesen elkapta, és visszadobta a feladónak. Az idegen fiúk nevettek, azt hitték, egy diák lépett be, csak akkor fagyott le ajkukról a mosoly, amikor látták, hogy a többiek vigyázzba vágják magukat.
– Jó estét! Joseph atya vagyok – mutatkozott be Joseph magában mulatva az idegen fiúk leesett állán. Ketten közülük tizenöt-tizenhat évesek lehettek, de a harmadik idősebb volt, és nagy fekete keretes pápaszemet viselt, hozzá tudálékos arckifejezést. A szobában öt-öt ágy állt egymással szemben fejtámlával a falhoz tolva, középen íróasztalok sorakoztak. Az ágyak végében nagy faládák voltak, amikben a bentlakók személyes holmijukat tartották, ezeken most a fiúk bőröndjei kaptak helyet.
– Nos, jöjjenek közelebb! Felvázolom az általános szabályokat – mondta Joseph, és az egyik íróasztalra ült. A pizsamás fiúk köréje gyűltek. Yves galambszürke pizsamában szégyenlősen álldogált, és a padlót bámulta.
– Akik a jelenlévők közül ismernek, tudhatják, hogy nem vagyok a vasfegyelem híve, ha tartják magukat a szabályaimhoz, úgy vélem, jól meg fogunk férni egymással a szünidő alatt. Elsősorban szeretném, ha halkabban lármáznának idebent. Másodszor, vigyázzanak a szoba berendezésére, és ne hajigáljanak egymáshoz különböző tárgyakat, se hozzám.
A fiúk Yves kivételével felnevettek.
– Harmadszor, ne folyassák a vízcsapokat órákig, nem gyógyfürdőben vannak. Végül, de nem utolsó sorban, ha bármi gondjuk van, nyugodtan forduljanak hozzám. A szomszéd szobában lakom. A napirendjüket nyilván ismerik már. Nem fogok a nyakukon lógni, önök szabadon élhetik életüket, de azért ne feledjék, hogy vékonyak a falak. Most pedig feküdjenek le, későre jár!
Megvárta, amíg a fiúk az ágyukhoz mennek – Yves ágya a legszélső volt az ablak mellett –, és betakaróznak, aztán leoltotta a villanyt, és távozott.
Sokáig forgolódott álmatlanul. Folyton Yves pizsamás alakját látta, a félregombolt felsőből kivillanó fehér bőrét. Nem nézett rá. Már megint nem nézett rá, de zavarában volt valami biztató, mert ez a zavar most neki szólt, és többet árult el minden mosolynál. Az a Másik most ott feküdt a fal túloldalán. Talán már aludt, de talán, és Joseph ezt akarta hinni, ő is nyugtalanul forgolódott a nap eseményein töprengve.
4.
Másnap reggel Joseph a kialvatlanságtól kábultan ment reggelizni. Az idő olyan szép volt, hogy az udvaron terítették meg az asztalt. A fiúk és az igazgató már ott ültek, és a zsemléjüket vajazták, amikor Joseph megérkezett. Civilben volt. Zöld inget és farmernadrágot viselt.
– Jó reggelt! – köszönt, és helyet foglalt az igazgató mellett.
Az öreg pap végignézett rajta.
– Hol az ördögben szerezte maga ezeket a ruhákat? – kérdezte nevetve.
Joseph, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt válaszolta, hogy még a városban vette egy butikban, mert fel akarja fedezni a környező hegyeket, és ez a reverendában aligha lenne könnyen megoldható vállalkozás. Az igazgató nem szólt semmit, csak mosolygott. Yves szintén farmerben és rövid ujjú pólóban ült az asztalnál. Sápadt volt, fáradtnak látszott, és alig evett néhány falatot.
Reggeli után a fiúk elindultak a szőlősbe. Joseph tudta, hogy Yves késő délutánig távol lesz. Az igazgató a falu plébánosát látogatta meg, így egyedül maradt. Egy kicsit téblábolt még a kertben. A ház mögött felfedezett egy istállót. Két ló álldogált bent zabot majszolva, felettük egy emelet volt kialakítva, ahová létrán lehetett felmászni, ott tartották a friss szénát. Tökéletes búvóhely volt. Joseph felment, és végigdőlt az egyik kupacon. Szerelmes volt. Nem hitte volna, hogy valaha is áldozatává válik ennek a veszedelmes érzésnek, de kétség sem fért hozzá, szerelmes volt Yves-be. Újra meg újra előhívta emlékezetéből a fiú képét. Maga előtt látta az alvó Yves-et, a pizsamás Yves-et, a reggeli teát szürcsölő Yves-et. Mindegyik gyönyörű volt, és mindegyik olyan más, mintha a fiú pillanatról pillanatra, mozdulatról mozdulatra változna. Joseph idegesen túrt a hajába. Megőrjítette a gondolat, hogy a fiú olyan közel van hozzá, és mégis elérhetetlen. Ma éjszaka is ott fog szuszogni a szomszéd szobában néhány lépésnyire tőle szürke pizsamájában, ami féltékenyen elfedi testének titkait. Joseph, amióta hozzáért, még többet gondolt Yves testére. Vajon André hány titkát fejtette már meg ennek a testnek? Felült. A hideg is kirázta a gondolatra, hogy a kollégium hálótermének sötétjében Yves már odaadta magár annak a másiknak. Átkozta magát, hogy nem szerzett tapasztalatot a megosztott gyönyörről. Most tudta volna, mivel áll szemben, de így csak a fantáziájára támaszkodhatott. Hallott a szerelmi praktikákról, de a gyakorlatban csak saját testének működését ismerte. Eszébe jutott, hogy kollégista korában milyen megvetéssel nézett az elbukottakra, azokra a fiúkra, akik egymás testében keresték a gyönyört, de most mindent megtett volna azért, hogy gyönyört adhasson ennek a különleges fiúnak. Végül is Yves is férfi, akárcsak ő. Joseph nem gondolta volna, hogy valaha is a szeretkezésről fog elmélkedni egy istállóban. Muszáj volt nevetnie magán. Feltápászkodott, és sétálni ment. Cél nélkül kószált a falucska kis utcáin. A lányok álmélkodva fordultak utána.
Ebédnél szótlanul ült az asztalnál, csak akkor beszélt, ha az igazgató, vagy a háziasszony kérdezték. Amilyen gyorsan csak tudott, fáradtságra hivatkozva visszavonult a szobájába. Alighogy letette a fejét a párnára, már el is aludt. Késő délután ébredt csak fel. Rendbe szedte magát egy kicsit a fürdőszobában. A fiúk még nem értek haza, szobájuk csendes volt. Kisétált a kertbe, de ott sem talált senkit. Elhatározta, hogy vacsora előtt kilovagol, ezért az istálló felé indult, de alig tett néhány lépést, földbegyökerezett a lába. Mintha csak odavarázsolták volna, Yves ott ült a füvön. A lemenő nap utolsó fénysugarai megcsillantak a haján. Egy kiscicával játszott. Néha magához ölelte, és puha szőrébe temette arcát. Joseph lüktető halántékkal figyelte, torka összeszorult. Ezt a fiút szeretni kell, gondolta, ezt a fiút nagyon kell szeretni, hogy viszontszerethessen.
Joseph visszarohant a szobájába. Fel-alá járkált. Szíve hevesen dobogott. Félt, hogy elveszítheti azt, ami még nem is volt az övé. Újra a bőrén érezte a fiú hozzásimuló testét. Lelke kavargó összevisszaságából az álomba akart menekülni, de csak feküdt az ágyon, és figyelte el-elakadó lélegzetét. Hogyan közelítsen hozzá?
– Istenem, de gyönyörű! – sóhajtott fel. Egyre erősebben szorította össze szívét a tanácstalanság.
Zajt hallott kintről. Hazaért a többi fiú is. Árnyékok mozogtak az ablak előtt. Egy idegen, mély hang elütött a fiúk vékony csengésű duruzsolásától. Joseph az ablakhoz ment, és kilesett a sötétítőfüggöny mögül. Egy jól megtermett fiatal férfi állt a kertben, és éppen egy nagy, szőlővel megrakott ládát rakott le a válláról. A fiúk körülállták, és nevetgéltek. A férfi tréfálkozott velük, és ahogy Joseph ablaka felé fordult, kivehetővé váltak szép arcvonásai. Közvetlenül viselkedett, bizonyára együtt dolgozott a nap folyamán a fiúkkal. Josephnek feltűnt, hogy a férfi a kert végébe tekinget, abba az irányba, ahol Yves-et látta a cicával. Belemarkolt a függönybe, úgy nézte a jelenetet. Az egyik fiatalabb fiú kilopott egy szőlőfürtöt a ládából, a férfi erre tettetett dühvel üldözni kezdte. Nevetgélve fogócskáztak a kertben. A játék hangjai Yves-et is előcsalogatták. Leült a kis kerti padra, és tartózkodó mosollyal nézte a futkározókat. Joseph jól láthatta, mert éppen szemben volt vele. Amikor a férfi észrevette, abbahagyta a kergetőzést, és felé indult. Yves megmerevedett, olyan lett, mint egy ugrásra kész, kecses leopárd. Kék szemei élesen, fenyegetően villantak rá a közeledő idegenre. A férfi megállt előtte. Egy másodpercig egymásra meredtek. Joseph hátán végigfutott a hideg, megjelent előtte a verseny napja. Yves tekintetében most is volt valami kihívó, nyílt kokettálás. Nem hitt a szemének. A férfi megmozdult. Yves mint a villám felpattant a padról, és eliramodott. Vad kergetőzés vette kezdetét, ez már nem az előbbi gyerekes játék volt. A fiúk vidáman kiabáltak, ők nem vették észre a változást. Körbe-körbe rohantak a kertben, végül Yves megbotlott egy fűcsomóban, és elvágódott a földön. Üldözője már ott is volt, és rávettette magát. Joseph majd letépte a függönyt. A férfi teljes súlyával nehezedett Yves vékony testére, és a földre szorította. A futástól kifulladva lihegtek, tekintetük egymásba fúródott. Joseph nem látta jól Yves-et, mert eltakarta a férfi széles, izmos háta, de azt látta, hogy nem kapálódzik, nem próbálja kiszabadítani magát. A jelenet kezdett hosszúra nyúlni, a fiúk köréjük gyűltek. A férfi végre elengedte Yves-et, és gyöngéden talpra segítette. Yves nevetve mondott neki valamit, amire a férfi, mielőtt még újra meglóghatott volna előle, felkapta és mint egy krumpliszsákot, könnyedén a vállára dobta. Yves rúgkapált, a fiúk hahotáztak. Joseph nem bírta tovább. Kivágta az ajtót, és rohant a kertbe.
– Megtudhatnám, hogy mit művelnek?! – üvöltötte magából kikelve.
A férfi elsápadt a reverenda láttán. Azonnal letette Yves-et, és megszeppenve pislogott Josephre. Yves szőke haja kócosan hullott a homlokába, arcán halvány rózsapír égett, pólója felcsúszott a hasán, azt igazgatta lesütött szemmel. Olyanok voltak, mint a rajtakapott szerelmesek. Josephben forrt a düh. Undorodva mérte végig a fiatal férfit, akiben ugyanolyan vágyak dolgoztak, mint benne, aki ugyanazt kívánta meg, akit ő, és aki, ellentétben vele, nem félt kinyújtani érte a kezét. Talán ez utóbbiért gyűlölte a leginkább. Dermedt csend lett a kertben, a fiúk moccanni sem mertek. Ekkor Yves ránézett. Még mindig lihegett a futástól. Hol volt már az a félénk kollégista, aki a nyuláról mesélt? Tekintetéből Joseph ezt vélte kiolvasni: Kellek neked? Akkor mire vársz még? Láthattad, hogy nem vagyok szent, és tudom, hogy te sem vagy az!
Joseph hátrált két lépést a fiú tekintetének súlya alatt, majd a férfi felé fordult.
– Takarodjon innen! És meg ne lássam még egyszer a fiúk közelében! – üvöltötte változatlan hangerővel.
A férfi elvörösödött. Kutató tekintetet vetett Josephre, de nem szólt semmit. Még egyszer Yves-re nézett, amikor a fiú elfordult, megvonta a vállát, és határozott léptekkel kicsörtetett a kapun.
- Vége a nagyjelentnek. Menjenek, készülődjenek a vacsorához! – utasította Joseph a fiúkat most már nyugodtabb hangon, és otthagyta őket.
Visszament a szobájába, és az ablakhoz rohant. Yves is visszaült a padra. Szóltak hozzá, meg se hallotta. Amikor egyedül maradt, egészen kicsire húzta össze magát, és homlokát a térdeire támasztotta. Joseph nem láthatott az arcába, de egész testéből sugárzott a kétségbeesett szomorúság, aztán minden átmenet nélkül felpattant, és berohant a házba.